Harry olyan ideges volt, hogy kis híján felrobbant. Erica már megint megkörnyékezte, és egyszerűen képtelen volt megszabadulni tőle. Tudta, hogy még mindig ronda, és felettébb rossz modorú, a lány mégsem volt hajlandó leszállni róla. Harry megint nyomorultul érezte magát. Szerette volna visszaforgatni az időt, megint Perselus fiának lenni – nem csak a férfi miatt, hanem mert amíg Perselus fia volt, a félig mugli származású, ronda kölyök, senki nem akart vele a híre, a vagyona vagy a magas származása miatt barátkozni. Még Harry Potternek lenni is elviselhetőbb volt, mint ez. Potterként jóképű fiú volt, de most… És nem volt vak. Nagyon jól tudta, hogy Ericának nem tetszik. Neki azok a dolgok tetszettek, amiket Harry gyűlölt: a hírneve, a gazdagsága és a származása.

És most itt beszélget vele, mosolyog és flörtöl, játszadozik a hajával, az ajkába harapdál, mert azt hiszi, ez szexi, de csak még jobban taszította Harryt, és erőt kellett vennie magán, hogy ne küldje el a fenébe.

– …úgyhogy Piton professzor ezt a feladatot adta, és mindjárt arra gondoltam, hogy segítséget kérek tőled, Harry, mert te olyan… – csacsogott boldogan, de Harry szerencséjére ekkor Seamus lépett oda hozzájuk, és Harry kimentette magát.

Mikor távolabb mentek, és Erica hallótávolságon kívül került, Harry mélyet sóhajtott.

– Kösz, haver.

– Szörnyű az a lány – rázta meg a fejét Seamus. – Össze kellene szedned magad, és rá kellene szólnod, hogy hagyjon békén. A bizonytalanságod az oka, amiért azt hiszi, hogy hajlandó leszel járni vele, vagy valami…

– Igen, tudom – forgatta a szemeit Harry. – De legtöbbször egyszerűen arra sincs időm, hogy kinyissam a szám.

Seamus rákacsintott.

– Megpróbálkozhatnál az ap- úgy értem, Piton professzor módszerével. Meg tudod csinálni, láttam tavaly. Lehet, hogy nem ugyanolyan jó a gúnymosolyod, de arra elég lesz, hogy elijeszd a környékről.

Harry röviden felnevetett.

– Elárulok neked egy titkot – suttogta, és közelebb hajolt Seamushoz. – Egy időben a tükör előtt gyakoroltam azt a vigyort.

Seamus elnevette magát, és mosolyogva megrázta a fejét.

– Ez komoly? Nem tudlak elképzelni, ahogy a tükör előtt állsz, és a „gyilkos pillantást” gyakorolod!

– Pedig nemegyszer megtettem.

Seamus megint megrázta a fejét.

– Jól van. De nem csak azért mentettelek meg attól a csajtól, hogy a Piton-gúnyvigyorról beszélgessünk, Qui-Harry. Én csak… hát… tudod, ebben az évben én  lettem a kviddicscsapat kapitánya, és te… te vagy a legjobb fogó, aki valaha létezett, és, nézd, haver, úgy gondoltuk, hogy jó lenne, ha megint repülnél.

Harry megpördült, és a szemébe nézett.

– Seamus! – mondta komolyan, és megragadta a barátja vállát. – Nem.

Semaus meglepetten és zavarodottan pislogott.

– Mi nem?

– Nem veszem el a helyedet. Te vagy a csapat fogója, és…

– Nézd, Harry. George, Fred, Angelina és Katie nélkül csak én és Ron maradtunk a csapatban, és nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék fogó maradni. Azt hiszem, jobb lennék hajtónak, és még úgy is marad hely két terelőnek és két másik hajtónak is – mondta Seamus. – Szükségünk van rád.

– Nézd, Seamus, nem tudom – Harry megvakarta a nyakát. – Rengeteg RAVASZ szintű órám van, és jobban szeretnék a tanulmányaimra összpontosítani, mint hogy minden nap edzésekre járjak…

Seamus arcáról leolvadt a mosoly.

– Igen, tudom, hogy ez nem könnyű, de szükségünk van rád, és te fantasztikus vagy. Azt hiszem, el lehetne intézni, hogy ne kelljen részt venned minden edzésen. Kérlek, Harry!

Harry ingerülten felnyögött.

– Nem hiszem, hogy szeretném, Seamus.

– De hiszen szeretsz repülni, Harry. És most megint lehetőséged lenne! – játszotta ki Seamus az adut, azt az egyetlen okot említve, amit Harry nem tudott figyelmen kívül hagyni.

Arca egy pillanatra megrándult, és lassan, idegesen bólintott.

– Jól van, megpróbálom – adta meg magát.

Nagyon szeretett repülni.

***

Kevesebb mint egy hétbe tartott elkészíteni a „próbamerengőt” Ron számára, de Harry egyszerűen képtelen volt megkérni volt barátját, hogy nézzen bele a tálba. Ahányszor Ron közelébe került, mindig elvesztette a bátorságát, és egyszerűen nem értette, miért. Hát nem akarta, hogy Ron lássa, hogy megértse, mit tett?

De igen, válaszolt magának. Más gondja volt. Ha megmutatja Ronnak ezeket az emlékeket, azzal kimutatja, hogy megbízik benne, elfogadja a veszélyt, amit a kitárulkozás jelent valaki olyan előtt, aki korábban megkínozta és megszégyenítette, még akkor is, ha akkor nem tudta, hogy ő volt az. Harry bizonytalanul felsóhajtott.

Talán még nincs itt az ideje, hogy megmutassa Ronnak azokat az emlékeket. Talán jobb, ha vár még egy kicsit. Talán jobb, ha soha nem mutatja meg neki. A merengő teljesen készen volt, és jól működött, Harry tudta, már jó néhányszor leellenőrizte. Sikerült kettéosztania azokat az emlékeket, és kiszűrnie azokat a részeket, amiket titokban akart tartani Ron előtt. Nem volt egyszerű: sokszor észrevette, hogy egy bizonyos emlék több másikat is magával vont a tálba, és Harry kénytelen volt őket újra meg újra kitörölni, míg végül csak az maradt benne, amire szüksége volt.

Hát jó. Nem mutatja meg Ronnak, döntötte el végül, aztán majdnem minden fáklyát eloltott a szobában, és belebújt az ágyba.

Munkája mégsem volt teljesen felesleges: most már sokkal jobban megértette az emberi elme működését – és végre érteni kezdte, miről beszélt a gyógyító, mikor Perselus emlékeinek elvesztését magyarázta. Az ember fejében nem egyedülálló emlékek vannak, hanem hálót alkotnak, és minden emlék szorosan kötődik ehhez a hálóhoz. És most nem először, Harry elcsodálkozott, hogy Perselus nem őrült meg ekkora emlékveszteség után.

Harry lehunyta a szemét, és tervezni kezdte az emlékek azon hálóját, amit majd elhelyez a merengőben Perselus számára.

Lesznek ott emlékek a múlt évről, ez biztos. Emlékek a közös kalandokról és tapasztalatokról, emlékek a sakkpartikról és a hosszú beszélgetésekről, emlékek a fájdalomról és a vigasztalásról, és végül a Rémálom kúria emléke: Voldemort, halálfalók, verések, megaláztatás, éhezés, az első bizonytalan fegyverszünet, később béke, még később barátság, és a fordulópontok, a közös fájdalom, a kínzások…

A borotva vágásai, Tormenta, Cruciatus, rúgások, ütések …

Mire észrevette volna, Harry hirtelen újra ebben az emlékben találta magát: halálfalók, fekete talárok mozognak a gyenge fáklyafényben; őrült, hangos kiabálás, Voldemorté. A Legnagyobb Rohadék csalódott volt.

– Crucio! – az átok telibe találta Harryt, aki ijedtében felkiáltott. – Nem tűrök több hibát, Féregfark. Tudod, nagyon, nagyon türelmes voltam veled – meglendítette a pálcáját, és a Cruciatus fájdalma újra erősödni kezdett Harry mellkasában. – Elnéztem neked Piton menekülését – újabb suhintás. – Elnéztem neked, hogy másodszor is megmenekültek. – Pettigrew most már tele torokból üvöltött az elviselhetetlen fájdalomtól. – Elnéztem neked a hibákat, amit a Black házban, és később a Roxfort Expressznél elkövettél. – Újabb legyintés, újabb sikoly. – De ez a hír, hogy Potter életben van – ez egyedül a te hibád, senki másé! Te küldted a halálos átkot arra a fiúra! El kellett volna mondanod, hogy az életeddel tartoztál neki! – Leeresztette a pálcáját, és Harry ijedtében összerezzent. Valahogy tudta, hogy mi fog következni, de nem akarta látni, nem, nem, nem!

– Mikor meghallottad a hírt, ijedtedben elmenekültél, Féregfark – sziszegte dühösen a kígyószerű szörnyeteg. – Tényleg azt hitted, hogy nem találok rád? – az apró emberke arcába hajolt. – Tényleg azt hitted, hogy túlélheted?

– NE! – sikoltott fel Harry. – Ne! Ne tedd…! – de senki nem hallotta.

– Adava Kedavra.

Voldemort szavai halkak voltak, mégis mindennél erősebben csapódtak Harrybe, és úgy érezte, mintha valami felrobbant volna a mellkasában, fájdalmasabban, mint amire a Cruciatus képes, és ő csak sikoltott és sikoltott, míg végre rászakadt a sötétség, és beburkolta a puha, selymes eszméletlenség.

***

– Parvati, szaladj el McGalagonyért – mondta Hermione remegő hangon. – Ron, Seamus, Colin, Dean, Neville, segítsetek betörni ezt az ajtót.

Újabb fájdalmas sikoly visszhangzott végig a lassan megtelő klubhelységen. Ahogy az első rémült kiáltások felhangzottak az egyébként békés estében, Hermione azonnal tudta, hogy valami szörnyűség folyik. A klubhelységben ücsörgött, egyedül, és tanulni próbált, mikor meghallotta a kiáltást, és azonnal Harry ajtajánál termett, hogy betörje, de nem sikerült neki. A Harry szobájába vezető ajtó erősen zárva volt, és a záró varázslatok elég erősek volt ahhoz, hogy segítség nélkül ne tudjon áttörni rajtuk. Betört a hatodéves fiú hálóterembe, és Neville karját megragadva felverte az egész dühös társaságot.

– Harryvel… Harryvel valami baj van. Kérlek, segítsetek! – kiabálta, és Neville hagyta magát lerángatni a klubhelységbe. A többiek a hátuk mögött tántorogtak.

De eddigre már majdnem mindenki ébren volt.

– Hogy akarod betörni? Meg kell várnunk a tanárnőt! – tiltakozott Seamus.

– Próbáljuk meg egyszerre kimondani a varázsigét – szólalt meg hirtelen Neville, de a szobából érkező hangos NEM! kiáltás megdermesztette őket. A döbbenetük jó pár másodpercig tartott.

– Istenem – suttogta Dean, és Ron elsápadt.

– Quiet! – sikoltotta Hermione, és verni kezdte az ajtót az öklével. – Quiet, ébredj fel! Kérlek, ébredj fel! Ez csak egy álom, Quiet, Quiet… – zokogni kezdett, és lassan térdre esett. – Quiet – most már nyíltan sírt a bezárt ajtó előtt.

Ron letérdelt mellé, és átölelte a vállát.

– Gyere, Hermione, hadd nyissák ki a többiek az ajtót. Útban vagy. – Hermione bólintott, de nem tudott mozdulni. Ron óvatosan félrehúzta.

A sikoly hirtelen elhallgatott a bezárt szobában, és ijesztő csend hullott a klubhelységre, amit csak Hermione halk zokogása zavart meg.

Egy hangos dörrenés vágta ketté a néma csendet.

– Álljatok félre! – hangzott fel McGalagony hangja a Kövér Dáma portréja felől. A tanárnő Harry ajtajához sietett, és ráfogta a pálcáját. – Minerva McGalagony professzor, ennek az iskolának a tanára, parancsolja, hogy nyílj ki, azonnal! – kiáltott fel, és a pálcájával az ajtó felé vágott.

A következő pillanatban már bent is voltak, Hermione a tanárnő nyomában.

– Quiet! – kiáltott fel, mikor meglátta a vékony, összegömbölyödött testet az ágy mellett. – Quiet, jól vagy? – suttogta, és letérdelt Harry mellé.

– Óvatosan, Miss Granger – McGalagony hangja ijedtnek tűnt. – Nem tudhatjuk, mi történt vele.

Hermione bólintott. – El kell vinnünk a gyengélkedőbe.

Pálcája egy apró intésével McGalagony elővarázsolt egy hordágyat, és rálebegtette Harryt.

– Miss Granger, maga velem jön. Ti meg, fiúk, menjetek vissza a hálótermetekbe. Mr. Piton holnapra jobban lesz – hessegette el a tömeget Harry ajtaja elől. A diákok halkan suttogva elindultak a lépcsők felé, és lassan mindenki eltűnt Ron mellől.

Ő nem ment velük.

Mikor a szemei megakadtak Harry merengőjén, már akkor tudta, hogy nem megy velük. Bele kell néznie abba a merengőbe. Igen, tudta, hogy nem szép dolog, de meg akarta érteni, újra részt akart venni a barátja életében, kerüljön bármibe is. Miután mindenki elment, gyorsan becsukta az ajtót, és közelebb lépett a tálhoz.

Még soha ezelőtt nem látott merengőt. Harry volt az első, akitől hallott róla, mikor negyedikben belenézett Dumbledore merengőjébe.

Semmi mást nem kell tennie, csak belenézni a tálban kavargó ezüstös ködbe.

Mély lélegzetet vett, és a tál fölé hajolt.

Az ezüstös folyadékféleség először nem mutatott semmilyen életjelet, és Ron közelebb hajolt. Minden kavarogni kezdett körülötte, erős rántást érzett, és a következő pillanatban eltávolodott a biztonságot jelentő Roxforttól – időben, térben, testben és lélekben is.

***

Ron egy sötét szobában volt, amit alig néhány fáklya fénye világított meg, és három embert vett észre, akik a kandalló előtt ültek. Mikor közelebb lépett, a látványtól kis híján elájult.

Harry Potter, Perselus Piton és Dumbledore volt ez a három ember, de Harry… Harry még mindig úgy nézett ki, mint Harry, nem pedig mint az a Quietus, akit a múlt évben látott először, és Piton is olyan furcsa volt: sápadt arcán nyomát sem látta a szokásos hidegségnek, szemei vörösek voltak, és az arcán tisztán látszottak a könnyek nyomai.

Ron hallotta, hogy Dumbledore megszólal.

– Pontosan. Caramel Lucius Malfoy hatása alatt áll, és ő akar a Roxfort igazgatójává válni.

– De hát… az katasztrófa lenne! – kiáltott fel az emlék-Harry rémülten.

Dumbledore hirtelen Ron felé nézett, aki ijedtében ugrott egyet.

– Igen, az lenne – bólintott az emlék-Dumbledore. – Másrészt viszont, ha elárultam volna nekik, hogy te élsz, kivallattak volna a minisztériumban, és miután Perselus…

– Már beszéltem neki a minisztérium vallatási szokásairól, és a magának tett vallomásomról is. Úgyhogy nyugodtan folytathatja. – Piton olyan furcsa volt. Olyan emberi…

– Hát akkor… hadd fejezzem így ki magam: nem akartalak átadni nekik, hogy kivizsgálják az ügyedet. És ha egyszer rájönnek, hogy életben vagy… – Ron nagyon jól tudta, hogyan folynak a minisztérium kivizsgálásai. Mostanra már azt is tudta, hogy ez, amit most néz, valamikor még az ötödik év kezdete előtt történt, mert Harry még mindig Harry volt, de a fogsága után, mert ő és Piton… olyan barátilag ültek egymás mellett, egy takaró alatt. És mindkettőjüket zúzódások borították, az arcukon, a nyakukon, a kezeiken. Harry nyakán a kígyószerű sebhelyek még vörösek voltak. Ron megborzongott.

– Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy soha többé nem lehetek önmagam… – motyogta hirtelen Harry. – Voldemort meg akar ölni, a minisztérium meg akar kínozni… – Ron megint megborzongott, mikor eszébe jutott, hogy ő TUDJA, mi történik majd néhány hónap múlva. – El kell rejtőznöm vagy el kell változtatnom magam… Miért kellett egyáltalán túlélnem? Csak normális életet szeretnék, félelem és fenyegetés nélkül, nem akarok rejtőzködni, vagy valami ilyesmi…

Ron közelebb lépett, hogy megvigasztalja, vagy hogy mondjon valami megnyugtatót, de akkor az emlék-Piton Harry vállára tette a kezét.

– Harry, Harry, nyugodj meg. Biztos vagyok benne, hogy az igazgató úr már kitalált valamit. Hallgassuk meg az ő ötletét, és azután majd közösen eldöntjük, hogy mit tegyünk, jó? Albus?

Ron az igazgató felé fordult, de mostanra már pontosan tudta, mi lesz a válasz.

– Már meg is tettem néhány előkészületet, Perselus. Ha visszafogadod Harryt a családodba, James varázslata megtörik, és ő úgy fog kinézni, mint ahogy az örökbefogadás nélkül kinézne.

– Úgy érti, úgy fogok kinézni, mint az apám? – az emlék-Harry erre teljesen megrémült. Ron hirtelen elszégyellte magát. Az egész jelenet olyan… furcsa volt. Korábban, ha eszébe jutott Harry döntése, soha nem gondolta át Harry akkori helyzetét. Soha nem gondolta, hogy ezek a változások így megrázhatták a barátját. Közben Dumbledore folytatta.

– …Csak mi tudjuk az igazságot. Mi hárman. Senki más. És nem akarom, hogy bárki más megtudja.

– De… de… mi lesz Ronnal és Hermionéval? – Harry nagyon idegesnek tűnt. – Ők a barátaim. Tudniuk kell!

Ronnak leesett az álla. Harry azt akarta, hogy tudják! Hirtelen nagyon hülyének érezte magát. Olyan önző volt! Harryt megkínozták, kis híján megölték, és ő, Ron, úgy viselkedett, mint egy ötéves gyerek! És most minden annyira nyilvánvalónak tűnt. Az egészet titokban tartották, és ez veszélyes titok volt – ő pedig igazán nem bizonyult méltónak arra, hogy tudjon egy ilyen titkot.

– Harry, tudom, hogy kegyetlenségnek tűnik, amit mondok, de nem árulhatod el nekik. Mindenki számára veszélyes lenne. – És igen, most már Ron is egyetértett az igazgatóval. És minden további szavával.

– …Egy ilyen tudás komoly veszélybe sodorhatná őket… Már maga a tény, hogy veled barátkoznak, gyanús lenne. Tudod, Harry, még az is előfordulhat, hogy a minisztérium vagy Voldemort kivallatja őket a haláloddal kapcsolatban, csak mert a barátaid…

– Ó, Istenem… Erre soha nem gondoltam… – suttogta Harry. – De ez azt jelenti, hogy kénytelen leszek mindent elölről kezdeni.

– De újra összebarátkozhatsz velük – mondta Piton.

– Igen, mint a TE fiaddal, Ron biztosan rohanni fog velem barátkozni… – csattant fel Harry. – Túlságosan sok benne ehhez az előítélet. Elfogom veszíteni…

Harry tudta… Ronnak rosszul volt magától saját hülyesége miatt. Ráadásul Harry erősen alábecsülte a helyzetet. Nem csak elveszítette Ront, hanem ami még rosszabb, Ron az ellensége lett.

A következő képeket nézve ez egyre világosabbá vált előtte. Az első találkozásuk a Czikornyai és Patzában… Az első átváltoztatástan óra, mikor Harry megpróbált barátságosan viselkedni… aztán Ron beszólásai (és sok volt belőlük), Ron zuhanása a seprűről – Harry seprűjéről! Aztán később az egész roxmortsi eset, kegyetlensége és Harry kiszolgáltatottsága… Most végignézhette, ahogy Harryt lassan elönti a pánik, láthatta a kétségbeesést a szemében, a félelem és a megalázottság könnyeit, és szeretett volna ráordítani az emlékbeli önmagára, megállítani, tenni valamit, de persze nem tudott, képtelen volt bármit is tenni, és hirtelen egy kicsiny kínzókamrában találta magát, szemtől szembe Voldemorttal.

Egy pillanatra Ronnak elállt a szívverése. Ki akart lépni, el akart menekülni, de nem tudott. Beleragadt az emlékbe. Kétségbeesetten próbált kiszabadulni, egy ajtót keresett, vagy egy ablakot, hogy megszabaduljon, de nem látott egyet sem. Harry halk nyögései és a Sötét Nagyúr kegyetlen megjegyzései visszhangzottak a fülében. Ron remegni kezdett, és a földre zuhant.

Valaki mellé lépett, és megint meghallotta Voldemort hangját.

– Örülök, hogy végre élvezi. – Piton állt mellette, de nem az a Piton, akit a bájital órákról ismert. Most egy összevert, véres, piszkos, megkínzott embert látott, aki zokogva nézett valamit – és mikor Ron követte a pillantását, és megpillantotta Harry testét, többé már nem volt képes visszatartani magát.

– Harry, Harry – sírta, és a barátjához lépett, mintha ezzel segíthetne rajta, de tehetetlen volt, és a kínzás egyre csak folytatódott, és egy bizonyos idő után, ami Ron számára napoknak tűnt, a földre zuhant, és a következő pillanatban Piton is mellé térdelt, óvatosan a karjaiba emelte az összetört testet, a vállára támasztotta Harry fejét, belecsavarta a saját ruháiba, és levitte a cellába. Ron követte őket. A professzor leült egy sarokba, Harryt a karjában tartva, és most már nyíltan sírt. Ron nézte, ahogy a férfi betakarja magukat egy nagyon piszkos köpennyel, szórakozottan simogatni kezdi a fiú haját, és vég nélkül ismételgeti:

– Minden rendben lesz, Harry, minden rendben lesz… – és a hangjából Ron megértette, hogy Piton nem reménykedett semmiben, hogy rettegett Harryért, de hogy lehetett ő, Ron olyan kegyetlen? Olyan gyerekes?

– Harry? – hallotta most Piton halk hangját.

– Fáj – Harry remegett, és még Ron is összerezzent. – Mindenhol éget.. az egész testem.. bőröm…

És ekkor Piton valami meglepőt tett: ringatni kezdte Harryt, ahogy egy anya ringatná a gyermekét.

– Csitt. Próbálj aludni.

– Tanár úr, azt hiszem, meg fogok halni… sajnálom…

– Minden rendben lesz, Harry. Csak pihenj egy kicsit. Nem, Harry. Minden rendben lesz. Hidd el nekem.

– Sajnálom… Egyedül kell hagynom, és úgy sajnálom…

– Nem, Harry… – és Piton most már tényleg sírt, és ettől Ron szíve fájdalmasan összeszorult, és ő is leült melléjük, és sírt, csakúgy, mint Piton, hangtalanul, mélyen, gyászolva a múltat, a hibáit, a bűneit, amelyek most már teljesen elválasztották Harrytől, talán örökre.

És ekkor egy újabb érzés kerítette hatalmába: a remény egy szikrája. A reményé, hogy Piton meglátja ezeket az emlékeket, és újra megérti és elfogadja majd Harryt, mert az a férfi, aki mellett most ült, méltó volt rá, hogy szeressék, hogy Harry szeresse, és Harrynek szüksége van a vigaszra, amit csak tőle kaphatott meg, mert azok a Voldemort poklában töltött napok összekovácsolták őket…

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény