Fordította: Patka

Átnézte: enahma

17. fejezet – Hol vagy?

Valahogy olyan szokatlan volt most az ébredés...

Először is: teljesen egészségesnek érezte magát. Nem fájt semmije, a feje teljesen tiszta volt, könnyen és fájdalommentesen tudott lélegezni, a takarót melegnek érezte, és puhának.

Nem akarta kinyitni a szemét. A mennyekben volt, legalábbis az lehetett csak ilyen érzés, és először alaposat nyújtózkodott. Csak aztán nézett körül. Nem a saját ágyában volt, hanem Perselus lakosztályában, az ő hálószobájában, az ő ágyában – sőt, az ő hálóruhájában: egyikében azoknak a ronda, hosszú, szürke hálóingeknek, amelyek közül az egyikkel még negyedévesen találkozott a prefektusok fürdőjéből hazafelé menet. Tettetett bosszankodással nyögött fel, bár Perselus nem volt hallótávolságon belül.

Hónapok óta először jól érezte magát. Otthon volt.

Otthon… Szinte azonnal érezte, hogy az előző napok emlékei be akarnak törni  gondolatai közé, hogy szétrobbantsák ezt a békét, de nem engedte őket. Reggeli teendőire koncentrálva inkább vett egy hosszú, frissítő zuhanyt a fürdőszobában. Egy puha törölközővel, amely gondosan összehajtogatott, tiszta ruháira készítve várta, megszárítkozott, aztán egy gyors bűbájjal, amelyet Perselus tanított neki, rövidre vágta a haját, és azt is megszárította. Amikor végül kilépett a fürdőből, más embernek érezte magát. Arca sima volt, és kipihent, haja rövid, és immár nem zsíros, mozdulatai pedig könnyedek. Perseluson is le tudta mérni a változás mértékét: egy pillanatra elkerekedtek a szemei, aztán elmosolyodott.

– Úgy nézel ki, mint az… apád. Úgy értem Quietus – mondta halkan.

Harry felhúzta az egyik szemöldökét.

– Honnan tudod…?

– A fényképekről – válaszolta Perselus, és a kanapé felé intett. – Igyál egy kis teát és egyél néhány pirítóst. Túl sovány vagy.

Harry nyelt egyet.

– Tegnap ugyanezt mondtad – suttogta.

Zavarukban igyekeztek elkerülni egymás pillantását, s Harry végül vett magának egy szelet pirítóst. Nagy meglepődésére gyomra hatalmasat kordult. Perselus is jól láthatóan elmosolyodott.

Harry továbbra sem hagyta, hogy keserű gondolatai az elméjébe férkőzzenek: szerette volna egy kicsit élvezni a reggelt. Egy ideig csendben ettek, aztán Perselus szólalt meg:

– Minerva beleegyezett, hogy hozzám költözzél.

A pirítós kis híján kiesett Harry kezéből.

– Tessék? – nézett fel.

– Tegnap délután beszéltem vele. A tanárok mind aggódnak miattad, Madam Pomfrey pedig egyenesen a gyengélkedőn akart tartani néhány hétig, amíg jobb állapotba nem kerülsz, mégpedig sürgősen. Azt mondta, hogy három hete, amikor visszatértél a minisztériumból, és visszautasítottad a segítségét, ugyan beleegyezett, mert remélte, hogy egyedül is képes vagy megbirkózni a problémáiddal, de nem voltál képes, és figyelmeztetett minket, hogy könnyen a Szent Mungóban végezheted, ha nem lépünk közbe. Felajánlottam, hogy segítek neked, amíg jobban nem leszel.

– Én nem… – kezdett volna bele Harry, de Perselus nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.

– Két választásod van. Vagy ideköltözöl néhány hétre, és engeded, hogy segítsek, vagy mész a gyengélkedőre, és ott Poppy nem fog könyörülni rajtad. – A mondat utolsó része játékos hangsúllyal hangzott el, de ez nem vezette félre Harryt. Perselus halálosan komolyan gondolta.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán hagyta, hogy az előző napok fájdalmas gondolatai újra előjöjjenek. Nem tudta mit tegyen. Nem akarta elfogadni Perselus segítségén, de a gyengélkedő még annál is rosszabb választás. A legfőbb problémája az alvással volt, és félt, hogy Madam Pomfrey újra csak az Álomtalan Álom főzetet használná, és az egyenesen katasztrófa lenne. Soha többé nem kér abból a hülye kotyvalékból. Tudta, hogy hamarosan meg fog halni, Voldemort már készül a végső felvonásra, de úgy akart meghalni, mint egy igazi férfi – de legalábbis épeszű. Nem valami drogfüggő puhány. Még akkor sem, ha valóban az.

Másrészt azonban Perselus nyilvánvalóan kedvesen fog bánni vele. Ő pedig nem érdemel kedvességet. De hogyan kérhetné meg Perselust, hogy gyűlölje? Nevetséges ötlet. El sem tudná magyarázni, miért akarja, hogy magára hagyják. Hermione megtiltotta, hogy beszéljen róla. Ha pedig minden magyarázat nélkül bánna hidegen Perselusszal, azzal csak megbántaná.

Felsóhajtott. Úgy tűnt, erre a problémára nincs jó megoldás.

– Rendben – mondta végül. – De nem vagyok kisfiú, hogy kényeztess és babusgass.

Perselus elmosolyodott. Most annyira hasonlított az ő Perselusához a régi szép időkből, hogy Harry szíve erősebben kezdett verni.

– Szóval már felnőttek vagyunk? – kérdezte Perselus játékosan.

Harry a szemét forgatta.

– Ezen a nyáron már tizenhét leszek. – „Elvileg” – tette hozzá magában.

– Valóban – mondta Perselus, majd felállt. – Itt az ideje, hogy órára menjünk. És miután az első órád ma sötét varázslatok kivédése lesz, mehetünk együtt is.

– A könyveim a szobámban maradtak – mondta Harry, és letette a teáscsészét az asztalra. – Megyek, felkapom őket...

– Nincs rá szükség – mutatott Perselus a saját példányára az asztalon. – Használhatod az enyémet. Azt hiszem, tudom annyira az anyagot, hogy ne legyen szükségem rá. Óra után pedig elmehetsz, és összepakolhatod a dolgaidat. Mundungus úgyis azt mondta, hogy nem enged az átváltoztatástan órákra járni, amíg kicsit jobban nem leszel. Na, menjünk – állt fel. Harryt maga előtt engedte ki az ajtón, de kívül megállította. – Tedd a mutatóujjadat a pöttyre – utasította. Amikor Harry engedelmeskedett, valami ráolvasást motyogott, mint régen, több mint egy éve.

Harry nagyot nyelt. Ismét bebocsátást nyert Perselus lakosztályába. A férfi meglátta a kifejezést, ami átsuhant az arcán.

– Isten hozott, Harry – mondta bátorítóan, bár kis bűntudattal a hangjában. – És sajnálom.

Egymásra néztek. Harry meglepetésére már nem kellett felnéznie, ha Perselus szemébe akart nézni: alig öt centivel lehetett alacsonyabb a nagybátyjánál.

Szomorúan elmosolyodott.

– Rendben van.

Ahogy az SVK terem felé sétáltak, Perselus rövid beszélgetést kezdeményezett.

– Éjszaka két víziód volt – vagy talán rémálmod? Nem tudtam eldönteni.

Harry kissé meglepetten nézett rá.

– Nem emlékszem rájuk.

– Felébresztettelek. De mindkét alkalommal rögtön visszaaludtál.

Harry megállt.

– Szóval egész éjszaka ébren volt.

Perselus azonban sürgetően intett. – Ne állj meg, nem akarok elkésni. És nem, nem maradtam ébren, éppen eleget aludtam.

Harry csak nem válaszolt, mert fölösleges lett volna. Inkább témát váltott.

– Miért éppen George?

– Tessék? – nézett rá Perselus tanácstalanul.

– Miért George-ot választottad ööö… bájitaltan oktatónak?

Perselus vállat vont.

– Nem teljesen az én ötletem volt. Armenia letartóztatása után Minerva azt akarta, hogy egy megbízható személyre bízzuk az SVK oktatást, amíg ő a börtönben van. De senki ilyet nem találtunk, így megkért, hogy vállaljam el a sötét varázslatok kivédését. Viszont erre egyszerűen nem volt időm: a bájitaltanítás kitöltötte az órarendemet. Aztán Albus javasolta, hogy kérjük meg George-ot. – Felsóhajtott, amikor az igazgató nevét kimondta. – Ő és a testvére kiemelkedően jók voltak bájitaltanból, és George egyébként sem találta a helyét a testvére halála óta. Őt mindenki elég megbízhatónak találta. Arthur is nagyon boldog volt, amikor felvettem velük a kapcsolatot.

Hirtelen Harrynek eszébe jutott egy ötlet.

– És a titokgazda? Megkérdezted Dumbledore-t, hogy ki volt a titokgazda? – kérdezte izgatottan.

Már az osztályterem ajtaja előtt álltak, de Perselus nem nyitotta ki. Ehelyett most teljes testével Harry felé fordult, és szomorúan rázta meg a fejét.

– Egy mágikus portré magában hordozza annak a személynek a lényegét, akiről készítették, de csak egy bizonyos mértékig, és ez az emlékekre is igaz. Másrészt pedig csak azok az emlékek vannak a képmás birtokában, amelyeket tulajdonosuk a megfestéskor bírt.

– De… – hebegte Harry. – Azt gondoltam, hogy… hiszen megismert! És...

Perselus felsóhajtott.

– Dumbledore nagyon szeretett téged, Harry. Olyan voltál a számára, mintha a fia vagy az unokája lennél. Így, amikor tavaly elkészült a portré, és mágikus azonosítója is rákerült, rólad is sok-sok gondolat, érzés és emlék a festmény-alak birtokába került… De nem úgy emlékszik rád, mintha az az ember, aki meghalni láttál.

– Akkor olyan, mint te – suttogta Harry, és a reggeli gondtalan hangulat utolsó maradéka is eltűnt.

– Mint én – értett egyet Perselus, majd kinyitotta a terem ajtaját.

***

Mivel Perselus határozottan ragaszkodott hozzá, hogy minden étkezésen részt vegyen, Harry elhatározta, hogy a Mardekár asztalához ül, a régi helyére, mert griffendéles helyén pont szembe került volna Hermionéval. Így is túl sokszor pillantotta meg, és minden egyes ilyen alkalommal olyan erősen támadta meg a bűntudat, hogy csaknem megfojtotta. Így hát megpróbált minden ilyen helyzetet elkerülni. Végleg abbahagyta a könyvtári tanulást. Csak annyi időre szaladt be, hogy kivegye azokat a könyveket, amikre szüksége volt majd a lakosztályuk felé vette az irányt, amely egészen késő estig úgyis nyugalmas volt, mivel Perselus órát tartott, vagy büntetőmunkát felügyelt.

Kettejük kapcsolata Perselusszal nem volt ugyanolyan, mint az emlékezettörlés előtt: nem voltak olyan nyitottak és közvetlenek sem egymással, de sokkal jobb volt, mint augusztusban, és emiatt Harry sokszor lelkiismeret-furdalást érzett. Hermionénak senkije sincs, akire támaszkodhatna… Ez hatalmas súllyal nehezedett a lelkére.

Ráadásul ott voltak még a főzetfüggés visszataszító utóhatásai is. Még mindig problémái voltak az evéssel, gyakran émelygett, és volt hányingere. Gyanította, hogy ennek a bűntudathoz is lehet némi köze, de megpróbálta ezeket az apró gyengélkedéseket elrejteni Perselus elől.

Hangulatingadozásai még mindig szélsőségesek voltak, de igyekezett kordában tartani őket, jóllehet Perselus pillantásaiból nyilvánvaló volt, hogy tudta, mi megy végbe Harryben. És végül, de nem utolsósorban ott voltak az éjszakai gondok: Perselus elől nem tudta elrejteni sem a kialvatlanságot, sem a rémálmokat.

Perselus, meglepetésére semmilyen bájitalt nem ajánlott föl, hogy enyhítsen az állapotán. Ehelyett visszaküldte kviddicsezni, amelyet még a karácsonyi szünet előtt hagyott abba. Harry eleinte kelletlen volt, de Perselus elszántnak mutatkozott, és a rendszeres sport már néhány alkalom után visszahozta az étvágyát, és azzal, hogy kellemesen elfáradt, segített neki az alvási problémák kezelésében is.

– Örülök, hogy Piton professzor segít neked – mondta egyszer Ron a kviddicsedzés után, amikor az öltözőt elhagyva fáradtan baktattak a kastély felé. Harry kicsit elmosolyodott azon az udvarias módon, ahogy Ron Perselust szóba hozta. Egy évvel ezelőtt még a „zsíros hajú rohadék” vagy egyszerűen „Piton” lett volna. Nem tudta megállni, hogy vidáman ki ne bökje:

– Piton professzor?

Ron elpirult, de felemelte a fejét.

– Figyelj, én… el akartam neked mondani valamit. Én… azt hiszem, nem voltam teljesen őszinte veled.

Mindketten megálltak, és Ron Harry szemébe nézett.

– Mi történt? – kérdezte Harry kissé idegesen. Nem akart újra összeveszni Ronnal.

– Van valami, amit még nem mondtam el neked, Ha... Quietus.

– Szólíthatsz Harrynek. Végül is ez a nevem. És ezelőtt is mindig Harrynek szólítottál.

– Csak meg akartam mutatni, hogy… hogy nem csak azért akarok veled barátkozni, mert Harry vagy…

– Tudom – bólintott Harry. – Annyira azért nem vagyok hülye.

Ron elpirult.

– Természetesen nem – motyogta, majd egy mély lélegzetet vett. – Harry, amikor volt az a borzalmas víziód és a sebeid… Úgy értem… amikor betörtünk a szobádba, én… én belenéztem a merengődbe. – Becsukta a szemét, úgy folytatta. – Már hamarabb is el akartam mondani, de nem akartam elveszíteni a barátságodat…

Harry nagyot nézett.

– Te – micsoda?

Ron nyelt egyet.

– Belenéztem a merengődbe. És láttam mi történt veled és Piton professzorral… és velem. – Az utolsó szót olyan halkan tette hozzá, hogy a hangja alig volt több egy suttogásnál. – Nem leskelődni akartam, csak… csak meg akartalak érteni… Amikor McGalagony és Hermione elvittek, minden véres volt, eszembe jutott, amikor én… megátkoztalak Roxmortsban, és akkor megláttam a merengődet – Ron ekkor már remegett. – Úgy éreztem, muszáj belenéznem, hogy hátha... megértelek. Kérlek, bocsáss meg, én… én… – nem tudta folytatni.

Harryt barátja kínlódása olyan mélyen megérintette, hogy egy szót sem tudott kinyögni. De nem akarta, hogy szótlansága még jobban megijessze, ezért közelebb lépett hozzá, és szorosan átölelte. Ron torkából valami furcsa hang tört elő, és kellett néhány pillanat, hogy Harry rájöjjön: sír.

– Nem vagyok rád mérges, Ron – mondta aztán. – Azt a merengőt neked csináltam. Szerettem volna, ha látod, ha megérted…

Ron most már teljes testében rázkódott.

– Harry, amit tettem, megbocsáthatatlan. Meg is halhattál volna. És olyan sokáig nem értettem meg… Olyan hülye voltam, olyan állat, egy kegyetlen dög, rosszabb, mint Tudodki.

– Most már minden rendben van, Ron – suttogta Harry. – Vége van, mindennek vége van. Már nem vagyok Voldemort börtönében, túléltem a hülyeségedet, és megint barátok vagyunk, ugye?

– Azok vagyunk? – motyogta bizonytalanul Ron.

– Persze, te marha. Barátok vagyunk – engedte el Ront, és rámosolygott. – És örülök, hogy belenéztél azokba az emlékekbe.

– Miután láttam őket, nem tudtam elképzelni, hogy miért is, hogyan is tudnál megbocsátani. Sokkal jobb ember vagy, mint én valaha is leszek…

Harry elszomorodott.

– Nehogy azt hidd. Nem vagyok az a fénylő páncélú lovag, akinek gondolsz. Én is követtem el megbocsáthatatlan dolgokat.

Ron megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Mindig magadat hibáztatod olyan dolgokért, amiket soha nem tettél...

– Nem egészen – vágott közbe Harry picit ingerülten. – Csak mert te nem tudsz ezekről a dolgokról, nem jelenti azt, hogy nem is léteznek!

Ron elképedt Harry kitörésétől, de bólintott.

– Rendben. Te tudod… – de hangján érződött, hogy nem hisz neki. Harry végül ejtette a témát, és újra a kastély felé indult. Ron követte.

– Borzalmasan néztél ki, amikor elengedtek a minisztériumból. És azok után a hetek után… Ennyire megviselt, hogy szakítottatok Hermionéval?

– Mi-micsoda? – esett le Harry álla. – Soha nem jártam Hermionéval!

Ron úgy állt meg, mint aki kőfalba ütközött.

– Ti... ti nem jártatok egymással? De hát mindenki azt gondolta! És az egész Griffendél a mai napig mérges Hermionéra, mert azt hitték, hogy épp akkor szakított veled, mikor visszatértél a minisztériumból!

Harry elsápadt.

– Nem… volt némi… vitánk, és én… én nagyon szemét voltam vele, és azt mondta, hogy soha többé ne közelítsek hozzá. – Nagyot nyelt. – És igaza van, Ron. Amit én… amit mondtam neki, az megbocsáthatatlan, de… nem jártunk. De hát miből gondoltátok?

Ron vállat vont.

– Állandóan együtt voltatok, és teljesen odavoltatok egymásért… Azt hittem, hogy szerelmes vagy belé.

– Én… – nyitotta ki Harry a száját, de nem tudta befejezni a mondatot. Egyszerűen nem tudta mit mondjon.

***

Március végére Harry tökéletesítette a bűbájt, amit a pálcáján akart használni. Miután egymás után tíz sikeres próbát tett, elővette régi pálcáját, és az apjáéra szegezte, amit általában használni szokott:

– Locodefy „apa”! – érezte, ahogy a torka elszorul a rémülettől, ahogy a pálca eltűnt. Erősen remélte, hogy nem küldte a pálcát Ron könyve és a többi próbatoll után a pokolba. Kinyújtotta jobb kezét, elmotyogta a jelszót: „apa”, és – a pálca a szorításában termett!

Hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. Megcsinálta. MEGCSINÁLTA!

A következő gondolat azonban már a hideg, fájdalmas számításé volt: immár készen áll arra, hogy szembeszálljon Voldemorttal, és megszabadítsa tőle a varázsvilágot.

Készen áll a halálra.

És, talán ezzel az utolsó tettével, hogy megöli a szörnyeteget, megbocsátást nyerhet azért, amit Hermionéval tett.

Hermione… Harry szorosan lehunyta a szemét, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyei. Hermione…

Hirtelen megint megragadta apja pálcáját, és a másikra szegezte.

– Locodefy Granger – suttogta. A pálca eltűnt, de ez alkalommal Harry nem varázsolta vissza. Csak egyszer lesz rá szüksége, addig pedig maradjon így, ahol van.

Felsóhajtott, és összeszedelőzködött, hogy edzésre menjen. Múlt héten – hála gyors reflexeinek – megint legyőzték a Mardekár csapatát, de Seamus nem enyhített a tempón, és Harry fáradtan állapította meg, hogy egyre inkább hasonlít Oliverre.

A kviddicsedzés után Fletcherrel volt találkozója, aki nemrég beleegyezett, hogy visszavegye az osztályba Harryt, de előtte ellenőrizni akarta fizikai erőnlétét.

Másnap Flitwick professzorral lesz találkozója. Harry elmosolyodott. A professzor meglehetősen titokzatoskodva kérte segítségét egy előre meg nem nevezett ügyben, de Harry biztos volt benne, hogy a találkozónak köze lesz az általános április elsejei készülődésekhez, és nem volt ellenére semmilyen tréfa mielőtt… AZ előtt. Harry megrázta magát, és inkább megpróbált az edzésre koncentrálni.

– Még mindig nem tudom, ki lehet az áruló – mondta Perselus késő este, amikor már mindketten lefeküdtek. – Beszéltem Minervával, és újra átfutottunk a tanárokat, de teljesen tanácstalanok vagyunk. Minerva figyelmeztette minisztériumi barátait is, bár nem hiszi, hogy ott bárki is Voldemort oldalán állna. Még Merc… ööö... Mr. McGalagony is a mi oldalunkon van.

Harry hálás volt a szobában uralkodó félhomálynak. Az igazgatónő nevének említésére csaknem kiverte a víz, és elfintorodott. Szép. Perselus első számú szövetségese ebben a helyzetben éppen a leggyanúsabb személy. De nem akart újabb vitát kezdeményezni. Perselus meggyőzhetetlen volt, ha McGalagonyra terelődött a szó.

– Ne ítélj meg senkit a körülményei alapján. Csak mert az ex-férje a felelős azért, hogy letartóztattak és kikérdeztek, ez még nem jelenti egyszersmind azt is, hogy Minerva egyetért vele, vagy ami még rosszabb, a szövetségese. Majdnem huszonöt éve ismerjük egymást. Mindig ellene volt az agressziónak, és mindig is a griffendéles bátorság és hűség mintaképe volt, és Albus legjobb barátja. Sokkal hamarabb is elárulhatta volna Albust, ha akarta volna.

Harrynek nem volt érve ezekkel a tényekkel szemben, de gyanakvását nem enyhítették. Így hát megpróbálta olyan távol tartani magát a tanárnőtől, ahogy csak tudta anélkül, hogy az Perselus figyelmét túlzottan felkeltette volna.

– Ma beszéltem Mundungusszal is – folytatta Perselus. – Azt mondta, hogy sokkal jobb fizikai állapotban vagy, mint voltál, de még mindig nem eléggé ahhoz, hogy visszatérj az órákra.

Harry felnyögött.

– Szóval a válasza: „nem”.

– Igen. És én is egyetértek vele. Visszaszedtél némi súlyt, de távolról sem elegendőt, és a kviddicsedzések fizikálisan éppen eléggé megerőltetőek.

Harry nem tiltakozott. Tényleg értelmetlen lett volna: sokkal fontosabb dolgok is voltak, ami miatt aggódhatott, mint például Voldemort, vagy a saját halála. Miért vesződne az átváltoztatástannal?

Ha Perselust meg is lepte Harry nyugalma, nem mutatta ki.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény