Perselus ajkáról lefagyott a vigyor, mikor az igazgató felállt. Hirtelen pontosan tudta, mi fog történni, de most már túlságosan veszélyes lenne elmenekülni – gyávának tűnne, ha ezt tenné, úgyhogy a helyén maradt, magasra emelte a fejét, és egyenesen, félelem és megbánás nélkül meredt a diákokra.

– Ahogy már bizonyára hallottátok, ma reggel volt egy kis baleset a hatodéves haladó bájitaltan csoportban, és biztos vagyok benne, hogy azóta sokféle találgatás és pletyka kapott lábra köztetek. Nem az én dolgom, hogy elmondjam az egész történetet, erről társatokat kell majd kérdeznetek, csak a legfontosabbakat szeretném megosztani veletek: igen, igaz, hogy a barátotok, Quietus Piton valójában az a fiú, akit Harry Potterként ismertek. Az viszont, hogy a tanárotok, Perselus Piton az apja, nem igaz. Quietus Piton apja a professzor testvére, aki tizenhat éve, Harry születése előtt meghalt. Később James Potter örökbe fogadta, és a fiaként nevelte. Múlt nyáron, miután megszöktek Voldemort börtönéből, Piton professzor visszafogadta a Piton családba. Ez minden, amit tudnotok kell róla. És még valami: ne zaklassátok kérdésekkel. Az elmúlt hónapokban így is túlságosan sok mindenen kellett keresztülmennie. Köszönöm a figyelmet.

Az igazgató leült. Perselus udvarias kifejezést erőltetett az arcára, aztán felállt, és a diákok meglepett zúgását figyelmen kívül hagyva kisietett a nagyteremből.

Dumbledore rövid magyarázata sok gyanúját megerősítette a Potter kölyökkel kapcsolatban, mégsem oszlatta el az igazgató és a fiú iránti gyanakvását. Mi van, ha két évig átverték? Potter nem lehet a rokona. Egyszerűen nem lehet. Igen, volt az a vérvizsgálat, ami úgy tűnt, megerősítette kettejük meséjét – de mi van, ha valahogyan megváltoztatták a fiú vérét? Vagy a vizsgáló műszereket? Vagy valami mást? Hányszor törölték az ő emlékezetét? Igaz egyáltalán, hogy ő törölte a saját emlékeit, vagy az is hazugság? Dühösen rázta meg a fejét.

Soha többé nem bízik meg Dumbledore-ban. Nem akar bízni benne többé. Elárultnak, érezte magát, úgy érezte nevettek rajta, kihasználták.

A fenébe is! Elege van! Többé nem lesz mások bábja! Úgy látszik, megmentette Pottert Voldemorttól, legyen nekik elég ennyi! Már ha AZ a mese igaz. Ezt csak a Legnagyobb Rohadék erősíthetné meg, de őt mégsem kérdezheti…

Nem, döntött végül Perselus, néhány napig nem fog Albuson és a fiún gondolkodni. Szüksége van egy kis levegőre, szabadságra, hogy gondolkodni tudjon.

És legfőképpen, nem akarja visszafogadni a fiút.

Az az istenverte, nyomorult hülye! Hogy hihette, hogy képes lesz félrevezetni Perselust? Hogy gondolhatta, hogy ezek után a hazugságok után még megbocsát neki? Nem, egyszerűen nem.

Nem bocsát meg.

Mindenki elmehet a pokolba. Saját magát is beleértve.

***

– Vagyis nem hajlandó visszavenni a haladó bájitaltan csoportba – összegezte a hallottakat Harry.

– Így van – sóhajtott fel Dumbledore. – Megpróbáltam kényszeríteni…

Harry megrázta a fejét.

Csend ereszkedett a szobára, de Harry érezte, hogy Dumbledore-nak további rossz hírei is vannak. Összeszedte magát, és felemelte a fejét.

– Igen, professzor? – Hermione kíváncsian nézett rá. Ő nem értette Harry kérdését, de Dumbledore tudta, hogy mire gondol.

– Két napja, miután elrendeztem az irataimat, beengedtem a házimanókat, hogy kitakarítsanak. És – a szemei tompává váltak – megtalálták Perselus pálcáját.

– De hiszen megvan a pálcája, igazgató úr! – kiáltott fel hitetlenkedve Harry.

– Igen, mert rendeltem neki egyet, amíg a kórházban volt. Miután elengedték a fogházból, minden, ami akkor nála volt, a minisztériumban maradt, mint Lucius Malfoy elleni bizonyítékok, a pálca is – mert az Malfoyé volt, nem az övé.

Harry felszisszent. A gyomra megint kellemetlenül összerándult.

– Jaj ne, ne, ne, nenene – megint remegni kezdett. Hermione értetlenkedve pislogott rá.

– És…? – kérdezte.

– Azt hiszem, Piton professzor akkor hagyta itt, mikor elindult, hogy megmentse Harryt.

Hermione kivételesen okos, és gyors felfogású volt, de ezúttal egyszerűen nem értette, miről beszél az igazgató.

– Ez azt jelenti, Hermione, hogy azt az emlékezettörlő bűbájt Malfoy pálcájával szórta magára. Egy idegen pálcával – a fiú felkapta a fejét, és megborzongott. – Ez azt jelenti, Hermione, hogy soha többé nem kapja vissza ez emlékeit.

– De biztosan…

– Quie- úgy értem, Harrynek igaza van, Miss Granger. Az emlékezettörlő bűbájt nagyon nehéz visszacsinálni, de hogy egy ilyet…

– Erről írtál tavaly, ugye? – fordult Hermione hirtelen Harry felé. – Az emlékezetről szóló dolgozatodat az emlékezettörlő bűbáj visszafordításáról írtad?

Harry bólintott. – Igen – sóhajtotta. – Hát, úgy látszik, minden helyzetnél van egy még rosszabb is – motyogta. – Ez azt jelenti, hogy most visszakaptam a régi jó bájital tanáromat, aki utál engem, és nem hajlandó bevenni a bájitaltan csoportba.

– Igen – hajtotta le a fejét Dumbledore.

– Jól van – állt fel Harry. – Akkor nem fogok járni az órájára.

– Quiet, azt hiszem, később szükséged lesz arra a tantárgyra. Nagyon tehetséges vagy bájitaltanból, nem hagyhatod ott ilyen egyszerűen!

– Nem fogok harcolni ellene – jelentette ki határozottan Harry. – Ha akarok, a könyvtárban is tanulhatok a bájitalokról. Nem érdekel. Van még hat másik órám, amire járnom kell. Ennyi elég is. Nagyon sok hatodikos csak három-négy órára jár – tette hozzá. Hermione megadóan bólintott.

– Te tudod, Quiet – mondta.

– Harry, holnap be kell mennünk a minisztériumba elintézni a papírokat rólad, a valós szüleidről, arról, hogy valójában hány éves vagy, mi lesz a neved a továbbiakban, és keresnünk kell neked egy gyámot is.

Harry vállai még jobban összeroskadtak.

– Hát igen – fintorodott el. – Nem hiszem, hogy meg tudjuk győzni Perselust, hogy vállalja a gyám szerepét.

– De jelölhetünk ki a számodra egy ideiglenes gyámot is, arra az esetre, ha Perselus…

Harry vállat vont.

– Szerintem felesleges. Nem fogja vállalni. Sirius pedig úgyis boldogan elvállalja. Ez biztos – szomorúan elmosolyodott. – Megvoltak a magunk problémái, de nem hiszem, hogy ezt gond lenne.

– Rendben van, Harry. Azt hiszem, most jobb, ha elmész az ispotályba, és kérsz Madam Pomfreytől egy kis nyugtató bájitalt.

– Igen, professzor – Harry elindult az ajtó felé.

– És Harry… – szólt utána Dumbledore. Harry megfordult, és ránézett. – Az én hibám, hogy így alakult. Igazad volt. Nagyon sajnálom, édes fiam.

Harry egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán újra kinyitotta.

– Nem érdemes erről beszélni, igazgató úr. Most ez a helyzet, és mindegy, ki okozta. Egyébként se csak a maga hibája: Perselus és én is hibáztunk. Nem hibáztatom magát.

És ez igaz is volt. Harry nem okolta a helyzetért az igazgatót. Bár nem értett egyet vele, később rájött, hogy az öregnek is megvolt a maga baja, és félreismerte a helyzetet.

– Talán ha egy kissé több időnk lett volna, megint megkedvelt volna – tette hozzá elgondolkodva Harry. – De nem volt. Így egyébként sem szeretett. Tegnap még össze is vesztünk, a sebhelyeim miatt. Ha tudtam volna… – legyintett egyet. – Mindegy.

– Adj neki időt, Harry – suttogta elfúló hangon Dumbledore.

– Megpróbálom, igazgató úr.

***

A griffendéles klubhelységben olyan tömeg várta, mintha egy győztes kviddicsmeccs után lépett volna közéjük. Minden griffendéles ott volt, amikor ő és Hermione bemásztak a portrélyukon keresztül.

Egy pillanattal később rájött, hogy Ront sehol se látja.

Hosszú csend után Neville szólalt meg.

– Vagyis te vagy Harry – mondta óvatosan.

Harry felemelte a homlokába hajat. A híres sebhely tisztán látszott a sápadt bőrön. A látvány sokkoló hatással volt a társaságra.

– Vagyis igaz…

– Hihetetlen…

– Harry él…

– Megint túlélte Tudodki támadását…

Harry összefűzte a karjait maga előtt, és végignézett a többieken.

– Szóval? – kérdezte.

– És te… te tényleg Piton ro… Piton professzor rokona vagy? – nyögte ki Dean, de Harry látta, hogy a többiek is ugyanerre kíváncsiak. Pedig Dumbledore-tól tudta, hogy a nagyteremben az ebéd után már bejelentette.

– Igen, az unokaöccse vagyok – válaszolta nyugodtan.

– Vagyis te… te tényleg így nézel ki? – mutatott rá Dean, és Harry elmosolyodott.

– Megengedem, hogy olyan leleplező bűbájt szórjatok rám, amilyet csak akartok, ha bizonyítékot szeretnétek. Ez az igazi kinézetem.

– De hiszen úgy nézel ki, mint ő! – kiáltott fel Lavender. Valaki felnevetett, és még Harry mosolya is széles vigyorrá vált.

– Hát persze. Mindketten a nagyanyám arcát örököltük. És a testvére is hasonlított rá.

– Találkoztál egyáltalán az igazi apáddal? – kérdezte Colin, de a társai gyorsan elhallgattatták:

– Dumbledore mondta, hogy az apja még azelőtt meghalt, hogy ő megszületett, te marha!

– Ja – motyogta Colin. – De akkor… tényleg el kellett neki mondani, hogy mi történt az apjával? Úgy értem, már így is volt egy halott apja…

Colin tényleg marha, de ebben igaza van, jött rá Harry, úgyhogy gyorsan válaszolt, mielőtt a többiek leordíthatnák.

– Senki nem beszélt nekem róla. Mikor Voldemort börtönében voltunk Per… Piton professzorral, valahogy rájöttünk.

– Ő se tudta? – Colin szemei akkorára nyíltak, hogy majdnem kigurultak az üregükből.

– Nem, ő se tudta. Anyám titka volt. – „És Dumbledore-é” – tette hozzá magában.

– Miért?

Harry kissé elvörösödött.

– Mikor az apámat megölték, ő már terhes volt. Nem akart botrányt. Az egyik barátja, James Potter vállalta, hogy feleségül veszi.

– Az apádat megölték? – kérdezte Seamus szomorú arccal. – Ki ölte meg?

– Voldemort – mondta Harry egyszerűen.

– Istenem – suttogta valaki.

– És miért néztél ki úgy, mint James Potter, ha nem ő volt az igazi apád? – kérdezte Neville, aki valahogy összeszedte magát az előző döbbenet után.

– Az örökbefogadó bűbáj miatt – magyarázta Hermione.

– És most ki vagy? – kérdezte Lavender.

– Elnézést? – nézett rá zavarodottan Harry.

– Mi a neved?

– Ja – mosolyodott el Harry megint. – Harold Quietus Piton. Örvendek a találkozásnak.

Valaki felnevetett.

– De mi hogyan hívjunk? – folytatta Lavender.

Harry vállat vont.

– Quietusnak vagy Harrynek… nem számít. Mindkettőre hallgatok.

A szobában lassan felengedett a feszültség, és a csendet megtörte a beszélgetések szokásos zúgása. Harry válaszolt még néhány kérdésre, aztán kimentette magát, és elindult a hatodikos fiúk hálóterme felé, hogy szembenézzen Ronnal.

Sötét volt a hálóban, és egy pillanatra Harry kételkedni kezdett benne, hogy Ron ott van-e egyáltalán. De aztán Ron ágya halkan megnyikordult, és Harry tudta, hogy Ron ott bújt el.

– Ron? – kérdezte halkan. – Ott vagy?

– Miért mondtad el Hermionénak? És nekem miért nem? – hallotta Ron halk, vádló hangját a függöny mögül. Harry dühös lett.

– Nem mondtam el neki. Magától jött rá.

– Igazán? – Ron hangja most keserű volt és cinikus.

– Igen – válaszolta élesen Harry. – Mindjárt azután, hogy te majdnem megöltél – Harry megpördült, hogy elmenjen, de Ron kérlelő hangja megállította.

– Ööö… Harry, várj! – Ron szétrántotta az ágya függönyeit. – Én… én…

– Még mindig Perselus rokona vagyok, Ron. Ez a tény nem változott, csak mert kiderült a valós kilétem. Még mindig egy sötét család leszármazottja vagyok, még mindig rokonságban állok egy volt halálfalóval, még mindig az a fiú vagyok, akire múlt évből emlékszel – mondta, és komolyan Ron szemébe nézett. – Nem azért jöttem ide, hogy azt mondjam, semmi sem változott. Minden megváltozott, Ron.

– Miért nem mondtad el? Nem bántottalak volna…

– Nem lett volna szabad bántanod, Ron, még ha nem is tudtad, ki vagyok.

– Olyan gyanúsan viselkedtél. Nem tudtam, hogy te vagy az, azt hittem, egy mardekáros fia vagy, de velünk akartál barátkozni…

– De soha nem próbáltalak bántani.

– Ez igaz. – sóhajtott fel Ron. – Egy seggfej voltam.

– Igen, az voltál – bólintott Harry.

– Sajnálom, Harry. – Ron megint eltűnt a függöny mögött.

Harry egy ideig az összehúzott függönyre meredt, aztán sarkon fordult.

Már úgyis közel volt a vacsoraidő.

***

A nagyterem, Harry hangulatával ellentétben, zavaróan világos és boldog volt. Lassan megint kezdte elveszteni korábbi önuralmát, de Hermione mellette maradt, és közelsége megnyugtatóan hatott. Harry először úgy gondolta, jobb, ha sietve leül a szokásos helyére, és nem törődik a feléje vetett barátságos és kevésbé barátságos pillantásokkal, de aztán meglátta Arest, és meggondolta magát. A Griffendél asztala helyett inkább felé indult, és megállt a régi helye mögött.

A mardekárosok nagyobb része olyan döbbenten nézett rá, mintha két feje nőtt volna, de Janus és Ares gyorsan cselekedtek, és helyet csináltak neki maguk között.

– Vagyis igazam volt – mondta Ares vigyorogva.

Harry megjátszott ingerültséggel forgatta a szemeit.

– Igen, igazad volt. Most boldog vagy?

– Hát persze – Ares vigyora valódi mosollyá vált. – Ne hidd, hogy megbántam, amiért barátkozni kezdtem veled, csak mert te vagy az átkozott Harry Potter!

– Nem vagyok Harry Potter, Ares. Még mindig Harry vagyok, vagy ha úgy tetszik, Quietus, de Potter biztosan nem.

Ares komolyan végigmérte.

– Ó, ez igaz. Nem vagy az. Biztosan nem – mindketten elnevették magukat.

Malfoy és társasága undorodva fordultak el tőlük, de sok mardekáros megpróbált közelebb nyomakodni hozzájuk: nem akartak lemaradni Harry történetéről.

A mardekárosokkal folytatott beszélgetés teljesen más volt, mint a griffendélesekkel. Inkább a fogságra és Voldemort bánásmódjára voltak inkább kíváncsiak, mint családi kapcsolataira, és Harry úgy érezte, velük könnyebben tud beszélni. Bár ennek a beszélgetésnek is megvoltak a nehezebb részei.

– Igaz, hogy gyógyíthatatlan átokhegek vannak rajtad? – kérdezte egy ötödikes.

– Honnan tudsz róluk? – nézett rá meglepetten Harry.

– Mindenki gyanította – vont vállat a fiú. – Miután Weasley megtámadott – tette hozzá.

– Aha, értem – Harry mély lélegzetet vett. Nem akart a sebhelyeiről beszélni. Utálta őket, és szerette volna, ha eltűnnek.

– Megkínoztak?

– Igen – vallotta be vonakodva Harry.

– És hogyan sikerült megszöknöd? – kérdezte Janus.

– Hát ez jó kérdés – mosolyodott el Harry, és a hangulat felengedett egy kicsit. – Ebben segítségünkre volt, hogy rokonok vagyunk… – Mesélni kezdte a nyáron történteket, és magában beismerte, hogy soha nem hitte volna, hogy egyszer még mesélni fog róla, különösen nem a mardekárosok asztalánál ülve! Látta a többiek kíváncsi arcát, még Malfoy táraságából valókét is, és érezte, hogy a többség vele és Perselussal érzett együtt, sokkal inkább, mint Voldemorttal, és érezte az undorukat és megvetésüket Voldemort és a kínzások iránt.

A történet hosszú volt, és mivel sokszor félbeszakították, tovább tartott, mint a vacsora, és mivel mind több és több diák jött át más asztaloktól is, újra és újra el kellett mesélnie az elejét is, úgyhogy legalább ötször kezdhette elölről.

Valamivel később észrevette, hogy házvezető tanára is ott van, és az igazgató is, sőt, jónéhány másik tanár.

Valahogy még Malfoy is ott maradt.

Az egyetlen, aki még csak meg sem közelítette az asztalt, Perselus volt. Ő elment, amint a vacsora véget ért.

Harry szíve összeszorult egy pillanatra, ahogy távozó alakja után nézett.

***

Perselus el nem tudta képzelni, mi lehet olyan érdekes a fiú történetében, hogy az egész mardekáros asztal – az ő asztala, Merlin szerelmére! – olyan figyelmesen hallgatja, mint eddig még soha. Volt némi elképzelése a mesével kapcsolatban, de nem akarta hallani. Nem akart újabb kitalált féligazságokat hallani. A fiú mindenkit elbolondíthat, akit akar, de ő nem hajlandó hinni neki. Többé már nem!

Meg sem próbált úgy tenni, mintha figyelne arra, amit az igazgató mond: felállt, és megfordult, hogy elmenjen. Egy pillanatra elkapta a fiú pillantását – hogy mire gondolhatott, Perselus nem tudta –, aztán kisietett.

Később, még aznap este, Minerva meglátogatta.

Perselus be sem akarta engedni.

A nő összefonta a karjait maga előtt, és kijelentette, hogy addig nem megy el, amíg el nem mondta a magáét.

Perselus összeszorította a fogát, és megadta magát.

– Nem teheted ki őt az órádról, Perselus – mondta. – Az egyik legjobb diák, aki ebbe az iskolába járt, jobb, mint te voltál, jobb, mint Albus volt. És nagyon tehetséges a bájitaltanban. Szűklátókörűségeddel a jövőjét teszed tönkre.

– Átvertek, Minerva.

– És? Engem is átvertek, ráadásul hosszabb ideig, mint téged. És te is azok között voltál, akik átvertek – csendült meg egy kis humor McGalagony hangjában, de arca komoly maradt. – Ne viselkedj úgy, mint egy gyerek, Perselus! Albus csak meg akarta védeni Quietust…

– Ne nevezd úgy!

– Ez a neve, Perselus!

– Ez NEM az ő neve! – tiltakozott Perselus, és az arca csúnya vörös lett a méregtől. – Quietus a testvérem neve volt, nem az ÖVÉ!

– A testvéred az apja! Joga van rá, hogy az ő nevét viselje!

– Vagyis még mindig hiszel Albus meséjének! – csattant fel keserűen Perselus. – De én többé már nem hiszek neki! Nem érdekelnek, sem ő, sem a fiú, sem a magyarázataik! Albusnak már megmondtam, otthagyom a Rendet, és ez év után itt hagyom a Roxfortot is!

– Perselus! Próbálj felnőttként viselkedni!

– Felnőttként viselkedek, Minerva! – horkant fel ingerülten Perselus.

– Nem, nem, Perselus. Úgy viselkedsz, mint egy hétéves. A fiú még mindig az unokaöcséd, a te gondjaidra van bízva, nem tehetsz úgy, mintha…

– MICSODA? Te próbálod elmondani, mik a kötelességeim? Nem hiszek a fülemnek! Nézd, Minerva, a fiúnak ott van Black, ha gyámra van szüksége, Albus, ha nagypapát akar, te, mint… mint… valami, nem számít, de én többé nem állok a rendelkezésére!

– Te megőrültél, Perselus – mondta McGalagony, és pillantása vágott, mint a borotva. – Talán az az emléktörlő bűbáj nem csak az emlékeidet törölte. Talán emberséged maradékát is sikerült kitörölnöd vele együtt. Jó éjszakát.

Perselus dühösen meredt a csukott ajtóra.

A fenébe Albusszal! A fenébe Minervával! És a fenébe azzal az átkozott kölyökkel, aki megutáltatta vele régi barátait!

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény