Átnézte: enahma

2.

– Piton! PITON! Ébredj fel!

Perselus rettenetesen fáradtnak érezte magát, de a rázást nem lehetett semmibe venni. Résnyire nyitotta a szemét, hogy megnézze, ki az, aki ilyen vadul rázza, és nem okozott igazi meglepetést, amikor Pottert kiszúrta – naná, hiszen az ő lakásában voltak valahol Ausztráliában, ahol alig néhány órája a rohadék lefegyverezte őt egy rakat ágyneművel…

– Potter – ébredt fel hirtelen. – Add vissza a pálcám!

Meglepetésére a pálca a következő pillanatban már a kezében volt, Potter pedig éppen őrült sietséggel vett magára egy talárt.

– El kell tűnnünk! Még jó, hogy szeretsz ruhástul aludni, így legalább nem kell udvarolnom, hogy siess.

Perselus már éppen valamilyen csípős válaszra nyitotta volna a száját, amikor egy kis mozdulattól a kényelmetlen, mugli ruha megfeszült rajta. Ettől valahogy elment a kedve a választól, és kedvetlenül ült fel, miközben az eddig a mellkasán pihenő könyv a padlóra csattant. A dereka fájt a kényelmetlen kanapétól, és kissé megmozdította a derekát, hogy a fájdalmat csökkentse. Szemei épp egy vonalba kerültek a nagy állóórával. Dühösen kiáltott fel.

– Hajnali két óra van! Mi a fenét képzelsz?

 Potter rámeredt.

– Próbálj meg nem kiabálni, Piton. El kell tűnnünk, amilyen gyorsan csak lehet. Mindjárt itt lesznek.

– Kik?

– A halálfalók. – Potter ingerülten felelt. – Varázsoltam. Ők észlelték. Itt lesznek azonnal, mihelyt megkapják az engedélyt a hoppanálásra. Bármikor itt lehetnek.

Ausztrália varázslótársadalma azóta használt országa körül hoppanálást megakadályozó védővarázslatokat, amikor a 19. század végén rájöttek, hogy a nagy országok varázslóinak legalsó, többnyire üldözött, vagy körözött elemei előszeretettel használják hazájukat a menekülésre, és rengeteg biztonsági problémával kellett megküzdeniük. Csak ez volt az oka, hogy még mindig életben vannak – tűnődött el Piton. Ha a Sötét Úr képes lenne egyenesen idehoppanálni, már mindketten alulról szagolnák az ibolyát. Szerencsére azonban Pottert felébresztette a bűntudata, vagy valamilyen hatodik érzéke, így van idejük menekülni…

– Értem – felelte, és az éjjeliszekrényre tette a könyvet. Potter egy pillanat alatt felkapta, és kelletlenül lépett odébb vele. Arcán annyi fájdalom és szomorúság tükröződött, hogy Piton majdnem megsajnálta. Szóval azok a nyomok a kölyök könnyei. De elhessegette az érzést, és figyelmét a cipőjére fordította.

– Ez… – kezdte, miután felhúzta a cipőjét, de nem tudta befejezni.

„Capitulatus!” – hangzott fel egy kiáltás, és a pálcája azonnal kirepült a kezéből. Potter megragadta az állólámpát, s ahogy lendületből az előbb hallott hang irányába dobta, teljes sötétség borult a szobára. Perselus erős szorítást érzett a vállán, ahogy Potter a hálószoba irányába próbálta kettejüket navigálni. Engedett az irányításnak: elvégre mégiscsak Potter lakásában voltak, s ő minden bizonnyal elég jól ismerte annak menekülési útvonalait.

Az előbb elszállt lámpa irányából cifra káromkodás hallatszott, ahogy a halálfaló a rakoncátlan elektromos eszközzel küzdött a sötétben, és Perselus akaratlanul is elvigyorodott. Nem a semmiért akarja annyira Dumbledore Pottert. Pálca nélkül is hatékony, mint előző este is.

Puff!

Bumm!

Két test ütközésének eltéveszthetetlen hangját hallotta elölről és elakadt a lélegzete. Támadóik legalább ketten voltak, de akár többen is lehetnek, ők meg csak ketten Potterrel, ráadásul pálca nélkül. Pech. Most Potter felől hallatszott káromkodás, s közben a sötétség is felszállt egy pillanatra: első támadójuknak végre eszébe jutott a Lumos varázslat. Piton talpra ugrott, és megpróbált menedéket találni egy karosszék mögött, miközben Potter elkapta a másik embert, akivel az előbb összeütközött, maga elé fordította, úgyhogy a következő átok őt találta el, nem a kölyköt.

Ez profi mozdulat volt kétségtelenül, hiszen a gyilkos átok ily módon elkerülte Pottert, de a szoba ismét sötét lett, mert senki sem tud egyszerre két varázslatot működtetni. Piton hallotta, hogy Potter a pajzsul használt, immár halott támadót a földre dobja, aztán érezte, hogy újra megragadják a karját. A kölyök meg sem próbálta a halott pálcáját megkeresni. Újabb átkok szelték át körülöttük a levegőt, és a pálca nem érte meg, hogy kockáztassák érte az életüket. Úgyhogy Piton – szokása ellenére – nem szólt, csak a szemét forgatta, bár ez a sötétben teljesen felesleges volt. A következő pillanatban már egy kicsi helyiségben álltak, az ajtó bezáródott mögöttük. Potter kinyitotta az ablakot, és kifelé tuszkolta Pitont.

   – El kellett volna venned a pálcáját! – mormolta Piton, és rámeredt a fiúra. De hiába bámult, mert a szoba túl sötét volt. Potter horkantott.

– Menj vissza, ha akarsz – préselte ki összeszorított fogai közül a hangokat – de én jobb szeretnék élni, akár pálca nélkül is.

Piton dühösen nézett Potterre a félsötétben (persze megint eredmény nélkül), de a fiú csak újabbat tolt rajta, majd szó nélkül kimászott az ablakon. Míg egyik ablakpárkányról a másikra másztak, átkozta magában Dumbledore-t, az egész rendet, és mindenkit, aki egyetértett a vén bolonddal abban, hogy neki kell megtalálnia Pottert.

Valahol egy ajtó nyikordult a sötétben. Potter gondolkodás nélkül belökte Perselus a következő ablakon, amely valami hihetetlen csoda folytán nem törött, hanem kinyílott és beengedte őket. A következő pillanatban már Potter is mellette volt, s az ablak biztonságosan bezárva nézett ki az aknára, ahol most minden bizonyára dühös üldözőjük tekintgetett utánuk.

A kamra hasonló volt Potteréhez, és a lakás beosztása is, állapította meg Perselus, ahogy végigóvakodtak a lakáson, majd egy örökkévalóságnak tűnő ajtónyitás után végre kint voltak a lépcsőházban. Ott jártuk egyetlen bizonyítéka a csukott, de nem zárt ajtó volt.

Az utcára érve Potter még jobban felgyorsított, már csaknem futott, s Perselus nem tehetett mást, mint futott utána, mint egy kutya a gazdája után, magában ismét csak Dumbledore-t szidva. Kutya! Ráadásul Potteré!

Hangos robbanás hallatszott Potter elhagyott lakása felől, majd oly sok fájdalom és bűn visszataszító jele tűnt fel az égen: a Sötét Jegy. A fiú egy hosszú pillanatig sápadtan nézte a koponyát és a kígyót, majd sarkon fordult, majd sarkon fordult, s immár futva hagyta maga mögött élete romos maradványait.

– Perthbe kell mennünk – volt Potter első mondata, mikor már a lakástól messze egy szűk, sötét utcában gyalogoltak. Hangja nyugodt volt, arca visszanyerte rendes színét. – Ott vannak az egyedüli varázsló ismerőseim ebben az országban.

Piton úgy érezte, mintha fejbe vágták volna.

– Perth? Megőrültél, Potter? Hisz az ennek az elátkozott országnak a túlsó felén van!

Potter fáradtan dörzsölte meg a szemét, és sóhajtott.

– Ez az egyetlen módja, hogy pálcát szerezhess, és visszatérhess Angliába akár a Hopp-hálózaton keresztül, akár hoppanálva. Persze repülhetsz is, de szerintem nem túl biztonságos ilyen hosszú útra pálca nélkül menni, különösen a lakásomon történt kis találkozás után…

Piton egy pillanatig meg sem tudott szólalni.

– Na és te? – kérdezte dühösen.

– Az nem a te dolgod, Piton. Te csak menj haza, és jelentsd Dumbledore-nak, hogy teljesítetted a parancsát: visszarángattál ebbe az értelmetlen háborúba.

– ÉN? Te voltál az, aki elvette a pálcámat!

– Te voltál az, aki fojtogattál, és nem hagytál békén!

Alig leplezett gyűlölettel meredtek egymásra. Végül Potter fáradtan legyintett.

– Jól van, okolj csak engem, ha ez tesz boldoggá. De most olyan gyorsan el kell érnünk a repteret, amilyen gyorsan csak lehet.

– Nem gondolnám, hogy lenne gép, ilyen lehetetlen időpontban. Még csak három felé jár – vetette közbe Piton, és Harry bólintott.

– Igazad van. Találnunk kell egy helyet, ahol kihúzzuk reggelig.

– Egy kocsma? – kérdezte Piton Harry csodálkozására.

– Kocsma? Éjnek idején?

Piton vigyorgott.

– Mindig találhatunk nyitott kocsmát, csak jó helyen kell keresnünk.

Potter újra megdörzsölte a szemét, és bólintott.

– Rendben. Akkor vezess, mert én egyetlen kocsmát sem ismerek a környéken.

***

Harry csodálkozására Piton tényleg talált egy nyitott kocsmát, és egészen megkönnyebbült, hogy nem kell az utcán tölteniük az éjszakát. Végtelenül fáradtnak érezte magát: az élet, az egész élete romba dőlt – megint! Hirtelen hálát adott azért, hogy ösztönösen magához vette a Yeats kötetet, és most – egy ismeretlen érzéstől vezérelve – előhúzta, és gyöngéden megsimogatta a borítót.

Érzései annyira elborították egy pillanatra, hogy úgy érezte, megfullad. Ott kellett volna hagynia ezt is, élete többi kis részletével együtt, melyek nem egészen egy órája a semmibe vesztek. Talán az lett volna a legjobb: régi, elhasznált, fájó életét teljesen hátrahagyni és egy újat kezdeni, fájdalmas emlékek nélkülit – s mégis, ahogy a kis könyvet tartotta, ujjai olyan szorosan markolták, hogy ujjpercei elfehéredtek. Még az sem érdekelte, mit gondol róla Piton – valójában egyáltalán nem érdekelte Piton. Nem ennek a fajankónak a hibája volt, hogy megtalálták őket, ő is óvatosabb lehetett volna. Örült neki, hogy jelen pillanatban Piton sem érezte szükségét annak, hogy kioktassa valamilyen vélt, vagy valós hiba miatt, s csaknem barátságos csöndben üldögéltek: Piton sört ivott, míg Harry inkább egy erős teát kért, s azt kortyolgatta.

 Piton saját maga hozta az asztalhoz az italokat, aztán pár perc csend után nyugodtan megszólalt:

– Nem gondolnám, hogy repülővel mehetünk, Potter. A rádió most mondta be, hogy megtalálták a halott halálfalót a lakásodban, és már keresnek is.

Piton csendes szavaira újra elöntötte a fájdalom. Úgy tűnik, a feje tetejére állt az élete.

– Jaj, ne – sóhajtott, és szórakozottan végighúzta ujját a könyv borítóján – Hát, nagy szarban vagyok. Pont, mint mikor Angliában voltam. Hát nem érdekes? – kérdezte hirtelen, és Pitonra nézett. – Valahányszor csak találkozom veled, mindig az események középén találom magam. Talán nem is én vagyok, aki vonzza a bajt, hanem te!

– Potter – morogta Piton fenyegetőn, de Harry nem ijedt meg.

– Egyéb ötlet, Piton? – kérdezte szemtelenül.

– Már mivel kapcsolatban, Potter?

– Hogy mit csináljunk most! Mindenképpen el kell érnünk Perthet. Nincs esélyem ellenük pálca nélkül, neked pedig haza kell menned.

– Inkább itt kéne találni valakit.

– Próbáld meg – Harry megvonta a vállát. – De figyelmeztetlek, Sydney túl nagy város ilyen bizonytalan kalandokhoz. Annak az esélye, hogy találj itt egy varázslót, kevesebb, mint az, hogy összefuss eggyel a régi jó kollégáid közül…

– Potter! – Piton felkapta a fejét, és vicsorogva rámeredt.

Harry gonoszul vigyorgott, és vállat vont.

– Mi a baj? Fáj az igazság?

Piton mozdulata, ahogy áthajolt az asztalon és megragadta Harry nyakánál az inget váratlan volt. A szavak csak úgy fröcsögtek Harry arcába.

– Te kis szarzsák, jobb lenne, ha befognád a szád! A te hülyeséged majdnem megölt még egy embert, egészen pontosan engem, de elhatároztam, hogy nem törődöm vele! A viselkedésed alapján viszont úgy gondolom – megrázta Harryt –, hogy téged rohadtul nem érdekel senki halála, amíg te magad biztonságban vagy!

Harry ökle szinte magától találta meg az utat Piton orráig (talán mivel már ismerte). A férfi fájdalomtól eltorzult arccal tántorodott hátra, vérző orrára szorítva kezét. Harry kihasználva a helyzetet, megragadta Piton nyakánál a pulóvert, ahogy ez előbb Piton tette vele.

– Bagoly mondja verébnek, nem gondolod, Piton? Te voltál halálfaló, nem én, te kínoztál és öltél meg embereket, hogy mersz azzal vádolni, hogy a gondatlanságom ölte meg a barátaimat?

Ellökte magától a férfit, aki visszazökkent a székre.

Piton felemelte a fejét, szeméből sütött a gyűlölet.

– Soha senkit nem öltem meg, Potter. Soha! – sziszegte és egy zsebkendőt szorított az arcához.

Harry válaszul röviden, élesen felnevetett.

– Nem? – kérdezte gúnyosan. – Ez az évszázad vicce!

– Nem – felelte Piton égő szemmel. – És senki, ismétlem, senki sem halt meg miattam! Nem úgy, mint miattad, te kis nyafogó, gusztustalan féreg! Sokkal több embert mentettem meg életemben, mint amennyit te el tudsz képzelni!

– Ó, milyen megható mese, Pipogyusz! De ugye nem gondolod, hogy elhiszem ezt a kis történetet! Elég sokat tudok rólad! Tudok jó pár dolgodról, arról, hogyan szervezi be Voldemort a követőit és hogyan kell bizonyságát adniuk a hűségüknek… Véres bizonyságát.

Piton – Harry meglepetésére – nem vitatkozott, csak megvonta a vállát.

– Nincs szükségem arra, hogy higgy nekem, Potter. Te, aki megölted a legjobb barátaidat…

Ez övön aluli ütés volt újra. Harry elsápadt.

– Piton, te semmit sem tudsz arról, hogy…hogy…

– Micsoda remek szókincs!    – vigyorgott Piton, még mindig vérző orrát pátyolgatva.

Harrynek kemény küzdelmébe került, hogy ne üssön újból. Már az az egy is hiba volt. Nem lett volna szabad elvesztenie az önuralmát – s még kevésbé nem lett volna szabad a vitát elkezdenie. De nem tehetett róla. Pitonnak már a puszta léte is irritálta, s gyűlölte Dumbledore-t, amiért ezt az aljas férget nemcsak megtűrte maga mellett, de meg is bízott benne.

Hirtelen elhatározással végül felállt, és mielőtt Piton egyet mozdulhatott volna, kisietett a helyiségből. Nem akart tovább egy fedél alatt lenni a rohadékkal. Ha még egy percet együtt kell lennie azzal az emberrel, akit életében majdnem a leginkább utált, megfojtotta volna. Csak az utcán állt meg, s engedte, hogy a gyengeség egy pillanatra elővegye, de aztán sietősre fogta a lépéseit, miközben szíve vadul vert a mellkasában, és Piton szavai, mint a sav marták szívét, értelmét: „a legkisebb mértékben sem érdekelt, hogy miattad emberek halnak meg, amennyiben te biztonságban meghúzódhattál”.

– Hermione… – suttogta, és érezte, hogy forró könnyek csorognak az arcán. – Hermione… Ron…  kedves, kedvesem… – A fájdalom elvette a szavait, ahogy látta azokat a fényes, életteli szemeket, a mindig mosolyra álló szájat, érezte azokat a szerető karokat maga körül… Régi, elfeledett álmaik egy csöndes, békés otthonról valahol vidéken sok gyerekkel és kutyákkal – de aztán minden elvétetett tőle, és kedvesének szemei kiürültek, csakúgy, mint álmaik, csakúgy, mint mindenkié, akit a halálos átokkal átkoztak meg. Álmai és reményei azon a napon pusztultak el, s nem is tértek, nem is térnek vissza…

Nincsenek már sehol a gyerekek, a kutyák, a vidéki ház, a béke – és nincs már sehol a kedves.

Hogy merte Piton csak úgy az arcába vágni azokat a rettenetes szavakat? Hiszen ő mindent megtett, hogy megvédje őket! Nem az ő hibája, hogy meghaltak! Mind meghaltak…

Nem érdekelte többé hogy megláthatják, sőt, jelen állapotában annak örült volna a legjobban, ha felfedezik, és jön Voldemort és megöli, és végre követheti szeretteit abban az elkövetkező „nagy kalandban” – már ha Dumbledore igazat mondott… Nem tudta, megbízhat-e a vén rókában egy ilyen fontos kérdésben. Túl sokszor elárulta akkor, amikor bizalmat szavazott neki.

Egy majdnem fájdalmas rántás rázta ki végül gondolataiból. Egy kéz ragadta meg a vállát és penderítette meg, mint egy fülön csípett gyereket. Aztán támadója, akit már a markolásáról felismert, meglepetten hőkölt hátra.

– Potter, gyere vissza – mondta kis szünet után. Nem parancsolta – bár Harry nem is hallgatott volna semmilyen parancsra. Piton nem volt már többé a tanára, aki kedvére dirigálhatott neki.

– Hagyjál békén, Piton! Megtetted, amit tenned kellett. Voldemort itt van, vagy hamarosan itt lesz, és akkor megküzdök vele. Menj most el!

– Ne drámázz itt nekem, Potter! Nem áll jól neked.

– Engedd el a vállam! – Harry hátralépett.

– Nem, Potter.

– És miért nem? Nem kényszeríthetsz semmire. – Harry látta Piton arcán, hogy ezt ő is felfogta, s elengedte a vállát. Harry bólintott, és megfordult.

– Akkor viszlát. Egyáltalán nem örülök, hogy láttalak.

Piton tett egy óvatos lépést Harry felé.

– Potter, várj!

– NEM! – Harry sietni kezdett, de hallotta Piton lépteit maga mögött. Elöntötte a düh. Miért nem hagyja végre békén?

– A könyvedet a kocsmában felejtetted.

A fenébe. Harry elszántan összeszorította a száját, és nem fordult meg. Nincs rá szükségem. Már nincs. Az már a múlthoz tartozik. Nem hozza őt vissza.

Már majdnem rohant. Piton lépéseit még mindig közelről hallotta. Miért nem hagy már békén ez a hülye?

– Potter. Kérlek. Kérlek, állj meg!

A rekedtes szavak elfúltak. Piton alig kapott levegőt – valószínűleg az orra miatt. A hirtelen jött bűntudat végül megállásra kényszerítette Harryt.

A férfi szörnyen nézett ki. Arcát, szája környékét vér maszatolta össze, s leginkább egy jóllakott vámpírra emlékeztetett. De Harry most mégsem tudta élvezni a látványt. A lelke mélyén tudta, hogy igaza van. Hanyagsága majdnem megölte Pitont, és a férfi egészen addig nem hányta ezt a szemére, amíg a múltja miatt gúnyolni nem kezdte. Megadóan emelte fel a kezét, és egyenesen a férfi szemébe nézett.

– Nézd, Potter – Piton nem tudta befejezni, mert Harry félbeszakította.

– Sajnálom, Piton. Ez… rohadt dolog volt. – A férfi orra felé intett. Piton önkéntelenül hátralépett.

– Nem lett volna szabad Mr. Weasleyt említenem  – mondta bizonytalanul.

Pár pillanatig csak álltak. Végül Harry bólintott, intett Pitonnak, hogy kövesse. Rövidesen egy üzlet előtt álltak. Harry intett a férfinak, hogy maradjon kint, ő maga bement a boltba, és hamarosan vissza is tért.

– Menjünk valami kevésbé látogatott helyre – dörmögte. Egy árnyékos utcán Harry elővett egy üveg ásványvizet és egy zsebkendőt. – Lemosnám az arcodról a vért. Ebben az állapotban nem vagy igazán szalonképes.

Piton visszamorgott valamit, de engedelmeskedett, és hagyta, hogy Harry megtisztítsa.

– Nem lett volna szabad megüsselek – mondta Harry, mikor befejezte.

Piton nem válaszolt, nem is bólintott, csak Harry kezébe nyomta a könyvet.

– Ez a tiéd – mondta halkan.

Harry olyan óvatosan fogta meg a könyvet, mintha valami rendkívül törékeny tárgy lenne.

– Köszönöm – motyogta.

– Jól tennéd, ha a saját arcodat is megmosnád – jegyezte meg Piton nyugodtan. Amikor Harry nem mozdult, elvette tőle a vizet és a zsebkendőt, és lemosta az arcát. Harry annyira zavarban volt, hogy egy szót se tudott kinyögni, csak állt, mintha gyökeret eresztett volna, míg Piton azt nem mondta:

– Meg kell találnunk a módját, hogy Perthbe jussunk. – Harry hálás volt, hogy olyan nyugodt a hangja.

– Szerintem bérelhetnénk kocsit – válaszolt bizonytalanul. – De nem hiszem, hogy a jelenlegi papírjaimmal… ó, és kellene valamit csinálnunk az én …ööö… személyazonosságommal.

– Dumbledore ellátott hamis papírokkal. – Piton elővett egy borítékot, amiben két igazolvány volt. – Az ilyen helyzetekre. Az egyetlen dolog, amit csinálnod kell, hogy tedd be ezt a két kontaktlencsét, és… növeszd meg kicsit a hajad. Az meg fogja változtatni az egész megjelenésed.

– Szerinted menni fog? – Harry óvatosan figyelte a férfit.

– Ez van. – Piton a homlokát ráncolta. – Nincs jobb megoldás.

– Nem bízom Dumbledore-ban – mondta Harry keserűen. Piton nem szólt, de várakozva nézett Harryre, míg végül kibökte: – Ha tudni akarod, ő volt az, aki megölte Ront. Ő, és nem az én gondatlanságom.

Előző               Bolond főmenü            Következő