Fordította: eszkiesz

Átnézte: enahma

3.

Piton úgy meglepődött Potter mondatán, hogy meg sem próbálta elrejteni.

– Nézd Potter, akármit is mondtam a múltkor, nem gondolom komolyan, hogy te lennél a felelős, sőt, a Weasleyék sem. Ezért nem szabad hibáztatnod sem magad, sem mást.

Potter kihívóan emelte meg az állát. Ez a mozdulat mindig hihetetlenül bosszantotta Pitont. Érezte, hogy most is felkavarodik benne a düh, bármennyire próbálja is elnyomni.

– Te nem tudsz semmit arról az éjszakáról, Piton – mondta a kölyök, majd hirtelen témát váltott. – Mit volt az, amit arról a kontaktlencséről meg hajnövesztésről habogtál?

Piton szívesen folytatta volna az előbbi beszélgetést, és letolta volna Pottert Dumbledore-t illető durva szavaiért, de aztán átgondolva a dolgot, úgy döntött, hogy, hogy Potternek igaza volt, hogy békésebb vizekre evez.  Az igazgató úgysem volt itt, és egyébként sem volt ez a legjobb időpont a veszekedésre vagy a vitára, és a felelősség további feszegetése pontosan errefelé vezetett volna. Úgyhogy megadóan előhúzott egy kis borítékot a zsebéből, és gúnyosan mosolygott: Albus ötlete nevetségesebb volt, mint valaha. Egy pillanatra összeszorította a fogát, hogy újra támadó dühe dacára megőrizze lélekjelenlétét, és sóhajtott egyet.

– Albus arra az esetre adta ezeket, ha mugli eszközöket kellene használnunk. Főképp repülőt, ahol az iratok elengedhetetlenül szükségesek, és azt gondolta, veszélyes a saját nevünket használni utazás alatt… Bár ha itt hamis név alatt éltél…

– Aha. James Poulter – motyogta Potter zavartan – Nem akartam, hogy megtaláljanak.

Piton vállat vont, és figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

– Most, hogy a rendőrség keres, és valószínűleg fotójuk is van rólad, roppant kézenfekvőnek tűnik, hogy használjuk is ezeket az iratokat. Tiszta szerencse, hogy eddig nem ismertek fel.

– Talán mert csak a rádióban mondtak be, és nem adták le a fényképemet a tévében – motyogta Potter, de Piton nem figyelt a hülye kölyök nyafogására. Potter egyre inkább – csakúgy, mint a régi szép időkben – kezdett az idegeire menni, és ennek semmi köze nem volt az orrba veréshez. Maga a személyisége ingerelte: az elkényeztetett, a felelőtlen, a nyavalygós, a gyáva puhány, és most neki kell cserélnie a pelenkát… Gyűlölte ezt a helyzetet, és ki nem állhatta Pottert. De kényszerítette magát, hogy folytassa:

– Bár nem gondolom, hogy odaleszel a boldogságtól, ha meglátod a papírokat…

– Egyáltalán semmit sem akarok látni, amit Dumbledore küldött – morogta Potter, de Piton kimérten folytatta, mintha nem is hallotta volna Potter pampogását. Elővette a két igazolványt, és Potterét a férfi kezébe nyomta. Az maflán nézett az igazolványra, majd Pitonra.

– Amint látod, apa és fia vagyunk, Gabriel és Steven Paddock. Ezért küldött Albus kontaktlencséket is neked, és a hajadat pálca nélkül is meg tudod növeszteni olyasmire, mint az enyém…

– Mi? – Potter most teljesen bambának tűnt, és Piton elvicsorodott.

– Most mi a bajod? – húzta össze a szemöldökét.

– Na várj csak. Azt hiszem, nem értettem igazán, mit is mondtál.

Piton haragosan nézett, és fogai kivillantak.

– Úgy teszünk, mintha apa és fia lennénk…

– A részleteket értem, Piton. De nem értem az egészet. Nem is hasonlítok rád.

– Azért kell betenned a kontaktlencséket, és megnövesztened a hajad.

– Megnöveszteni a hajam – gúnyolódott Potter. – Menj már a fenébe, Piton!

Piton hirtelen közelhajolt és Potter arcába sziszegte: – Teljesen elment az eszed, Potter? Varázsló vagy, te szerencsétlen!

Potter hátratántorodott, és dühében elsápadt. Piton összefonta a mellén a karját, és elmosolyodott. Legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy ilyen megrázkódtatást tud okozni Potternek egy ilyen egyszerű megjegyzéssel.

A fiatal férfi dühe azonban egy pillanat alatt fordult egy olyan arckifejezésbe, amit Piton eddig csak súlyos betegek és gyászolók arcán látott.

– Igen, varázsló vagyok. És nem. Nem akarok úgy viselkedni, mintha az lennék. Kiszálltam, Piton.

Piton undorral elhúzta a száját.

– Látom, a mi kis üdvöskénk képtelen szembenézni a tényekkel! – mondta.

Potter válla megroggyant.

– Ron meghalt. Mindenki meghalt, akit szerettem – motyogta, sápadt arca szinte világított az utca sötétjében. – Nem tartozom többé ahhoz a világhoz.

– A te felelősséged…

– Tűnj a pokolba, Piton! Francba az egésszel! Nem felelek többé a varázslóvilágért! Megfosztottatok mindentől, ami kedves volt nekem, úgyhogy ne gyere nekem azzal, mi a felelősségem! – A mondat végére Potter hangja olyan éles lett, hogy sértette Piton fülét.

– Hisztériázunk, Potter? – kérdezte gúnyosan.

Potter felhagyott a kiabálással, és megfordult, hogy elmenjen újra. Piton megragadta a vállát.

– Ó nem, Mr. Potter. Nem játsszuk tovább ezt a játékot. Álcáznod kell magad, aztán eltűnünk, amilyen gyorsan csak lehet. A mugli rendőrség keres. A halálfalók mindkettőnket keresnek. Azt mondtad, Perthbe kell mennünk, hogy az ismerőseiddel találkozz. Feltett szándékom, hogy veled megyek. Nincs időnk ilyen előadásokra, úgyhogy fejezd be ezt az ostobaságot AZONNAL!

Egy pillanatig azt gondolta, Potter újra behúz neki, olyan dühösen nézett. De aztán visszazökkent rezignált stílusába, és a hajába túrt.

– Rendben van – lehelte. – Rendben van.

***

Sok dolog volt, amit Harry sohase hitt volna el, ha saját szemével nem látja. Ilyen volt például az, hogy Piton tud autót vezetni. Gyakorlatlan volt, tény, de kétségtelenül tudott, és ez jobban felpiszkálta Harry kíváncsiságát, mint bármi más. Mikor és miért tanult meg Piton autót vezetni? Ez annyira mugli dolog, nem? És Pitonról, aki aztán igazán hamisítatlan mardekáros volt, még azt sem tudta elképzelni soha, hogy félvér dolgokat megtűr vagy méltányol, nem hogy egy ilyen sárvérű, sőt, mugli dolgot, mint az autóvezetés. De elhatározta, hogy ezzel az idegesítő hülyével többé nem bonyolódik beszélgetésbe. Csak túlélik valahogy az utat Perthig. Akkor majd szépen elbúcsúzik a férfitól, aztán meg szépen megöleti magát Voldemorttal, és kész, passz.

Ó igen, meg fog halni, ez egy pillanatra sem volt kétséges. Hiába harcolt annyi éven át, még mindig szörnyen tapasztalatlan volt. Beletörődésének fő oka azonban mégsem ez volt, hanem az, hogy nem volt immár kiért harcolnia. Egy morzsányi sem maradt abból az erőből, amelyet Dumbledore még hosszú évekkel ezelőtt említett.

„Van egy helyiség a Misztériumügyi Főosztályon, aminek soha nem nyitják ki az ajtaját. Egy olyan erő lakik ott, ami csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az emberi értelemnél, a természet erőinél. (…) Ebből az erőből van benned rengeteg, és nincs egy csepp se Voldemortban. Ez az erő hajtott, mikor Sirius segítségére siettél, és ez űzte ki belőled az éjjel a gonoszt. Voldemortnak nem volt maradása egy olyan testben, amit ennyire átjár az általa megvetett erő. Így végül is nem számított, hogy nem tudtad lezárni az elméd. A szíved mentett meg téged, Harry.”

Igen, most tudta, hogy értette Dumbledore. Csakhogy ő már abszolút képtelen szeretni. És a merő bosszúvágy nem elég, hogy elpusztítsa a sötétséget. Arról nem is beszélve, hogy Sirius puszta emléke is túl sok fájdalmas gondolatot kavart fel benne, ami úgy szúrt bele, mint egy kés, és elakadt a lélegzete.

Annyi halál…

Olyan sok ember, akikkel törődött, akiket szeretett, akiket féltett… a semmibe tűntek, és nem térnek vissza. Azóta sem talált olyan embereket, mint a barátai voltak. A barátai… Piton nem is tudta, mit mondott, amikor az arcába vágta: „Teljesen elment az eszed, Potter? Varázsló vagy, te szerencsétlen!” Ugyanezt üvöltötte Ron Hermionénak, amikor csapdába estek az ördöghurokban, még elsősként. Fájdalmasan dobbant meg a szíve. Ron, Dumbledore tervének áldozata volt Lunával és a kedvessel együtt… Soha, senki nem lesz olyan, mint ő volt. Bolondság volt azt hinnie, hogy túljut rajta valaha is.

Nem, semmi esélye, hogy túljusson rajta. Belegyökeresedett a múltba, és rabja lett azoknak az embereknek, az emléküknek. Talán igaza volt Pitonnak, hogy eljött, és visszarángatta ebbe az értelmetlen háborúba, amiben csak vesztes lehet. Akármi is történik, vége lesz, és kit érdekel, ha Voldemort éli túl? Végre ő is átléphet azon a függönyön, ami az életet a haláltól elválasztja, és végre megtalálhatja a békét, amiben olyan ritkán lehetett része életében.

Ebből a nézőpontból Piton iránt érzett ellenszenve gyerekesnek és teljességgel jelentéktelennek tűnt.

Amikor így, a szokásos elvakult gyűlölet nélkül nézett a mellette ülő férfire, elcsodálkozott. Mintha egy teljesen más ember ült volna a zsíros hajú bájitaltanár helyén.

Persze zsíros hajú volt most is, de már megjelentek az első ősz tincsek a halántékánál. Ez megrémítette. De hát Piton… Piton még nem lehet olyan öreg… Negyvennégy éves, alig húsz évvel idősebb nála: ugyan már nem fiatalember, de a varázslónormák szerint még csak felnőttkora legelején jár. És mégis: karikás, árnyékos szeme, szikár arcának sápadtsága, kezének könnyű remegése világosan árulkodott jelenlegi testi-lelki állapotáról. Úgy festett, a férfi teljesen kimerült, és az összeroppanás küszöbén áll.

– Szólj, ha fáradt vagy, majd átveszem – szólalt meg óvatosan.

Piton felemelte a szemöldökét, de nem vette le pillantását az útról.

– Nincs jogosítványod – felelte egy kicsit mérgesen, de a szokásos gyűlölködés nélkül.

Harry tiltakozni akart, de aztán eszébe jutott, hogy Steven Paddockként semmije nincs a személyi igazolványán és a vadonatúj arcán kívül, ezért sóhajtott.

– Akkor meg kell állnunk. Muszáj pihenned. Szarul nézel ki.

– Nem szükséges, hogy aggódj miattam, Potter – felelte Piton a régi gyűlölettel. Harry kísértést érzett, hogy hasonló indulattal feleljen, de visszaemlékezett előbbi gondolataira, és várt egy pillanatot.

– Rendben van – felelte végül nyugodtan. – De akkor is meg kell állnunk. Vécére kell mennem. Te pedig megihatnál egy kávét…

Piton egy kicsit bólintott, jelezve, hogy megértette Harry kérését, és fél óra múlva megálltak egy benzinkútnál.

A mosdóból visszajövet látta, hogy Piton kiszállt az autóból (nyilvánvalóan tankolt már), és az ajtónak támaszkodva a környékbeli hegyeket bámulja. Ahogy közelebb ért, szomorúságot látott meg az arcán, kimerültséget és fájdalmat.

Egy gondolattal később azt is észrevette, hogy Piton sír.

Ez annyira megdöbbentette, hogy mozdulni sem bírt.

Piton sírt. Csöndesen és méltósággal. Egyenes háttal állt, markolta a kocsi ajtaját, kezén az inak, mint a kifeszített kötél dudorodtak, száját összeszorította, szemét lehunyta. De lassan csorgó könnyei, és válla finom remegése mégis elárulták.

Annak ellenére, hogy a látvány megrémítette, Harry tudta, mit mondana Piton, ha észrevenné, hogy leskelődik, úgyhogy visszahátrált az üzlet felé, hogy vásároljon valami ételt és italt, míg Piton megnyugszik. Nem sietett vissza. Csak mikor látta, hogy Piton elengedi a kocsi ajtaját, akkor lépett ki a kis üzletből, és sétált vissza az autóhoz. Szó nélkül Piton kezébe nyomta a papírpoharat, és megkerülte a kocsit, hogy visszaüljön a helyére. A könnyek nyoma még mindig ott volt a fáradt arcon.

***

 Piton pontosan tudta, hogy túlságosan ki van merülve.  Normális esetben soha nem mutatta volna ki fájdalmát, szomorúságát senki előtt, különösen pedig Potter előtt nem, de az utóbbi napok nagyon nehezek voltak. Két nappal ezelőtt kapta meg Minerva levelét Draco haláláról, és azóta képtelen volt lehunyni a szemét. Dementorcsók… A fájdalom és az önvád egyaránt gyötörték. Többet kellett volna tennie, hogy megmentse ettől a sorstól, nyíltabbnak kellett volna lennie, kihasználnia azt, hogy a fiú felnéz rá. Talán megelőzhette volna, talán Draco sosem csatlakozott volna a Sötét Nagyúrhoz… de elhibázta. Draco végül követte apját a pokolba a Creevey család kiirtásáért. Még véres volt a keze, mikor a minisztériumi aurorok elkapták, Narcissa pedig megölte magát a fia halálának éjszakáján.

Két éjszakát azzal töltött a hotelszobában, hogy hülyére igya magát, és felejtsen, de sem berúgni, sem aludni nem tudott.

Amikor pedig végre rátalált Potterre, az összes könyv közül éppen azt kellett kihúznia: a Yeats kötetet a halotti bizonyítvánnyal! Az volt a végső csapás. Mindennek a tetejébe pedig ott volt Potter nyavalygása és agresszivitása…

A kölyök azonban most még innivalót is hozott, és bár biztos volt benne, hogy látta sírni, egy szót sem szólt, csak a kezébe nyomta a jó erős teát, és beült a helyére.

Talán mégis szorult Potterbe némi jóérzés.

– Köszönöm a teát – mondta végül, mikor visszaült a kocsiba.

– Szívesen – felelte Potter semleges hangon. – Hoztam szendvicset is, ha éhes vagy.

Bólintott, és elvett egyet, és elengedte magát az ülésben, miközben fáradtan rágni kezdett. Egész baráti csendben eszegettek.

– Mit fogsz csinálni, ha Perthbe érkezünk? – kérdezte Piton, miután lenyelte az utolsó falatot.

– Szembenézek Voldemorttal.

Egyszerű volt a válasz, és hiányzott belőle valami, ami mindig jelen volt a fiatalember hangjában, ha vele beszélt. Mi lehet az? – tűnődött Piton, míg visszafordult a kocsival az útra. A pofátlanság? A bosszantás? Az ingerültség? Az idétlenség?

Némi időbe telt, míg rájött, hogy Potter hangjából az addig mindig jelenlévő – és az ő érzéseivel mindenkor összhangban lévő – gyűlölet és dac hiányzott. De miért?

A válasz úgy érte, mint egy újabb orrba vágás. Sírt, és Potter látta. És most a kölyök szánakozik miatta!

Elfutotta a harag. Hogy mer Potter szánakozni fölötte?

De ahogy a fiú felé fordult, nem látott a fiatal arcon sem szánalmat, sem hasonló érzést. Félelmet látott, fáradtságot és szomorúságot, ahogy Potter a szélvédőn keresztül a semmibe bámult.

Eddig feszülten markolta a kormányt, de most lazított a szorításon, és figyelmét újra az útra fordította.

– Bekapcsolhatod a rádiót, ha akarod – mondta nyugodtan.

– Nem, köszönöm – felelte Potter. – Jobb szeretem a csendet.

Piton bólintott

Ezután órákig csendesen ültek. Késő délután volt már, mikor Potter újra megszólalt.

– Miért éppen téged küldött Dumbledore?

– A Sötét Nagyúr rájött, hogy kém vagyok – felelte Piton. – Dumbledore azt akarta, hagyjam el Angliát, amilyen gyorsan csak lehet – tette hozzá keserűen.

– Á, értem. Az öreg még mindig szeret mások helyett döntéseket hozni.

A gúnyos neheztelés Potter hangjában meglepte Pitont.

– Hogy érted ezt?

Potter megvonta a vállát.

– Mi csak bábuk vagyunk az ő Voldemort elleni játszmájában. Nem törődik sem az érzéseinkkel, sem az elhatározásainkkal. Csak használ minket: téged, engem, a rendet… Még Caramelt és a minisztériumot is, ha nem tévedek.

– Potter – dörmögte fenyegetően Piton, de a kölyköt nem hatotta meg a hangnem.

– Az egyetlen különbség közte és Voldemort között az, hogy a mi karunkon nincs jel…

Piton úgy taposott a fékre, hogy majdnem kirepültek a szélvédőn. A következő pillanatban galléron ragadta a fiút, és megrázta.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz – suttogott, de remegett a dühtől. – Nyavalyogsz, mint egy elkényeztetett gyerek, anélkül, hogy tudnád, mi az igazi különbség. – Elengedte Pottert, visszalökte az ülésre, és lángoló dühvel nézett a szemébe. – Te nem tudod, milyen a Sötét Nagyurat szolgálni, Potter. Te nem tudod, milyen ölni, kínozni, és megkínzatni, te nem tudod, mit jelent, amikor fel kell adnod az életedet egy őrültért, aki megköveteli, hogy mindent alárendelj neki, érted, mindent! A vagyonod, az eszed, a családod, a tested nem a tiéd többé, hanem az övé, az övé egyedül, és hidd el nekem, ő használja is: elveszi tőled, kifacsarja, és, ha már megunta, visszadobja. – Közelebb hajolt a sápadt fiúhoz. – Nem tudod, mit beszélsz. Egyáltalán nem ismered Dumbledore-t. Ő gyűlöli ezt, gyűlöli az életünket irányítani, de meg kell tennie, ha meg akarja nyerni ezt a háborút.

– Szövetségesként, egyenrangúként bánhatna velünk, de nem, ő nem bízik bennünk! – vágott Potter vissza. – És most nem rólad beszélek, hanem rólam, Piton! Rólam, a csodafegyverről, aki nem egy személy, csak egy puszta dolog, amit felhasznál ebben a háborúban. Soha nem kérdezte meg a véleményemet! Soha, érted? Sose mondta el az indokait, amikor kért tőlem valamit! Rám erőszakolta, hogy okklumenciát tanuljak tőled, kényszerített, hogy bájitaltant tanuljak az utolsó két évben, noha nem feleltem meg az RBF vizsgán, kényszerített, hogy részt vegyek az aurorképzésen, pedig a hetedik év elejétől kezdve már nem akartam auror lenni, kényszerített, hogy lépjek be a rendbe… És ott is: az én megbízásaim valahogy mindig olyan homályosak voltak. Biztos emlékszel, hogy sosem beszéltünk az én feladataimról a rend gyűlésein, és mindig tudatlanságban tartott az ő szándékait és az én szerepemet illetően ebben az egész szarságban, végül pedig beköpte Voldemortnak, hogy hol van a lakásom, és ezzel megölte azt a három embert, aki nekem a legfontosabb volt, és a végén volt képe azt mondani, hogy csak meg akart védeni! „Kedves fiam…” – utánozta az igazgató hangját –, „nem hagyhattam, hogy megöljenek.” – Potter a térdére vágott felindultságában.

– Potter – próbálta Piton lecsendesíteni, de nem jutott szóhoz, mert a másik folytatta.

– Te saját döntésedből csatlakoztál először Voldemorthoz és később Dumbledore-hoz, a saját, szabad akaratodból, de én soha életemben nem tehettem azt, amit akartam! És Dumbledore félt, hogy nem azt az utat választom, amit ő szán nekem, ezért szégyentelenül manipulált, és ezzel elvett tőlem mindenkit, aki nekem kedves volt!

Potter hangja suttogássá halkult, és Piton – először életében – sem gyűlöletet, sem bosszankodást nem érzett. A kölyök hangjában volt valami, ami nem engedte, hogy élesen vagy sértő módon válaszoljon. Potter most megroskadt vállal, fejét lógatva ült mellette, és Piton végre meglátta a gyűlölt Potter arc mögött az embert, aki tele van érzéssel, félelemmel, fájdalommal, s ez csendre intette.

– Értem – törte meg a csendet sokára, majd elindította a motort, és visszakormányozta az autót az útra.

Bár nem szerette Pottert, el kellett ismernie, hogy igaza van. Lelkiismerete kötelezte, hogy elismerjen olyan dolgokat, amelyeket eddig nem vett figyelembe. Engednie kellett, mert a másik panaszának jogossága nagy súlyként nehezedett rá.

S a tény sem, hogy ő volt az, aki Dumbledore Potter lakására vonatkozó bizalmas információját Voldemortnak továbbította, könnyített ezen a súlyon.

Vélemény