Fordította: Patka

Átnézte: enahma

3. fejezet - Erica

– Szóval már hallottál a báróról.

Perselus és Harry a kórház laboratóriumában voltak: miután Harry többször is kérte, a bájitalmester elhatározta, megengedi, hogy segítsen Lupin módosított farkasölőfű-főzetének elkészítésében. A laborban való közös munkának nem várt következményei voltak: új témákat nyitott meg kettejük beszélgetésében. Miközben aprították, szeletelték, kavargatták és porították az összevalókat, Perselus elfelejtette azon fogadalmát, miszerint nem beszél a fiúval és észrevételeket tett, egyiket a másik után… Az első közösen eltöltött óra után Perselus meglepve vette észre, hogy immár a sokadik témát tárgyalják át. Éppen a Véres Bárónál tartottak.

– Természetesen ismerem. Amikor tavaly megérkeztünk a Roxfortba, első dolgod volt, hogy bemutass neki. – Harry elmosolyodott, ahogy eszébe jutott első találkozása a szellemmel. – Nem igazán kedveltem, és amikor rájöttem, hogy a családomhoz tartozik… Nagy meglepetés volt.

Perselus gyanakodva nézett rá.

– Ismerted már azelőtt is?

Harry abbahagyta a szeletelést.

– Micsoda?

– Azt mondtad nem kedvelted.

Harry vállat vont és mélyet lélegzett.

– Hát, amikor először találkoztunk a sötét előcsarnokban, rád várt, én meg majdnem frászt kaptam. Aztán bemutattad nekem…

– Szóval az első pillantásra eldöntötted, hogy nem kedveled.

Harry kétségbeesetten rázta a fejét. Egy paranoiás ex-kémmel beszélgetni nem igazán volt egyszerű, arról nem is beszélve, hogy hazudnia kellett.

– Igen, így van – vigyorodott el végül. – És azt mondta… Perselus, mire emlékszel most? Volt valami hatása a memóriarögzítő bűbájoknak az emlékezetedre?

Rosszalló arckifejezés futott át a férfi arcán, amelyet egy rövid, keserű nevetés követett.

– Természetesen semmi. Semmivel sem emlékszem többre, mint amikor egy hónapja felébredtem. – A nevetése elhalt. – De legalább a pszichológiai kezelések segítenek, hogy együtt tudjak élni az emlékezetemben lévő résekkel.

– Elmondták az okát…?

Perselus nagy komolyan keverni kezdte a főzetet.

– Sok mindent mondtak. Cassia azt gyanítja, hogy nem jól használtam a bűbájt, így lehetetlen helyrehozni.

Harry megborzongott, és megpróbálta lenyelni a gombócot a torkában.

– Értem. – Ez rossz hír volt. Nagyon, nagyon rossz hír.

Tíz percig csöndben dolgoztak. Aztán Harry, aki ezt kényelmetlennek találta, megpróbálta folytatni az előző témával.

– A báró azt mondta neked – folytatta tökéletesen semleges hangon –, csalódott benned, mert néhány héttel azelőtt rájött, hogy elárultad Voldemortot.

Ahogy meghallotta a Sötét Nagyúr nevét, Perselus éles pillantást vetett Harryre.

– Voldemort? – kérdezte kötekedve. – Mi van Tudodkivel?

– Ugyan, Perselus! – kiáltott fel Harry. – Engem muglik neveltek fel. Tizenhat évesen ismertem meg ezt a nevet, és a muglik nem félnek attól, hogy egy nevet kiejtsenek.

– A muglik hülyék.

– Semmi baj nincs a muglikkal! – vágott vissza Harry, majd gyorsan megkérdezte. – De ha elmesélem ezt a történtet, túl sok dologra jöhetsz rá… a múltadból.

– Ó, micsoda öröm, megismerni a múltamat egy olyan fiútól, aki… – vicsorodott el Piton, és rosszallón Harryre nézett.

– Perselus! Nem a te hibád, hogy nem emlékszel fontos dolgokra. Ez…

– Akkor kinek a hibája lenne?

Harry megint megborzongott.

– Azt hiszem, az enyém.

– A tiéd – a kijelentés kérdésnek hangzott.

– Igen, az enyém – sóhajtott Harry – Azért törölted az emlékeidet, hogy megvédj a minisztériumtól. Azt hiszem… ööö… magyarázattal tartozom neked.

– Tartozol. – Perselus hangja tele volt gúnnyal. Harry bólintott. – Ebben az esetben azonban azt kérem, hogy meséld el az igazságot az anyádról.

Ó, már megint az anya téma. Harry őrülten kereste a kiutat a helyzetből.

– Gyűlölöd a muglikat – próbálta elterelni a szót.

– Témát váltottál.

Nem volt kiút. Harry felemelte a fejét és közvetlenül Perselus szemébe nézett.

– Anya egy mugli születésű boszorkány volt.

Megkönnyebbült sóhaj.

– Merlinnek hála, akkor nem volt mugli – motyogta Perselus a bajsza alatt.

Harry elgondolkodva vonta össze a szemöldökét.

– Szóval csak sejtetted, amikor elmondtad nekem a teszt eredményét.

– Nem – tért vissza Perselus figyelme az üstre, és pár csepp krup vért tett bele. – De ahogy elmondtam neked, a vérteszt csak valószínűsít, nem igazol. De ez egy mágikus teszt. Ha a szülők egyike nem boszorkány, vagy varázsló, az összehasonlítás eredménye általában 90% alatt van. Azt gondoltam, nem akarod felfedni az anyád kilétét, így hát elhatároztad, hogy…

– Dumbledore döntött így, nem én… – motyogta Harry sötéten.

– Gondoltam, hogy köze volt hozzá. Szóval, én…

– Nem hinném, hogy Dumbledore-nak bármi köze lett volna az anyámhoz – szakította félbe Harry idegesen vigyorogva.

– Te! – Perselus felemelte a hangját, de félbeszakította a kiáltást, és visszavigyorgott. – Igazad van. Szóval, hogy is volt az a kis csevely köztem és Saevus között?

Harry mosolygott. Nem tudta, hogy a bájitalfőzés miatt vagy a közösen eltöltött idő miatt, de a férfi kicsit kedvesebb lett felé, és ő boldogan fogadta az apró változást.

– Megdorgált amiatt, hogy átáltál, de amikor megmagyaráztad az indítékaidat, úgy tűnt, hogy elfogadja őket.

Perselus rövid, kérdő pillantást vetett Harryre, de figyelmét még mindig a csillogó üstre fordította.

– A nap csúcspontja – mondta halkan. – Amióta visszanyertem az eszméletem, azóta csodálkozom, hogy miért hagytam ott a Sötét Nagyurat. Figyelembe véve az igazgató meglehetősen… érdekes… – vetett egy lapos pillantást Harryre – viselkedését, nem tudom megérteni – megint kevert egyet –, miért váltottam oldalt.

Harry keze megremegett, és a kés a földre pottyant. Lehajolt, hogy felvegye.

– Régen meg azt mondtad, hogy nem tudod megérteni, miért választottad Voldemortot – mondta, mikor felegyenesedett. Perselus arca mérgesen sötétült el.

– Te…

– Mindent TE mondtál el nekem, amit rólad tudok, Perselus.

Hosszú vizslató pillantás.

– Rendben. Szóval miért váltottam oldalt?

– Mert a halálfaló szüleid azt akarták, hogy az öcséd is Voldemortot szolgálja. Quietus ezt nem akarta. Így hát elkapták és Voldemort elé vitték, aki halálra kínozta. Egy darabig te is részt vettél a kínzásában, de egy idő után nem voltál hajlandó tovább bántani, és akkor téged is megkínoztak. A halála után visszatértél a holttestével a Roxforba, és bevallottad Dumbledore-nak, hogy halálfaló vagy. Megkérted, hogy adjon át a minisztériumnak. Megtagadta, és akkor ajánlottad fel neki, hogy kémkedsz Voldemort ellen.

– Voldemort… megölte az öcsémet. – Perselus szemei elméláztak. – A szüleim és én őt szolgáltuk, és a szolgálatunk ellenére megölte az öcsémet.

– Apád volt az, aki átadta őt, hogy megöljék – suttogta Harry. – És Voldemort mentette meg az életedet, amikor apád téged is meg akart ölni.

Otthagyva az üstöt Perselus egy közeli székhez tántorodott, és rárogyott. Harry átvette a helyét, és folytatta a főzet kavargatását. Hosszú csönd után Perselus megkérdezte.

– Szerettem a szüleimet?

– Ne… – Harry megállt. „Ne beszélj arról, milyen érzésekkel viszonyult bizonyos múltbeli helyzetekhez. Vagy még jobb, ha egyáltalán nem beszélsz az érzéseiről.” Visszhangzott az elméjében a főgyógyító hangja. – Nem hiszem, hogy ezt elmondhatom. Nem engedték meg, hogy a múltbéli érzelmeidről beszéljek. Összezavarhat.

– Igen, nekem is elmondták. – Újabb csönd. – Mit tudsz az öcsémről?

Harry aprót rántott a vállán.

– Csak néhány dolgot, amit te és Dumbledore elmondtatok. Ő volt az évszázad legjobb tanulója, a legnagyobb világos varázsló, és az igazgató azt akarta, hogy ő legyen az örököse. Hollóhátas volt, és – vigyorgott Harry – nagyon hasonlított rád és rám: magas volt, sötét hajú és fekete szemei voltak, mint neked. Tiszta Noblestone.

– Mi ez a Noblestone dolog? – kérdezte Perselus kíváncsian. – Honnan tudsz erről?

– Mutattál fotókat a nagyanyámról, az utolsó élő Noblestone-ról. Tudom, hogy rokona vagyok a Malfoy családnak is, mert Draco Malfoy és az én nagyanyám testvérek voltak.

– Mi van Draco és közted? Barátok vagytok? – kérdezte Perselus, és felállt.

Harry hevesen rázta a fejét.

– Ó nem! – Az arca undort tükrözött. – Az első pillanattól kezdve gyűlölt. Tudja, hogy átálltál, és elmondták neki, hogy az anyám mugli volt…

– MICSODA? – Piton olyan erővel ragadta meg Harry vállát, hogy a fiú felszisszent. – Ezek az emberek azt hiszik, hogy én és egy mugli… hogy azt tettem egy muglival? – Elvörösödött, és megremegett a dühtől és undortól.

– Te és Dumbledore főztétek ki ezt a mesét, hogy megvédjetek…

– Téged! – Piton olyan erősen vágott az öklével az asztalra, hogy az üstben lévő főzet majdnem kilöttyent. – Mindig csak te és a te védelmed! Ki vagy te? Mi olyan fontos benned, hogy meg kelljen védeni? Miért keresne a minisztérium? – mérgesen rázta meg Harryt.

Harry megpróbálta lefejteni válláról a férfi ujjait.

– Az apák általában meg szokták védeni a fiaikat, Perselus. És nem csak a minisztériumból érdeklődnek irántam, hanem a régi urad is. Habár Voldemortnak megvannak a saját emberei a minisztériumban is. Lucius Malfoy volt az egyik.

– Várj – mondta Perselus hirtelen meglazult a szorítása – azt hiszem értem. Az árulásom miatt Voldemort le akarta mészárolni a családomat, azaz téged, anyádat és nagyszüleidet – nézett várakozóan Harryre. Másrészről Harry képtelen volt egy szót is kinyögni. Perselus következtetése briliáns volt – de már megint hazugság.

Szóval újabb hazugságok jönnek… Fájdalmas grimasszal masszírozta meg fájó vállait.

Mit tehetne, hogy megakadályozza, hogy a hazugságok új hálót fonjanak köréjük? Semmit. Bólintania kell. Így hát Harry bólintott.

– És ki az anyád? Hol van? – kérdezte Perselus csendesen.

– Nem tudok róla semmit, Perselus. Soha nem ismertem. Meghalt, amikor még csecsemő voltam.

***

Amikor a fiú elment, és Perselus egyedül maradt az üres, unalmas szobában, hagyta, hogy lehulljon róla a maszk, és kimerülten vetette le magát az ágyra. A fiú természetesen nem tudta, hogy minden ilyen találkozás kiszívja Perselus energiáit, és kipréseli belőle az életet. Annyira biztosnak tűnt abban, hogy fontos a jelenléte… És Albus, persze a fiúval értett egyet, és megint csak nem vele.

Összefonta ujjait a feje alatt, és elgondolkodva bámulta a plafont. Minden alkalommal ezt tette, amikor az a rohadt kölyök magára hagyta. Ez alkalommal megpróbálta megérteni a saját érzéseit: saját, lassan alakuló törődését, a zűrzavart, amelyet a fiú túl ISMERŐS viselkedése keltett benne.

Mert a fiú viselkedése túl ismerős volt. Valakire emlékeztette Perselust, de nem tudott rájönni, hogy kire…

Rohadt amnézia!

Amikor gondolatait szabadjára engedte, gyakran úgy érezte, hogy a következő pillanatban mindjárt rájön valamire, valami fontosra – aztán mire megragadhatta és elemezhette volna a gondolatot, minden eltűnt. A fiú zárkózottsága is egyike volt ezeknek. Igen, ismerős volt valahonnan, és Perselus teljesen biztos volt benne, hogy a válaszok az elméjének egy olyan részében találhatók, amely épen maradt az emlékezetmódosító bűbáj után. Ismerte a fiút, de nem tudta, hol és hogyan találkoztak ezelőtt.

És természetesen nem volt az ő fia.

Perselus nem volt hülye. Ahhoz, hogy gyereke legyen, néhány dolog elengedhetetlen volt. Az egyik ilyen a szexuális kapcsolat. Ő nem lehet a fiú nemzője, mert akkoriban nem volt intim kapcsolata. Albus semmit sem tudott róla, és ezzel hatalmas hibát követett el: azután a végzetes és undorító éjszaka után, amikor megkapta a sötét jelet Galvanyék meggyilkolása után, egyszerűen nem tudott nőre nézni többé. Soha nem vágyott arra, hogy megerőszakoljon egy nőt, mint ahogy arra sem, hogy megöljön, és akkor mindkettőre úgy kényszerítették. Ez az emlék undorral töltötte el, és minden szexuális érintkezést lehetetlenné tett. Bűntudata minden alkalommal megfagyasztotta, még akkor is, ha csak az aktusra gondolt. És ez még 1976-ban történt.

Azt mondták, a fiú 1979-ben született.

Így hát nem a fia. Ilyen egyszerű.

De akkor miért állította Albus mindig az ellenkezőjét? Miért akarják őt meggyőzni? Miért kéne bárkit is a világon a fiának hívnia?

Ki ez a fiú?

Mit jelenthet a vérteszt eredménye?

Perselus lassan, nagyon lassan elhitte, hogy valóban volt egy öccse. Minden jel erre utalt. Az emlékezete, érzelmeinek hiánya, Dumbledore és a fiú meséje, és egyszer még Cassia is azt mondta, hogy találkozott Quietus Pitonnal itt, a kórházban.

Perselus valamiért kényelmetlennek érezte kimondani a nevét. Quietus Piton. Minden alkalommal, ahogy a névre gondolt, vagy csak hallotta, váratlan és éles fájdalom lobbant föl a fejében: az emlékezetmódosító bűbáj utóhatása.

„Néhány körülmény ismeretlen előttem, de egy nagyon erős bűbájt bocsátottál magadra, hogy eltöröld Quietus Pitont az emlékezetedből, és ez a bűbáj még mindig működik, ami nagyon természetellenes a hasonló varázslatoknál. Vagy… valami történt miközben a varázslatot végezted…”

Perselus attól tartott, hogy ez utóbbiról lehet szó. A kezeléseknek nem volt eredménye, még egy kis darabját sem tudta visszaszerezni emlékezetének vagy előző érzéseinek, és talán már nem is fogja. Perselus hamarosan rájött, hogy el kell fogadnia ezt a tényt és meg kell tanulnia vele együtt élni. Majd megint kiformálja a saját érzéseit. De Cassia annyira reménnyel teli volt, és ott volt még Albus és a fiú is – Quietus Piton.

A fiúnak az öccse fiának kellett lennie. És szerencse, hogy az öccse nem vett feleségül egy muglit, csak egy mugli születésű… ÁLLJ!

A prófécia. Az a rohadt prófécia egy gyermekről, aki egy világos varázsló és egy mugli születésű boszorkány gyermeke.

Az ő aranyvérű öccse összeházasodott egy mugli születésű boszorkánnyal, így a fiú… Albus legújabb megmentője a Potter poronty halála után.

Kétségtelenül elege volt abból, hogy Albus reménységeit védje, habár ez esetben szerencsésebb, mint ezelőtt. Ez a fiú… nos, tinédzser, és sokszor úgy is viselkedik, de sokkal intelligensebb és érettebb, mint Potter. De akkor sem volt biztos benne, hogy szeretné újra magára vállalni ezt a feladatot. A fiú és Albus hazudtak neki. Perselusnak ördögien rossz előérzete volt a jövőbeni meglepetésekkel kapcsolatban.

És, az igazat megvallva, valahogy mélyen belül csalódott volt. Mi van, ha…? Mi van ha a fiú az ÖVÉ? Nem volt túl valószínű, de… de… lehetséges.

Mert…

Volt egy dolog, amiben kicsit bizonytalan volt. Az emlékeiben számtalan üres lyuk volt az 1980-as év előtt. Rengeteg. Szinte alig voltak emlékei ebből az évből.

És a fiú azzal a rohadt kutyamágussal él.

Black. Sirius Black, Anne ikertestvére.

Anne.

Igen, Perselus nem tudta elképzelni, hogy valakivel intim kapcsolatba került volna, de Anne mindig is… különleges volt a számára. Mi van, ha a fiú tényleg az ő és Anne fia?

Ez volt az első alkalom, hogy Perselus ilyen irányba engedte a gondolatait. Talán kezdte elfogadni a tényeket. Soha nem vette feleségül Anne-t, ez biztos, az emlékei is erről árulkodtak, de mi van, ha Anne a halála előtt megbocsátott neki, és ő egyszerűen kitörölte az emlékeit annak érdekében, hogy megvédje a fiút – az ő és Anne fiát?

Ez a gondolat hirtelen túl fájdalmas volt. Szíve őrült módon kezdett dobogni a mellkasában és úgy érezte a szoba túl kicsi, túl fojtogató.

Anne tényleg megbocsátott neki?

Tényleg van egy fia?

Ebben az esetben a fiú nem megmentő, csupán egy egyszerű fiú, de…

Még mindig ott vannak azok az átkozott „de”-k.

Rengeteg dolog történt az előző nyáron amiről sem Albus, sem a fiú nem akart beszélni vele. Hogyan tudta meg, hogy van egy fia?

És miért mondta a fiú, hogy az anyja mugli születésű boszorkány?

Perselus úgy érezte, hogy elsüllyed a hazugságok tengerében amelyek körülötte hullámzottak.

Bárki is ez a fiú, nem őszinte. Ő és az igazgató megpróbálják megtéveszteni.

Nem bízhatott senkiben. Egyedül volt.

Megint felsóhajtott. Minden délután, amikor a fiú otthagyta ugyanígy tűnődött. És az eredmény mindig ugyanaz volt.

Nem bízhatott senkiben. Egyedül volt.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény