Enahma portája
Enahma portája
Nyitó
 
Magyar HP oldalak
 
Magyar HP fanfic oldalak
 
HP fórumok
 
Magyar HP virtuális közösségek
 
Angol HP oldalak
 
Angol HP fanfic oldalak
 
Legfontosabb HP fanfic közösségek
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Lehulló kötelek
* Lehulló kötelek : 4. fejezet

4. fejezet

  2005.07.13. 18:18


Fordította: Enelen

Átnézte: csak enahma

 

4. fejezet – Védd magad!

 

– Hallottam, mi történt a legendás lények gondozása óra előtt – mondta aznap este Piton, mikor Harry végre otthon ült a nappalijukban, a regény utolsó oldalait olvasva.

Harry felsóhajtott, de nem nézett fel a könyvből. Nem akart Perselus szemébe nézni, nem akarta újra beismerni a gyengeségét...

– Quiet? – a férfi hangja most még komolyabban csengett. – Nézz rám.

Harry felhorkant, és megint felsóhajtott. Aztán lassan felemelte a fejét.

– Mi történt pontosan?

– Honnan tudsz róla? – kérdezett vissza Harry.

– Hagrid mesélte el.

Vagyis Hagrid volt az. Tudhatta volna, azok után, amit Hagrid Quietusról és Perselusról mesélt.

– Barátok voltatok? – tette fel a kérdést, ami már órák óta foglalkoztatta. Másrészt viszont szerette volna elkerülni Perselus kérdését.

– Nem, Quietussal voltak barátok. Nekem csak mardekáros barátaim voltak.

– De... Hagrid azt mondta, mindketten eljártatok meglátogatni...

– Igen, sokszor meglátogattam, de nem hiszem, hogy barátok voltunk. Mindig érdekeltek a legendás lények, csakúgy, mint a bájitalokhoz szükséges növények... De én kérdeztem először. Mi történt?

És ez itt a vég. Válaszolnia kell.

– Hagrid kutyája, Agyar felismert, és a szokásos módján üdvözölni próbált. Rámugrott, én meg hanyattestem, rá Aresre, és mind a földre zuhantunk. És akkor... nem tudtam elviselni az érzést.

– Azt, hogy hozzád értek?

– Igen. És elájultam.

Piton felállt, és járkálni kezdett a kandalló előtt.

– Muszáj lesz találnunk erre valami megoldást.

– Azt hiszem, idővel majd magától megoldódik...

– Talán. És miért nem jöttél hozzám rögtön az óra után?

– Kaptunk házi feladatot, és a könyvtárba mentem tanulni.

– Házi feladatot?

– Tudod, számmisztikából. Nem megy még túl jól – mondta Harry, és mikor látta, hogy Perselus nyitja a száját, gyorsan folytatta. – Nem, most már nem lesz szükségem korrepetálásra, Perselus. Egész délután tanultam.

– És értesz is mindent?

– Hát, volt ott egy definíció a prímszámok szerepéről az ősi kódfejtésben...

– Lássuk csak.

Harry kinyitotta a könyvét, és széthajtotta a pergament. Perselus leült mellé, és mindketten beletemetkeztek a problémás részbe. Majdnem éjfél volt már, mire ágyba kerültek.

– Még jó, hogy szóltam, hogy nincs szükségem korrepetálásra – motyogta bele Harry a párnájába. Perselus felkuncogott.

– De most már érted, nem?

– Aha – ásított nagyot Harry. – De most tudod, mitől félek?

– Igen?

– Holnap dupla bájitaltan órám lesz a mardekárosokkal és Piton professzorral... Mindjárt reggeli után.

– Ne is mondd! Az a zsíros hajú szemét!

– 5 pont a Griffendéltől, amiért Potter túl hangosan lélegzett. 10 pont a Griffendéltől, mert Granger csalt és 50 pont a Griffendéltől, mert Longbottom ismét felrobbantotta magát…

– Szemtelen, mint mindig.

– Jaj, úgy sajnálom...

***

Mikor Harry belépett a bájital tanterembe, megint a szokásos problémával találta szembe magát: hova üljön? Ares Blaise mellett ült, úgyhogy már csak a Neville melletti szék maradt szabadon. Őmellé ülni azonban túlságosan veszélyes lenne. Így hát csak állt az ajtóban, és várt. Ez nem tartott túl soká: néhány perc múlva hangos dörrenéssel kivágódott az ajtó, és Piton egyenesen belerohant a bizonytalankodó Harrybe.

– Hát te mit állsz itt? – kérdezte mérgesen.

– Nem tudom, hova üljek... – motyogta Harry zavartan.

Egy pillanatig csak meredtek egymásra, aztán Harry látta, hogy Perselus arckifejezése meglágyul egy kicsit.

– Leülhetsz Longbottom mellé – hessegette őt az üres hely felé.

Az egész osztály rémülten meredt rájuk. Ez volt az első alkalom, mikor a bájital tanárukat rendes emberi módon látták viselkedni – még a szokásos ajkbiggyesztés is hiányzott az arcáról. Harry megkönnyebbülten elmosolyodott, bólintott, aztán leült. Ahogy a szeme sarkából Neville-re nézett, láthatta a fiú elképedt arcát. Hogy egy Piton üljön mellette? Még valamilyen más órán meg is tudta volna érteni. Na de éppen bájitaltanon?

Odafordult hozzá, és rámosolygott.

– Heló, Nev... izé... Longbottom.

Neville megmerevedett. Képtelen volt megszólalni.

– Nyissátok ki a könyveteket a 12. oldalon, és kezdjetek jegyzetelni. Felírom a táblára a bájital összetevőit. Ha befejeztétek az olvasást, hozzákezdhettek az elkészítéséhez.

A tónus egyszerre volt ismerős és furcsa. Piton hangja még mindig jeges volt és átható, de az arca... Nyoma nem volt a gúnyos félmosolynak, se a szokásos keserűségnek. Harry viszont idegesen kezdte jegyzetelni a szöveget. Tökéletes bénasága fel fogja dühíteni Perselust, ebben biztos volt. Neville csodálatos képességeiről már nem is beszélve...

Mikor végre nekifogtak a főzetnek, idegessége minden előző szintet felülhaladt. Alig kapott levegőt, kezei remegtek. És persze halvány fogalma sem volt róla, hogyan és mikor kell beleraknia a hozzávalókat a főzetbe. Hogyan vágja össze őket, milyen sorrendben kell őket használni? Talány. Csak annyit tudott, hogy a kész bájital színének tiszta világoskéknek kell lennie, de ahogy telt az idő, sokkal inkább koszos narancssárgát kezdett inkább ölteni.

– Kifelejtettük belőle a zsályát – fordult felé Neville.

– A zsályát? – húzta össze Harry a szemöldökét. – Azt már rég beletettem.

– Mikor?

– Nem tudom. Talán a farkasfű után…? – suttogta, és zavarodottan bámultak egymásra.

– Akkor... talán a bájital hőfoka nem elég magas.

Harry tanácstalanul emelte meg a vállát.

– Na jó, megpróbálom felmelegíteni egy kicsit – fordult Neville az üst felé, és megbűvölte a tüzet.

A lángok felcsaptak. A lé gőzölögni kezdett.

– Azt hiszem, ennyi elég is volt – nézett Harry Neville-re néhány perc után, és nyelt egyet.

– Ha te mondod… – fordult a kövérkés fiú az üst felé, hogy eloltsa alatta a tüzet. Felemelte a pálcáját, és elmormolt egy varázslatot. A tűz viszont egyáltalán nem aludt ki, inkább megint felcsapott, de ezúttal sokkal erősebben.

– Neville – Harry ugrott egyet, és előrántotta a pálcáját. – Állj félre, gyorsan!

De már nem volt ideje, hogy megmozdítsa a kezét, és kimondja a varázsszót: a következő pillanatban az üst felrobbant. Harry elkapta Neville kezét, és elrántotta a veszélyes területről. A földre zuhantak, de ezúttal Harrynek sikerült elkerülnie a másik fiút, úgyhogy nem ájult el. Még nem. De ha Perselus...

– Mi volt ez, Quietus? – Hirtelen meglátta maga felett nagybátyja dühtől fehér arcát. Mellette Neville rémülten próbálta láthatatlan méretűre összehúzódni. Harry rápislantott, aztán vissza Perselusra, és felsóhajtott.

– Felrobbant – mondta tárgyilagosan, és az arca majdnem ugyanolyan üres és érzelemmentes maradt, mint Perselusé (órák hosszatt gyakorolta a tükör előtt, de még mindig messze volt a tökéletestől).

– Azt látom. De mit csináltatok? – Perselus hangja dühös kunkorodott fel. Nagyon dühösen. Talán mégsem a faarcú megállapítás volt a helyes válasz.

– Hát.... – Harry nem tudta, mit tegyen. Ha elmondja Perselusnak, hogy Neville képtelen volt eloltani egy egyszerű tüzet, az legalább tíz pontjába kerül majd a Griffendélnek, és Perselus körülbelül egy hónapnyi büntetőmunkát varr majd a rémült fiú nyakába... – Felszítottam a tüzet. Azt hiszem, túlságosan jól sikerült... – nyelt egyet, és nem mert a bájital tanár szemébe nézni. Érezte, hogy Neville megrándul mellette.

– Igazán?

Válaszul csak bólintott, szemét a kezeire szegezve.

– Akkor tíz pont a Griffendéltől, amiért Longbottom nem figyelmeztetett időben, és neked büntetőmunka Fricssel. – Ahogy megpördült, még hozzátette – És takarítsátok fel ezt a rendetlenséget, míg a többiek befejezik a főzeteiket. GYERÜNK!

Harry meglepetten ugrott talpra, és a szeme sarkából Neville-re nézett, aki csak állt meredten, hol Pitonra, hol Harryre bámulva, és láthatólag nem tudta, mit gondoljon.

– Mondjam el újra, Longbottom? Takarítsatok fel, AZONNAL!

Ahogy nekifogott a robbanásnyomok eltüntetésének az asztalról és a székekről, Harry hallotta, hogy Malfoy felvihog és Ron idegesen motyog magában. Néha-néha Neville-re pislogott, aki még mindig Harry viselkedésének a hatása alatt állt. Hogy egy Piton megvédje – őt? Nehéz lehetett elhinnie.

Mire befejezték a takarítást, az osztály többi része is befejezte a főzést, és Piton elengedte őket.

– Quietus, várj – mondta Harrynek, ahogy az osztály kitódult a tanteremből. Perselus előrement az asztalához, a fekete köpeny suhogott mögötte.

– Igen? – Harry még mindig nem akarta elmondani Perselusnak, mi történt. De szerencsére nem kérdezte meg újra, és neki nem kellett hazudnia, bár látta az arcán a csalódottságot.

– Elintézem Fricssel a büntetőmunkádat, és ma este, vacsora után újra elkészíted ezt a főzetet. Megértetted? – a hangján enyhe hidegség érződött.

– Miért Fricssel? – Harry most kérlelve nézett rá. – Sokkal szívesebben tölteném veled vagy Hagriddal a büntetőmunkát...

– Nem akarom, hogy a többi diák azt higgye, kivételezek veled. Nem vagy a tagja egyik háznak se, tehát nem vonhatok le tőled pontokat, ahogy a többi tanár sem. Úgyhogy vigyázz: a büntetőmunkáid sokkal komolyabbak lesznek, mint a többieké.

Harry ingerülten forgatta a szemeit.

– Csodálatos – morogta az orra alatt, és kilépett a tanteremből.

A bájitalteremhez vezető folyosó néptelen volt és sötét. Harry egy pillanatra megállt, és eltűnődött a múlton. Amikor régebben ide kellett jönnie, mindig borzasztóan ideges volt és sokszor dühös is. Eszébe jutott a régi, zsíros hajú Piton. Piton, aki mindig megalázta és ordibált vele, hülyére terrorizálta Neville-t, gonoszkodott Hermionével, és kivételezett a mardekárosokkal. A felé vetett hideg és gyűlölködő pillantások... És most minden olyan más volt. Pitonból Perselus lett, a gyűlöletből törődés, az idegességből vágyódás és a sötét pincéből az otthona.

Perselusban talán senki más nem látta meg a változást. Ahogy Harry figyelte viselkedését az óra alatt, rá kellett jönnie, hogy még mindig ugyanolyan: gonosz megjegyzések a griffendélesek munkájára, dicséret a mardekárosoknak. Az egyetlen különbség az volt, hogy most nem vett tudomást Harryről – és így Neville-ről sem. Igen, Perselus olyan volt, mint mindig: gonosz, kivételező szemétláda, beszűkült látókörrel, elfogultsággal, és előítéletekkel telt – pont, mint Sirius, és bizonyos értelemben, mint Ron, aki...

– Direkt csináltad.

...súlyos előítéletekkel viseltetett valahai barátjával szemben, és most itt várja az üres folyosón, hogy jól összevesszenek. Harry Ron felé fordult.

– Mit? – kérdezte zavartan.

– Szabotáltad a főzetet, hogy a Griffendél pontokat veszítsen.

Harry érezte, hogy forr benne a düh.

– Szabotáltam? Micsoda? Én nem... – kezdte volna, de Ron félbeszakította.

– Akkor miért mondtad azt Pitonnak? Ne mondd, hogy Neville-t akartad megvédeni!

– Miért ne? – kérdezett vissza Harry. – És mi van, ha azt akartam? Kopj le. Nem a te dolgod.

– Idefigyelj, Piton – sziszegte Ron, összeszorított fogain keresztül szűrve a szót. – Nem tudom, miben sántikálsz. Mire volt az a részvétnyilvánítás a könyvesboltban. Miért jársz velük közös órákra. Miért teszel úgy, mintha Neville-t védenéd. Miért próbálsz összebarátkozni Hagriddal. De ne feledd, én nem fogok hinni neked. Soha.

Harry nyelt egyet. Hirtelen túl sok volt ez az egész.

– Megértem – suttogta, és Ront megkerülve elindult a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.

Vagyis Ron soha nem fog hinni neki. Ron nem ad neki még egy esélyt. Számára ezzel elveszett. És soha nem kapja vissza.

És ez... rossz volt. Fájt. És mindez a hülye titoktartás miatt!

Megállt. Elmondja neki! Nem tudja tovább játszani ezt a szerepet! Vissza akarja kapni Ront, a barátságukat és... De nem. Nem, nem azért, mert fél a valószínű kínzásoktól. Tényleg rokona Pitonnak, és most már látta, hogy Ron komolyan irtózik a professzortól. És Ron... már korábban is elhagyta, egy sokkal komolyabb helyzetben, mint ez, mikor pedig szüksége lett volna a segítségére. És most, ha megmondaná neki, hogy ő Harry Potter... ha az egyáltalán. Ki ő valójában? Teljesen összezavarodott.

Harry leült a lépcsőre.

Ő Harry Potter. De nem James Potter fia. Ő egy Piton. Igaz, hogy nem is Perselus fia, de nem volt benne biztos, hogy Ron látná a különbséget. Már ha van. Ő Piton és nem Potter, és ez már magában elég ahhoz, hogy gyűlölje.

És, gondolta végül Harry, ha már Ron gyűlöli, jobb, ha Quietus Pitonként gyűlöli, és nem Harry Potterként, aki azonban Quietus Piton fia és Perselus Piton unokaöccse.

Ez nem volt túl kellemes gondolat. Egyáltalán nem.

Érezte, hogy könnyek égetik a szemét. Nem! Most nem szabad sírnia, nem szabad utat engednie a gyengeségének! Dühösen szorította ökölbe a kezét, és felállt.

Sötét varázslatok kivédése.

Elkésett.

Újabb büntetőmunka. Megborzongott.

Jobb lett volna a Mardekárt választania. Vagy akár a Hollóhátat. Most kénytelen megint szembenézni a griffendélesek gyűlöletével, és viselheti késése következményeit is. Ellenállt a kísértésnek, hogy egyenesen Perselusszal közös lakrészükbe masírozzon, magára zárja az ajtót, és soha többé ne jöjjön elő. Ehelyett felemelte a táskáját, és lassan, egyik lábát a másik elé rakosgatva elindult.

Késésben volt. Elég nagy késésben.

Két büntetőmunka egyetlen nap alatt. Csodálatos. Quietus Piton, a Piton család leszármazottja, az értelmes és fortélyos Pitonoké, képtelen rendesen elkészíteni egy bájitalt, és képtelen időben beérni az órákra. A többi dologról nem is beszélve, mint például az érintés, az alvás vagy az evés. Remegő lábakkal támaszkodott a falnak. Szerette volna, ha végre vége lenne ennek a napnak.

– Jól vagy, Quietus? – hallott egy aggódó hangot a háta mögül.

Az igazgató volt az.

– Késni fogok a sötét varázslatok kivédése órámról – sóhajtott fel Harry. – És én... nem...

Dumbledore együttérzően nézett rá.

– Veled megyek, és kimentelek, jó?

A nap első pozitív eseménye.

– Köszönöm, igazgató úr.

– Szívesen.

Újra a sötét varázslatok tanterem felé indultak.

– Hogy mennek a dolgok? – törte meg Dumbledore hangja a csendet.

– Nehezen – sóhajtott fel Harry. – Úgy tűnik, mintha minden döntésem félresikerült volna.

– Mégpedig...?

– Hogy nem osztottak be, hogy a griffendélesekkel járok az órákra...

– Ezek nem csak a te döntéseid voltak. És ez még csak a tanév második napja, Quietus. Meglátod, minden sokkal jobb lesz...

– Remélem is.

Dumbledore társasága ellenére nem volt túl kellemes az osztályba való megérkezés. Harry látta a diákok és a tanár bosszankodását, és gyorsan, ahogy csak tudott leült Neville mellé. Nem nézett sem rá, sem senki másra, hanem gyorsan kinyitotta a könyvét, elővette a tollát, és elkezdte másolni a táblán lévő feliratokat.

Az egész olyan hihetetlenül idegen volt: hogy Mrs. Figg pajzsokról és varázslatokról beszéljen, és párbaj közben alkalmazandó védelmi taktikákról – ugyanaz a Mrs. Figg, akit annyiszor látott teát főzni, aki képes volt akár órák hosszat is unalmas fotókat mutogatni imádott macskáiról, aki vigyázott rá, mikor Dursleyéknek más dolguk volt, vagy elmentek valahová, akinek Dudley egyszer eltörte a lábát, az öreg, talán kissé szenilis nő – és most átkokról, taktikákról, sötét varázslókról beszél... És valójában nem is olyan öreg, talán a negyvenes éveiben járhat. Mindez túlságosan furcsa volt, és Harry képtelen volt az anyagra koncentrálni. Néha felnézett, és próbált jobban odafigyelni, de képtelen volt rá.

Minden olyan furcsa. Az egész élete.

Ez nem tetszett neki. Egyáltalán nem.

– ...és ezekről a varázslatokról is tanulni fogunk. Közülük sok nem része a rendes tananyagnak, de mégis meg fogjuk tanulni őket. A védővarázslatoknak két fő típusa létezik...

Mindenki figyelt, még Neville is, csak Harrynek esett nehezére hallgatni.

Varázslatok, pajzsok... És mit teszel olyankor, ha nincs pálcád, hogy megvédd magad? Ha körbevesznek az ellenségeid, és teljesen egyedül vagy? Miféle varázslat lehet elég erős, hogy megvédjen, hogy megvédje az életed?

Ha tudott volna valami védővarázslatot, mikor Voldemort elé vitték... De mit lehet tenni olyankor, ha védtelenül kell elviselned az átkokat?

– Kérem, Mr. Thomas...

Ahogy Harry kizökkent a kábulatából, látta, amint Dean pálcával a kezében a tanárnő elé lép.

– A neve Clipeus, a római hadseregben használatos kis, kerek pajzs után nevezték el. Ezt a legegyszerűbb megtanulni és használni. De jegyezzétek meg, csak az egyszerű, hasonlóan könnyű varázslatok és átkok ellen véd meg, mint például a Tarantallegra. És most, ha megkérhetem, Mr. Thomas, szórja rám az említett átkot. Jó?

Dean bólintott, mindketten felvették a klasszikus párbajozó testtartást, és felemelték a pálcáikat.

– Tarantallegra! – kiáltott fel Dean, és Mrs. Figg vele egyszerre: – Clipeus!

A tanárnő körül felvibrált a levegő, és az átok hatástalan maradt. A professzor odabólintott Deannak.

– Leülhet, Mr. Thomas. Szóval? Észrevettek valami fontosat?

Természetesen Hermione keze lendült először a magasba.

– Granger kisasszony?

– A pajzs nem verte vissza az átkot, hanem magába szívta.

– Nagyon jó, Granger kisasszony. Öt pontot érdemel. Még valami?

Csend. Harry a többiekre nézett, de senki se jelentkezett. Halkan megköszörülte a torkát, és óvatosan felemelte a kezét.

A tanárnő felé fordult. Barna szemei voltak, amik régebben sokszor csillogtak lelkesen (főleg mikor a macskáiról volt szó), de most hidegek voltak, és Harry érezte a belőlük áradó elutasítást. Megrándult.

– Mr. Piton?

– A pálcáját saját maga felé irányította.

A nő egy pillanatig csak bámult rá, aztán bólintott.

– És az okát is meg tudja mondani? – kérdezte, de a hangja sokkal inkább hasonlított egy spanyol inkvizítoréra vallatás közben, mint egy roxforti tanáréra.

– Azt hiszem, a bűbájt bármire lehet irányítani. Más ember körül is lehet vele pajzsot építeni, ha rá irányítjuk.

– Jó. Öt pont a Griffendélnek.

Harry meglepetten pislantott egyet.

– De.. tanárnő, ő nem is griffendéles! – kiáltott fel Ron méltatlankodva. Harry felé fordult, és látta, hogy dühösen összefonja a karjait maga előtt.

– Megzavarta az órát a késlekedésével. Azt hiszem, a Griffendél kárpótlásul megérdemli a pontjait.

Harry arca elsötétült a szégyentől. Az asztal lapjára sütötte a szemét, és nem is emelte fel a pillantását egészen az óra végéig. Ez ugyanaz a nő lenne, akit a Privet Drive-ról ismert? Az aranyos, kedves öreg néni?

Jól van. Dumbledore úgy döntött, hogy elmondja a tanároknak Perselus múltját, és neki most viselnie kell a következményeket. Harry biztos volt benne, hogy ez áll az érzés hátterében.

Gyűlölet. Gyűlöletet látott a tanárnő szemében.

Az óra végéig egyszer se szólalt meg. Csak ült csendben és jegyzetelt. Mikor Neville megpróbált társalgást kezdeményezni, egyetlen pillantással elhallgattatta, és amint vége lett az órának, kirohant a tanteremből.

A következő óra gyógynövénytan volt a hugrabugosokkal. A fenébe is! És ebéd után bűbájtan lesz Flitwickkel.

Harry kényszerítette magát, hogy egyenesen az üvegházak felé induljon, ellenállva a kísértésnek, hogy szaladjon, és megkeresse Perselust a pincében. Neki is órái voltak, nem zavarhatja állandóan a saját buta kis problémáival. Szembe kell néznie velük. Elég erős hozzá. Nem fog menekülni.

– Hé, Pi... izé... várj meg, kérlek!

Harry megtorpant, ahogy meghallotta az ismerős hangot maga mögött. Megállt, és szembefordult Hermionéval.

– Mi van?

– Nézd, szerintem Mrs. Figg nagyon igazságtalan volt veled szemben – magyarázta. – Nem tudom, miért, de annyira... furcsán viselkedett.

Harry megvonta a vállát, de belül hálát érzett Hermione iránt, amiért Ron helytelenítő pillantása ellenére szóba állt vele.

– Hívhatsz Quietusnak – nézett a lányra. – És nem zavar, mit csinál a tanárnő. Nem ő az első, aki pusztán azért utál, mert Piton professzor fia vagyok.

Hermione halványan elpirult.

– Igen, Ron is ugyanezt csinálja...

– És még sokan mások. Szóval? Csak ezt akartad elmondani?

– Én... én csak azt akartam mondani, hogy... hogy adj nekik egy kis időt, és el fognak fogadni. Ebben biztos vagyok.

– Ők? Kire gondolsz?

– Mindenkire. A diákokra, a tanárokra. Hozzá fognak szokni ahhoz, hogy Piton professzornak fia van, és hogy az nem olyan, mint ő.

Harry keserűen felnevetett.

– Talán igazad van, talán nincs. De abban teljesen biztos vagyok, hogy Weasley például soha nem feledkezik majd meg a származásomról, még ha az nem is az én hibám. Másrészt viszont nem bánom, ha azt hiszik, hogy olyan vagyok, mint az apám. – Ezt az utolsó mondatot már elég hangosan mondta ahhoz, hogy Ron is jól hallja. A vörös hajú fiú megrándult, mikor meghallotta.

Hermione élesen a szemébe nézett, aztán bólintott.

– Igazad van. Dolgozol velem gyógynövénytanon? – kérdezte hirtelen, figyelembe se véve Ront, aki tiltakozva fordult feléjük.

Harry megrázta a fejét.

– Nem, menj csak Ronnal. Én jól megleszek Neville-lel – és mikor látta, hogy Hermione tiltakozni készül, hozzátette: – Tényleg.

Még egy utolsó jeges és megvető pillantást vetett Ronra, aztán megállt, hogy bevárja Neville-t, aki mindjárt mögöttük jött.

– Kösz, Quietus – állt meg mellette Neville szélesen vigyorogva.

Harry felsóhajtott, és megjátszott bosszúsággal kérdezte – Mit?

– Hogy megmentetted az életemet.

– Az életedet? – Harry elmosolyodott. Természetesen tudta, miért hálálkodik neki Neville. – Nem túlzás ez egy kicsit?

– Hát tudod, apád meg én... hadd fejezzem ki így: nem vagyunk túlságosan jóban – komolyan Harryre nézett. – És bájitaltanon általában… eléggé rám szokott szállni...

– A bájitalt együtt rontottuk el. És én sem tudom, mit csináltunk rosszul – szakította félbe Harry a most már lángvörös arcú Neville-t. – De azt hiszem, te kaptad a könnyebb büntetést...

– Ismered Fricset? – kérdezte vigyorogva Neville.

– Persze. Mi már két héttel ezelőtt ideérkeztünk.

Ahogy beléptek az üvegházba, az első ember, akit Harry észrevett, Janus húga, Leah volt. Egy másik hugrabugos lánnyal, Hannah-val beszélgetett.

– Szia, Leah – szólt hozzá Harry. A lány elpirult, és elfordult, úgy téve, mintha egy kupac száraz bordásfüvet vizsgálgatna a asztalon, míg Hannah közelebb hajolt hozzá, és néhány pillanat múlva már mindkét lány idegesen vihorászott.

Harry és Neville kérdőn néztek egymásra. Aztán Harry megvonta a vállát és odaléptek egy üres asztalhoz. Néhány pillanat múlva két hugrabugos csatlakozott hozzájuk: Ernie és Justin. Úgy el voltak merülve a beszélgetésükben, hogy nem is vették észre Harryt egészen addig, míg Bimba tanárnő nem üdvözölte az osztályt, és különösen Quietus Pitont. Ennek a hatását felettébb szórakoztató volt nézni: Ernie szemei tágra nyíltak, és lefelé görbült a szája, Justin pedig elsápadt, és percekig csak hápogni tudott, mint a partra vetett hal.

– Sziasztok, ez itt Quietus Piton – mutatta be Neville a vigyorgó Harryt, aki képtelen volt tartani a kifejezéstelen arcot, ahogy a két fiút figyelte.

– Szentséges ég – nyögött fel Justin, és Neville-re pislogott, aki még mindig derülten nézett rájuk. – Te... és ő, együtt?

Harrynek nehezére esett visszafojtani a feltörni készülő nevetését. Neville is halkan vihorászott, ami csak még tovább növelte a két fiú döbbenetét.

– Hát igen – vallotta be Neville, és bemutatta őket Harrynek.

– A griffendélesekkel jársz órára? De hát... hogyhogy? – kérdezte végül Ernie.

– McGalagony készítette el az órarendemet, és ő meg Per... izé... apám egyetértettek benne, hogy ide tegyenek.

– A keresztnevén szólítod az apádat?! – Justin megint eltátotta a száját.

– Nem szoktam még hozzá, hogy másként nevezzem. Idén nyárig nem laktunk együtt.

– Muglik között nőttél fel? – mostanra Justin arckifejezése elképzelhetetlenül zavarodottá vált és még Neville is érdeklődve nézett Harryre. Harry vetett egy pillantást a tanárnőre, aki a farkaskaromról, vagyis Lycopusról és ennek a vérfarkasok gyógyításában játszott szerepéről magyarázott valamit, aztán újra a társai felé fordította a figyelmét.

– Igen, a nagyszüleimnél. De tilos róluk többet mondanom.

– Akkor egészen múlt évig mugli iskolában tanultál!

– Természetesen – Harry ideges lett. Semmit sem tudott a mugli középiskolákról és az ottani tananyagról, úgyhogy úgy döntött, jobb, ha lezárja a kérdést. – De azt hiszem, nem ártana odafigyelnünk a tanárnő magyarázatára...

– Ja, jó. – A két fiú lehangoltan fordult Bimba professzor felé.

Harry nagy megkönnyebbülésére a tanárnő nem készült sem levizsgáztatni, sem közelebbről megismerni őt, úgyhogy nyugodtan foglalkozhatott a növényeivel Neville profi útmutatása mellett.

– Hogy lehet, hogy te annyira nem értesz a bájitalokhoz? Egész jól ismered a növényeket, és hát ezeket használjuk a főzetekhez is.... – kérdezte a félénk fiútól, mikor Bimba professzor végre elengedte az osztályt.

Neville megvonta a vállát.

– Itt nem a tehetségről van szó... – motyogta zavartan, és Harry hirtelen rájött, hogy ezt a problémáját Neville nem fogja éppen vele megosztani.

– Rendben – mondta. – Akkor bűbájtanon találkozunk – tette hozzá, és csatlakozott Areshez a mardekárosok asztalánál.

Felsóhajtott, ahogy a következő órára gondolt. Bűbájtan Flitwickkel.

Amióta csak először találkozott az alacsony professzorral a tanári asztalnál, mindjárt a Roxfortba való megérkezésük napján, állandóan a bűbájtant magolt (persze a számmisztika mellett), és még egy, az idei évi tananyagot tárgyaló könyvet is vett, hogy ne kerüljön szégyenbe apja volt házvezető tanára előtt. De még mindig meg volt rémülve, ahogy az órára gondolt. Elvárások... elvárások a viselkedésével, a személyiségével, a tudásával kapcsolatban. És előítéletek, amiket csak óriási erőfeszítéssel tudna megváltoztatni. Vajon van elég ereje hozzá? Vagy éppen ellenkezőleg: megpróbáljon ő változni, hogy megfeleljen az elvárásoknak? És ha úgy is dönt, hogy igen, képes-e erre?

De hiszen máris változott. Már nem ugyanaz a fiú, aki négy éve volt, még csak nem is az, aki három hónapja, többé már nem. Sokkal szégyenlősebb és bátortalanabb, miután túlélt két hét fájdalmat és félelmet, és elveszítette a saját sérthetetlenségébe vetett hitét. Rájött, hogy még őt is egyszerűen megölhetik, megszégyeníthetik, megkínozhatják, és mindenféle más módon erőszakot tehetnek rajta. Már tudta, milyen érzés kiszolgáltatottnak és védtelennek lenni, és néha elgondolkodott azon, hogy vajon a fény tényleg le bírja-e győzni a sötétséget. Ebben már egyáltalán nem volt biztos, és ezt az önbecsülése is megszenvedte.

Még mindig a saját gondolataival volt elfoglalva, mikor elkezdődött az óra, de ahogy a professzor belépett a terembe, Harry félretette ezeket a gondolatokat, és az előtte álló feladatra összpontosított.

Nem tévedett. A professzor fő célja az órán az volt, hogy leellenőrizze Harry bűbájokkal kapcsolatos tudását, és mindent megtett, hogy megtalálja benne a hiányosságokat.

Harry néha gyors pillantást vetett Hermionéra, aki úgy tíz perc elteltével már nem emelte fel a kezét, miután rájött, hogy a tucatnyi kérdésből, amit a professzor Harrynek feltett, egyikre sem lesz lehetősége válaszolni. Mire a tanár végre befejezte a kikérdezést, az osztály fele félig aludt az unalomtól, három embert kivéve persze: a professzort, Harryt és Hermionét.

– Kitűnő, M. Piton! Kitűnő! Most sajnálom csak igazán, hogy nem az én házam tagja... Ugyanaz a tehetség, mint az apjáé, és különösen, mint a nagybátyjáé, ugyanaz a ragyogó tehetség!

Ahogy a professzor folytatta Harry dicséretét, Ron dühösen felhorkant (bár talán csak azért, mert felébresztették valami szép álomból). Harry viszont igazán hálás volt, mikor végre vége lett az órának, és azonnal elhagyta a tantermet. Vörösek voltak még a fülei is, és nem mert a többiekre nézni. Egy dologban biztos volt: a professzor cseppet sem könnyítette meg a helyzetét. Egyáltalán nem.

Meg sem állt addig, míg el nem érte a saját lakrészüket, és gyorsan a fehér pontra nyomta az ujját. Becsukta az ajtót maga mögött, és hevesen dobogó szívvel dőlt a falnak.

De egy idő múlva be kellett vallania magának, hogy nem érzi rosszul magát. Pont ellenkezőleg.

Igen, zavarban volt, de... nem érezte magát kellemetlenül. Flitwick Perselushoz és az apjához hasonlította, és azt mondta, hogy pont olyan jó, mint azok voltak. Talán büszkeség az, amit érez? Büszke, de mire? A tudására? A „ragyogó tehetségére”?

Elgondolkodva csúszott le a fal mellet, amíg le nem ült a földre.

Nem. Nem a tehetségére büszke. Nem a tehetsége, hanem a szorgalma segített neki túlélni az órát. És még csak nem is volt igazából olyan túl ragyogó.

Nem. Egészen másról van szó.

Felállt, és a kandallópárkányhoz lépett. Óvatosan a kezébe vette a fényképalbumot, leült a díványra és kinyitotta.

Quietus Perselusszal.

Quietus az anyjával.

Quietus James Potterrel – melegen rájuk mosolygott.

Quietus Harold Potterrel.

Quietus egyedül, mosolyogva, mellén a prefektusi jelvénnyel, játékosan forgatva kezében a pálcát.

Harry megérintette az övébe tűzött pálcát. Ugyanaz a vessző: a sajátja túlságosan jól ismert volt ahhoz, hogy mások előtt használhassa.

Képek és emlékek, semmi több. De most az apjához hasonlították, és ez olyan volt, mintha egy része még mindig élne, valami a fiában, Harryben... Talán nem is annyira ostoba, mint hitte magáról. Talán Perselusnak nem kell szégyenkeznie miatta.

Nem. Ez az utolsó gondolat igazán butaság volt. Perselus soha nem szégyellné őt, még akkor sem, ha mindenki más jó okkal vetné meg. Perselus elfogult vele szemben, és ezen senki nem tud változtatni. Harry elmosolyodott, átvágott a nappalin, és belépett a kis teakonyhába. Betett a táskájába néhány almát, majd felkapta a könyveit és a pergamenjeit, és elindult a könyvtár felé.

Előző nap is oda ment tanulni, és biztos volt benne, hogy ma sem lesz ott senki.

Tévedett: voltak jópáran, főleg persze hollóhátasok, akik olvastak vagy különféle könyvekből és lexikonokból jegyzeteltek, sőt, rajtuk kívül még néhány más házból való diák is, akik a házi feladataikat írták, amikkel nem készültek el a szünet alatt. Keresett magának egy különálló helyet, ahol felkészülhetett az óráira. Végül ugyanoda ment mint tegnap: az utolsó polc és a fal közti helyre, és egy sóhajjal kényszerítette magát, hogy odafigyeljen. Készen kellett lennie estére, mert vacsora után újra el kell készítenie azt az átkozott bájitalt Perselusszal.

A tanulás eseménytelen volt és unalmas. A helyzet nagyon hasonlított arra, mikor Ron előző évben magára hagyta, és ő Hermionéval töltötte az idejét – Ron, már megint Ron és a „régi” élete, ami most már soha nem tér vissza... Most már a „ragyogó tehetségű” Quietusként kell viselkednie, ami sokkal több munkával és sokkal kevesebb szórakozással jár.

Utálta. De ez még mindig jobb volt, mint a pincebörtön és a kínzások. És talán még Ron sem veszett még teljesen el a számára. Csak idő kérdése. És Harry bármilyen árat hajlandó volt megfizetni érte.

– Hol voltál délután? – kérdezte Ares a vacsoránál.

– A könyvtárban – válaszolta.

– De miért? Ez még csak a második nap...

Harry szélesen elvigyorodott, ahogy eszébe jutott a számtalan alkalom, mikor ő ugyanezt a kérdést tette fel Hermionénak, bár az ő válasza cseppet különbözött a lányétól.

– Szeretek ott tanulni. Otthon mindig egyedül vagyok, és én szeretem, ha vannak körülöttem.

– Miért nem csatlakozol akkor hozzánk?

– A mardekáros klubhelységbe? – Harry a szemeit forgatta. – Meg vagy bolondulva? Semmi kedvem a hülye Malfoyjal veszekedni, csak azért, hogy ott ülhessek. Nem éri meg a fáradságot. Később talán, de most nem.

– Megértelek – bólintott elgondolkodva Ares.

– Egyébként is utálom, ha mindenki engem bámul. Inkább várok még néhány hetet vagy hónapot, míg mindenki hozzászokik az én... izé... létezésemhez – játékosan rákacsintott a barna fiúra. – Tudod, a könyvtárban egyedül lehetek, és ugyanakkor mégsem vagyok egyedül.

Ugyanezt mondta Pitonnak is, mikor az megkérdezte, hol volt délután.

– És Aresnek is ezt mondtam – tette hozzá. – Ugyanezt kérdezte.

– Ares? – vonta össze Perselus a szemöldökét.

– Ares Nott, egyike a kedvenc ötödéves mardekárosaidnak – válaszolta Harry türelmetlenül, ahogy elkezdte összevágni a zsályát a bájitalba.

Piton megmerevedett mozdulat közben.

– Barátok vagytok?

– Barátok? Perselus, még csak két napja ismerjük egymást! – mondta ingerülten Harry, ahogy a kezébe vette a szkarabeuszt. – Nem. Mi csak... beszélgetünk néhány dologról. Elég egyedül van, és én is, úgyhogy... – megvonta a vállát.

– Értem – sóhajtott fel Perselus. – De azt tanácsolom, nagyon vigyázz vele. Az apja...

– Tudom, tudom! – Harry levágta a bogarakat az asztalra. – De mondd meg nekem, egyáltalán mi az, amit tehetek? Ő az egyetlen ötödéves mardekáros, aki hajlandó szóba állni velem. A többiek utálnak, vagy félnek a közelembe jönni Malfoy miatt. Ares viszont örül, hogy nem kell egyedül lennie, és szerintem még azt se tudja, micsoda az apja valójában!

– Nem kell kiabálnod. Én nem akartam...

– Akkor mit akartál? Természetesen nem megyek ki vele az iskolából, és nem maradok vele egyedül! Nem vagyok hülye! – kiabálta dühösen.

– Jól van, jól van, de vegyél elő egy másik skarabeuszt, mert ezt már teljesen összenyomtad – szakította félbe Perselus a hosszúnak ígérkező kifakadást.

Harry a kezében tartott bogárra nézett.

– Szkarabeusz?? Ebbe a főzetbe szkarabeusz is kell?

 

Előző        Lehulló kötelek főmenü    Következő

Vélemény

 

 
Vélemények
 
Segédanyagok
 
Index
 
Ajánlatok
 
Tira Nog
 
Saját fanfiction
 
My English fanfictions
 
Links to my English fanfictions
 
Linkek az írásaim fordításaihoz
 
Erdélyi kopó
 
Számláló
Indulás: 2005-06-17
 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal