Fordította: Patka

Átnézte: enahma

13. fejezet – Megbűvölve

A sötétség lassan oszlani kezdett körülötte. Valamiképpen a fájdalom is enyhült, majd eltűnt, valami lágy és selymes burkolta be, simogatva érzékeny bőrét. Nem nyitotta ki a szemeit, nem akarta hogy szobában lévő világosság elvakítsa…

De hát hol volt?

Az utolsó emlékez az volt, hogy…

Mi volt az utolsó emléke?

Erőlködni kezdett. Előző délután Noir tanárnővel – magában csak Armeniának hívta – a párbajozást gyakorolták, aztán szundított egyet, majd egy késői vacsora következett éjfélkor és… igen. Ezután a könyvtárba ment, hogy az esszéhez kutasson amit McGalagony kért tőle, majd néhány unalmas zöldségről olvasott valamit. Ez volt a probléma. A téma annyira borzalmasan unalmas volt, hogy elaludt, pontosan egy rémálomszerű vízióba csöppent Averyvel – pontosan tudta, hogy ez volt Voldemort terve: a víziókon keresztül akarja megölni őt. A rohadék! Miközben elvesztette az eszméletét, teljesen biztos volt benne, hogy meg fog halni. De nem, még mindig itt volt, bár sérülten, de kétségkívül élve. Valaki megtalálta.

Ó, valaki… Azt álmodta, hogy Perselus bájitalokat adott neki… de nem. Ez lehetetlen. Perselus, az a Perselus, aki bájitalokat adott neki, meghalt. Ez a másik Perselus nem törődött vele annyira, hogy megmentse. Igen, biztos csak álmodta.

Aztán az ágy jobb oldala felől ruhasuhogás hangját hallotta, és egy halk, női hang szólította meg: – Mr. Piton? Ébren van?

Madam Pomfrey.

– Jaaaaaaajj – nyögött, és megpróbálta kinyitni a szemeit. Az eredmény megfelelt várakozásainak: a fény majdnem megvakította. Gyorsan megint becsukta őket.

A javasasszony motyogott valamit, és Harry óvatos érintést érzett a szemhéjain.

– Most már kinyithatod a szemed – mondta Madam Pomfrey. Harry engedelmeskedett és gyorsan körülnézett. Már megint a gyengélkedő. Felsóhajtott. – Javasolnám, hogy költözz ide – hallotta a javasasszony mosolygó hangját. – Egyébként is majdnem minden időd itt töltöd.

Harry haragosan nyögött fel.

– Inkább nem – adott hangot érzéseinek.

A javasasszony bólintott és egy gyors mozdulattal levette a takarót Harryről. – Vedd le a pizsamád. Szeretném megnézni a sebeidet.

Harry nem tiltakozott. Olyan sokszor volt már ebben a helyzetben! Mély levegőt vett és levette a pizsamafelsőjét. A javasasszony tekintetét követve maga is megvizsgálta a mellkasát és karját. A sebek mentén a bőr duzzadt volt, és pirosas, a sebek vonala mérges, friss vörössel volt kirajzolna, de tetejük már hegedni kezdett. Nem volt sehol egy tenyérnyi sima rész, és a lábai sem néztek ki jobban. Visszataszító volt, nem volt rá jobb szó. Az arca ronda, de a teste egyenesen visszataszító. Egy torzszülött. Egy korcs.

Arca elpirult a megaláztatástól, és hálás volt a javasasszonynak, hogy nem kérte, hogy vegye le a pizsamaalsóját is. Hálája aztán jelentősen csökkent, amikor az asszony megkérte, hogy ne használjon többé kendőző bűbájt a testén.

– Ezek mágikus sérülések, Mr. Piton – magyarázta. – Bármely kendőző bűbáj csak visszaveti a gyógyulási folyamatot.

– De nem akarom, hogy láthatóak legyenek – kezdett Harry akaratlanul is siránkozni. – Nem akarom, hogy a többiek lássák…

– Akkor hordjon magas nyakú felsőket – válaszolta a javasasszony egyszerűen. – Mindig hosszú ujjú felsőt hord. Ha a nyaka is hosszú lesz, senki sem fogja látni a sérüléseit.

„Az arcomat akkor is látni fogják” – tette hozzá magában Harry gúnyosan, de nem volt lehetőség, hogy a kendőző bűbájt csak az arcán használja. Mindenki tudta hogy néz ki. „A legrondább fiú a Roxfortban.” Egyszer, néhány héttel ezelőtt Hermione ugyan elmagyarázta, hogy sokat fog változni az elkövetkező években és nem marad az a hosszú kezű, hosszú lábú ügyetlen tinédzser, aki volt, de Harry, amikor reggelenként meglátta magát a tükörben, nem tudott hinni neki. És az sem segített, ha Perselusra nézett. Habár… Hermione egyszer, még tavaly azt mondta neki, hogy Perselus jóképű. És volt pár fotója az apjáról és hát… nem volt jóképű, az igaz, de csúnya sem.

– Ma még itt kell maradnia és holnap is. Próbáljon meg aludni egy kicsit, Mr. Piton – mondta a javasasszony, és magára hagyta Harryt, de nem tudta sokáig élvezni a csöndet.

– Harry, hogy vagy? – Dumbledore hangja aggódó volt, tele melegséggel.

Harry csak vállat vont. – Jobban, azt hiszem. Ki hozott ide? – kérdezte.

– Perselus.

– Ó. – Szóval mégis igaz volt az álom?

– Nagyon zaklatottnak tűnt.

Harry gúnyosan elvigyorodott. – Zaklatottnak? Soha nem gondoltam volna, hogy a Noblestone Bűbáj olyan érzelmeket is ki tud váltani, mint az zaklatottság.

– Noblestone Bűbáj? – Dumbledore elképedt.

Harry a szemét forgatta.

– Azt gondolja, hogy csupa szívjóságból hozott ide? – Nem tehetett róla, de szavai élesek és keserűek voltak. – Akkor sajnálattal kell felvilágosítanom, hogy az ön bájital tanára, Perselus Piton csak egy bűbáj miatt cselekedett így, amelyik arra kényszerítette, hogy megmentse az életem. Még akkor is, ha ennek nem volt tudatában.

– Harry, nem értem, mit mondasz.

Harry letörölte az arcáról a vigyort.

– Az apám naplójában olvastam róla. Azt írta, hogy a Noblestone család tagjain bűbáj van, azok, akik vér szerint rokonok, képtelenek bántani egymást.

– Az, hogy nem bántjuk a másikat, nem jelenti azt, hogy meg is mentjük, Harry.

– Ismerve Saevust, teljesen biztos vagyok benne, hogy a bűbáj inkább arról szól, hogy megmentsük a családunk, mint csupán arról, hogy megakadályozzuk azt, hogy bármelyikünknek baja essék.

Dumbledore-nak megcsillant a szeme.

– Szóval azt hiszed, a bűbájt Saevus találta ki?

– Nem tudom – rázta Harry a fejét. – Talán nem ő volt, aki létrehozta, de a családját védve halt meg. De a „védelem” sokkal több annál, hogy „ne bántjuk egymást”, igazgató úr.

– Értem, amire célzol Harry. De mi van, ha Saevus csak azért védte meg a családját, mert szerette őket?

Egy rövid pillanatra Harry teljesen elképedt.

– Arra gondol, hogy kedvel engem?

– Téged? – vonta fel Dumbledore a szemöldökét. – Harry, néha olyan érzésem van, hogy különböző nyelven beszélünk.

Harry halkan felkuncogott.

– Saevus sokaknak segített tavaly, hogy megmentsenek. Még Remusnak és egy csomó griffendélesnek is. Gondolja, hogy a Véres Báró kedvel engem annyira, hogy megmentse a bőröm, ha nem lenne ez a Noblestone Bűbáj?

Dumbledore elmosolyodott.

– Kérdezd meg őt. De azt hiszem kedvel téged annyira, mint ahogy az apádat és Perselust…

– De Perselus nem kedvel engem – tiltakozott Harry. – Szóval csak a bűbáj kényszeríthette, hogy megmentsen.

– Talán, nem tudom. Őt is meg kell kérdezned. Úgy tervezi, hogy még ma beugrik hozzád.

Harry megrémült.

– Nem. Látni sem akarom!

– Meg kell tenned Harry – az öregember együttérzően nézett rá. – Még akkor is, ha nehéz…

– Nem gondolom, hogy meg kellene tennem, igazgató úr – mondta Harry színtelen hangon. – Nem én voltam az, aki minden kapcsolatot megszakított köztünk…

– És most pedig nem te vagy az, aki megpróbálja helyrehozni a hibáit.

Harry nem válaszolt, csak elfordította a fejét, jelezve, hogy nem akar többet beszélgetni. Az igazgató megértette a néma üzenetet, és elejtette a témát.

***

– Harry? – a gyengélkedő ajtajánál Padma állt. – Bejöhetek?

Harry bizonytalanul bólintott, bár nyaka és karjai kilátszottak a takaró alól, és a pizsamája nem volt sem hosszú ujjú, sem magas nyakú. A lány óvatosan lépett mellé.

– Elhoztam a leckéd és a jegyzeteimet – mondta.

– Köszönöm – krákogott szégyenlősen, és nem tudta, mit mondjon. – És… milyenek voltak ma az órák?

– Nem túl rosszak – válaszolta Padma. – Olyanok, mint máskor.

Egy darabig csendben üldögéltek.

– McGalagony új  esszétémát adott fel – bökte ki hirtelen és elővett a táskájából egy pergament. – Itt van, nézd.

A pergamen fölé hajoltak.

– És megismételte, hogy senki, aki nincs megfelelő fizikai állapotban, nem folytathatja a tanulmányait – nézett szomorúan Harryre. – Attól tartok, rád gondolt.

Harry becsukta a szemét, és bólintott.

– Igen, már ezelőtt is figyelmeztetett… De ennek ellenére részt veszek az óráin – mondta határozottan.

– Ha hagynak – javította ki Padma, de Harry felcsattant:

– Nem fogom megkérdezni őket. Beszélek az igazgatóval, és ő majd segít.

Feszülten néztek egymásra, Harry kissé mérgesen, Padma pedig komolyan bosszankodva, de aztán az ajtó megnyikordult és a bejárat felé fordították a fejüket.

– Harry! – rohant Hermione az ágyhoz, és átölelte, mielőtt még mozdulni tudott volna. – Ó, Harry, annyira sajnálom – suttogta a hajába.

Harry elpirult, és közben ráadásul elkapta Padma értetlen arckifejezését, ahogy a bensőséges mozdulatot nézte.

– Minden rendben – próbálta kiszabadítani magát az ölelésből, de nem sikerült. – Engedj el, Hermione. Nem esik jól…

– Ó, sajnálom – nyikkantotta Hermione ijedten, és gyorsan elengedte. – Annyira féltem, amikor meghallottam mi történt…

– Ki mondta el? – kérdezte Harry sötéten.

– Félig Fejnélküli Nick. Azt mondta, hogy a Véres Báró talált meg a könyvtárban, és…

– Elég – tette Harry a kezét Hermione karjára. – Nem akarok erről beszélni.

Hermione ekkor vette észre Harry társaságát. A két lány enyhén szólva kényelmetlenül bámult egymásra.

– Ó, szia Padma – üdvözölte Hermione halkan.

– Helló – ismételte a hollóhátas hidegen. Harry nem tudta elképzelni, mi történt volna kettejük közt a következő pillanatban, de a többiek érkezése szerencsésen megoldotta a problémát. Ares, Neville és Ron lépett be a kórterembe.

Egy pillanat alatt a kórházi szárny mintha átalakult volna a King’s Cross zsúfolt vasútállomásává, és egyre kevésbé hasonlított egy olyan helyre, ahol gyógyító tevékenység folyik. Ráadásul ahogy telt az idő, a fájdalomcsillapítók hatása is múlni kezdett.

Harry nem emlékezett, hogy valaha is ilyen boldog lett volna a javasasszony látványától, mint most. A szigorú asszony egy pillanat alatt kiürítette a kórtermet, de később, miután eltűnt az irodájában, Harry már nem akart fájdalomcsillapítóért kiáltani. Egyébként is el tudja viselni a fájdalmat. Lassan lélegzett, mélyeket sóhajtott, és lassan engedte ki a levegőt, miközben szigorúan a légzésére koncentrált. De a fájdalom nem akart enyhülni. Éppen ellenkezőleg, egy idő után az egész teste a szívverésével egy időben kínzó lüktetésbe merült. Egy idő után már nem tudott figyelni a környezetére, annyira elmerült a fájdalomban.

Aztán egy kéz érintette meg a homlokát, és enyhe, hideg nyomást érzett az ajkain: egy üvegcse. Engedelmesen nyitotta ki a száját, és nyelte le a folyadékot. A fájdalom köde majdnem azonnal eltűnt az elméjéből, és a szeme kitisztult.

Perselus volt, aki még mindig tartotta a fejét. Csak miután látta, hogy Harry kinyitja a szemét, akkor engedte vissza a fejét a párnára.

– Köszönöm – motyogta Harry. A férfi nem válaszolt rögtön, szeme a padlót kezdte fürkészni.

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta hirtelen. Szavai annyira megdöbbentették Harryt, hogy gondolkodás nélkül kérdezett vissza:

– Miért?

Rövid csönd.

– Fájdalmat okoztam. A karod…

– Köszönöm, most már rendben van – mondta gyorsan.

– Sokkal megfontoltabbnak kellett volna lennem.

– De nem volt az – Harry válasza gyors volt és hideg.

– Nem voltam – felelte a férfi kényelmetlenül, de Harry nem sietett a segítségére.

– És most miért akar bocsánatot kérni? – kérdezte ehelyett.

– Én… – kezdte Perselus egy mély lélegzettel, mintha egy hosszú beszédre készülne, de nem folytatta. – Én nem tudom – motyogta végül

– Miért mentett meg tegnap? – kérdezte Harry azonnal.

Ez a kérdés szemmel láthatóan még váratlanabbul érte Perselust, mint az előző.

– Az óra a falon azt mutatta, hogy halálos veszélyben vagy…

– És? – Harry hidegen és igyekezett, hogy a hangja érzelemmentes maradjon. Itt volt a bizonyíték, hogy miért viselkedett így Perselus. Az átkozott bűbáj, semmi más.

– Megkérdeztem Saevust, mert tudom, hogy kedvel – legalább ebben az egy dologban igaza volt Dumbledore-nak, gondolta Harry – és láttam, hogy haldoklasz…

– Nem haldokoltam – a hangja alig volt több egy suttogásnál. – Nem először élem túl ezt a kínzást.

– Igen, Poppy mondta – bólintott Perselus, és becsukta a szemeit.

– Értem – Harry nem tudta mit gondoljon, így úgy határozott, hogy csöndben marad. Ha Perselus akar valamit, ki tudja nyitni a száját és kérdezhet.

Végül a férfi volt az, aki felemelte a pillantását.

– A merengő miatt is bocsánatot szerettem volna kérni.

Harry megrándult a kőedény említésére. Aztán vállat vont.

– Nincs rá szükség. Egyébként is a vállalatom ajándéka volt. – Nem törődött vele, hogy ez  úgy hangzott, mint egy elkényeztetett híresség lenne. Annak az estének az említése még mindig eléggé forralta a vérét, hogy gyűlöletet érezzen a férfi iránt.

– És meg akartalak kérni, hogy… – Megállt.

– Hogy…? – kérdezte Harry harapósan.

– Hogy megkaphatom-e még egyszer azt a lehetőséget, hogy belenézzek az emlékeidbe.

Harry elsápadt a dühtől.

– Szóval EZ az oka, hogy itt van. EZ az oka, hogy úgy érezte, bocsánatot kell kérnie! – kiabálta felbőszülten.

– Nem, én…

– ELÉG! – Harry hangja egyre erősebb lett, de hirtelen lenyugtatta magát. – Nem, professzor – rázta a fejét eltökélten. – Soha nem lesz lehetősége, hogy belenézzen az emlékeimbe – felemelte a kezét, hogy elhallgattassa az idősebb férfit. – De elmondok valamit, mert nem akarom, hogy egy fontos dologban félreértésben maradjon. Tudja, hogy miért mentett meg engem? Csak egy hülye bűbáj miatt, amit valaki a Noblestone családból a rokonaira vetett, hogy megvédjék egymást! Nem maga volt, aki megvédett tegnap, hanem egy bűbáj! Szóval semmi nincs, amit meg kellene köszönnöm, és soha többé semmit nem akarok öntől. Kijátszotta az összes kártyáját, már hetekkel ezelőtt, és én nem vagyok az a mindig mindent megbocsátó fajta. NEM!

A bizonytalanság apró nyoma futott át a bájitaltanár arcán, de hamarosan átvette a helyét a Harryéhez hasonló düh.

– Mit gondolsz, ki vagy? – csattant fel. – Nincs jogod, hogy ilyen hangon beszélj velem, és semmit nem tudsz az okaimról!

– És semmit sem akarok tudni róluk – kiabált vissza Harry – Hagyjon békén!

– Ahogy kívánod – sziszegte Perselus, és nagy léptekkel kivonult a szobából, a talárja örvénylett mögötte.

Harry tiszta gyűlölettel nézett utána.

– A szemét… – suttogta és visszahanyatlott a párnájára.

***

Miután három napot töltött a kórházi szárnyban, Harry teljesen felépült, és kipihente magát, hála az Álomtalan Álom Italának, amit a javasasszony gondos felügyelet mellett adott neki. Egy gondolat kezdett megfogalmazódni benne, így azután, hogy a gyengélkedő ajtaja becsukódott mögötte, Harry első útja a könyvtárba vezetett. Orvosi bájitalok. Egy nagyon vastag, nehéz könyv volt, de mindent megtalált benne, amit tudnia kellet. Nem kellett sokáig keresnie.

Az Álomtalan Álom Főzete, olvasta a szöveget.

Hozzávalók: fehér üröm, piócabőr, bla-bla…

Elkészítési útmutató, gyerünk már, gondolta Harry.

Használata és figyelmeztetések.

Ez az!

 „…és nagyon fontos megjegyzés, hogy a főzet használata csak szakavatott gyógyító vagy orvos felügyelete mellett fogyasztható, hogy elkerüljük a függőséget... – Aztán ismét egy csomó ostobaság „…a függőség az első stádiumban nem tűnik veszélyesnek. Az egyetlen negatív hatása, hogy használója többé nem tud aludni a használata nélkül. Ez stádium általában három-négy hónapig tart. Az elkövetkezendő hónapokban a függőség sokkal nyilvánvalóbbá és erősebbé válik: a kezdetben szélsőséges hangulatváltozásokat, később fegyelmezhetetlen érzelmi kitörések, majd a logikus gondolkodás lassú megszűnése követi. Az utolsó stádiumban a beteg gyógyíthatatlan, míg az első és a második fázis elméletileg gyógyítható, habár a teljesen felépült  páciensek aránya 5% alatt van.”

Harry megborzongott. Öt százalék alatt. Kockázatos, nagyon kockázatos. De szüksége volt valami megoldásra, és egyébként sem fogja megérni a 18. születésnapját, így azt a stádiumot, hogy már nem fog élni, hogy nem tudjon logikusan gondolkodni.

Harry megint megborzongott. A halál vonzóbb alternatíva volt az elbutulásnál, de mi mást tehetne? Szüksége volt alvásra, ha a jövőben részt akart venni az átváltoztatástan órákon, ha a kviddics csapat tagja akar maradni, ha élni akar, addig, amíg lehet – és nemcsak túlélni. Beleremegett a gondolatba, de közelebb húzta a könyvet, és a receptet kimásolta egy pergamenre.

Ez az. És tényleg nem fogja a főzetet minden nap használni. Semmi esetre sem. Csak néha, ha az álmatlanság már elviselhetetlenné vált.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény