Bár Harrynek rossz előérzetei voltak a délutáni látogatással kapcsolatban, mégis alig várta, hogy a haladó számmisztika befejeződjön, és végre beszélni tudjanak. Nem is beszélve Aresről: a fiú annyira áthatóan bámulta hátulról, hogy Harry majdnem érezte az apró lyukakat, amit a pillantása fúrt a hátába. Ares persze gyanakvó volt, hiszen mindent kitalált: tanultak róla tavaly Bűbájtanon vagy Sötét Varázslatok Kivédése órán (Harry már nem emlékezett pontosan hol: a Patrónus Bűbájt mindkét órán vették), hogy először is: a patrónusok olyanok, mint az ujjlenyomat, mindenkinek saját patrónusa van, amely mindenki másétól különbözik. Másodszor, Harry Potter volt az egyetlen tanuló, aki meg tudott idézni egy testet öltött patrónust. Harmadszor pedig, végig a tavalyi év során eltitkolta azon képességét, hogy meg tud idézni egy patrónust. És Ares minden volt, csak nem hülye, tehát levonta az egyetlen logikus következtetést: a bűbáj megidézője Harry Potter, tehát Quietus Piton nem más, mint Harry Potter. Kitűnő levezetés.

Harry tudta, hogy előbb vagy utóbb szembe kell néznie Aresszel, és elmagyarázni valahogy, hogy… Mit? Harrynek fogalma nem volt, mit mondjon. Az igazságot? Nem tudta, így felkészült rá, hogy olyan hamar találkozzon az igazgatóval, amilyen hamar csak lehet.

Amikor az óra véget ért, és Harry a könyveit pakolta a táskájába, magában megjegyezte, hogy azok, akik erre az órára járnak, mind rengeteg könyvet hurcolnak magukkal, míg gyógynövénytanos társainál alig volt néhány tankönyv. Azokon az órákon csak a szokásos hugrabugos és griffendéles tanulók vettek részt, nem úgy, mint számmisztikán és bájitaltanon, mert csak néhány ember ért el elég jó jegyeket az RBF-eken, hogy részt vehessen rajtuk. Így ezeken az órákon teljesen keverve voltak: minden háznak voltak résztvevői.

– Quietus, beszélnünk kell – állította meg Ares az ajtóban.

– Ares – nézett Harry indulatosan a barátjára. – Semmi nincs, amit…

– Ne beszélj félre! – sziszegte Ares összehúzva a szemöldökét. – Láttam…

– Hagyj békén legalább ezzel! – szakította Harry félbe. – Elég bajom volt miattad a nyáron! Kérlek, legalább most kímélj meg!

Ares meglepetten nézett rá. Ezelőtt még soha nem látta Harryt ilyen mérgesnek. Sőt, mi több: még soha nem látta a barátját dühösnek.

– Én csak…

– Nem – kezdte Harry határozottan. – Ez nem egy olyan dolog, amiről csak úgy el lehet dumálni. Nem akarok, és nem is szabad beszélnem semmiről, ami azzal kapcsolatos, amit láttál. Értetted? – vált az arckifejezése Perseluséhoz hasonlóvá.

Ares arca megfeszült.

– Nem vagy az apám, hogy utasítgass!

– Ó, igen persze. És te sem vagy az apám, hogy ugyanezt tedd.

– Mikor utasítgattalak téged?

– Amikor azt mondtad, hogy beszélnünk kell. Nem kell beszélnem senkinek és semmiről. Ha majd úgy látom helyesnek, akkor lehet, hogy beszélek veled.

Hosszú, feszült pillanatig egymásra bámultak, aztán Ares vállat vont, és elmasírozott.

– Mi volt ez? – lépett Hermione Harryhez.

– Látta a patrónusom – mondta Harry csendesen, úgy, hogy csak Hermione hallhassa. – És rájött.

– Ó – Hermione elgondolkozott. – És mit akarsz most tenni?

Harry vállat vont.

– Most Perselushoz megyek beszélgetni, és aztán… azt hiszem, meglátogatom az igazgatót.

– Ez nagyon jó ötlet.

– Mint mindig – mondta Harry, aztán ő kérdezett: – Mi van most Ronnal?

– Ronnal?

– Nem akarod átgondolni a… tavalyi szakításotokat?

– Ó, az – rázta meg Hermione a fejét. – Dehogy. Nem hiszem, hogy valaha is felülbírálnám azt a döntésemet. Nem láttad magad azon az estén. Azt hittem meg fogsz halni, Borzasztóan féltem, és… annak a kegyetlenségének már csupán az emléke is lehetetlenné teszi, hogy akár gondoljak is arra, hogy Ron és én…

– És mi van a barátsággal?

– Nem tudom. Még nem – sóhajtott Hermione. – És te? Mit gondolsz, lehetsz még a barátja?

Harry szintén sóhajtott.

– Nem vagyok benne biztos. Próbáltam, tudod, és sokszor bocsánatot kért. De képtelen voltam, és talán még mindig képtelen vagyok megbocsátani. Tudta, hogy milyen sebeim vannak, Percy elmondta neki, tudta, és ezt a tudást a lehető legrosszabb módon használta fel ellenem.

Néhány percig csendben álldogáltak, majd Harry végül elbúcsúzott. Itt volt az ideje, hogy meglátogassa Perselust.

A pince felé vezető út rövid volt, és Harry hamarosan lakosztályuk előtt találta magát, mutatóujját a fehér pontra szorítva. Az ajtó csendesen nyílt ki.

– Szia, Perselus – üdvözölte a férfit, aki kedvenc székében üldögélt, miközben elmélázva bámult az üres kandallóba.

A férfi csak bólintott üdvözlésként, de Harry sejtette ennek az okát: még mindig kellemetlen volt számára, hogy a nevén szólítsa. Harry fesztelenül ledobta a táskáját, és szembeült vele.

– Beszélni akartál velem – nézett várakozóan Perselusra, miközben szeme kiszúrta a fáradság és nyugtalanság ráncait.

– Igen – a férfi mély levegőt vett, és pálcája gyors mozdulatával teát rendelt. Amikor a teáscsészék megjelentek az asztalon, az egyiket a kézbe vette, és két tenyere közé szorította, mintha hideg ujjait akarná megmelegíteni. Harry utánozta a mozdulatait, és néhány hosszú, feszült percig a mély csendben üldögéltek.

– Tegnap látogatóm volt.

Harry nem tudta hogyan reagáljon. Felemelte csészéjét, és egy bólintással bátorította a férfit, hogy folytassa.

– Felhívta a figyelmem egy dologra, amit… tudni szeretnék.

– Ki volt az?

– Az aurorok csoportjának vezetője.

Harry becsukta a szemeit, mert úgy érezte, hogy a világ örvényleni kezd körülötte.

– Jól vagy? – hallotta Perselus némiképp aggódó hangját, és bólintott. Hiszen jól volt, nem?

– Mit szeretnél kérdezni? – kérdezte gyenge hangon.

– Említette, hogy volt némi… problémád az aurorokkal tavaly. Felvilágosítanál engem ezekről a… problémákról?

Harry érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés, és kinyitotta a szemét.

– Hát, nem valami nagy dolog – vont vállat. – Csak bizonyítékokat szerettek volna, hogy halálfaló vagyok, és amikor semmit sem találtak, megpróbáltak megitatni a Veritaserummal. Erre nem voltam hajlandó, mire megátkoztak és néhány órát a gyengélkedőn töltöttem. Te és Dumbledore hivatalos jelentést tettetek a visszaélésekről, és azután békén hagytak.

– Melyik átkot használták?

– A Tormentát. Ó, és volt némi fizikai erőszak is, de semmi komoly.

– Fizikai erőszak. – Perselus hangja hideg és éles volt. – És azt mondod, hogy semmi komoly.

– Hát – nyelt Harry. – Az átok sokkal rosszabb volt… – a hangja elcsuklott.

– Miért szerették volna, hogy Veritaserumot igyál?

Harry érezte, ahogy az idegesség összeszorítja a torkát. Ez a kérdés túl… közel volt. Megint hazudnia kell.

– Mert az apámnak hittek és ismerték a múltadat… és úgy gondolták, amilyen az apa, olyan a fia… – Ez legalább féligazság volt.

– A rohadékok – motyogta Perselus, és megfeszült. – Ez annyira rájuk vall: átkok, ütések, igazságszérum…

– Az apám is auror volt – próbálta Harry kevésbé nyugtalanító témákra terelni a beszélgetést. – De az első hónap után kilépett a testületből. Nem bírta tovább elviselni az erőszakosságukat.

– Értem – Perselus nyilvánvalóan meg sem hallotta az utolsó mondatot. Ez nagyon rossz jel volt. – De tegnap más dolgot is hallottam, Quietus.

Ahogy Harry meghallotta a nevét hangosan kimondva, tudta, hogy veszített. Felkészítette magát a legrosszabbra, és egyenes tekintettel Perselusra nézett.

– Igen? – csupán ennyit kérdezett.

– Tudom, hogy kendőző bűbájokat használsz magadon, Quietus. Már régen észrevettem. De tegnap, az aruorok Revelót bocsátottak rád.

– És látták a sebeimet, amit jelentettek neked – fejezte be Harry Perselus mondatát. Amikor a férfi bólintott, Harry sóhajtott. – És most azt szeretnéd, hogy beszéljek róluk.

– Pontosan.

– Volt egy balesetem – kezdte Harry, de Perselus félbeszakította.

– Mikor?

– Tavaly nyáron.

– Látni akarom őket.

– Nem – ijedt meg Harry és felugrott. – Nem!

– Állj – a következő pillanatban Perselus már mellette állt, és erősen megszorította a felsőkarját. – Most nem fogsz elfutni. Látni akarom azokat a sebhelyeket.

– Miért? – kiáltott Harry, és megpróbálta kiszabadítani a karját Perselus szorításából.

– Az auror azt mondta, hogy vagdosod magad.

– Hülyeség! – kiáltott Harry, és ismét megkísérelt kiszabadulni.

– És azt is mondta, hogy a sebhelyeid nem idősebbek két hónaposnál.

– Nem volt igaza – próbált Harry harcolni, de Perselus rászegezte a pálcáját. Harry torka összeszorult, de végül kinyögte. – Ha most bármilyen bűbájt használsz, soha többé nem jövök a közeledbe. Soha!

– Quietus, nézd…

– Nincs jogod hozzá, hogy kényszeríts!

– Én csak segíteni szeretnék!

– Nincs szükségem segítségre! Nem vagdosom magam! Semmi sincs, amit meg kellene mutatnom! – ordította teljes tüdőből. – És engedd el a karom! Engedj elmenni! – Egy nagy rántással kiszabadította a karját, kirúgta maga alól a széket, és az ajtó felé rohant. Perselus utána. Harry feltépte az ajtót, de Perselus megint megragadta a karját.

– Állj!

– Engedj elmennem! Semmi közöd a sebhelyeimhez – kiabálta Harry, és Perselus felé rúgott, de a férfi erősebb volt nála. Harry fölé magasodott, és betuszkolta, az ajtót pedig egy gyors bűbájjal lezárta. Ekkor pánik elöntötte Harryt. Érezte, hogy gyomra fájdalmasan megrándul, és a következő pillanatban már térdelve öklendezett a padlón.

A szorítás engedett, és egy aggódó hang kérdezte:

– Mi történt?

– Hánytam – mondta Harry szárazon. – Azt hittem, ennyi nyilvánvaló.

Perselus nem válaszolt, csak egy pillanatra elhagyta a szobát. Amikor visszatért, eltávolította a koszt a padlóról és letérdelt Harry mellé, majd egy meleg, nedves törülközővel letakarította az arcát.

– Mi történt? – kérdezte megint.

– Azt hiszem pánikrohamom volt. Semmi, ami miatt aggódnod kellene – válaszolta Harry még mindig remegő hangon.

– Sajnálom, hogy úgy rádtámadtam – suttogta Perselus. – Csak segíteni akartam.

Csöndben maradtak, amíg Harry remegése valamelyest enyhült.

– Perselus – nézett fel Harry. – Esküszöm, hogy nem vagdosom magam. Csak… csak… nem beszélhetek róla – rázta meg a fejét. – Dumbledore tud a sebhelyeimről. Menj és kérdezd őt.

Perselus egy új, vizslató pillantást vetett rá.

– Valami folyik itt, érzem. Valamit tervezel, valamit rejtegetsz előlem. Ugye?

Harry nem válaszolt, csak felállt.

– Engedj elmennem.

Harry érezte, hogy Perselus kérdezni akar még valamit, de végül csak bólintott, és eltávolította az ajtózáró bűbájt. Még mindig térdelt, amikor Harry elhagyta a lakosztályt.

Becsukta maga után az ajtót, és egy mély sóhajjal a falnak dőlt.

– Miféle sebhelyekről gügyögtél, Piton? – az idegesítő hang Harry oldala felől jött.

Harry felnézett. Malfoy. A pokolba. Az egyetlen személy, akit egyáltalán nem szeretett volna látni.

– Semmi közöd hozzá, Malfoy. Kopj le!

– Vigyázz a nyelvedre, Quiet! – utánozta Malfoy Perselust. A következő pillanatban Harry pálcája a torkára szegeződött.

– Figyelj, Malfoy. Nem érdekel, hogy rokonok vagyunk-e, vagy sem, ha nem hagyod abba az idióta szaglászást körülöttem, megátkozlak!

– Szavak… – vigyorgott Malfoy.

– Jól szórakozol, Malfoy? – kérdezte Harry és egy ötlet kezdett körvonalazódni benne.

– Így is mondhatjuk – válaszolta a szőke fiú, és vigyora kiszélesedett, ahogy érezte ahogy Harry pálcája a bizonytalanságtól – legalábbis ő így gondolta – megremeg.

– Gelasmus – mormolta Harry, mire Malfoy szemei hirtelen kitágultak a fájdalomtól, ahogy leküzdhetetlenül nevetni kezdett.

Harry néhány hosszú percig hidegen állt fölötte. De aztán visszaemlékezett Perselus szavaira, amikor a bűbáj lehetséges következményeiről beszélt. Így, amikor megfordult, hogy elmenjen, megszabadította a már nyüszítő fiút a Finite Incantatem bűbájjal. Hallotta, ahogy Malfoy kiáltása visszhangzott utána:

– Várj csak, amíg elkaplak, Piton!

Még csak nem is válaszolt.

***

Másnap Harry első haladó bájitaltan órája szokásos módon kezdődött: az ajtó kirobbant, Perselus bevonult, talárja lobogott, szavai visszhangoztak. Harry Hermione mellett állt, Neville helyén, aki Parvatival dolgozott. Harry gyanította az okát is: a Patil ikrek a nyár során megváltoztak. Sokkal csinosabbak és felnőttesebbek lettek, és Harry látta a klubhelységben, hogy Parvati Lavender helyett inkább Hermionéval beszélget, bár a múlt évben a két lány még elválaszthatatlannak tűnt. Lavender még mindig egy kis hülye volt, ahogy ebéd után együtt vihogott és csevegett a többi lánnyal.

Parvati sokkal komolyabb lett, és kevésbé beszédes, és elég kedvesen viselkedett Harryvel – és persze Neville-lel is. Harry Hermionéra nézett, amikor melléült. Hermione rákacsintott, mire mindketten elmosolyodtak. Neville éppen tökéletes volt a magas lányhoz: a nyár során sokat nőtt, arca elvesztette régi kerekdedségét, vonásai élesebbé váltak, arccsontjai és szemöldöke sokkal hangsúlyosabbak voltak, és Harry már két reggel is látta a fürdőben, ahogy borotválkozik. Emiatt irigykedett kicsit: neki még nem volt szüksége arra, hogy borotválkozzon.

– Neville nagyon jóképű fiú – suttogta Hermione, és Harry megint érezte, hogy az irigység megint fájdalmasan belemar. Tökéletesen tudta, hogy Hermionénak igaza van: míg Neville egy jóképű férfivá vált, ő még mindig az a csúnya fiú maradt zsíros hajjal és hosszú orral, amely nem volt kisebb, mint Perselusénál, csak egyenesebb. Az egyetlen, aki jóképűnek tartotta, Leah volt… Vagy nem, az csak játék volt, de még mindig, ha Leah szemeire gondolt, ahogy a lány ránézett biztos volt benne, hogy kedvelte őt. Érezte, ahogy megremeg, és egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét.

– Mi a baj? – hallotta Hermione aggódó hangját. Felnézett rá.

– Semmi – motyogta – Csak… Leah…

Megértés sugárzott Hermione arcáról, és bólintott.

– Hiányzik? – kérdezte.

– Én… – Nem tudta folytatni.

– Mr. Piton, Miss Granger, befejeznék a csevegést? Ha nem vennék észre, az óra már elkezdődött.

Mind a ketten elvörösödtek, és a bájitaltan mesterre néztek.

– Ó, és öt pont a Griffendéltől, mert nem figyeltek az órán.

Harry dühös lett, de nem mutatta ki, csak a nagybátyja felé fordult.

– Így már jobb – vigyorgott Perselus. Malfoy felröhögött, és Harry keze megint viszketni kezdett, hogy megint rászórja a Gelasmus bűbájt.

Perselus egy szót sem szólt Malfoyhoz, elkezdte magyarázni a hatodik év haladó bájitaltanának nélkülözhetetlen alapjait, amelyek azokhoz a főzetekhez kellenek, amelyeket készítenek majd. Néhány percen belül mindenki eszeveszetten körmölni kezdett.

Kicsit később néhány tűz-alapú főzetet állítottak össze, miközben Perselus végig magyarázott. A hozzávalók és a főzet nagyon illékony volt, így Perselus figyelmeztette őket, hogy legyenek nagyon óvatosak és Harry látta, hogy Neville-re néz, miközben ezt mondja. Neville nem rázkódott meg, és nem fordította el a pillantását, félelem és szégyenkezés nélkül nézett a professzorra.

Harry látta, hogy Perselus kényelmetlenül érzi magát, miközben néhány sárkányfogat vett a kezébe, és porítani kezdte őket. Hermione meggyújtotta a tüzet az üst alatt.

Már majdnem végeztek a főzet elkészítésével, amikor Malfoy végül elhatározta, hogy elérkezett a bosszú ideje. Amikor Perselus közelebb hajolt Neville és Parvati főzetéhez, Malfoy egy gyors mozdulattal meggyújtott egy Filibuster csillagszórót, ami azonnal nekiállt sisteregni és szikrákat hányni. Tudva, hogy csak másodpercei vannak, Malfoy felegyenesedett, célzott és eldobta. Pontosan Harry és Hermione üstjébe esett, ami így veszélyesen buborékolni kezdett.

Amikor Harry látta, hogy a tűzijáték beleesik az üstbe, felkapta az asztalon heverő pálcáját, és felkiáltott:

– Evapores! – Nagy megkönnyebbülésére az életveszélyes főzet eltűnt.

Perselus feléjük fordult, de akkor Harry már Malfoy előtt állt, pálcáját megint a másik fiú nyakára szegezve.

– Figyelmeztettelek, Malfoy… – nyögte, de ekkor egy halk, ijedt hang egész világát romokba döntötte.

– Potter…

***

Perselus nem akarta hangosan kimondani, de már nem tehetett semmit. Amikor látta, hogy a fiú figyelme az üstről Malfoyra fordul, aztán az ismerős arckifejezést és a mozdulatot, hirtelen minden információ, amely valahol mélyen belül már régen megvolt, a helyére került.

– Potter… – suttogta.

A fiú nagyon lassan engedte le pálcáját, és fordult felé.

Egyikük sem szólt, de amint Perselus az ismerős zöld szemekbe nézett a bizonytalanság utolsó szikrája is eltűnt belőle. A fiú valóban Potter volt.

Nem tudta, mit csináljon.

– Revelo! – hallotta Perselus a bűbájt a fiú mögül, és tudta, hogy Malfoy volt az, de még mindig túl mélyen meg volt döbbenve. Potter.

Az elmotyogott bűbájt hallva legbelül arra várt, hogy az ismerős Potter-arc tűnjön fel a jól ismert sebhellyel, de csak a sebhely lett látható: a sebhely a félreismerhetetlenül Piton arcon. Aztán más, váratlan dolgok is: vörös vonalak a nyakán, amelyek nyilvánvalóan folytatódtak a talár alatt is, de Piton még mindig nem tudott megmozdulni.

– Potter – mondta Malfoy, és Potter felé fordult.

Az osztály csak tátogott. A Granger lány elsápadt. Szóval ő tudta, gondolta Perselus magában.

– Harry? – kérdezte Longbottom.

– Potter? – valahogy Nott sem tűnt túl meglepettnek…

Potter egy szót sem szólt. Lassan, nagyon lassan az ajtó felé fordult, és kisétált. De még mielőtt becsukta volna maga után, megállt, és visszanézett.

– A műsornak vége – mondta, és becsukta az ajtót.

Perselus még mindig képtelen volt megmozdulni.

Vélemény