Az első nap és éjszaka a börtönben nagyon unalmas volt. Nem foglalkoztak vele, csak belökték a cellába, és magára hagyták. A helyiség kicsi volt, hideg és nedves, de legalább volt egy ágyszerű dolog a sarokban. Gyorsan rá kellett jönnie azonban, hogy engedély nélkül nem ülhet le rá: tilos volt napközben az ágyon üldögélni, és a börtönőr hamarosan felvilágosította, hogy ennek fájdalmas következményei lehetnek, így Harry egész nap a falat támasztotta.

Kilenc órakor végül megengedték, hogy lefeküdjön, de nem jött álom a szemére. „…a függőség az első stádiumban nem tűnik veszélyesnek. Az egyetlen negatív hatása, hogy használója többé nem tud aludni a használata nélkül” – emlékezett vissza a bájitalkönyv megjegyzésére az Álomtalan Álom Főzetével kapcsolatban, de éppen ezért nem is aggódott. Amíg nem alszik, nem is álmodik, és amíg nem álmodik, nem lát víziókat sem. Egész éjszaka a mennyezetet bámulta, és megpróbálta kitalálni, mi fog történni vele.

A második nap még unalmasabb volt: az álldogálás kimerítőbb volt, mint egy kviddicsedzés. Az alvás nélküli éjszaka is valószínűleg besegített az állóképesség hiányába, de a legnagyobb baj mégis az unalom volt, nem a fáradtság.

De mire a második éjszaka is beköszöntött, komolyan kimerült. Ennek ellenére még rövid időszakokra sem tudott elaludni: kábultan feküdt a priccsen, és átkozta magát, amiért olyan sokáig szedte az álomfőzetet. Reggelre olyan kimerült volt, hogy alig tudott felkelni, és belül valami ismeretlen düh is égette.

Héttől tízig nagy nehezen sikerült állva maradnia, de ahogy teltek-múltak az órák, kénytelen volt leülni – nem az ágyra, azt megtiltották, hanem a földre, a falnak dőlve. Izmai sajogtak, szédült, és az az ostoba düh csak egyre fortyogott benne.

Nem kapott reggelit, mert engedély nélkül ült le, de nem érdekelte. Üldögélni sokkal jobb volt, mint enni.

Este hétkor végre érte jöttek, és elkezdődhetett a kihallgatás.

Nem bántották sem mágikusan, sem fizikai eszközökkel. Odakötötték egy székhez, és pár csepp veritaserumot cseppentettek a nyelvére.

– Mi a neved? – kérdezte egy ismerős hang. Harry megborzongott. Az öreg auror hangjára még jól emlékezett az előző évből. Bamberg, igen Bamberg a neve – jutott hirtelen eszébe.

– Nem… mondom meg… – mondta és a háta megfeszült a fájdalomtól. – Semmit… sem mondok… – ismételte és fogaival összeharapta az ajkait. Eddigi céltalan dühe végre abban talált magának tárgyat, hogy ellenállt a férfinak, akit gyűlölt.

Valaki megragadta a fejét, és szétfeszítette a száját. Újabb adag veritaserum.

– Mi a neved? – kérdezte Bamberg megint.

Harry nem válaszolt. A veritaserum ellen harcolni olyan volt, mintha az Imperiust akarná legyőzni. Csakhogy amíg az Imperiusszal némi eufória is együtt járt, addig a Veritaserum kényelmesen üressé tette elméjét, és tudatos lénye szeretett volna elmerülni ebben az ürességben és érzéketlenségben, nem törődve többé szavakkal és igazságokkal… És persze sokkal fájdalmasabb volt ellenállni a szérumnak, mint az átoknak…

– NEM! – nyögte ki valahogy, aztán az elviselhetetlen fájdalom egyszerűen kiütötte.

Amikor később visszanyerte az eszméletét, érezte, hogy ellenállása még eszméletlensége ellenére is kitart. Az aurorok gyilkos pillantásokat vetettek rá, aztán újabb adag igazságszérum csúszott le a torkán.

Újabb fél óra folyamatos küzdelem után ismét elsötétedett minden. Aztán újra és újra.

Amikor visszalökték a cellájába, félig öntudatlanul rogyott a padlóra, de homályos elméjében ott motoszkált valami olyasmi, hogy hasonló dologról még soha nem hallott. Példa nélküli volt, hogy valaki ellenálljon a veritaserumnak. És ő megtette, hogy ezáltal ismét valami új adalékot adjon a másságához.

A szérumnak azonban volt egy olyan mellékhatása, ami ellen még ez a másság is tehetetlen volt: olyan hányingere kerekedett, hogy másnap nem tudta abbahagyni az öklendezést.

A következő délután hasonló volt, habár sokkal rövidebb. Az aurorok nyilván úgy gondolták, hogy az előző napi szérum rossz volt, és újabb főzetet szereztek. Amikor látták, hogy ez sem működik, egyszerűen csak visszavitték a cellájába.

Újabb nap élelem, víz (semmi nem maradt a gyomrában) és alvás nélkül.

A következő napon azonban egy ismerős kinézetű férfi jelent meg a cellája ajtajában.

– Perselus? – kérdezte kábultan.

– Nem – válaszolt a férfi. – A nevem Andrus. Perselus másod-unokatestvére vagyok.

***

– Sem fizikai, sem mágikus erőszaknak nem láttam nyomát, Perselus. Igaz, Harry azt mondta, hogy veritaserumot adtak neki, és az, hogy ellenálljon neki, komoly fájdalmat okozott… – A barna hajú és szemű, magas férfi karba tette a kezét, hogy ezzel is jelezze: mondanivalója végére ért.  – De ez nem tekinthető bántalmazásnak.

Perselus öklével az asztalba vágott.

– Bármibe is kerül, ki kell hoznunk onnan! Nem maradhat ott, meg fogják ölni!

Az ügyvéd előredőlt, közel az unokatestvéréhez, és halkan megkérdezte: – Mióta szedi Harry az Álomtalan Álom Főzetet?

Perselus összeszorított ökle hirtelen engedett, és hirtelen ólmos fáradtsággal dőlt előre.

– Micsoda? – nyögte ki.

– Elvonási tüneteket láttam rajta, Perselus. Öt napja van a börtönben, de minden tünetét mutatja annak a rohadt… – nem folytatta.

Egy darabig csendben ültek.

– Tünetek? – kérdezte Perselus szokatlanul vékony hangon. Amikor unokatestvére bólintott, felsóhajtott. – Akkor már legalább két hónapja.

– Nem alszik. Erős hangulatingadozásai vannak. Semmi nem marad benne, amit megevett vagy megivott. És tudod jól, hogy a legmeghatározóbb tünet az, hogy képes ellenállni a veritaserumnak.

– De ez azt mutatja, hogy Harry már a harmadik szakaszában van annak az átkozott függőségnek! – kiáltott fel Perselus ingerülten.

– Ez nem biztos, Perselus. Harry elmondta nekem, hogy ellen tud állni az Imperiusnak…

– Igen – motyogta, és az arca egy kicsit felderült. – Akkor ez azt jelenti…?

– Talán – vakarta meg Andrus a nyakát. – Véleményem szerint a második fázis elején lehet. De először is ki kell szednünk onnan. Utána majd gondolkozhatunk azon, mit kezdjünk a függőségével. A baj csak az, a dolgok jelenlegi állása alapján nem látok esélyt arra, hogy törvényesen kihozzuk onnan.

– Mit tehetünk akkor?

– Játsszuk azt a játékot, amit ők. Kapcsolatba lépünk az újságokkal és a varázsló rádióállomásokkal. És mesélünk nekik a közös fogságotokról Tudodki börtönében. Megmozgatjuk, és megérintjük az embereket. Semmi ésszerűség. Az embereknek nem értelmes szavakra van szükségük. Érzelmes sztorikat akarnak. Add hát meg nekik.

– Nem vagyok az a fajta, Andrus. És nem emlékszem a fogságunkra. Semmire. Még egy kis részére sem.

– Szereted őt, Perselus? – Andrus felállt, és az unokatestvérére nézett. Amikor az gyengén bólintott, hogy „igen”, folytatta. – Akkor tedd meg érte.

***

A cellában ücsörgésnek volt egy nagy előnye: végre elég ideje volt, hogy gondolkozzon. Andrustól megtudta, hogy elsősorban Cedric megölésével vádolják, ezenkívül bűnrészességgel Fred, Remus és Dumbledore meggyilkolásában. És bárhogy is próbálta győzködni Andrus, lelke mélyén maga is bűnösnek tartotta magát ezekben a dolgokban.

Az ő gondatlansága volt az, ami meggyilkolta Cedricet, bár most, majdnem két évvel a hugrabugos fiú halála után az már nem bántotta annyira, mint Fred esete.

Persze voltak mentő körülmények. Még Dumbledore is azt mondta neki, hogy ne hibáztassa magát, hiszen csak Arest akarta megvédeni. Mégis, hibázott: nem gondolt Ares érkezésének lehetséges következményeivel. Buta volt és gondatlan. Két dolog, amit Perselus a „Potter-beszédekben” mindig a szemére hányt.

Nem, ő nem volt olyan, mint az apja. Nem volt olyan tiszta és kiváló, mint Quietus. Sokkal több volt benne a harag és a gyűlölet, ráadásul még arra az átkozott főzetre is rákapott… Andrus elmagyarázta neki, hogy függősége miatt nem működött a veritaserum. Ez ugyan nem volt rossz, de az ár, amit fizetnie kellett érte, túl magas volt. Hangulata egyre vadabb lett, ami miatt az egyik kihallgatáson olyan durván beszólt Bambergnek, hogy bosszúból több mint húsz percig hagyták a Tormenta hatása alatt.

Az ereje is kezdte elhagyni. Bár végre sikerült ennie és innia egy kicsit, anélkül, hogy  kihányta volna, de ez nem volt elég. Pedig nem halhatott meg itt. Az élete sokkal fontosabb volt annál, hogy itt vesztegesse el. Szembe kell néznie a sorsával, és meg kell állítania a gyilkosságokat, meg kell mentenie a barátait és azokat az embereket, akiket az életében soha nem látott, de akik Voldemort célpontjai voltak.

Nem halhatott meg itt.

Noir professzor sorsa (amiről Andrustól kapott hírt) megrázta, és egy kicsit még az ő esetében is bűnösnek érezte magát. Sokkal gyorsabbnak kellett volna lennie. Már rég szembe kellett volna szállnia a Legnagyobb Rohadékkal. Hiszen az ő feladata, hogy megölje, a hülye prófécia őt nevezte meg, hát miért habozott ilyen sokáig? Élete egyébként is értelmetlen: Perselus, az ő régi jó Perselusa eltűnt a semmiben, ez a régi-új meg csak azért védi, mert egy hülye, régi családi bűbáj kötelezi arra, hogy megvédje őt és a család nevét. Ez utóbbit Harry sem bánta igazán: a Piton nevet az apja is viselte, és ő igazán megérdemelte, hogy egy feddhetetlen név birtokosa legyen. Igaz, Andrus sokszor említette, hogy Perselus szereti, de Harry többé már nem tudott hinni ebben. Sem a durvaságára, sem a szánalmára nincs szüksége.

Ahogy a napok teltek, néha még egy kicsit aludnia is sikerült. Nem sokat: leginkább csak itt-ott elcsípett perceket, de legalább aludt, és ilyenkor sokszor álmodott Perselusról és az ő boldog napjaikról a pokolban. Vajon a cella légköre miatt? A kínzás miatt? A sötét miatt? Andrus egyre megszokottabb jelenléte miatt? Nem tudott rá válaszolni, de örült ezeknek az álmoknak, a szeretet és elfogadás apró nyomainak rövid és sötét életében. Élt át csodálatos időket is. Megismerte a szeretetet és tiszteletet, és annyi ember volt a világon, aki egyikkel sem találkozott soha! Igazán szerencsésnek nevezhette magát.

– Mr. Piton! – zökkentette ki gondolataiból a börtönőr hangja. – Álljon fel, és lépjen a cella közepére!

Ismét kikérdezik az éjszaka közepén? Meglepődött ugyan, de engedelmeskedett. Az ellenállás ilyen körülmények között teljesen felesleges lett volna. A két szokásos auror lépett be a cellába, és két oldalról megragadták, mint amikor kihallgatni vitték. Szörnyen dühösnek tűntek, jobban, mint általában, így Harry felkészítette magát egy újabb hosszú és fájdalmas alkalomra, de őrei nem a megszokott folyosókon kísérték őt: a kijárat felé vezették. Annyira gyorsan történt minden.

– Elengednek? – kérdezte az egyik aurortól.

Az gorombán megtaszította.

– Ne kérdezzen! – kiáltott rá, és belökte egy szobába, amelyik néhány nappal korábbról ismerős volt. Ez volt az a szoba, ahol elvették a személyes dolgait: a pénzét (úgy tervezte, hogy másnap Hermionéval Roxmortsba megy) és az apja pálcáját (a sajátja a módosított időzítő bűbáj alatt volt, amikor letartóztatták, s így valószínűleg most is ott feküdt a szobájában az éjjeliszekrényen).

– Itt írja alá! – valaki elé csúsztatott egy pergament, és Harry engedelmesen odafirkantotta a nevét. Bármit megtett volna, csak engedjék megint szabadon. A hivatalnok az asztalra tette a cókmókját, és Harry gyorsan magára kapta a ruháit. Tiszták voltak, ő viszont bűzlött a több mint tíz napos raboskodástól, de nem törődött vele. Néhány kendőző bűbájt vetett az arcára és a nyakára, így mind a hírhedt sebhely, mind Avery keze nyoma eltűnt, aztán anélkül, hogy visszanézett volna, a kijárat felé indult. Itt egy újabb auror csatlakozott hozzá, és kitessékelte az épületből. Egy egész emberöltőnek tűnt, amíg elérte a külső kaput.

A következő pillanatban Harry egy teljesen ismeretlen londoni utcán állt a sötétben. Talárja túl vékony volt, ezért fázott, és senki nem várt rá, ez mégsem tudta lehangolni: megint szabad volt! Egy pillanattal később már meg is lendítette pálcáját, és majd szétvetette az izgalom. Nemsokára Roxmortsban lesz, és aztán… hát igen, Harry nem szándékozott éppen visszasietni a Roxfortba. Nem volt kíváncsi barátai kérdéseire, sem Perselus szánalmára vagy tanárai aggodalmára. Egy olyan helyet akart, ahol gondolkodhatott, nem egy elhagyatott zugot, hanem valami sokkal zsúfoltabbat, emberekkel és meleggel… de nem a Három Seprűt. Az a hely még mindig túlzottan emlékeztette Ron árulására.

Nem kellett sokáig várnia a buszra, és szerencsés módon Stan Shunpike nem ismerte fel Harry Pitont vagy Pottert az enyhén bűzlő, zsíros hajú idegenben, aki Roxmortsig fizetett, és gyorsan elfoglalta az egyik ágyat.

Éjjel kettő körül járt az idő, amikor megérkeztek. Harry csaknem elveszettnek érezte magát a falu mély csöndjében. De nem habozott sokáig: elszántan a Szárnyas Vadkan felé vette az irányt.

A kicsi, koszos kocsma még nyitva volt, és tele emberekkel, így senki nem szúrta ki, amikor Harry belépett, igaz, csuklyáját gondosan az arcába húzta. Először egy vajsört akart kérni, de amikor látta, hogy senki nem iszik ilyesmit, nem akarta felhívni magára a figyelmet, így hát a lángnyelv whisky mellett döntött.

Az ital erős volt, és az első kortytól majdnem megfulladt, de azután érezte, ahogy az erő visszatér megkínzott testébe, és a bűntudat és bánat terhének egy részét is mintha leemelték volna a válláról, ezért néhány perc múlva már egy újabbat rendelt.

Nem tudta, pontosan hol is volt az a határ, amikor nem volt többé józan, de egyszer csak kristálytisztán tudta, hogy soha életében még nem volt ilyen részeg.

De a whisky annyira jól esett, és valamennyit segített enyhülni annak a télnek, ami benne dühöngött…

Olyan részeg volt, hogy még azon sem lepődött meg, amikor Hermione előtűnt a semmiből, és magával rángatta. Az utca friss levegője kicsit felébresztette, de nem tudott annyira egyenesen járni, hogy virradat előtt elérjen a kastélyig, és egy idő után rájött, hogy hordágy van alatta, és Hermione lebegteti őt a csendes, hideg februári éjszakában.

Harry nem emlékezett, hogyan érték el a kastélyt, és hogyan fektette Hermione az ágyba, minden olyan álomszerű volt, olyan könnyű és homályos… Amikor lefektette, megfogta Hermione karját, és könyörgött neki, hogy ne hagyja magára, hogy maradjon vele, aztán lehúzta az ágyra, és hozzábújt – valami meleg, valami élő… És nem törődött a remegő hangú ellenkezéssel, ahogy kérte, hogy engedje elmenni, még a jóval későbbi gyenge zokogást sem vette észre, amely a lány testét rázta, a csukott szemeket, az összeszorított ajkat, az elárult kifejezést az ismerős arcon, semmit, semmit… A kábulat olyan erős volt, olyan meleg és puha, hogy Harry soha többé nem akart felébredni…

…

…

Másnap Harry első gondolata az volt, hogy még soha életében nem volt ilyen komisz reggele. A feje fájt, a gyomra úgy háborgott, mint egy viharos tenger, az izmai sajogtak. Még soha nem volt másnapos, de azonnal felismerte a jeleit.

Olyan gyorsan, ahogy csak tudott, kiment a fürdőbe, és a zuhany alá állt. A forró víz megtisztította és felmelegítette, az utána következő hideg pedig felébresztette, és eltüntette a fájdalmat és az elméje előtt lebegő köd maradékát. Fél órával később újra normálisan érezte magát – olyan normálisan, ahogy csak tíz ilyen nap után lehetséges volt.

Amikor azonban visszatért a szobába, és szeme az ágyra tévedt, az előző éjszaka képei olyan erővel támadtak rá, hogy nekitántorodott a falnak.

Hermione…

Hermione és ő…

Hermione könyörgése…

Hermione könnyei…

Hermione összezárt szemei…

Az árulása…

Mit tett?

Megdermedt a vére. Mit tett? És miért? A whisky miatt? Miért ment egyáltalán a kocsmába? Miért nem tért vissza a Roxfortba olyan gyorsan, ahogy csak tudott? Mi történt a határozott döntéssel, hogy nem vesztegeti tovább az életét? Egy újabb felelőtlen, buta tett. És utána  Hermione… Ez megbocsáthatatlan.

Még mindig remegve a sokktól, kilépett a szobájából. A klubhelyiség majdnem tele volt: már mindenki visszatért a szombat reggeli étkezésről.

– Harry! – kiáltotta Ron, ahogy észrevette. – Hát itt vagy!

Mindenki talpra ugrott, és egy pillanat alatt körülvették az örömteli és megkönnyebbült arcok.

De Hermionét sehol sem látta.

– Hol van Hermione? – kérdezte Ront, nem törődve a többiekkel. – Itt van?

– Nem – kiáltotta Ron megpróbálva túlordítani a tömeget. – Az igazgatónőhöz ment, hogy jelentsen rólad…

– Mennem kell! – kiáltotta Harry hirtelen türelmetlenül, és a portrélyuk felé verekedte magát. – Meg kell találnom! – ezzel kiugrott a szobából.

De nem kellett messzire mennie. Ahogy a sarokhoz ért, rögtön belefutott.

Borzalmasan nézett ki.

– Hermione… – kezdte, de a lány pillantása és az undor az arcán elnémította.

– Semmit nem mondtam az igazgatónőnek – mondta hideg és elutasító hangon. – Elmondtam neki, hogy Roxmortsban találtam rád. Száz pontot vont le miattad a Griffendéltől. Ennyi legyen is elég.

– Nézd, Hermione, amit tettem… – próbálta kezdeni, de saját könnyei is fojtogatták, és Hermione sem hallgatta végig. Egy erős mozdulattal a falnak lökte, és a füleibe sziszegett úgy, hogy csak ő hallhatta. – Nem érdekel. Nem érdekelnek a szánalmas kifogásaid, hogy részeg voltál, hogy elvonási tüneteid voltak az Álomtalan Álom Főzet miatt. Bármi is volt az oka annak, amit tettél, annyira undorítasz, hogy soha többé nem akarok a társaságodban lenni. Hagyj békén. Ha még egyszer említeni merészeled, ami történt, esküszöm, megátkozlak. Te szemét. Gyűlöllek – mondta, aztán sarkon fordult, és magára hagyta.

Harry nem tudta, milyen sokáig állt a semmibe bámulva. Hermionénak igaza volt. Az ő hibája volt, az ő ostobaságával kezdődött, hogy engedett a főzetnek, ez tett tönkre mindent. Perselus sokszor figyelmeztette. Ha hallgatott volna rá… de ennek a gondolatnak nem volt értelme többé. A kár már megtörtént. Jóvátehetetlenül. Soha nem kap rá bocsánatot.

– Harry? - szólította meg váratlanul egy ismerős hang: Perselusé.

– Igaza volt – tört ki Harryből a fájdalom olyan erővel, hogy csak suttogni tudott. – Igaza volt. Nem vagyok más, mint egy hülye, felelőtlen idióta…

– Ha a bájitaltól való függőségre gondolsz, még nincs túl késő.

Harry felemelte a tekintetét, és a férfi szemébe nézett.

– De igen. Mindent tönkretettem. Mindent.

– Segíteni akarok neked, ha te is beleegyezel… – kezdte Perselus óvatosan.

Harry szégyenkezve hajtotta le a fejét. Perselus szemében, arcán nem látott szánalmat. Egészen más csillogott abban a fekete szempárban: egy olyan érzelem, amelyik Harryt az ő Perselusára emlékeztette, és ebben a pillanatban érezte, ahogy a szíve megsajdul és összeszorul a fájdalomtól. Nem érdemli meg senki szeretetét. Soha többé.

– Rajtam nem lehet segíteni – mondta, és ismét felemelte a fejét. – Sajnálom.

Szomorúság futott át a férfi arcán, de bólintott.

– Akkor találkozunk a Sötét Varázslatok Kivédése órán – mondta Perselus rekedten, és a következő pillanatban már nem volt sehol.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény