Fordította: Majmunka

Átnézte: enahma

4. fejezet

– Mmmmm, már reggel van? – ásította Hermione. A támadó fény ellen összeszorította szemét, és orrát Ron hóna alá fúrta. Megremegett, ahogy a férfi ujjai végigsimítottak a gerincén.

– Bárcsak alhatnánk még – mondta Ron, de hangja ébersége meghazudtolta szavait. – De lépteket hallottam a nappaliból. Harry biztos ellenne magában, de Merlin tudja, mit csinálhat Piton.

– Ó, tényleg. – Hermione el is felejtette. Harry és Piton.

Ülő helyzetbe tornászta magát. Ahogy szeme hozzászokott az ablakon beszűrődő szürkés fényhez, kéjesen elnyújtózó férjére nézett. Hosszú végtagjai még így, nyugalmi állapotban is erőt sugároztak, alvástól összekócolódott haja majdnem olyan kuszán állt, mint Harryé.

Mikor eszébe jutott előző esti vitájuk, kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Ron még mindig álmos arcát. – Köszönöm, hogy beleegyeztél abba, hogy Perselus maradhasson.

A férfi megrándította a vállát, mintha azt mondaná, "nem nagy ügy", aztán hozzáfűzte: – Tegnap éjjel már megköszönted, ha nem csalódom. Méghozzá elég alaposan, nem panaszkodhatok…

Hermionéba érzései egy pillanatra belefojtották a szót. Mennyire szerette is Ront!

– Tudod, nagyon sokat jelent nekem, hogy Perselus velünk marad.

– Tudom. Nem értem ugyan, de ennyit még én is felfogtam.

Üvegcsörömpölés hallatszott a nappaliból. Rémülten néztek egymásra, aztán bugyborékolva tört ki belőlük a nevetés.

– Kölykök – csóválta Ron a fejét. – Elintézed ezt a kettőt a nappaliban, amíg én felmegyek és megnézem, mit művelt a többi szörnyeteg a hálóteremben?

– Rendben. – Hermione felkapta pálcáját az éjjeliszekrényről, elvégzett magán egy gyors tisztálkodó bűbájt, magára kapta házitalárját, és kisietett a háló ajtaján.

Végignézett a nappalin, hogy a csörömpölés forrását megtalálja, de nem látott semmit, ami eltört volna. Harry viszont bűntudatos arccal ült a tűzzel szemben a szőnyegen, a robbantós snapszli lapjai szétszórva hevertek körülötte. Zöld szemével aggodalmasan bámult rá, mintha arra számítana, hogy elevenen megnyúzzák. Perselus viszont eltúlzott ártatlansággal terpeszkedett Ron kedvenc karosszékében, lábait a karfán átvetve, és ki sem dugta az orrát a Dickens könyv mögül.

– Jó reggelt, fiúk – üdvözölte őket.

– Jó reggelt, Hermione – válaszolt gyorsan Harry, míg a Perselus által elmormogott "’reggelt" úgy hangzott, mintha kényszerítené magát az udvariasságra.

– Jól hallottam, hogy eltörött valami? – kérdezte, és megpróbálta elrejteni mosolyát, ahogy Harry igyekezett beleolvadni a szőnyegbe. Perselus nem szólt semmit, csak a könyvet bámulta.

Hermione várt. Látta, ahogy Harry küszködik magával, hogy ne válaszoljon, de hiába. – Én… öö… eltörtem a vázát a kandallópárkányon. Próbáltam levenni egy mozgó fényképet, de nem értem el. Izé… sajnálom – vallotta be hebegve. Úgy nézett ki, mint aki felkészült az azonnali élveboncolásra.

Hermione Perselus felé nézett. Tipikus mardekáros: szeme sarkából végig figyelte a jelenetet. Utálkozó arckifejezését látva Hermione alig bírta ki nevetés nélkül. Nyilvánvalóan hülyének nézte Harryt, amiért bevallotta, amit csinált.

A sértetlen vázára nézett, ami pontosan úgy állt a kandallópárkányon, mint amióta Molly nekik ajándékozta múlt karácsonykor. – Látom, hogy valahogy helyrehozta magát.

Harry most már teljesen zavarban volt. Tekintete Perselusra villant, de végül nem árulta be a másik fiút. Még ha csak hét éves is, máris igazi griffendéles.

– Köszönöm, Perselus – mondta Hermione, és Perselusra nézett.

Ahogy szemük találkozott, és a fiú bólintott, Hermione látta, hogy ugyanannyira fél, mint Harry. És mégis segített Harrynek. Az az arrogáns fiú, akivel két napja találkoztak, nem törődött volna Harry bajával.

Nagyon büszke volt mindkettőjükre, így rájuk mosolygott. – Reggelizzünk, jó?

Miután a házimanók feltálalták a reggelit, mind leültek az asztalhoz, és jól bereggeliztek a pompás kolbászos tojásból, majd Hermione így szólt: – Azt hiszem, ma meg kellene oldanunk az öltözködéseteket, mielőtt még a teljes felnőtt ruhatáratokat összezsugorítom. De első a fürdés. Ki megy először?

 A fiúk korából is sejthetően nem volt nagy tolongás a fürdőszobáért, de egy perc után Harry feláldozta magát. – Megyek én.

– Nagyon jó. Amíg bent vagy, végzek egy tisztító bűbájt a tegnapi ruhádon.

Fél órával később mindkét fiú ott állt tisztán és felöltözve.

Hermione végignézett rajtuk. Harry haja a szokásos szénakazal. Amikor elővett egy hajkefét, Harry először megdermedt, de néhány perc múlva megnyugodott. Hermione minden látható eredmény nélkül eltöltött vele vagy tíz percet, de mosolyogva nézett az ideges szemekbe: – Na, most már sokkal jobb.

Aztán tekintete Perselusra esett. A haja valahogy hosszabb volt, mint ahogy felnőttként hordani szokta. Nedves vége kicsit túllógott a vállán. Ahogy száradt, alul göndörödni kezdett, de továbbra is nem túl vonzó fürtökben lógott az arca körül.

– Perselus, kezdenünk kéne valamit a hajaddal – mondta Hermione. Az ugyanis egy dolog volt, hogy a felnőtt Piton úgy járkált, mint aki sosem szentel több figyelmet a hajára napi egy felületes öblítésen kívül, de amíg a fiú az ő gondjaira volt bízva, eltökélte, hogy legalább addig ápoltabb lesz.

A fiú kővé dermedt a székben, és olyan rémültnek tűnt, amilyennek még sohasem látta.

– Nem akarom, hogy rövid legyen és szőke – mondta, és tekintete úgy villogott, mint a sarokba szorított állaté.

– Micsoda? Szőke?

– A nagymamám mindig szőkére és rövidre változtatta, mielőtt iskolába küldött. De mindig visszacsináltam feketére, amikor kitettem a lábam otthonról. Nem fogom úgy hordani!

– Miért akarta, hogy szőke legyen a hajad? – kérdezte Hermione összezavarodva. Azt, hogy rövid legyen, még meg tudta érteni, hiszen eléggé Perselus szemébe lógott.

Perselus a szőnyeget bámulta, úgy válaszolt. – Ő is és a nagyapám is szőkék és kék szeműek, mint ahogy anyám is az volt. Én… az apám sár… sárszínű szemét és haját örököltem. Nagymama nem szerette, hogy úgy nézek ki, mint az apám.

Keserűsége láttán Hermionénak felforrt a vére dühében. Hogyan lehettek képesek éppen ezzel bántani?

– Perselus, én nem akarom megváltoztatni sem a hajad színét, sem a hosszúságát. Nekem tetszik így, ahogy van. Csak szeretném megfésülni, hogy ápoltabban nézzen ki. Megengeded?

Hermione látta, milyen nehezére esik a fiúnak, hogy megbízzon benne. Kutatóan mérte végig, mintha valamilyen összeesküvést gyanított volna.

Aztán egy hosszú, nyomott csönd után Perselus végül bólintott, és odalépett hozzá a kanapéhoz, amin ült. Jóval magasabb volt, mint Harry, fel kellett állnia, hogy felérje.

Perselus először olyan mereven állt, mint egy szobor, mintha fájdalomra számítana, vagy valamilyen átverésre, de mikor Hermione nem tett mást, mint végigfuttatta a kefét száradó haján, lassan megnyugodott.

Haja puha volt és selymes, de túlzottan hosszú. Hiába sikerült szépen hátrafésülni az arcából, ahogy megmozdult, máris előrehullott és a szemébe lógott.

– Perselus, mi lenne, ha hátrakötnénk a hajad, hogy ne takarja el milyen jóképű vagy? – kérdezte Hermione óvatosan, mert egyrészt nem akarta megrémíteni azzal, hogy változtatást javasol, ugyanakkor el is szánta magát, hogy kifésüli haját a szeméből.

Perselus ellépett tőle, és ahogy ránézett, vonásai elsötétültek a haragtól. – Nem helyénvaló dolog csúfot űzni másokból.

– Tessék? – nézett rá Hermione értetlenül. Fogalma sem volt, mi rosszat mondott.

– Kicsúfoltál – vádolta a fiú, szemeiben elárultság csillogott.

– Kicsúfoltalak? De hát hogyan? – teljesen elvesztette a fonalat.

– Tudom, hogy ronda vagyok. Nem helyénvaló hangsúlyozni azt, ami egyébként is nyilvánvaló. – Ebben a pillanatban igazán az a Perselus Piton volt, akit ismertek: indulatos, szavai élesek, mint a kés. És mégis, amit ez az ismerős, csípős hang mondott, szívfájdító volt.

– Perselus, te nem vagy ronda – jelentette ki Hermione olyan szilárd hangon, ahogy csak a hangjában bujkáló sírástól tudta. Nem tudta, melyik kisfiú sorsa volt megrendítőbb: Harryé, aki annyira szörnyen és nyíltan ki volt éhezve a szeretetre, vagy Perselusé, aki ezt ugyanannyira nélkülözte, mégis minden erejével tagadta.

– Tudom, milyen vagyok. Nem kell hazudnod – morogta. – Az apám haját és szemét örököltem, az orrom meg óriási.

– Semmi rossz nincs abban, hogy a szemed és a hajad olyan, mint apádé. És az orrod nem is óriási. Igaz, hogy nagy – folytatta gyorsan Hermione, mielőtt még Perselusból kitörhetett volna az a méreg, amely dühös szemét látva, ott fortyogott benne –, de egyáltalán nem taszító. Erős arcvonásaid vannak, Perselus. Semmi rossz nincs ebben. Mindig azt gondoltam rólad, hogy nagyon markáns arcod van.

A fiú úgy figyelte őt, ahogy a bíróság vizsgálja a vádlottat, az arcvonásaiban kutatva az igazság után. Végül halk, bizonytalan hangon kérdezte: – Markáns?

– Azt jelenti, hogy férfiasan jóképű. Nem csinos, de erős és lenyűgöző – magyarázta a nő. – Perselus, nagyon csúnya dolog volt a nagymamádtól, hogy ilyet mondott, különösen hogy nem is igaz.

Perselus lecsüggesztette a fejét, arca elpirult szégyenében.

– Nemcsak a nagymamám. A gyerekek is az iskolában… – elakadt a szava.

– A gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Általában csak vaktában próbálkoznak, amíg találnak valami sértést, ami reakciót vált ki. Az, hogy a szavaik fájnak neked, még nem jelenti azt, hogy igazak is.

– Azt mondod, hogy az én gyengeségem volt az oka, hogy megtámadtak? – Úgy tűnt, elhatározta, hogy magát hibáztatja.

– Az érzékenység és a gyengeség nem ugyanaz. Mindannyian emberek vagyunk, meg lehet bennünket bántani. Senki sem szereti, ha kipécézik, vagy kiközösítik egy csoportból. Az osztálytársaid valószínűleg csak bántani akartak. – Hermione kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, és próbálta nem észrevenni, hogy a kisfiú összerezzent a mozdulattól. Merlin hétszázát, lehet, hogy azok a szörnyetegek nem csak érzelmileg kínozták meg, hanem fizikailag is? – Amit tettek, gonosz dolog volt. Nem vagy ronda. Nem érdekel, mit mondott a nagymamád vagy az osztálytársaid.

Harry, aki tőlük balra ült a padlón, és éppen kártyavárat próbált építeni a robbantós snapszli lapjaiból, felnézett rájuk, és megszólalt: – Szerintem sem vagy ronda. Csak azért nézel ki gonosznak, mert sosem mosolyogsz.

– Mert én nem vagyok egy bambán vigyorgó kretén, aki bedől azoknak a boldogságról szóló ostoba meséknek– mordult rá Perselus.

Hermione elrejtett egy mosolyt. Hát igen, ezt soha, senki nem feltételezte volna éppen Perselus Pitonról. Ezen túlmenően viszont nyilvánvaló volt, hogy Harrynek fogalma sincs róla, mit jelentenek Perselus szavai.

– Perselus, ez nem volt szép tőled. Harry csak azt akarta, hogy jobban érezd magad – dorgálta meg.

– Mi az a bambán vigyorgó kretén? – kérdezte Harry.

– Csönd! – szólt figyelmeztetően Hermione Perselusra annak veszélyesen felszikrázó szeme láttán. Aztán Harryre nézett, és elmagyarázta: – Valaki olyan, aki nem túl okos.

– Ó. – Harry visszatért a kártyáihoz, és újabb lapot adott az épülethez. Igazán látványos volt már az építmény: több mint négy emelet magasságúra nőtt. Harry éppen az ötödik emelethez akart hozzátenni egy tartókártyát, mikor a lap felrobbant, és az egész szerkezetet összedöntötte.

– Akkor megengeded, hogy hátrakössem a hajadat? – kérdezte Hermione Perselustól. – Ha nem tetszik, rögtön leengedhetjük.

A fiú kelletlenül bólintott, és közelebb lépett.

Ahogy Hermione hátrafésülte a haját az arcából, Perselus felnézett rá sűrű szempillái alól. – Tényleg úgy gondolod, hogy nem vagyok ronda?

Hermione próbálta lenyelni a torkában lévő gombócot, és bólintott. – Tényleg. – És mivel még mindig úgy tűnt, hogy a fiúnak nehéz ezt elhinni, lehajolt, és egy gyors puszit lehelt a homlokára. – Tényleg. Sőt, kimondottan markáns.

Perselus szeme a kétszeresére tágult, jobb kezének ujjai pedig bátortalanul érintették meg homlokán a puszi helyét. Arckifejezése valahol félúton volt a zavar és a tétova öröm között.

Csak reakcióját látva jutott Hermione eszébe, hogy talán ez volt az első alkalom, hogy valaki megpuszilta Perselust. Ahogy most visszagondolt, Harry pont így reagált az első napon, mikor a szobájában vigasztalva megpuszilta. Nem volt erőszakos természet, de nem voltak szavak, hogy kifejezzék azt, amit most legszívesebben azokkal a szörnyetegekkel tett volna, akik így bántak ezzel a két ártatlan gyerekkel.

Ehelyett úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Kinyújtotta a karját, és egy „Invito csat!” kiáltással begyűjtött egy fekete bőrből és ezüstből készült hajcsatot a komódfiókból. Még egy pillanat, és kész is volt.

– Tessék, meg is van – jelentette be. – Meg akarod nézni magad?

A tükör felé mutatott, ami a karácsonyfa mellett lógott a falon. Perselus elég magas volt, hogy lássa magát benne. Harrynek szék kellett volna ugyanehhez.

Perselus megfontoltan vágott át a szobán, hogy megvizsgálja tükörképét.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte. – Tetszik?

– Nem is tudom. Teljesen másképp néz ki – mondta Perselus.

Hermione ugyan nem mondta ki, de emlékei szerint most először volt teljesen látható Perselus arca. A lófarok igazán jól állt neki. Kiemelte fényes fekete haját, de nem takarta el az arcát, sőt kihangsúlyozta erős vonásait, melyeken a halántékánál lehulló sötét fürtök jelentősen lágyítottak.

– Nekem tetszik – mondta Harry a padlóról.

Hermione visszatartotta a lélegzetét. Perselus szókincse és viselkedése inkább egy tinédzserhez állt közelebb, mint egy másik hétéveséhez. Talán érthető, hogy Harry képességei nem bűvölték el túlzottan. Ráadásul Hermione elég időt töltött a Weasley családban ahhoz, hogy tudja, egy kisebb testvér helyeslése végleg elveheti a lehetőségét bármilyen változtatásnak.

De Perselus csak nézte magát még egy kicsit, aztán bólintott. – Azt hiszem, nem lehet baj abból, ha kipróbálom.

Furcsa volt hallani, hogy egy ilyen idős gyerek ilyen bonyolult mondatokban beszél. Ha nem volna hozzá ez a magas, hétéves kisfiúhang, alig különböztetné meg valami attól az éles nyelvű bájitaltan tanártól, akit ismert.

– Jól van, akkor menjünk.

Ron már korábban elhozta és összezsugorította Harry és Piton téli köpenyét, sálját és kesztyűjét. Hermione beöltöztette a fiúkat a téli ruhákba.

Ahogy elhagyták a lakosztályt, Harry rögtön megfogta a kezét. Még mindig tág szemekkel megcsodált mindent a Roxfortban. Perselus nyugodtan lépkedett mellette, úgy tűnt, már nem zavarja a társaságuk.

Amikor kiléptek az iskolából a hideg, havas időbe, a hópelyhek még mindig lustán hullottak az égből. Az udvart friss fehér szőnyeg borította, a Tiltott Rengeteg pedig leginkább egy karácsonyi képeslaphoz hasonlított. Varázslattal tisztán tartott ösvény vezetett az iskola főbejáratától a Roxmortsba vezető úthoz.

Harry azonnal izgatott lett. – Nézzétek ezt a sok havat! Még sosem láttam ennyit! Játszhatok benne, Hermione? Légyszi!

Hermione bólintott. Képtelen lett volna megtagadni tőle bármit, ami boldoggá teszi. – Rendben. Csak ne legyél csurom vizes.

– Köszi, Hermione! – Harry elengedte a kezét, és rögtön kilőtt, hogy belevesse magát a legközelebbi hókupacba. Bolondul nevetett, és sikítozott, ahogy belegurult.

Hermione a mellette álló komor fiúra nézett. Piton, a tanár valószínűleg megvetően méregetné Harryt, és morgó megjegyzéseket tenne az esztelen idő- és energiapazarlásra. De ez a Perselus még nem volt elég öreg, hogy ilyen keserűvé tegye mások öröme. Csak nézte Harryt, ahogy játszik, mintha azt gondolná, az ilyen viselkedés számára nem megengedhető. Az örök kívülálló – gondolta Hermione. – Sokkal inkább, mint Harry, aki, bár nagyon nehéz gyerekkora volt, mohón elfogadta mindazt a boldogságot, ami az útjába vetődött. Perselus azonban olyan komoly volt egész idő alatt, hogy fájt így látni őt: olyan közel az élvezethez, hogy megérinthetné – és mégsem teszi.

– Perselus, nem akarsz te is játszani a hóban Harryvel? – kérdezte kis gőzfelhőt lehelve a levegőbe.

A fiú sötét, szomorú szemekkel nézett fel rá. – Nekem nem szabad a hóban játszani. Az nem méltóságteljes dolog.

– Nem kell mindig méltóságteljesnek lenned – mondta lágyan a nő, és gyűlölettel gondolt a nagyszülőkre. Nem csoda, hogy a többi gyerek kigúnyolta. Ez a szegény fiú még csak nem is tudta, hogyan kell kikapcsolódni. – Neked is szabad játszani. Nem akarod megpróbálni?

Perselus beharapta az alsó ajkát. – Nem tudom, hogyan kell. Sosem csináltam még ilyet.

– Ahogy Harry sem – mutatott rá Hermione, és Harry felé intett, aki épp hógolyókat gyúrt. – Gyerünk! Menj oda hozzá, és próbáld meg.

Perselus bizonytalanul lépett a legközelebbi hóbucka felé, de ijedten kiáltott fel, amikor egészen a térdéig belesüllyedt. Arckifejezéséből úgy tűnt, mindjárt elönti a rémület, de akkor Harry odacsúszott hozzá.

– Szuper, nem? – nevetett. – Akarsz várat építeni?

– Várat? – ismételte Perselus, Harryről a köröttük levő érintetlen hómezőre nézve.

– Az unokatestvérem, Dudley és a barátai mindig azt csinálták – magyarázta Harry. – Tök klassz volt! Gyerünk! Segíts összehúzni a havat ide, aztán majd meglátod!

Hermione megsajnálta Perselust, ahogy az próbaképpen felemelt egy marék havat, de az rögtön lehullott ujjai között a földre.

Harry azonban türelmes tanár volt. – Először gyúrd össze, akkor nem hullik szét. Látod, így. Na, ez már sokkal jobb.

Közösen téglákat gyúrtak a hóból, és falat építettek belőle.

Hermione nézte a két fiút, ahogy egymás mellett dolgoztak. Fekete köpenyük hamarosan csupa hó volt, és Perselus pilláin is hópelyhek ültek, de úgy tűnt, ragyogóan érzik magukat.

– Ne! – mondta Perselus úgy tíz perccel később, ahogy Harry felemelt egy újabb kupac havat a feje fölé. – Ne tedd rá. Túl magas. A fal…

A vár rájuk omlott, mielőtt még Perselus befejezhette volna a mondatot. Egy jó kupacnyi hó szakadt a térdelő gyerekek nyakába, és teljesen be is temette őket. Egy pillanatnyi döbbent csend után mindketten kiásták magukat a pelyhes, fehér lavina alól.

Perselus nyakig volt a hóban, Harry pedig még mindig négykézláb próbálta kiszabadítani magát. Ahogy Harry felemelte a fejét, tekintetük találkozott.

Hermione visszatartotta a lélegzetét, ahogy Perselus csípős megjegyzését várta. Tudta, hogyan szokott reagálni Piton az ügyetlenségre. Szegény Neville, éppen emiatt még mindig képtelen volt az asztalnál egy oldalra ülni volt tanárával.

De a csendnek hamar vége lett: egy pillanat múlva Harry elkacagta magát, és akkor… legnagyobb megdöbbenésére és örömére Perselus vele nevetett. Úgy rázták le magukról a havat, mint a kölyökkutyák, aztán egymást segítve kimásztak a lerombolt várból, nagyokat csúszva az ingatag kupacokon. Még akkor is hahotáztak, mikor odabotorkáltak hozzá az ösvényre.

Perselus ugyan rögtön abbahagyta a nevetést, és szokásos közömbösségébe rendezte az arcvonásait, amint észrevette, hogy figyeli őket, de akkor is: nevetett, és ez több volt, mint amire valaha is képesnek hitte.

– Ez bizony nagyon klassznak tűnt! Jól éreztétek magatokat? – kérdezte Hermione, miközben intett egyet feléjük a varázspálcájával, és elmormolt egy szárító bűbájt.

– Igen! – kiáltott fel Harry, ahogy a köpenye és a ruhái gőzölögve megszáradtak rajta. – Később majd megint játszhatunk ilyet?

– Ha elég korán megjövünk Roxmortsból. Ha nem, akkor majd kijövünk holnap – ígérte meg. Megfogta Harry kezét, és elindultak az ösvényen Roxmorts felé.

Első megállójuk a ruhabolt volt. A Tarka Köpeny nagyon hasonlított egy mugli üzletre: a kínált ruhák fogasokon lógtak, és óriási volt a választék minden elképzelhető fajta varázslóöltözetből.

Harry lelkesedése, hogy rávaló ruhákat vesznek, ragályos volt. Hermione beszerzett a fiúknak egy hétre való alsóneműt és zoknit, míg Harry kukucskálóst játszott a ruhafogasok alatt, Perselus pedig unatkozva, komoran álldogált mellette.

De Harry legjobban azt élvezte, mikor talárt kellett választaniuk az állványokon a szivárvány minden színében pompázó készletből.

Végigtapogatta a vállfákon lógó kínálatot. – Megkaphatom a kéket és a zöldet, Hermione? – kérdezte reménykedő szemmel, ami most pont olyan zöld volt, mint a választott talár.

– Igen. És kell venni néhány fekete iskolai talárt is, arra az esetre, ha nem rendeződnének a dolgok az iskolaév kezdetéig. Minerva beszélt a roxforti általános iskola igazgatójával, és mondta neki, hogy esetleg néhány hétig oda fogtok járni.

– Varázslóiskolába fogok járni? – úgy tűnt, Harry még ettől is el van ragadtatva.

– Igen, Harry. – Hermione Perselushoz fordult. – És te, Perselus? Milyen színű talárt szeretnél?

Perselus megriadt. Kis szünet után aztán vonakodva megszólalt: – Nekem csak feketét szabad hordani. A többi szín…

– Tudom, nem elég méltóságteljes – fejezte be Hermione, és nem akarta végiggondolni, hogy minek kellett történnie ezzel az intelligens fiúval, ami így kiölte belőle a szellemet, hogy még akkor is a korlátozásokat szajkózza, amikor azok, akik rákényszerítették, nincsenek is jelen. – Perselus, tudom, hogy a nagyszüleid nagyon szigorúak voltak veled, de most nem velük vagy. Ha szeretnél a feketén kívül valami más színt is választani, akkor rajta. Te pont elég méltóságteljes vagy saját magad, nincs szükséged rá, hogy a ruháiddal hangsúlyozd. – Pár méterrel lejjebb ment a sorok között. – Ez a rész itt a te méreted. Nézd át, hogy melyik tetszik.

A kisfiú arcán látszott, hogy megkísértette az ötlet. Kis tétovázás után elindult a vállfák között. Végül megkérdezte: – Megkaphatom ezt a zöldet?

– Persze. De nem csak egyre lesz szükséged. Vegyél ki még egyet, és hozok neked egy feketét is az iskolába.

Perselus összeráncolta a szemöldökét, úgy ment végig a talárok között, alaposan végigvizsgálva mindegyiket. Végül az egyiknél megállt, és felnézett Hermionéra. – Gondolom, ez nem elfogadható…

Hermione elgondolkodva harapta össze a száját. A talár, amire Perselus mutatott, lila volt, majdnem rózsaszín. Biztosan nem az a szín, amit ő választott volna, de a fiú maga döntött mellette, és ő mondta neki, hogy megkaphatja bármelyiket, amelyik tetszik. Nem akarta megmásítani a szavát, úgyhogy bizonytalanul válaszolt: – Miért lenne elfogadhatatlan? – De aztán ahogy a rosszul leplezett lelkesedést látta, elmosolyodott. – De miért is ne? Elég magas ahhoz, hogy jól mutasson rajtad.

Bár mosoly nem jelent meg Perselus ajkán, szemének meglepett villanásától öröm töltötte el Hermionét.

– Most hazamegyünk? – kérdezte Harry, ahogy egy kicsit később kiléptek a ruhaüzletből.

Hermione biztonságba helyezte összezsugorított holmikat a zsebében, aztán rájuk mosolygott. – Még nem. Még be kell mennünk néhány boltba.

– Még több ruha? – kérdezte Perselus.

– Nem. – Nevetve nézett a kíváncsi arcokra. – Gondoltam, megállhatnánk előbb Zonkó Csodabazárában, aztán meg a Mézesfalás édességboltban – mondta, azzal élvezve meglepetésüket, maga után húzta őket.

Harryt könnyű volt elkápráztatni. Dursleyék annyi mindent megtagadtak tőle, hogy bármitől el volt ragadtatva, amit vett neki. Sőt, már maga az is, hogy gondoltak rá, legalább annyira megindította, mint a vásárlás.

Perselus egy kicsit nehezebb eset volt. Bár volt egy olyan érzése, hogy őt sem kényeztették el jobban otthon, mint Harryt, az ő ízlése sokkal érettebb volt. A játékok és vicces dolgok, amik elbűvölték Harryt Zonkó Csodabazárában, csak egy unott pillantást váltottak ki belőle. A Mézesfalásban sikerült ugyan rávennie, hogy válasszon valamit, de még ott is úgy érezte, inkább csak azért teszi, hogy neki a kedvében járjon, nem valódi érdeklődésből. Választásától pedig elfutotta szemét a könny: hiába kínált a varázsédességbolt több tucat különlegességet, Perselus csak egy kis doboz mugli citromos cukorkát választott. Mindössze akkor mutatott valami izgatottságot, mikor megálltak a könyvesboltnál, hogy átvegyék, amit Hermione még korábban rendelt. Mohón böngészte a könyvespolcokat, de más volt az a bolt újdonságai közt, amihez vissza-visszatért.

Mikor Hermione látta, hogy harmadszor veszi fel a kézi teleszkópot, mellélépett, és halkan megkérdezte: – Szeretnéd, Perselus?

A nő világosan látta rajta a meglepetést, ez alkalommal hiába próbálta leplezni.

– Nincs nálam pénz – mondta bizonytalanul.

– Harrynél sincs, mégis vett pár dolgot Zonkónál – emlékeztette a nő.

– Igen, de… – a szavak elhaltak, ahogy a fiú lehajtotta a fejét.

– De mi? – bátorította Hermione.

– Pottert szeretitek – mondta vonakodva.

Még ha csak hét éves is volt, Perselus Piton mestere volt az utalásoknak. Hermione világosan hallotta a mondat végén, a ki nem mondott „engem pedig nem”-et, amit nyilvánvalóan büszkesége nem engedett kimondani.

Hermione lehajolt hozzá, és csöndesen mondta: – Perselus, tizenöt éve ismerlek. Téged is szeretlek.

Látta, ahogy a kisfiú ádámcsutkája fel-le mozog, és hallotta, hogy nyel egyet, majd az éppen csak elsuttogott kérdést: – Tényleg?

– Tényleg. Esküszöm. – Látva, hogy a beismerése milyen hatással van a fiúra, Hermione gyorsan témát váltott. – Na, akkor szeretnéd azt a teleszkópot? Semmit nem vettél a varázsvicc boltban.

Egy szégyellős bólintás, egy „Igen, kérem szépen”, és már útban is voltak a pénztárhoz, hogy kifizessék legújabb szerzeményeiket.

Már esteledett, mire befejezték a kalandozást. Mire elhagyták a Három Seprűt az uzsonnaszünet és a forró csoki után, már mindkét fiú teljesen kimerült. Csendesen, de boldogan lépkedtek mellette, ahogy kiléptek a vendéglőből.

Hermione automatikusan megfogta Harry kezét, ahogy elindultak Roxfort karácsonyi dekorációtól csillogó főutcáján. Perselus szorosan mellette jött a másik oldalán. Ahogy sétáltak, és a díszes kirakatokat nézegették, üresen lógó keze neki-nekiütközött Perselus karjának. A Zoé Seprű- és Csúszkaboltnál voltak, ott nézték a megbűvölt kirakati bábuk bohóckodását, és Hermione éppen azt mondta, hogy „és ha közel hajoltok a kirakatban a Mikulás műhelyéhez, igazi manó-készítésű játékokat is láthattok”, mikor érezte, hogy Perselus kesztyűs keze belecsúszik az ő üres bal tenyerébe.

Ránézett a szeme sarkából. A fiú mereven állt mellette, arcán világosan látszott, hogy felkészült az elutasításra. Szerette volna szorosan átölelni, és megígérni, hogy minden rendben lesz, de tudta, hogy utálná az ilyesfajta hűhót. Ezért csak bátorítóan megszorította a kisfiú kezét, és tovább beszélt, mintha semmi jelentős dolog nem történt volna. De szíve legmélyén ujjongott örömében.

Előző               Idő-járás főmenü            Következő

Vélemény