Fordította: eszkiesz

Átnézte: enahma

6.

A következő napig – Piton autóvezetői gyakorlatlanságának köszönhetően – még mindig csak a Fátlan-síkságon jártak, az út kétharmadánál. Volt tanára nem vezetett gyorsan, alig hatvan mérföldet tettek meg óránként, sőt, néha még kevesebbet. Harry ezt nevetségesnek találta: az út egyenes volt, és szinte egyáltalán nem volt forgalom. Piton azonban úgy vezetett, mint egy gép: szeme az úton, nem gyorsított, nem lassított. Így döcögtek Laverton felé.

Harrynek nem volt jókedve: ha előző napi vallomására gondolt, kényelmetlenül érezte magát. Ezért nem is szólt semmit, csak bámult kifelé az ablakon, igyekezett kerülni Piton tekintetét. Érezte, hogy Piton valamit tőle akar kérdezni, de nem akart még jobban kitárulkozni. Már ez is éppen elég volt.

Az sem igazán könnyítette kényelmetlenségét, hogy Piton szemmel láthatóan ideges volt: ujjai idegesen táncoltak a kormánykeréken, és időről-időre felé nézett, mintha valami belső vitát folytatna magában. Vajon mi lehet az oka? – tűnődött el néha. A helyzet? A szégyenkezés? Esetleg a bűntudat az, ami újból és újból rátör?

Egy idő után azonban hátradőlt az ülésen, és erősen elhatározta, hogy nem foglalkozik a dologgal. Keze önkéntelenül nyúlt a zsebébe, és máris a verseskönyv borítóját bámulta – újra.

Összeszorította az ajkát, hogy elnyomja a támadó szomorúságot. Milyen jó lenne, ha a fájdalmat csak úgy el lehetne nyomni…

I wander by the edge

Of this desolate lake

Where wind cries in the sedge:

Until the axle break

That keeps the stars in their round,

And hands hurl in the deep

The banners of East and West,

And the girdle of light is unbound,

Your breast will not lie by the breast

Of your beloved in sleep.

Járok tó szélinél,

hol mélabús a part,

hol sásban sír a szél:

míg tengely megszakad,

mi röptet csillagot,

s hajítják kezek ím,

míg fény-öv kibomol,

Kelet- s Nyugat-lobogót:

s két szív át nem hajol

álomnak mélyein.

                                                                      Erdődi Gábor fordítása

– Potter – szólalt meg az ismerős hang.

Kelletlenül nézett fel. – Mi van?

– Jobb lenne, ha letennéd azt a könyvet. Csak kínozod magad.

Összecsapta a könyvet, és nyelt egy nagyot. – Ismered Yeatset?

Piton megemelte a szemöldökét.

– Természetesen. Bár én is kérdezhetném ugyanezt.

– Ugyanezt? Hogy érted? – Harry hálásan ment bele a beszélgetésbe. Az legalább eltereli a gondolatait Yeatstől. És nem is csak Yeatstől…

– A varázslók jó része nem olvas mugli verseket.

– Engem azonban muglik neveltek. És tanultunk irodalmat az iskolában.

Piton felhúzta a szemöldökét.

– Yeatset? Az általános iskolában?

Harry megvonta a vállát, aztán témát váltott.

– És te honnan ismered?

– Yeatset? – Harry bólintott. – A nővérem szerette a verseit. Romantikus lélek volt…

Hallgattak.

– Mi történt vele? Meghalt? – kérdezte óvatosan Harry.

Piton bólintott, és Harry látta, hogy az izmok megfeszülnek az állán. Még az ujjak eddigi ideges dobolása is abbamaradt. Harrynek kellett néhány perc, hogy összeszedje a bátorságát.

– Őt sirattad?

Mindketten tudták, hogy Harry Piton két nappal ezelőtti kiborulására céloz.

– Nem – felelte Piton kis hallgatás után, majd hozzátette: – Dracót.

Harry bólintott, és várakozóan nézett a férfira. Nem szándékozott erőltetni a dolgot, de engedte, hogy Piton, ha akarja, bővebben is kifejtse. De amikor hosszú percekig nem szólalt meg, Harry újra kinézett az ablakon, és szinte hallotta az előbb olvasott vers sorait: „s két szív át nem hajol álomnak mélyein”. Olyan szörnyen érezte magát, hogy majdnem kitört belőle a sírás.

Igaza van Pitonnak. Még egy verssor, és megszakad a szíve.

Nem akart élni.

– Tegnap már mondtam, hogy Draco volt az utolsó élő rokonom – szólalt meg hirtelen Piton. – Az anyja unokatestvérem volt, de mielőtt kérdeznéd: nem, nem vagyok rokonságban a Black-családdal, hála az égnek, csak anyai ágon voltunk rokonok. Nem voltunk túl szoros kapcsolatban sem, főként azért, mert az én családom szegény volt, de Draco… – Sóhajtott. – Ő más kérdés. Úgy éreztem, felelős vagyok érte. Aztán amikor a Roxfortba jött tanulni, elég közel kerültünk egymáshoz. Próbáltam megelőzni, hogy csatlakozzon a Sötét Nagyúrhoz, de nem sikerült, elsősorban azért nem, mert fenn kellett tartanom a látszatot, nem kockáztathattam a helyzetemet…

Milyen ismerős – gondolta Harry keserűen. Malfoynak meg kellett halnia, mert Dumbledore-nak szüksége volt egy kémre… Szomorúan nevetett fel. Amikor Piton egy kérdő pillantást vetett rá, megvonta a vállát.

– Csak Dumbledore-ra és az ő csodálatos terveire gondoltam… Ha nem kényszerített volna arra, hogy kémkedj, Malfoy talán még ma is él.

Piton arca elsötétült, szeme hideg és szigorú lett.

– Az én döntésem volt, Potter.

– Mindig elfelejtem, hogy neked olyan sok mindent jóvá kellett tenned… – felelte gúnyosan Harry. – Nár azt mondtad, sosem öltél meg senkit…

– Elég! – kiáltott fel Piton dühösen. – Ne mérgesíts, kölyök!

– Nem vagyok többé kölyök, Piton – felet Harry hidegen. – Miért mentél vissza kémkedni?

– Mert ez volt a legjobb, amit tehettem, Potter. Én tudtam, mi a kötelességem, nem úgy, mint te!

– Ó – gúnyolódott Harry –, szóval te tudod, mi az én felelősségem. Akkor megkérhetnélek, hogy világosíts fel? Nekem ugyanis fogalmam sincs arról, mit vár el tőlem mindenki!

Piton kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán csak vett egy nagy levegőt, és – Harry meglepetésére – becsukta.

– Ne haragudj, Potter.

Harry elszégyellte magát. Az ő hibája volt ez a szóváltás, ő gúnyolta ki Pitont, neki kellene szabadkoznia, és nem a férfinak.

– Nem, Perselus – mondta kihangsúlyozva a férfi keresztnevét. – Én tartozok neked bocsánatkéréssel. Nem kellett volna felhoznom Dumbledore-t. És kérlek, hívj Harrynek.

– Tudom: hogy ne keverjelek össze az apáddal… – utánozta Piton Harry hangsúlyát.

– Nemcsak azért. És különben sem hiszem, hogy hasonlítanék rá.

Kicsit meghökkent, mikor Piton felé fordult. A férfi szeme valami furcsa, sosem látott tűzben égett.

– Nem. Valóban nem – felelte röviden.

Harry ijedtsége lassan múlt el. Piton néha nagyon ijesztően tud viselkedni. Az előbb Harry biztos volt abban, hogy behúz neki egyet (hiszen Piton mindig is túlérzékeny volt, ha James Potter került elő), de Piton megint meglepte.

– Hátborzongató vagy – mondta végül. A férfi megrázta a fejét.

– Nem jobban, mint te, Potter.

– Harry.

– Mindegy.

Kis csend után Piton úgy döntött, hogy ha nem szól, Harry ismét belemerül a saját bánatába, ezért megszólalt.

– Egyébként mikor költöztél ide?

Harry gyors fejszámolást végzett.

– Valamikor júliusban, azt hiszem. Nem emlékszem pontosan. A temetés 25-én volt, aztán a következő napon átmentem az Államokba. Elég sokáig voltam ott…

– Gondolom, azért, hogy megtéveszd, aki követni akar – szólt közbe Piton. Harry bólintott.

– Igen, azért is. Aztán idejöttem.

– Volt valami oka, hogy éppen itt telepedtél le?

Harry elgondolkodva nézett Pitonra. Annyi mindent elmondott neki az utóbbi napokban… Sokkal többet, mint amennyit valaha is szándékozott. Még többet elmondani… Na, nem. És legfőképpen nem akar beszélni erről…

– Nem akarok beszélni róla – mondta hát. Várta, hogy Piton erőltesse, de meglepetésére csak bólintott, és maga kezdett beszélni.

– Azt kérdezted tőlem, mit csináltam, miután elmentél. – A férfi hangja elárulta Harrynek, hogy egyfajta információ-cserére próbálja rávenni őt azzal, hogy elárul valamit magáról. De Harry ezt sem bánta. Ez is segít elterelni a figyelmét a benne dolgozó fájdalomról. Nem lett volna szabad elővennie a Yeats kötetet. – Egy ideig eltűnt családtagjaim után kutattam. Említettem, már, hogy volt egy nővérem. – Harry bólintott. Piton olyan pillantást vetett rá, mintha valamit szeretne kihúzni belőle. – Ő volt családomban az egyetlen, aki nem csatlakozott a Sötét Nagyúrhoz, bár a férje a belső körhöz tartozott, akárcsak én.

Harry elsápadt, és hirtelen eszébe jutott a könyv lapjai között megbújó halotti bizonyítvány, és az is, hogy Pitonnak néhány nappal ezelőtt volt a kezében a könyv, úgyhogy egyáltalán nem lehetetlen, hogy látta, és az egész történetet csak azért mondja, hogy kihúzza belőle az igazságot. Mégis megrémült: sosem nézte meg azt a bizonyítványt, amikor az ügyintéző a kezébe nyomta nem volt egészen magánál, és utána sem érzett soha elég bátorságot hozzá. Hiszen tudta, mi áll benne… De most lehet, hogy mégsem…? Ó, te jó ég… Az nem lehet igaz…

Úgy tűnt, Piton nem veszi észre, hogy Harry rosszul érzi magát – vagy csak úgy tett, mintha nem látta volna? –, és ment tovább.

– Heathernek hívták.

Harry megrázkódott, és megpróbálta lenyelni a szájában összefutott keserű nyálat. Rosszul érezte magát… de valami mást is érzett: mintha csapdába esett volna. Időt szeretett volna kérni, hogy egy kicsit egyedül legyen, és átgondolja végre azt, amire sosem mert időt szakítani, de nem tudott kiugrani az autóból, hogy tegyen egy sétát… Most végig kell hallgatnia Piton monológját, nem kérheti meg, hogy hallgasson, amíg ő összeszedi a gondolatait. Émelygett. Ez rosszabb volt, mint egy bájital óra. Régen volt már az az idő, amikor azt hitte, a bájital lecke a legrosszabb dolog, ami történhet vele.

– Idősebb volt, mint én – folytatta könyörtelenül Piton –, tíz évvel, hogy pontos legyek. Nem hasonlítottunk egymásra. Ő hollóhátas volt, gyönyörű és tehetséges. Sosem volt benne semmi hatalomvágy, csak egy dolgot szeretett volna: családot. Férjhez is ment, nem sokkal az iskola után, Martius Montague-hoz.

Heather Montague… Te jó ég… ez nem lehet igaz… Egyszerűen nem lehet…

– Két évvel ezelőtt eltűnt, és Martius meg én rengeteget kerestük. Sikertelenül. Egyszerűen nyoma veszett. Fogalmam sem volt, mi történt vele. Rettegtem. Martius őrjöngött. – Piton most egyenesen ránézett, de Harry nem mert visszanézni. Gyomra összefacsarodott, szíve őrülten dobogott, kezében megremegett a könyv. – Van valami hozzáfűznivalód ehhez a történethez, Potter?

Piton szokásos jeges hanghordozása sarkköri légkört teremtett az autóban.

– Nem tudtam – mondta előredőlve, homlokát a könyv sima borítójához nyomta. – Esküszöm, nem tudtam. Soha nem mondta nekem, hogy… hogy a testvéred…

Piton felnevetett.

– Ne nézz bolondnak!

Harry hirtelen elhatározással felemelte a fejét, és kinyitotta a könyvet.

A halotti bizonyítvány.

Életében először kinyitotta.

Halotti bizonyítvány

Az elhunyt neve: Mrs. Heather Montague

Születési neve: Heather Piton

Születési hely: London

Születési ideje: 1950. 01. 16.

A halál időpontja: 2001. 06. 23.

A halál oka: mérgezés

A halál helye: Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály – London

Az okmány remegett a kezében, és átkozta magát, hogy sose nézett bele. Oda volt írva, világosan benne volt: Heather Piton.

Piton. Harry szédült. Egy Piton.

Miért? Miért nem mondta soha? Miért nem mondta neki soha senki?

– Feltételezem, láttad a bizonyítványt – lehelte remegő hangon.

– Az első nap, hogy találkoztunk, Potter – felelte hűvösen Piton

– Akkor miért nem kérdezted meg még előbb?

– Nem tudtam, mit gondoljak. Nem értettem az egészet. A viselkedésed… Igazán nem tudtad?

– Hogy ő a testvéred volt? – Harry vadul rázta meg a fejét. – Sose mondta nekem. Azt gondoltam… – félbeszakította magát, és elgondolkozott. – Tudta, hogy mi, úgy értem te meg én nem vagyunk… baráti viszonyban. Azt hiszem… megpróbált tapintatos lenni. De – hirtelen elöntötte a düh – meg kellett volna mondania!

– Neked kellett volna megnézni azt a papírt! – csattant fel Piton mérgesen.

– Miért kellett volna? – Harry lehunyta a szemét – Miért kellett volna? – ismételte motyogva. – Az volt az utolsó kívánsága, hogy úgy temessem el, hogy nem értesítem a családját…

– De hát miért? – Piton hangja most nem volt sem mérges, sem izgatott. Elkeseredés csendült meg benne. – Én mindig szerettem! Mindig jó volt közöttünk a viszony! Miért nem akarta, hogy tudjam?

Harry gyötrődve dörzsölte a halántékát.

– Azt hiszem, azt gondolta, hogy… te ugyanolyan halálfaló vagy, mint a férje.

– Azt hiszed? – kérdezett vissza azonnal Piton.

– Nem lehetek biztos benne. Ahogy mondtam, ő soha nem említette, hogy rokonok lennétek, így nem is beszéltünk rólad.

– Értem… – Piton sóhajtott. – Igen, ő nem tudta, hogy Albus kémje vagyok. Nem lett volna biztonságos. Egyszerűen nem kockáztathattam az életét azzal… Hiszen a férje mindig is a Nagyúr lelkes híve volt.

– Ó igen – Harry keserűen nevetett. – Hűséges és elkötelezett.

– Ismerted? – Piton döbbenten nézett Harryre.

– Hogy ismertem-e? – felelte Harry gyilkos gúnnyal. – Én öltem meg.

***

Amikor Piton elkezdte ezt a beszélgetést, azt remélte, sikerül tisztázni néhány zavaros dolgot. Ehelyett azonban minden csak kuszább lett, és érthetetlenebb. Potter pedig ijesztően viselkedett, sőt, nem is ijesztően: kiszámíthatatlan volt, csakúgy, mint beszélgetésük fordulatai.

– Várj! – emelte fel a kezét, hogy megállítsa a fiút. – Kezdjük elölről.

– Elölről? – Potter gúnyos csodálkozással nézett vissza.

– Miért ölted meg Martiust?

– Bosszúból.

– Heather miatt? – Piton képtelen volt követni.

– Igen. És nem. Nem csak miatta, hanem Ron és Luna miatt is.

A levegő mintha elfogyott volna a kocsiból.

– Úgy érted…

– Mit értek úgy, Piton? – Potter dühös lett.

– Ő volt, aki… aki megtámadta a házad?

– Nem kell olyan nagyon szépíteni a dolgokat, Piton. Igen, ő volt az, aki megölte, lemészárolta, meggyilkolta a családomat, és nagyon úgy tűnik, hogy a tiedet is…

Pitonnak felrémlett Martius jóképű arca. Szóval ő volt. A rohadék! De ő, Perselus volt az, aki az információt átadta a Sötét Nagyúrnak. Ugyanolyan gyilkos, mint Martius.

De ő nem tudta!

A tudatlanság azonban nem mentség. Potternek igaza van: valóban nem volt több, mint Albus egy bábja: soha nem kérdőjelezte meg döntéseit, és mikor Albus megparancsolta neki, hogy adja át ezt a különleges információt a Sötét Nagyúrnak, nem is gondolta, hogy Potter esetleg nem tud erről… az árulásról.

– Harry – szólalt meg hirtelen elhatározással –, én voltam az, aki…

Potter tiltakozó mozdulatot tett.

– Ha azt akarod bevallani, hogy te informáltad Voldemortot, ne szólj egy szót se! Tudtam.

Szóval mégsem annyira ostoba – gondolta magában Piton.

– És nem gyűlölsz miatta? – kérdezte hangosan.

Potter arca olyan volt, mint a kő, ahogy ránézett.

– Nem hiszem, hogy volt más választásod. Egy bábu voltál ebben a játszmában, akárcsak én.

Pitont ez alkalommal nem dühítette föl, hogy Harry „lebábuzta”. Bizonytalanul mondta:

– De… Albusnak biztos volt oka rá, hogy ezt tegye!

– Ó, igen. Meg is mondta: „Kedves fiam, én csak meg akartalak védeni téged…” Ő ítélte úgy, hogy én fontosabb vagyok, mint mások.

– De hát mit történt?

– Gondolom, a legfontosabb cél a te pozíciód megerősítése lett volna Voldemort körében. De éppen akkoriban én is sérülten feküdtem a Szent Mungóban, és jól jött ez a trükk arra, hogy eltereljék rólam a figyelmet, mert a kórházban volt, aki rájött, hogy én is ott vagyok, holott inkognitóban voltam. Úgyhogy... százfűléfőzettel elváltoztatták Ront, hogy olyan legyen, mint én, és úgy intézték, hogy mindenki lássa, amikor elhagyja a kórházat… Még egy egy vész-zsupszkulcsot is adtak neki arra az esetre, ha megtámadnák… De túl sok volt a hézag a tervben. Ron meg volt róla győződve, hogy már senki sincs a házban. Azt hitte, én is tudok a tervről, és szóltam a többieknek, hogy menjenek el, úgyhogy ha őt elkapnák és Voldemorthoz vinnék, egyszerűen csak aktiválja a zsupszkulcsot, és ő máris a Roxfortban van. Kockázatos terv volt, és talán még működött is volna, ha Dumbledore őszinte lett volna velem és Ronnal. Megtehette volna: nem voltam eszméletlen, amikor bejött a kórházba. De ő egy szót sem szólt nekem, Ron pedig teljesen megbízott benne, és egy pillanatig sem kérdőjelezte meg a tervet. Ahogy mondtam, azt gondolta, Dumbledore velem mindent megbeszélt. Ha a terv működött volna, lett volna néhány nyugodt napom a gyógyulásra, mivel Voldemort azt hihette volna, hogy a Roxfortban vagyok, ahol ő nem tud elérni. De nem működött. – Potter most már majdnem suttogott. – Nem tudom, hogy pontosan mi történt, hiszen nem voltam ott. De azt hiszem, mikor Ron észrevette, hogy a ház nem üres, pánikba esett. Nem hagyhatta, hogy csak úgy elkapják, hiszen meg kellett védenie két megfélemlített nőt is, akik semmit sem tudtak az ostoba tervről. És az ellenség nagy túlerőben volt. Harcolni kezdtek. Mire odaértem, már késő volt.

– Hogy kerültél oda? – kérdezte halkan Piton.

– Nekem is volt egy vész-zsupszkulcsom – bár nem a Roxfortba, hanem haza. Amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, elkábítottam a nővért, és hazamentem. Az első, akit megláttam, Ron volt. Már nem élt. A többiek után indultam, és meg is találtam Lunát a hálószobában. Még nem halt meg, de haldoklott. Elvágták a torkát. Minden csupa vér volt. Próbáltam elállítani a vérzést, de nem tudtam. A hoppanáláshoz túl gyenge voltam. Heathert sehol sem találtam – Potter most már tényleg csak suttogott. Lehunyta a szemét, arca halálsápadtra vált. – Nem tudtam megmenteni. Ott halt meg a karomban, de még el tudta mondani, hogy Martius Montague volt az. És hogy magával vitte Heathert is.

– Tehát Martius ölte meg – nyögte ki nagy nehezen Piton.

Ebben a pillanatban tökéletesen meg tudta érteni Pottert: úgy érezte, ő is el tudná hagyni a varázslóvilágot, egyszer s mindenkorra.

Előző               Bolond főmenü            Következő

Vélemény