Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

4. fejezet – Váratlan látogató

Másnap reggel Harry hasogató fejfájással ébredt. Alig látott, a szemei majd kiugrottak az üregükből, a feje a pulzusával egy ütemben lüktetett. Ugyan vett egy hideg vizes zuhanyt, de ez semmit sem segített a gyilkos fájdalom ellen, és Harry szomorúan állapította meg, hogy a múlt heti rémálmok után semmi fájdalomcsillapító főzete nem maradt. Nagyon jól tudta, hogy nem elég jól képzett ahhoz, hogy egyedül is megfőzze a bájitalt, de ha segítséget kérne Perselustól, a férfi megkérdezné, mire kell neki a főzet, és igazán nem szerette volna megemlíteni éjszakai „szórakozásait” Voldemorttal és bandájával.

Másrészt viszont halálosan fáradt volt. Az éjjel történtek, Erica érkezése, az öregember halála és a Dumbledore-ral való beszélgetés kiszívták az életerejét. Mégsem adhatta fel, nem hagyhatta, hogy csak úgy történjenek körülötte a dolgok. Ma el kell viselnie az új lányt, Siriust (mint mindig) és Perselust (meg a hangulatváltozásait). Egyáltalán nem érezte úgy, hogy felkészült volna a velük való szembenézésre. Különösen nem egy ilyen fejfájással.

Harry visszadőlt az ágyára, hogy még néhány nyugodt percig heverészhessen, mikor meghallotta az ablak irányából jövő kopogást.

Egy barna roxfortos bagoly ült az ablakpárkányon, lábán egy nagy méretű, ismerős kinézetű roxforti levéllel. Harry feltápászkodott, és nyakát dörzsölgetve az ablakhoz tántorgott, de a szemei előtt megint elhomályosodott a világ.

Átkozott fejfájás!

– Na, mutasd, mit hoztál – szólt rá a madárra, mire az kinyújtotta a lábát, és Harrynek nyújtotta a borítékot. Úgy látszik, nem találta szimpatikusnak, mert amint Harry levette a lábáról a levelet, felhuhogott, és kirepült az ablakon.

Harrynek valahogy sikerült visszamennie az ágyhoz, és megint hanyatt vágta magát. A borítékot az éjjeliszekrényre ejtette, és a halántékára szorította a tenyerét. Jelenlegi helyzetében még az RBF sem tűnt fontosnak. Az eredmények várhatnak. Harry felnyögött. Teljesen tehetetlennek érezte magát.

Hirtelen kivágódott az ajtó.

– Quiet, Quiet! 13 RBF-nem van, összesen 93%-ot szereztem!

Harry nem válaszolt, csak megragadta a párnát, és a fejére húzta.

– Ne kiabálj, Hermione! Szétrobban a fejem! – panaszkodott, de Hermione nem törődött vele.

– Ugyan már! Nézzük meg a tiédet is!

– Nem érdekel! Hozz inkább valami fájdalomcsillapítót – nyögött fel Harry.

– Quietus, kérlek! – könyörgött Hermione. Harry csak legyintett.

– Jól van, de csak egy feltétellel. Ne kiabálj!

A lány bólintott (amit Harry természetesen nem látott), és kíváncsian kinyitotta a levelet.

– Ó – sikkantott fel. Harry felmordult. – Neked is 13 RBF-ed van, mint nekem, de az átlagod… ez csodálatos!

Harry megrántotta a vállát, bár tudta, hogy ezzel nem akadályozhatja meg, hogy Hermione el ne mondja neki az eredményeket.

– 98,3%! – Harry megint megrántotta a vállát, de a tény, hogy ezt elmondhatja Perselusnak, mégis boldoggá tette. A férfi büszke lehet rá.

Hermione viszont végre észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben Harryvel. Kisietett a szobából, és nemsokára egy apró üvegcsével tért vissza.

– Gondolom, Erica délután kap majd egy másikat Madam Pomfreytől. Idd meg – mondta, és lehúzta a párnát Harry fejéről. Harry engedelmesen lenyelte a főzetet, és néhány perc elteltével még a vizsgaeredményei is kezdtek érdekesebbé válni a számára. Látása megint kitisztult, és már nem lüktetett a feje minden szívdobbanással.

– Kösz – nézett Hermionéra. – Rettenetes volt.

A lány elvigyorodott, és felhúzta az ágyról.

– Gyere, menjünk reggelizni. Ő is ott lesz!

– Ő? – kérdezte Harry zavarodottan.

– Erica, te hülye.

– Aha – motyogta Harry szerencsétlenül, fogalma sem volt, hogy örüljön-e vagy ne a harmadik lány érkezésének. Még jobban elkeseredett, mikor látta, hogy se Sirius, se a többi rendtag nincs a közelben (Sirius autót vezetni tanult), az asztal mellett csak két lány ült nagy beszélgetésbe merülve: az új és Anne. Még a vak is láthatta, hogy barátnők.

– Sziasztok – húzta el a száját Harry.

– Szia, Quiet, képzeld, ez Erica, már meséltem róla, emlékszel? – ugrott Harry nyakába Anne, aztán megpuszilta, és odarángatta a még mindig ülő lányhoz. Harry elvörösödött, Hermione pedig felkuncogott.

– Áruló – motyogta magában Harry, és mosolyra húzta a száját. – Quietus Piton vagyok. Örvendek a találkozásnak – mondta, és kezet nyújtott az új lánynak.

A lány felnézett rá, és Harrynek egy pillanatra déja vu érzése volt: biztos volt benne, hogy már látta ezeket a vonásokat: a sötétbarna, majdnem fekete szemeket, selymes fekete hajat, a világos bőrű, szív alakú arcot. Az idő egy pillanatra megállt, és a lány elfogadta a kezét.

– Erica Knight. Én is örülök – mondta határozott hangon. Harry nem tudta, hogy a képzelete játszott vele, vagy a lány tényleg a kelleténél egy kicsit tovább tartotta fogva a kezét. – Nem vagy véletlenül a rokona Perselus Pitonnak? – kérdezte hirtelen.

– De igen. Miért? – kérdezett vissza meglepetten Harry.

– A bájital tankönyvünket egy bizonyos Perselus Piton írta, és mikor meghallottam a neved, kíváncsi lettem, hogy rokonok vagytok-e.

– Quietus az ő fia – mondta Hermione, mikor Harry csak nem szólalt meg. Erica úgy tűnt, csak ekkor vette észre, hogy ő is a szobában van, de mintha egyáltalán nem örült volna ennek a felfedezésnek. Harry összevonta a szemöldökét, és megpróbált rájönni, mi baja lehet az új lánynak Hermionéval.

– Ó – Erica szélesen Harryre mosolygott, mire a fiú zavarodott pillantást vetett rá. A lány néhány hatalmasat pislogott, ami csak tovább növelte Harry zavarát, aztán elfordult. Harry nyelt egyet, és Hermionéra nézett, aki valamiért magában kuncogott. Harry szemei hirtelen tágra nyíltak. Ez azt jelentené, hogy az új lány flörtöl vele? Már a gondolatára is rosszul lett. Először is jól tudta, hogy nem valami jóképű fiú, éppen ellenkezőleg: vékony szálú, rövid, de zsírosnak tűnő haj, sápadt, majdnem sárgás bőr, hosszúkás, beesett arc, nagy orr (nem olyan görbe, mint Perselusé, de az övét még soha nem törték el, nem úgy, mint a nagybátyjáét). Miközben nagy nehezen megpróbált lenyomni a torkán némi pirítóst, hirtelen eszébe jutott Leah, és ez elvette a maradék étvágyát is.

Leah… Hogy lehetett olyan hülye, hogy azt higgye, tetszhet a lánynak? Vagy még inkább: hogy éppen Ő tetszik neki? Perselus egyáltalán nem volt jóképű, apja sem, ő pedig annyira hasonlított rájuk… Butaság volt azt hinnie, hogy egy olyan gyönyörű lány, mint Leah egyáltalán hajlandó ránézni a magafajtára! Az első pillanattól kezdve nyilvánvaló lehetett volna, hogy legyen!

És most… Ez az új lány (Harry még gondolatban sem volt képes őt Ericának hívni) flörtöl vele, vagy mi… Ez csak egyetlen dolgot jelenthet: csapdát. Vagy… egyszerűen imponál neki, hogy a bájital könyv szerzőjének a fiával beszélgethet… De ez az utolsó ötlet hülyeség, jött rá hirtelen Harry, és erre ő is felkuncogott.

Mindkét lány kíváncsi pillantást vetett rá. Harry a szemeit forgatta, aztán talpra kecmergett.

– Azt hiszem, én… – de nem tudta befejezni.

– Ugyan már, Quietus. Semmi szükség rá, hogy így elrohanj! – Harry képtelen volt elhinni, hogy Hermione megpróbálja ott tartani. Azzal az idióta lánnyal, aki…

Aki már megint rámosolygott. Harrynek hirtelen hányingere lett.

– Nem, nem, dolgom van, Hermione. Sajnálom – és ezzel kirohant az ebédlőből.

Az biztos, hogy semmi szüksége újabb barátnőre vagy ilyesmire. Hermione éppen elég neki a lányokból. Hiszen még alhat is vele, ha akar! Erre a gondolatra elmosolyodott. Különösen, mikor eszébe jutott Sirius dühös arckifejezése.

Valójában szerette Siriust, de a viselkedése néha az idegeire ment.

Már alig bírta kivárni, hogy Perselust végre hazaengedjék.

***

Perselus kellemesen meglepődött, mikor a fiú a szokásosnál jóval korábban megjelent, de ezt természetesen nem volt hajlandó kimutatni. Ehelyett elhúzta a száját (csak egy kicsit, és nem fenyegetően), és ingerültséget tettetve felsóhajtott.

– Szóval úgy döntöttél, hogy ma még tovább fogsz kínozni a szemtelenségeddel – mordult a fiúra, aki nagy meglepetésére elvigyorodott. Talán valóban ismeri, gondolta a férfi.

– Ma megjöttek az RBF eredményeim – mondta neki Harry, és átnyújtotta a barna roxfortos borítékot. Piton felvonta a szemöldökét, és hosszú, kutató pillantást vetett a fiúra, aki erre kényelmetlenül fészkelődni kezdett, és a borítékra mutatott. – Gondoltam szeretnéd megnézni – motyogta.

– Érdemes? – vonta fel a szemöldökét Perselus. A fiú elvigyorodott.

– Nem kötelező. Csak szerettem volna, ha saját szemeddel látod. Ha jól emlékszem, neked 13 RBF-ed volt és úgy 95% lett az átlagod. Remélem nem nagyon hoztam szégyent a Piton névre…

Valami a fiú mozdulataiban nagyon ismerősnek tűnt… Talán Anne mozdulatai lennének? – gondolkozott el Perselus, és felsóhajtott.

Még mindig nem tudta, mit higgyen.

Szerette volna elhinni, hogy ez a fiú (Quietus – próbálta ezen a néven nevezni, de már a név gondolatára is éles fájdalom hasított a fejébe), tényleg az övé – és Anne-é. Ezek az ismerős mozdulatok úgy tűnt, megerősítik a tényt… De már annyi csalódás érte az életben, hogy nem hagyhatta, hogy ezek az elrejtett érzések eltereljék a gondolatait. Perselus összeszedte magát, elvette a borítékot, és lassan kinyitotta.

– Ó – egy pillanatra csak ennyit tudott mondani. A fiú eredményei tényleg elképesztőek voltak. – Még soha nem láttam ilyen magas átlagot – tette hozzá most halkabban, de a fiú egyszerűen megrántotta a vállát.

– A testvéredé még magasabb volt. Maximum eredményt ért el…

– Lehetetlen – dörrent rá Perselus, de a fiút ez egyáltalán nem zavarta.

– Ugyan, Perselus! Miért mondanám ezt, ha nem igaz?

Valóban, miért? Hiszen a fiú már tegnap is megemlítette, hogy Qui- izé… a feltételezett testvére hollóhátas volt, és Dumbledore az utódjának szánta.

– Utálom, hogy te úgy látszik, többet tudsz az életemről, mint én magam – motyogta sötéten.

– Segíthetek kitölteni azokat a… lyukakat, ha akarod.

Perselus erre felnézett, és ekkor hirtelen észrevette, hogy a fiúnak zöld a szeme.

Zöld szem.

Anne szemei barnák voltak, gyönyörű barnák. A saját szemei feketék. Vagyis a fiú mégsem az övé… Perselus hirtelen alig kapott levegőt. De… Állj! Annak az átkozott Blacknek zöld szemei vannak, ha nem téved. Vagy Anne apjának volt olyan? Talán. Perselus megnyugodva felsóhajtott.

De akkor miért mondta a fiú, hogy az anyja mugli származású?

– Perselus? – a fiú aggódni látszott. – Valami baj van?

– Zöld a szemed – mondta elgondolkodva.

Vajon valóban félelem villant egy pillanatra a fiú szemében?

– Természetesen – mondta. – Anyám családjától örököltem.

Vagyis Anne fia. Valamit enyhült a mellkasán érzett nyomás.

– Egy másik borítékot is kaptam ma reggel – hallotta Perselus. Zavartan a fiú zöld szemébe nézett. – Az iskolából – Perselus átvette a másik borítékot is, és kinyitotta.

Egy darabig mindketten teljes csendben ültek.

– Hát ez váratlanul jött – nyögte ki végül Perselus.

– Igen – mondta a fiú, és kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– Az iskolaelsőket általában a hetedikesek közül választják.

– Tudom. De… holnap tizenhét leszek – mosolygott rá a fiú. – És holnapután végre hazaengednek téged.

– És te is hozzám költözöl – húzta el a száját Perselus, de nagy bosszúságára nem zavarta ez a gondolat.

– Ha hagyod…

Vágyakozást és bizonytalanságot látott a fiú szemében. Nagy meglepetésére Perselus maga is szerette volna, ha a fiú hozzá költözik.

– Én vagyok a kijelölt gyámod. Még emlékszem Dumbledore szavaira. Ez azt jelenti, hogy velem kell laknod. És mivel semmi kedvem Black házába költözni, te leszel kénytelen az én kúriámban lakni. Sajnálom.

– Sajnálod? Mit?

– Black és én nem vagyunk barátok.

A fiú szeme jókedvűen villant meg.

– De még mennyire hogy nem! – De gyorsan lecsillapította magát. – De múlt nyáron kibékültetek, és azóta aránylag békésen megvagytok együtt.

Biztos Anne emléke miatt, gondolta Perselus. A fiú sajnos túlságosan is Noblestone volt ahhoz, hogy látszódjanak rajta Anne vonásai… de legalább annyi biztos, hogy Piton.

Most először azóta, hogy magához tért, Perselus jobban megnézte magának a fiút. Fekete haja rövidre volt vágva, és a homlokába fésülve hordta. Zöld szem, magas arccsontok, nagy orr – de az ajkai nem voltak annyira vékonyak, mint az övé. Az egész arca kerekebbnek tűnt. De kétségkívül Piton.

– Olyan vagy, mint én – Perselus szavai megriasztották a fiút, aki közben észrevett egy cikket a Reggeli Prófétában, és azt olvasta. Felpillantott, aztán elmosolyodott.

– Mikor legutóbb ezt mondtam neked, azt válaszoltad, éppen olyan vagyok, mint a nagyanyám.

Ó! Az anyja. Perselus fel tudta idézni az arcát, de az érzései, amik ehhez a képhez kapcsolódtak bizonytalanok voltak, és valahogy nagyon üresek.

– Mit olvasol? – váltott témát.

– Itt azt írják, hogy Lucius Malfoy pere jövő héten kezdődik. – A fiú aggodalmasan pillantott az újságra. – Valószínűleg kénytelen leszek tanúskodni.

Perselusnak hirtelen rossz kedve lett.

– Nem fogsz – mondta.

– Muszáj. Addigra felnőtt leszek, és ott voltam, mikor megölte Mrs. Figget…

– Megtagadhatod a tanúskodást…

– Nem akarom.

Hirtelen jeges lett a szobában a légkör.

– Nem. Fogsz. Tanúskodni – mondta Perselus lassan és határozottan. A fiú felsóhajtott.

– Tudom, hogy az én tanúskodásom nélkül is életfogytiglant kap, Perselus. És azt is tudom, hogy azt hiszed, kedveled. NE! – emelte fel a kezét, mikor Perselus megpróbálta félbeszakítani. – Azt mondtam „azt hiszed”, mert nem emlékszel néhány dologra. – A fiú hangja most alig volt több suttogásnál. – Múlt nyáron ő is egyike volt a kínzóidnak. Ő… ő… – a fiú nyelt egyet – összetörte a kezeidet. Madam Pomfrey órákat töltött vele, hogy helyrehozza.

Perselus a kezeire fordította a szemét. A fiú persze hazudik… Vagy mégsem? Hiszen mindig is ez volt Lucius kedvenc szórakozása az áldozataival… De Perselus biztos nem csak egy egyszerű áldozat volt a számára! Hiszen barátok voltak! Ő Draco keresztapja! Lucius csak nem volt képes ezt tenni vele! De mikor jobban megvizsgálta kezeit, eszébe jutott az a furcsa fájdalom, amit mindig érzett, mikor valami nagyobb precizitást igénylő bájitalt próbált elkészíteni a kórház bájitalfőző termében. Ez azért lenne…? Biztosan azért… A halálfalók által okozott sérülések soha nem gyógyultak be igazán, a sötét szándék, ami őket vezette olyan hatással bírt, mint a főbenjáró átkok: soha nem fakult el teljesen, mert nem csak fizikai szinten léteztek, hanem mélyen belevésődtek az áldozat tudatalattijába.

Perselus keserűen elmosolyodott. Nem emlékezett arra, ami történt, de lelke egy része még mindig viselte azoknak a napoknak az emlékét.

– Legalább nem Avery volt az – morogta magában megjátszott közömbösséggel.

– Avery Ha- Pottert kínozta – szólalt meg a fiú furcsa, vékony hangon.

Perselus megrándult.

– Akkor szerencséje volt, hogy meghalt – húzta el a száját.

A fiú nyelt egyet.

– Miért?

– Sötét mágia – válaszolta Perselus gondolkodás nélkül. – Minden hasonló esemény annyira erősen felidézi a kínzásokat, hogy már attól is újra kinyílnának a sebei, ha csak megvágja az ujját…

– Meddig tart ez? Idővel biztos elhalványul az emléke… – szólt közbe a fiú.

Perselus elhúzta a száját.

– Ó, nem. Ez tartós sötét átok. Nem lehet meggyógyítani vagy semlegesíteni. – De mitől lett hirtelen ilyen sápadt a fiú?

– Malfoy viszont – váltott témát hirtelen a fiú – igazgatóként kulcsszerepet játszott az elrablásomban. Ha nem lettél volna ott te meg a barátaim, az egész halálfaló tábor előtt öltek volna meg, mint elrettentő példát. Lassan és fájdalmasan.

Erre a gondolatra Perselusnak kis híján elállt a szívverése. Nagyon jól tudta, miről beszél a fiú. De már a gondolata is, hogy az ő FIÁT így öljék meg…

– Mit tettem? – suttogta.

– Elkábítottad Malfoyt, és százfűléfőzettel álcáztad magad. Előtte még megpróbáltál kapcsolatba lépni Dumbledore-ral, de a Rend nem tudott segíteni: nem sokkal az elrablásom előtt a halálfalók megtámadtak néhány mugli családot, akiknek varázsló gyerekeik voltak a Roxfortban. Dumbledore, mint volt igazgató, mindet ismerte, úgyhogy a Rend a segítségükre sietett. Figyelmeztetted Lupint, aki utánad is ment néhány griffendélessel, de még így se tehettetek sokkal többet, mint hogy eltereltétek a halálfalók figyelmét. Már kezdett teljesen reménytelenné válni a helyzet, mikor végre megérkeztek a minisztériumi aurorok…

– Honnan tudták, hova kell menniük?

– McGalagony figyelmeztette őket, és megmondta nekik a pontos címet.

– De ő honnan tudta a címet?

– Lupin és Black fedezték fel a kúriát múlt nyáron, mikor minket kerestek. Lupin úgy gondolta, hogy ez Voldemort követőinek legújabb találkahelye. Igaza volt. Mielőtt elindultak utánunk, elküldte Hermionét, hogy mondja meg McGalagonynak a címet…

– Mikor minket kerestek? – szakította félbe Perselus.

A fiú egy pillanatra elakadt és összevonta a szemöldökét. Aztán megrántotta a vállát.

– Jaj, nem úgy értettem! Rosszul mondtam. Természetesen téged kerestek.

Perselus egy percig figyelmesen nézte a fiút, és egy hirtelen jött gondolatra elakadt a lélegzete.

– Ugye te nem voltál ott? – Remélte, hogy Voldemortnak soha nem volt lehetősége megkínozni a fiát.

– Nem – mondta a fiú határozottan. – Csak rosszul mondtam.

Perselus lassan kiengedte a levegőt, és még a szívverése is kezdett normálissá válni. – Hála istennek – mormogta magában, és hirtelen teljesen új érzések öntötték el: aggódás a fiáért és ebből következően: gyűlölet Voldemort ellen, és most végre tisztán megértette, miért is hagyta ott a sötét oldalt. Ha csak félig ennyire féltette a testvérét, nem csoda, hogy az a gyilkosság örökre megváltoztatta az életét.

Előző               A falakon túl főmenü             Következő

Vélemény