Enahma portája
Enahma portája
Nyitó
 
Magyar HP oldalak
 
Magyar HP fanfic oldalak
 
HP fórumok
 
Magyar HP virtuális közösségek
 
Angol HP oldalak
 
Angol HP fanfic oldalak
 
Legfontosabb HP fanfic közösségek
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Idő-járás
* Idő-járás : Idő-járás 8/1

Idő-járás 8/1

  2005.11.20. 13:24


Fordította: Majmunka

Átnézte: enahma

 

8. fejezet

 

– Ron! Gyere, ezt nézd! – Hermione hangja izgatottnak tűnt, de mivel még nem azt mondta, hogy ideje felkelni és indulni az iskolába, Perselus úgy tett, mintha nem hallaná, és odabújt a mellette levő meleg kupachoz. Aztán eszébe jutott, hogy szombat van, úgyhogy egyáltalán nem is kell korán kelniük. Hermione valószínűleg csak azért jött, hogy megnézze, nem akarnak-e lemenni reggelizni a nagyterembe.

– Ördög és pokol! – fakadt ki Ron álmosan. – Mit keresnek ezek egy ágyban?

– Perselus már vagy egy hónapja Harry ágyában alszik. Harry jobban aludt tőle – magyarázta Hermione.

– De…

– Hét évesek voltak, Ron – korholta Hermione.

Hét évesek voltak

És hol vannak a ruháik? – Hallatszott, hogy Ron rettentő kényelmetlenül érzi magát.

– Darabokban, gondolom – kuncogott Hermione. – Fel kellene keltenünk őket.

– Biztos vagy benne?

– Perselus?  Harry? – szólongatta őket Hermione gyöngéden.

A finom melegség megmoccant Perselus jobb karja alatt. – Hmmm?

– Harry, Perselus, azt hiszem, jobb lenne, ha felkelnétek. Elmúlt a varázslat! – újságolta Hermione vidáman.

Perselus felült az ágyban, mely most feleakkorának látszott, mint mikor tegnap éjjel belemásztak. Hirtelen ráébredt, hogy meztelen, magára rántotta az ágyneműt, miközben látta a szeme sarkából, hogy Harry Potter is ezt teszi. Hálóingük és alsóneműjük maradványai belegabalyodtak a takaróba.

Odafordult, és ránézett Harryre… Potterre. A rövidlátó zöld szempár furcsa kifejezéssel nézett vissza rá. Az elmúlt négy hónap emléke most olyannak tűnt, mint egy véget ért románc, mégpedig az a fajta, ahol a veszteség nagyon fájdalmasan érint, bár igazából el sem tudod képzelni, hogyan kerültél bele, mikor olyan alkalmatlan vagy az egészre. Felnőtt életében másodszor Perselus sírni szeretett volna.

De nem tette. Összeszedte magát, és eltökélte, hogy rendezi ezt a megalázó helyzetet.

– Hmmm – mormogta Potter. Elvörösödött, ahogy elfordult Perselustól, és körülnézett a szobában. Keze az éjjeliszekrényen kotorászott ott heverő ezüstszínű kerek szemüvege után. Gyorsan feltette, de túl kicsi volt a felnőtt fejre.

Perselus benyúlt a párnája alá. A pálcája természetesen még ott volt.

Oculi reparo! – mormolta. Harry szemüvege abban a pillanatban felnőtt méretűre nőtt.

– Kösz – mondta Potter. Tekintetük találkozott, Harry bizonytalansága szinte tapintható volt.

Perselus tudta, hogy beleőrül, ha ez sokáig így megy tovább, így hát megint intett a pálcájával. – Invito ruhák és cipő – mormolta.

Egy pillanattal később alsónemű, zokni, nadrág, zakó, fekete talár és cipő lebegett oda hozzá takaros halomban.

– Nem hívnád ide az enyémet is? – kérdezte Potter skarlátvörös arccal.

Perselus bólintott, és elismételte a varázsigét. Pillanatokon belül Harry ruhája is csatlakozott az övéhez az ágy lábánál.

– Hagyunk benneteket felöltözni. – Hermione karon fogta Ront, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Öö… – hebegte Potter még mindig vörösen.

Hét éves korában jobb szókincse volt – gondolta Perselus nem túl kedvesen.

– Legjobb lesz, ha felöltözünk. – Igazából Perselus ugyanolyan zavarban volt. Nem tudta, hogy viselkedjen Potterrel. Még azt sem, tudta, hogyan nézzen rá egyáltalán.

Szörnyű volt a feszültség, ahogy mindketten a saját oldalukon kimásztak az ágyból, és egymás tekintetét elkerülve magukra kapták ruháikat.

Potter ruhatára valamivel egyszerűbb volt, mint Perselusé, így ő lett kész előbb.

Perselus a több tucatnyi apró gombot gombolgatta fekete brokát zakóján, mikor Potter megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Te is…te is Dumbledore professzorral álmodtál az éjjel?

Perselus bólintott, és érezte, hogy arca átforrósodik. Ha hazudik, talán megőrizhette volna büszkeségét, de valamilyen okból most nem tudott alakoskodni Potter előtt.

– Akkor valóság volt – mondta halkan Potter.

– Négy hónapot töltöttünk gyerekként. Kételkedtél benne, hogy valóság volt? – csattant föl Perselus, aki képtelen volt uralkodni türelmetlenségén. – Ki más hozhatott volna minket ilyen helyzetbe, ha nem Albus?

Belenyilallt a bűntudat, amikor dühös hangjára Potter összerándult.

Potter összeszedte bátorságát, kihívóan ránézett, és visszavágott: – Te alszol úgy, hogy a párnád alatt tartod a varázspálcádat. Lehettél akár te is.

– Gondolod, így lennénk most itt, ha én tettem volna? – Mielőtt még Piton végiggondolta volna, a szavak már kint voltak, és ott lebegtek köztük a kibírhatatlan feszültségben.

Micsoda támadási felületet adott Potternek, hogy megtámadja, és alaposan lehordja! De Harry megbántott tekintetében csak zavar jelent meg, ahogy Perselust bámulta. – Mit fogunk most csinálni?

– Csinálni? Nincs semmi, amit csinálni kéne – válaszolta komoran Perselus. – Én először is megnézem, mekkora kárt tettek azok az agyatlanok a bájital laboromban.

Perselus végzett az utolsó gombbal is. Megállt, és körülnézett – ahogy gondolta: még egyszer, utoljára – a szobában, amely a biztonságot jelentette számára az utóbbi négy hónapban. De már soha többé nem fogja.

Az ágya melletti éjjeliszekrényen aranyszínűen csillogó dolog akasztotta meg pillantását. Rájött, hogy a teleszkóp az, amit Hermione vett neki az első nap, és összeszorult a szíve. Végülis azt mondta, hogy az övé…

Szörnyen nevetségesnek érezte magát, ahogy félig akaratlanul felkapta, és gondosan zsebre rakta a hűvös játék rézhengert.

Nem mert még Potter felé se nézni, csak elindult az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, újabb bonyodalommal találta szemben magát: Hermione és Ron ott várakoztak a túloldalon.

– Örülök, hogy visszatértetek – mondta Hermione fülig érő mosollyal.

– Biztos jó érzés, hogy újra önmagad lehetsz, nem igaz? – vigyorgott Ron is.

Naná, ők boldogok. Véget értek a megpróbáltatásaik. Ennyit arról a dumáról, hogy ők mind egy család.

Perselus vasakarattal uralkodott az arcán, de kényszerítette magát, hogy őszinte legyen hozzájuk. – Ami azt illeti, semmi nem állhatna távolabb az igazságtól. Én… elnézést, most mennem kell.

– Perselus? – Hermione minden boldogsága szertefoszlott. – Perselus!

Tudván, hogy egy pillanattal sem tudná tovább tartani magát, Perselus menekülésszerűen távozott a Griffendél-toronyból.

 

***

 

– Te jó ég! – sóhajtott Hermione, ahogy az ajtó becsapódott a megfutamodott bájitalmester mögött.

– Mi volt ez az egész? – kérdezte Ron.

Hermione megkönnyebbült: Ron nem tett semmi undok megjegyzést arról, hogy Perselus visszatért szokásos formájához. Csak aggodalom látszott az arcán, semmi más.

Egy rémesen szerencsétlen Harry lépett ki a fiúk… nem, a vendégszobából. Barna ing, fekete nadrág és zöld talár volt rajta. Úgy nézett ki, mint aki épp most veszítette el a legjobb barátját, és Hermione gyanította, hogy bizonyos szempontból így is volt.

– Nem akart visszaváltozni. Dumbledore erőltette rá – mondta Harry, mintha ettől minden teljesen érthető lenne.

– Mi köze ehhez az egészhez Dumbledore-nak? – kérdezte Ron, de még mielőtt Harry válaszolhatott volna, elvigyorodott és hozzátette: – Óh, igaz is, üdvözlünk újra itthon!

Hermionénak feltűnt, hogy Harry semmivel nem látszott boldogabbnak a visszaváltozástól, mint Perselus, de legalább hagyta, hogy átöleljék, és újra kifejezzék örömüket.

– Szóval, hogy jön ide Dumbledore professzor? – kérdezte Hermione.

– Per… Piton és én azt álmodtuk, hogy találkoztunk Dumbledore-ral. És… ő adott nekünk egy lehetőséget, hogy élvezhessünk valamit abból, ami kimaradt a gyerekkorunkból – magyarázta Harry.

De itt többről is szó volt. Hermione összenézett Ronnal, és lefogadta, hogy a férje ugyanúgy tudja, hogy Harry kihagyott néhány jelentős tényt.

– Azt akarod mondani, hogy varázslatot bocsátott rátok a sírból? – kérdezte Ron érthetően nyugtalanul, hiszen ha Dumbledore képes ilyesmire, akkor ki mondhatja meg, hogy egy másik halott varázsló, mint például Voldemort, nem képes-e ilyesmit tenni az ellenségeivel?

– Nem tudom – sóhajtott Harry letörten.

– Hogy érted ezt? Dumbledore volt, vagy nem? – Hermionét ugyanúgy aggasztotta ez a lehetőség, mint Ront.

– Nem tudom. Mindketten azt álmodtuk, hogy Dumbledore tette, de…

– De? – ösztökélte finoman Ron.

– De Perselus alváskor a párnája alatt tartja a pálcáját. Emlékeztek arra a karácsonyi beszélgetésre a pálca nélküli varázslásról és a szándékról? Én azt hiszem, Albus volt, de ugyanilyen könnyen lehetett Perselus is – mondta Harry.

Hermione nem tudta nem észrevenni, milyen szomorúan mondta ki Harry Piton keresztnevét.

– Vagy lehettél akár te is – mutatott rá. – Te mindig képes voltál pálca nélküli varázslatra. És néma varázslatra is.

– Igen, lehettem én is – vonta meg a vállát Harry. – Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy fáj.

– Fáj? – visszhangozta Ron, aki egyáltalán nem tudta követni.

– Jaj, Ron, természetes, hogy fáj – avatkozott közbe gyorsan Hermione, mikor látta a Harry szemében megvillanó gyötrődést. – Tegnap még mindketten kisfiúk voltak a gyerekek minden szabadságával.

– Na és?

– Nevethettek, sírhattak, kiabálhattak, ha akartak, tehettek bármit, hisz gyerekek voltak. Most, máról holnapra újból felnőttek lettek. A tegnapi érzések még mindig megvannak, de nincs meg már az a szabadság, hogy kimutassák, mint tegnap tették. Még nem volt idejük, hogy visszaszoktassák magukat a felnőttek érzelmi visszafogottságához. Természetes, hogy egyikőtök sincs most elragadtatva a visszatéréstől, Harry. Valószínűleg mindkettőtöknek egy rakás érzelmet kell feldolgoznotok – szorította meg Hermione bátorítóan Harry hideg kezét. – Gondolj csak bele, mikor visszatértél hétéves korodba, nem emlékeztél másra, mint a Dursleyékkel töltött időre. Az összes rossz érzés, ami ahhoz az időszakhoz kötődik, most nagyon frissen él benned. Biztos vagyok benne, hogy Perselus is ugyanezen megy most keresztül.

Harry még soha semmiért nem volt ilyen hálás életében, mint ezekért a szavakért. Úgy tűnt, Ron is elgondolkodott a dolgon:

– Azt hiszem, ebben lehet valami – ismerte el.

Ahogy Harry felpislogott Hermionéra a pillái alól, éppen olyan volt, mint hét évesen. – Teljesen elzárkózott tőlem, Hermione.

Hermione megszorította a kezét.

– Majd helyrejön – ígérte.

– Úgy el volt keseredve Albus miatt – suttogta Harry.

Hermione Ronra nézett. Nem tudta, mi mást tehetne, hát átkarolta Harryt, és magához húzta.

Úgy tűnt, jól tette. Egy pillanat múlva Harry karja köréje fonódott, és viszonozta az ölelést. Hermione elkapta Ron tekintetét Harry válla fölött. Egy másodperccel később Ron hosszú karjai mindkettőjüket átfogták.

Jó hosszú ideig tartották így Harryt, szoros ölelésben.

Hermione saját érzelmei is eléggé vegyesek voltak. Az utóbbi négy hónapban olyan volt Harrynek, mint az anyja. Nehéz volt kioltani ezeket az érzéseket. Elképzelni is alig tudta, milyen zavart érezhet Harry, hogy két legközelebbi barátjából a pót-szülei lettek. De úgy tűnt, az ölelés segített.

Mikor már elengedhették Harryt, mind visszaültek a helyükre a kanapén.

– Nem tudom, mihez kezdenék nélkületek – mondta Harry, ahogy elkapta a tekintetüket. – Fantasztikusak voltatok az utóbbi négy hónapban.

– Részünkről a szerencse – válaszolta Ron.

– Komolyan – tette hozzá Hermione, akinek már most hiányzott a két kis fekete hajú fiú, akik fejtetőre állították az életét. Rossz volt rágondolni, hogy örökre eltűntek, és nem csak iskolában vannak napközben.

Nyilvánvalóan mindannyiuknak kell egy kis idő, hogy megszokják a változást.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek, és próbálok visszatérni a szokásos élethez – sóhajtott Harry.

– Nem kell elmenned – mondta Hermione.

– De igen, megyek. Nagyon kedves tőled, de nem bújhatok el az élet elől.

– Adj magadnak egy kis időt, hogy helyrerázódj – tanácsolta Hermione.

– Igazad van. Hála az égnek, hogy hétvége van. Hétvége van, nem? – állt fel Harry a kanapéról.

– Igen, Harry, szombat reggel van – nyugtatta meg Hermione. – Ne aggódj azon, hogy kit kell értesíteni. Majd én elmondom Minervának, hogy mindketten visszaváltoztatok.

– Köszönöm mindkettőtöknek… mindent köszönök – préselt ki egy mosolyt Harry.

Amikor Harry kiment az ajtón, Hermione megfogta Ron kezét.

– Nem hittem volna, hogy ilyen lesz – mondta Ron, mikor magukra maradtak.

– Nagyon fáj neki.

– Ahogy Perselusnak is. Neki talán még rosszabb. Úgy értem, Harrynek mindig ott voltunk mi, de ki marad most Perselusnak?

– Mi – mondta Hermione, és szigorúan nézett rá. Nem számít, mi fog történni a következő néhány napban, vagy milyen szörnyen fog viselkedni az újra felnőtt Perselus, Hermione el volt szánva, hogy nem hagyja a dolgokat visszatérni a karácsony előtti kerékvágásba.

Ron egyetértett. – Igen, igazad van. De egy ideig nehéz lesz vele kijönni. Valószínűleg hetekre bezárkózik a pincéjébe, és morogni fog mindenkire, aki a közelébe merészkedik.

– Tudom. – Hermione maga is ettől tartott, ennek ellenére eltökélte, nem hagyja, hogy így történjen. Tartozott ennyivel, ha nem is annak a férfinak, akit tizenöt éve ismert, de annak a komoly, kedves kisfiúnak, akinek az anyja volt néhány rövid hónapig.

Ron hallgatott néhány percig. – Csak azt nem értem, miért tett Dumbledore ilyet… ha egyáltalán ő volt.

– Tényleg nem? – kérdezte Hermione. – Nem emlékszel, milyen boldog volt Harry és Perselus ebben a néhány hónapban?

– Igen, ez jó érv. Mégis, most mindketten olyan boldogtalanok.

Hermione elgondolkodott. – Talán úgy érzik, elveszítettek valami fontosat.

– Mint például?

Ezek a férfiak tényleg nem értenek semmit! Nem csoda, hogy Perselus és Harry olyan szerencsétlenül érzik magukat.

Hermione mély lélegzett, és próbálta nem mutatni a bosszúságát. – Mondjuk a barátságukat.

– Ó – nézett nagyot Ron. – Furcsa is volt, hogy milyen jól kijönnek egymással, nem? Hiszen annyira különböznek.

– Nem is különböznek annyira, Ron – vitatkozott Hermione. – Mindkettőjüknek szörnyű gyerekkora volt, és ez mély érzelmi sebeket hagyott bennük. Ez Harryt kiéheztette a szeretetre, míg Perselussal elhitette, hogy nem érdemli meg a szeretetet. Igazából több közös van bennük, mint bennünk valaha is volt.

– Jó, de az más. Mi egy pár vagyunk. Meg volt írva a csillagokban, hogy egymásnak vagyunk teremtve – vigyorgott Ron.

Hermione kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, aztán jobbnak látta inkább hallgatni. Teljes szívéből szerette a férjét, de a férfi néha nem látta a fától az erdőt, vagy hogy mit is mutat az órájuk a hálószobában.

– Jobb, ha megnézem Minervát, és elmondom neki a jó hírt – mondta Hermione, remélve, hogy a pozitív hozzáállással segíthet magán, és egy csókkal magára hagyta férjét a kanapén.

A nap további része kandalló-hívásokkal és beszélgetésekkel telt: a Roxfort tanárai, és Harry számos barátja keresték őket. Egy idő után Hermione már gondolkodás nélkül el tudta darálni a történetet. És mondta a mesét, mondta, óránként legalább tízszer.

Sem Harry, sem Perselus nem jelent meg az étkezéseknél, de ez nem volt túlzottan meglepő. Hermione gyanította, hogy beletelik egy kis időbe, míg újra készek lesznek a társaságot elviselni.

Megkönnyebbült, mikor vacsora után végre kettesben maradt Ronnal az immár túl csendes lakosztályban. Leültek megszokott karosszékükbe a tűz elé, ő a javítandó dolgozatokkal, Ron pedig a legfrissebb kviddics-magazinnal.

– Olyan, mintha valaki meghalt volna itt. Olyan átkozott csönd van! – sóhajtott fel Ron panaszosan úgy tíz perc múlva.

– Tudom – felelte Hermione –, tudom. Folyton azt várom, hogy valami felrobban a gyerekszobában, pedig…

– …nincsenek gyerekek – fejezte be rosszkedvűen Ron. – Azt hiszem…

Kopogás szakította félbe az ajtó felől.

– Majd én elintézem – mondta Hermione. Bár már a türelmük határán álltak, kettőjük közül ő tudta diplomatikusabban előadni a mesét Harry és Perselus csodálatos visszaváltozásáról. Készen állt, hogy belefogjon a lerövidített, kivonatos változatba, bárki is legyen a jóakaró az ajtó túloldalán, de tátva maradt a szája, mikor ott a feszülten álldogáló Perselus Pitont látta meg.

– Jó estét – köszönt a férfi. Perselus a szokásos fekete brokátba volt öltözve, úgy nézett ki, mint mindig az utóbbi tizenöt évben: magas volt, sötét és fenyegető.

Egyetlen változás volt a külsejében. Az elmúlt tizenöt évben Piton haja egyenesre vágva lógott az arca mellett. Karácsony óta már túlnőtt a vállán. Hermione azt hitte, hogy visszatér a szokásos, nem túl előnyös viselethez, de Perselus nem változtatott a hosszúságán. Hosszú haja sem lógott az arcába, hogy elrejtőzzön mögötte. Elegáns lófarokba fésülte hátra, és azzal a fekete bőrből és ezüstből készült csattal fogta össze, amit még Hermione adott neki hónapokkal azelőtt.

Hermione elismerően nyugtázta magában, hogy tényleg nagyon férfias ezzel a hajjal, markáns, és valahogy érzékibb, ami az utóbbi négy hónap fényében egy kicsit zavaró gondolat volt.

Ettől a kis eltéréstől eltekintve Perselus nagyon is olyan volt, mint régi tanáruk: félelmetes és ellentmondást nem tűrő.

De undok bájital tanáruk sosem viselte volna arcán ezt az ideges kifejezést, amit most Perselus. Egész testtartása azt sugallta: attól tart, súlyos hibát követ el azzal, hogy idejött.

Furcsa volt felnézni rá. Furcsa volt, hogy ilyen tartózkodó vele szemben. De – mégis! – csodálatos volt újra látni, még ha csak tizenkét óra telt is el azóta, hogy elment.

– Perselus – mosolyodott el Hermione, és ellenállt a kísértésnek, hogy megölelje. – Gyere be!

Nem tudta megmondani, hogy a férfi ettől megkönnyebbült, vagy még idegesebb lett. Mindenesetre belépett a szobába, és csak ez számított.

– Szia! – Ron rögtön felpattant, és Perselus láttán felderült az arca. Hermione el is gondolkozott azon, mennyire különbözött ez attól, ami azelőtt volt.

Úgy tűnt, örömükből Perselus erőt merített, de ugyanakkor el is bizonytalanodott.

– Úgy örülünk, hogy beugrottál – nyugtatta meg gyorsan Hermione.

– Igen, azért jöttem, hogy… – Bármit akart is mondani, nyilvánvalóan nehezére esett.

Ron mentette meg a helyzetet. Odalépett Perselushoz, és az éppen csak egy kicsit alacsonyabb férfi vállára tette a kezét. – Bármikor szívesen látunk, nincs szükség indokra vagy meghívásra.

Az a sötét szempár csak bámulta őket, mintha azt méregetné, igaz-e, amit lát.

Hermione azt várta, hogy Perselus visszatér a szokásos közömbös álcája mögé, de valamilyen okból a férfi hagyta, hogy zavarodottsága látható maradjon. Talán ez is a visszaváltozás okozta sokk következménye volt, esetleg a bizalom jele, Hermione nem tudta. De értékelte, hogy nem zárkózott el tőlük.

– Reggel nagyon hirtelen rohantam el – mondta Perselus, és Hermione csak azért látta a férfi félelmét, mert ismerte a kisfiút, aki volt. – Ez udvariatlanság volt tőlem.

Ron és Hermione összenéztek: nem voltak biztosak, hogyan is értsék a dolgot. Perselus még hét éves korában is ritkán volt képes bocsánatot kérni.

– Épp akkor szenvedtél el egy komoly megrázkódtatást – mondta Hermione. – Teljesen érthető volt.

– Teljesen megbocsáthatatlan volt – ellenkezett Perselus mély, vontatott hangon. – Még csak meg sem köszöntem nektek mindazt, amit tettetek értem.

– Nincs semmi, amit meg kell köszönnöd – mondta tántoríthatatlanul Ron, mielőtt még Hermione kinyithatta volna a száját.

Perselus tekintete végigmérte Ront. – Épp ellenkezőleg. Amit értem tettetek, a kedvesség, ahogy bántatok velem… Soha nem fogom tudni visszafizetni nektek. Az adósotok vagyok.

Ron tiltakozott. – Nem vagy az adósunk.

– Családtag vagy – javította ki Hermione.

Látta, hogy Perselusnak elképzelése sincs, hogyan reagáljon erre. Arckifejezése világosan elárulta: nem hiszi, hogy ez lehetséges. Lehet, hogy az a bántalmazott kisgyerek, aki volt, el tudta fogadni, de ez a férfi, aki egy volt halálfaló, és akivel sokáig ellenségek voltak, nyilvánvalóan nem volt képes túllépni a múlton.

– Ez… nagyon kedves tőletek – válaszolta látható zavarban.

Legyen hét vagy negyvenhét éves, Hermione most már ismerte Perselust, és tudta, milyen nehéz számára elfogadni, amit megértetni próbálnak vele.

– Ez nem kedvesség, ez az igazság – erősködött.

– Ha nem hiszel nekünk, gyere, és nézd meg a saját szemeddel – mondta Ron.

Hermione ránézett Ronra, mert nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet. Perselust már így is elborították az érzelmek, és Hermione tudta, hogy Ron nem figyelte meg igazán, amit most fel akart fedni Perselus előtt.

– Nézzem meg? – kérdezett vissza Perselus.

– Áldozz rám egy percet – kérte Ron.

Perselus beleegyezően bólintott. – Ahogy akarod.

Ron karon fogta Perselust – láthatóan észre sem vette, hogy a sötét hajú férfi megrökönyödött az érintéstől –, és bevezette a hálószobába.

Hermione utánuk sietett. Látta, hogy az úticéljuk egyszerre hökkentette meg és nyugtalanította Perselust. Ron megállt az ingaóra előtt, de Perselus rossz irányba nézett: feszült tekintete a pár lépésre lévő ágyra szegeződött.

– Mit… – kezdte Perselus, de Ron közbevágott:

– Nézd csak az órát!

Perselus úgy tett, ahogy mondta, és megmerevedett.

Hermione az óra legújabb mutatójára nézett. A mutatón levő képről Perselus felnőtt arca nézett le rájuk. Míg a hét éves Perselus olyan arcot vágott, mint aki állandóan az elutasítástól tart, a felnőtt változat egyenesen döbbentnek látszott, hogy egyáltalán ott lehet.

Hermione a szeme sarkából figyelte, ahogy a két férfi felfogta, milyen irányba is mutatnak a mutatók. Próbálta elrejteni vigyorgását, amikor Ron nagyot csuklott saját családi órájára nézve. Ron teljesen nyilvánvalóan csak annyira nézte meg korábban, hogy tudja, ki van rajta, de nem figyelt igazán oda, milyen irányba is állnak a mutatók. Most, hogy végül jobban megnézte az órát… nos, ha Perselus nem állt volna olyan halálra váltan az ott megjelenő információtól, az egész dolog még akár szórakoztató is lehetett volna.

Harry mutatója magában állt, és az ELHAGYATOTT irányba mutatott. Hermione és Ron mutatója egymás tetején állt az OTTHON jel alatt. És Perselusé? Szilárdan állt az óra egy új iránya felé mutatva, amely nyilvánvalóan hirdette: SZERELMES.

– Hogy működik ez a bűbáj? – kérdezte Perselus feszült hangon.

– Érzékeli azoknak az embereknek az érzelmi változásait, aki vették, vagy akik kapták. Ron és én mindig közvetlen családtagnak tekintettük Harryt, úgyhogy ő már az első naptól kezdve rajta van. A te képed néhány héttel azután jelent meg, hogy hozzánk kerültél.

Perselus összeráncolta a szemöldökét. – És mennyire pontosak a…?

– …a jelölései? – fejezte be helyette Hermione, és próbálta nem észrevenni férje elsápadó arcát. A feszültségéből ítélve Ron legalább atomrobbanásra számított. – Mi mindig rendkívül pontosnak találtuk.

Perselus nem robbant. Szorosan becsukta a szemét egy pillanatra, aztán rekedten megkérdezte: – Ő látta már?

– Nem, Harry szinte soha nem jön be ide – nyugtatta meg Hermione.

Perselus kinyitotta szemét, de rögtön a cipőjét kezdte bámulni.

Hermione próbálta elképzelni, milyen erős lehet a fájdalom és a szégyen, amit érez. Lehet, hogy már nem az a kisgyerek volt, akit megszeretett, de az a kisfiú még mindig ott volt benne valahol, és most szenvedett és félt. Nem tudta visszafogni magát, átölelte, és csak remélte, hogy nem veszi tolakodásnak.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Perselus nem húzódott el azonnal tőle. A férfi megrándult és megfeszült, de ott maradt.

– Minden rendben lesz, Perselus – ígérte Hermione, és próbált nem odafigyelni férje tekintetére. Ron úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.

– Hogy lehetne minden rendben? – Perselus kérdése leginkább egy szisszenésre hasonlított, mint mikor a forró kannából kiszökik a gőz. – Ugye, nem akarod azt mondani, hogy örülsz a fejleményeknek?

– Azt hiszem… azt hiszem, Harrynek már nagyon régen szüksége volt valakire, aki csak az övé – mondta Hermione lassan, nagyon óvatosan, minden egyes szavát megválogatva. – És nem tudom, miért ne lehetnél te az a valaki.

Perselus ugyanazzal az elárult tekintettel nézett rá, mint gyerekként is mindig, amikor azt gyanította, hogy gúnyolódnak vele.

Hermione neheztelve nézett vissza.

– Nem tudom, hogyan történt – vallotta be Perselus. – Tegnap…

– Tegnap még ő volt számodra az egész világ – egészítette ki Hermione. – Teljesen odavoltatok egymásért. Csodálatos volt látni.

– Gyerekek voltunk – makacskodott Perselus.

– És ma mindketten felnőttek vagytok. Azok az érzések nem tűntek el. Csak érettebbek lettek.

– Nézz rám… az egész ötlet… obszcén. Olyan öreg vagyok, hogy az apátok lehetnék – suttogta Perselus.

Hermione a tenyerébe fogta Perselus arcát, és maga felé fordította a férfi megkínzott tekintetét. – Harry sohasem gondolt rád apaként, Perselus.

– Na ja, az a bájos szerep nekem jutott – siránkozott Ron.

Hermione legszívesebben felpofozta volna, hogy ilyen könnyen veszi a helyzetet, de látva, hogyan hatott Ron tökéletesen hétköznapin hangzó megjegyzése Perselusra, megváltozott a véleménye. Néha a humor a legjobb orvosság. Perselus nem látszott magabiztosabbnak, de a komolytalanság legalább megnyugtatta egy kicsit, és biztosította, hogy nincs vége a világnak, még ha helyzete kilátástalannak is tűnik ebben a pillanatban.

– Akkor is, ő soha… ez elképzelhetetlen – tiltakozott Perselus.

– Miért? – próbálkozott tovább Hermione.

– Mert ő egy sztár, aki bárkit megkaphat. Mi olyat nyújthatok neki én, ami nem kaphat meg máshol, valakitől, aki fiatalabb és kellemesebb? – vágott vissza Perselus, és hevessége elárulta Hermionénak, hogy ezek a problémák komolyan nyomják a szívét.

– Mi van azzal a barátsággal, ami olyan fontos volt neki az alatt a négy hónap alatt, amit együtt töltöttetek? Naponta hányszor hallottad, ahogy elhencegett valakinek, hogy ti örökre a legjobb barátok vagytok? – emlékeztette Hermione.

– Nem vagyunk már gyerekek – mondta Perselus. – Minden megváltozott, mikor Albus visszaküldött minket. Az a fiú, aki mindennél többet jelentett a számomra, nem létezik többé.

Ez volt itt a fájdalom csúcsa. Hermione szinte maga is érezte belőle Perselus gyötrődését, amit kis valóságának teljes megváltozása okozott. „Mindennél többet jelentett a számomra…” Ugyan mikor hallotta ő valaha, hogy Perselus Piton elismert volna akár csak annyit, hogy kedvel valakit? Évtizedekig Albus Dumbledore volt az egyetlen barátja, de Pitonnak még akkor is sikerült megőriznie önuralmát, mikor eltemették. És most itt áll, és arról beszél, hogy Harry mindennél többet jelentett a számára.

– Az a fiú még ott van Harryben, ugyanúgy, ahogy benned is a hétéves önmagad.

– Talán – adta meg magát Perselus. – De gondolod, hogy ő érzései is ilyen elfajzottak?

– Nincs abban semmi elfajzott, ha valaki szeret valakit, Perselus – mondta Hermione szinte kioktatóan. – Szerintem Harry ugyanúgy szenved, ahogy te. És azt hiszem, vele kellene beszélned arról, hogy mit érezhet, vagy mit nem.

– Harry Potter soha… nem gondolna rám úgy. És ha mégis… akkor sem működne.

– Miért? – Ez volt az egyetlen szó, amit Hermione mondani tudott. Kezdte elveszíteni a türelmét Perselus makacsságától.

– Én nem vagyok… tapasztalt szívügyekben – vallotta be nehézkesen Perselus.

– És gondolod, hogy Harry igen? – Hermione majdnem elnevette magát a gondolattól.

– Láttam a cikkeket, azokból kiderült. Minden héten új arc, új románc…

– Perselus, én is egyike voltam azoknak az arcoknak, akiket Harry aktuális szerelmeként tálaltak. Mikor meglátogattuk a kviddics körútján a második évében, egy fényképész elkapott minket reggeli közben egyik nap, még mielőtt Ron lejött volna. Emlékszel arra a pletykára, nem?

– Igen, de mit akarsz ezzel mondani?

– Miből gondolod, hogy a többi cikk bármelyikében több igazság volt, mint abban? Harry nem vehetett egy csokibékát anélkül, hogy az eladóval ne ők lettek volna az évszázad álompárja, hát nem érted?

– Ez volt az egyik szokásos vicc hármunk között – tette hozzá Ron. – Láttuk a képeket, aztán baglyot küldtünk neki, és próbáltuk kitalálni, mi történt valójában. Az esetek felében még a nevét sem tudta élete szerelmének.

Amikor látta, hogy Perselus végre érteni is kezdi, amit hall, Hermione lezárta a témát. – Harry nagyon zárkózott ember, Perselus. Az iskola és a Voldemort elleni csata közben soha nem volt igazán lehetősége, hogy bármilyen romantikus kapcsolatot kialakítson. Hasonlóbbak vagytok, mint gondolnád. Tudom, hogy túl sok ez most neked egyszerre, de kérlek, ígérd meg, hogy legalább megfontolod, amiket mondtunk.

– Ti komolyan megbocsátanátok… egy ilyen dolgot? – Perselus sosem hasonlított ennyire hétéves önmagára, mint ebben a pillanatban.

Hermione gyorsan összenézett Ronnal. Megkönnyebbülten látta, hogy egyetértenek, annak ellenére, hogy Ront még mindig kicsit elképesztette a gondolat. Hermione megfogta Perselus ruhaujját, és halkan megnyugtatta: – Mindent elfogadunk, ami boldoggá tesz benneteket, Perselus.

– Bennünket? – suttogta Perselus.

– Benneteket. Te is rajta vagy az órán – mosolygott Hermione.

Perselus – arckifejezéséből ítélve – úgy érezte, hogy túl sokat mondott. – Most mennem kell – jegyezte meg halkan. Tekintete az órára tévedt, aztán újra rájuk. – Számíthatok a diszkréciótokra ebben az ügyben?

A hat hónappal ezelőtt a paranoid bájitalmester meg lett volna győződve róla, hogy minden lehetséges módon megpróbálják majd felhasználni ellene az információt. Hermione mérhetetlenül megkönnyebbült, hogy ez megváltozott.

– Szavunkat adjuk – ígérte Ron.

Az általában választékosan fogalmazó Perselus most habogott zavarában. – Én… köszönöm… mindent köszönök.

Hermione gyorsan megölelte, mielőtt eltűnhetett volna. – Most már nem vagy idegen.

– Most már egy család vagyunk. Nem tudsz minket lerázni – nyújtott kezet Ron.

A pillanat furcsán ünnepélyes volt. Perselus elfogadta a kézfogást. Amikor elengedte Ron kezét, tipikus, gúnyolódó módján szólalt meg: – Szóval egy család? Kétszáz Weasley karácsonykor… Milyen vonzó!

Hermione egy pillanatra megijedt, hogy Ron rosszul fogadja majd a viccelődést, de Ronból kitört a nevetés. – Kétszáz? Körülbelül stimmel. Legalábbis néha annyinak érződik.

Hermionénak nevetnie kellett, amikor Perselus nem tudta elrejteni riadalmát. De már a tény, hogy éles nyelvével nem fogott az ötlet kigúnyolásába, többet mondott az elmúlt négy hónap változásairól, mint bármi más.

Ahogy Perselus megfordult, hogy induljon, Hermione még utána szólt: – Megígéred, hogy gondolkozni fogsz azon, amit mondtunk?

– Majd még meggondolom – egyezett bele vonakodva Perselus, aztán tényleg elmenekült.

 

Előző          Idő-járás főmenü         Következő

Vélemény

 
Vélemények
 
Segédanyagok
 
Index
 
Ajánlatok
 
Tira Nog
 
Saját fanfiction
 
My English fanfictions
 
Links to my English fanfictions
 
Linkek az írásaim fordításaihoz
 
Erdélyi kopó
 
Számláló
Indulás: 2005-06-17
 

Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!