Valamivel később Black eltűnt: utána kellett néznie, mi van Anne-nel és Armenával, de megígérte, hogy hatra visszaér.

Perselus nem törődött vele. Boldog volt, hogy egyedül hagyták Harryvel.

Nem csinált semmit, csak ült, Harry kezét a kezében tartva, és kifejezéstelenül bámult a semmibe. Harry teste szépen gyógyult, és az arca az ismerős sebhellyel olyan nyugodtan feküdt a párnán… és a sebhely egyre halványult. Harry olyan boldog lenne, ha látná eltűnni!

Mint az ő karja – gondolta. Előző este vette észre, mikor zuhanyozott.

A Sötét Jegy eltűnt. Teljesen. A minisztérium legnagyobb csalódására: nekik most más módot kell találniuk, hogy Voldemort követőit azonosíthassák. De neki legalább nem kell fiatalkori ostobasága visszataszító emlékével tovább élnie.

Nem mintha tovább akarna élni. Nem volt terve, nem maradt semmi reménye, amiért élhetne.

Így csak ült ott, a tehetetlen kezet simogatva. Harry nem lesz jobban halott az Azonosító bűbája után, mint most.

Megborzongott, ahogy Harry lelkére gondolt. Most már örökké Voldemortéhoz van kötve? Arra kényszerül, hogy halála után is annak a szörnyetegnek a társaságában legyen?

Ismét könnyek folytak végig az arcán. Harry, hogy őket megmentse, Voldemorthoz kötötte magát. Csak remélhette, hogy ennek a bűbájnak a halál után megszűnik a hatása.

A gyengélkedő ajtaja váratlanul nyikorogva kinyílt. Perselus az ajtó felé fordult.

– Miss Granger, mit keres itt? – kérdezte, de hangja nem volt olyan éles, mint szerette volna.

– Én csak… csak jöttem elköszönni Harrytől, uram – suttogta. – És szerettem volna beszélni magával. Négyszemközt.

Perselus biccentett.

– Rendben. Nekem is van mondanivalóm.

A lány közelebb lépett, és megmarkolta Harry ágya végét.

– Sokat szenvedett, mielőtt…?

Perselus eleresztette Harry kezét, és óvatosan visszafektette a takaróra. A helyiség másik végébe ment, és hozott egy széket.

– Üljön le, Miss Granger. – Hermione engedelmeskedett, és várakozóan tekintett rá. – Volt egy kis időnk beszélgetni a kivégzés előtt – kezdte, és megpróbált küzdeni az érzései ellen. Most más dolga volt: át kell adnia Harry bocsánatkérését a vallomásával együtt. – Elmondta nekem, mit tett magával.

– Velem? – Hermione szemei a meglepetéstől elkerekedtek.

– Bevallotta nekem, hogy… kényszerítette magát, hogy vele aludjon.

– De – ugrott talpra Hermione –, de hát ő nem kényszerített engem!

Csendben néztek egymásra. Perselus volt az első, aki visszanyerte a lélekjelenlétét.

– Nem tudom, Miss Granger. Nekem azt mondta, hogy megerőszakolta önt, miután kiengedték a minisztérium börtönéből.

– Ó, ne – motyogta a lány, és visszaroskadt a székére. – Ó, ne, jaj, ne…

– Miss Granger…? – lépett hozzá, és kezét a vállára tette. – Miss Granger?

De a lány képtelen volt beszélni: a zokogás teljesen elnémította. Lassan lecsúszott a székről a földre, mire Perselus megragadta, és lekuporodott előtte.

– Shh – nyugtatta, és visszasegítette a székre. De a lány nem nyugodott meg. Ha lehetséges, a zokogása egyre hevesebbé vált. Perselus elveszettnek érezte magát. Mit kellene tennie? Hívja a nővért, és kérjen tőle egy kis nyugtató főzetet? Nem, a könnyekre szükség van, ha meg akar szabadulni a bánattól. És bár nem ő volt a legmegfelelőbb személy, akivel megoszthatná, Harry szerette ezt a lányt. És Miss Grangernek nem volt kire támaszkodnia, mivel a szülei tavaly meghaltak.

Kinyújtotta hát a kezét, lassan, óvatosan, és átölelte a vállát. Amikor a lány nem zárkózott el a vigasztaló érintés elől, átkarolta. Miss Granger a férfi mellkasának dőlt, arcát talárja redőibe temette. Perselus simogatni kezdte a hátát.

– Azt mondta, szerette magát, és soha nem akart magának fájdalmat okozni. Azt mondta, mindig is szerette…

– Neeee – hangosodott a jajgatás. Perselus elhallgatott. Nem akart gondatlanul megválasztott szavaival tovább rontani a helyzeten.

Később a lány zokogása elhalkult, de arcát nem emelte fel a férfi mellkasáról. Reszketett.

– Azt hittem, gyűlöl.

– Miért gyűlölte volna? – Perselus erőlködött, hogy hangja halk, nyugodt maradjon.

– Miután lefeküdtem vele, kegyetlen dolgokat mondtam neki, mert azt hittem, csak az alkohol miatt tette. Olyan megalázónak éreztem. Olyan mocskosnak. Teljesen részeg volt. Láttam a meglepetést az arcán, miután… azután. Én…én sírtam. Nem akartam, hogy csak azért feküdjön le velem, mert részeg. Azt akartam, hogy szeressen, de azt hittem, nem szeret, de most azt mondja, szeretett, és én úgy viselkedtem vele, mint egy idióta, és ő úgy halt meg, hogy azt hitte, megerőszakolt engem, csak mert sírni látott, és a szavak miatt, amiket később a fejéhez vágtam…

Perselus ismét tétován megsimogatta a hátát. Tinédzserek a maguk tipikus problémáival, de mégis, olyan sebezhetőek… A helyzet, amelyben voltak, kezdett valódi tragédiává válni.

– Soha nem bocsátok meg magamnak – motyogta, és Perselus sóhajtott.

– Ő is ugyanezt mondta, Miss Granger. De, tudja, meg kell tanulnunk megbocsátani – még magunknak is. Harry szerette magát. A legjobbat kívánta magának. És nem hiszem, hogy boldog lenne, ha tudná, mivel vádolja magát. Harry halála nem az maga hibája, így a tény, hogy ezt nem tudták tisztázni, sem az ön hibája.

– Tegnap, mikor láttam, hogy beszélni akar velem, elutasítottam. Csak később indultam a keresésére. Ha gyorsabb lettem volna…

– Ne vádolja önmagát. Nem az maga hibája.

– Nem tudom. Olyan rémült vagyok – egyre erősebben remegett.

– Jöjjön, álljon fel. Leülhetünk az ágyra, és foghatja a kezét – állt fel. – Tudom, örülne neki.

– Nem tudom, mihez kezdjek – a lány olyan erősen remegett, hogy Perselus nem volt képes felemelni őt az ágyra.

– Gyerünk – suttogta bátorítólag.

Belekerült némi időbe, mire Harry ágyára ültek. A lány még mindig reszketett, de már nem zokogott.

– Ő volt a legkedvesebb ember, akit valaha láttam – suttogta, miközben Harryt figyelte. Majd kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcát. – A legbátrabb, a legnagyobb…

– Igen, az volt – motyogta Perselus, csak hogy megmutassa a lánynak, hogy nincs egyedül.

– Több mint egy éve szerelmes voltam belé – szólalt meg hirtelen, és halványan elmosolyodott. – De folyton azt mondta, hogy sose randizna velem.

– Még a legjobb embereknek is vannak ostoba pillanatai.

Egymásra mosolyogtak. De aztán a lány arca újra aggódóvá vált.

– Uram, azt mondtam, beszélni akartam önnel négyszemközt – Perselus biccentése után folytatta –, mert van valami, ami önt is érinti, és nincs senki más, akihez fordulhatnék.

Hatalmas kő kezdett formálódni Perselus gyomrában.

– Igen?

– Mikor mi… mikor lefeküdtem Harryvel, nem használtunk semmiféle fogamzásgátlót…

Perselusszal forogni kezdett a világ.

– Úgy érti… – nem volt képes befejezni.

– Terhes vagyok.

Perselus úgy vélte, ha a gyengélkedő mennyezete szakadna rá, azt is könnyebben tudná kezelni. Egy gyors örvényléssel minden a helyére került, és a kirakó darabkái egy ábrát formáztak – egy ábrát, amelyet Quietus és Lily a zavaró tényeken keresztül mégis láttak… hogy Harry szembe fog nézni a gonosszal, hogy túlélje – és ahogy Harry gyanította, hogy az apjának, Quietusnak igaza volt, mikor egy utódról beszélt.

Kezei ökölbe szorultak. Az az átkozott prófécia! Üvölteni akart, hangosan átkozódni, de nem akarta megriasztani a lányt – a lányt, aki Harry gyerekével várandós. Aztán egy gondolat bukott felszínre.

– Meg akarja tartani? – kérdezte halkan.

– Szeretném – suttogta pirulva. – De nincs családom, akikre támaszkodhatnék, és félek…

Perselus a karjába vonta.

– Nézze, akárhogy is dönt, segíteni fogok. Ha úgy dönt, hogy megtartja a gyereket, számíthat a segítségemre, nemcsak a terhesség és a szülés során, hanem egészen addig, amíg szükségét érzi. Amíg fel nem nő. De megértem azt is, ha nem akar egyedül gyereket vállalni – mikor a lány levegőt vett, hogy válaszoljon, hozzátette: – Nem kell most azonnal döntenie. De azt akarom, hogy tudja, itt leszek, ha segítségre van szüksége. Nem kell félnie. Emiatt nem.

Közben a lány újra sírni kezdett.

Perselus felállt.

– A szobámban leszek. Ha szüksége van rám, csak hívjon, rendben?

A lány megkönnyebbültnek látszott, hogy magára hagyja. Hogy életében utoljára egyedül maradhat a gyereke apjával.

Perselus megremegett. Ennyit az öngyilkosságról. Még ha Harry meg is halt, valakinek szüksége van rá, a segítségére, a támogatására.

Mikor később visszatért a kórházi szárnyba, a lányt ott találta Harry mellett fekve, az arcát a fiú vállába temette. Aludt. Majdnem hat óra volt, ezért, bármennyire is bánta, fel kellett ébresztenie. Miután némi ételt és két csésze erős teát rendelt a konyháról, óvatosan felrázta.

– Miss Granger – szólította.

A lány tiltakozás nélkül ült fel, és elfogadta Perselus segítségét, hogy visszaüljön a székre. Barátságos csendben itták a teájukat.

– Akarom ezt a gyereket, uram – mondta, mikor visszatette a csészéjét az asztalra. – De nem akarom magát kényszeríteni, hogy…

– Ez nem kényszer – sóhajtott Perselus, és újra kortyolt egyet. – Segítek, ha szükséges. De továbbra sem szeretném, ha elsietné ezt a döntést.

– Akkor is megtartanám ezt a gyereket, ha Harry élne – válaszolta halkan. – Persze, csak ha ő is akarná.

Pár perccel később megérkezett Sirius Armenával és a kislánnyal, akit az események olyan mélyen sokkoltak, hogy erőtlenül lógott mostohaapja nyakában. Egyik felnőtt sem szólalt meg, csak a kislány hisztérikus zokogása törte meg a csendet időről időre.

A következő Ronald Weasley volt, akit egyik bátyja támogatott. Aztán Ares Nott, könnyáztatott arccal. Longbottom és Parvati Patil valamivel később érkezett. Aztán az összes Weasley. Fletcher. Vector. Majd Janus Moon, mindenki másnál sápadtabban. Perselus tudta az okát: a testvére egy nappal a halálfalók támadása előtt meghalt. Őt és két társát küldte ki Voldemort, hogy megöljenek egy mugli családot három gyerekükkel együtt. Leah Moon nem tétovázott sokáig. Megölte cimboráit, végül öngyilkos lett. A talárjában az aurorok találtak egy levelet a családjának címezve, amelyben bocsánatot kért.

„Már nem állhatok át” – olvasta a levélben. – „Túl sok bűnt követtem el, hogy megbocsássatok ebben az évszázadban. Most el szeretném mondani, hogy szeretlek titeket, és kérlek, ne gondoljatok rám túl sok gyűlölettel.”

Perselus nem tudta, mit mondjon. Ismerte ezt az érzést: hosszú évekig volt ő is halálfaló.

Olyan sok gyerek meghalt ebben a háborúban: Harry, Fred, Draco, Miss Moon… és Miss Granger is, aki pedig él, számtalan súlyos sebet hordoz.

Ez volt tehát a vég.

Fletcher súgva mesélte el, hogy az egész országban úgy ünnepelnek, mint tizenöt évvel ezelőtt, mikor először szabadultak meg Voldemorttól – s most is, csak úgy, mint akkor, figyelmen kívül hagyják azt, hogy mi volt az ára a szabadságuknak. Ünnepelnek, s nem fordítottak figyelmet a gyászolókra.

Perselus néha úgy érezte, hogy a varázsvilág – de az egész emberi világ is – nem érdemli meg a megmenekülését.

Terry Boot, egy hatodéves hollóhátas lépett be a terembe az apjával a nyomában, aki a Minisztérium Nyilvántartó Hivatalának volt munkatársa. Perselus megdermedt.

Nem. Ez még túl korai.

Letette a csészéjét, és az ágyra ült, Harry mellé. De az idősebb Boot nem jött közelebb.

Aztán az igazgatónő érkezett Arcus Patillal. Majd – Perselus meglepetésére, Andrus. Eljött Ausztráliából, hogy búcsút vegyen az unokaöccsétől, akit csak néhány hónapja ismert. Aztán Hagrid érkezett a kutyájával, Agyarral. Néhány perc múlva megérkeztek a griffendéles osztálytársak, a másik Patil-lány, Padma, és Erica Knight a mardekárból. A helyiség kezdett túlzsúfolttá válni.

Perselus nem látott hamis bánatot és álarcokat. Ezek az emberek mind szerették Harryt.

Mert Harry volt a legjobb, a legkedvesebb, a legszeretetreméltóbb. Lehetetlen volt nem szeretni. Mégis, ő, Perselus Piton kétszer is ebbe a hibába esett. S a fiú mindkétszer ledöntötte a falakat.

Az ajtó nyikorogva újra kitárult. Perselus elkomorodott.

Ezúttal már valóban az Azonosító állt az ajtóban: egy fiatal, rémült arcú nő. Ahogy megérkezett, Mr. Boot mellélépett. Tökéletes csendben jöttek közelebb.

Perselus nyelt egyet, megfordult, és Harryt az ölébe emelte. Hermione közelebb csúszott, és Perselus helyet szorított neki maga mellett. Félelemmel tekintettek a minisztériumi hivatalnokokra, akik mondtak valamit. Perselus nem értette, de nem volt fontos. Ha az volt, Minerva majd úgyis emlékezteti rá.

Az Azonosító, majdnem mentegetőzve, előhúzta a pálcáját.

Perselus erősen szorította Harryt, és imádkozott, hogy legyen már vége.

Mikor a nő megemelte a pálcáját, behunyta a szemét.

Nem tudta, hogy a könnyei lefolynak az arcán, és átitatták a talárját, Harryt, a takarót. Nem tudta, hogy azt nyüszíti:

 – Harry…

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény