Harry megint kicsit hátramaradt bájitaltan után, hogy néhány szót válthasson Perselusszal. Ilyenkor nem beszéltek semmi fontosról, leggyakrabban Harry tanulmányairól tárgyaltak.

– Még mindig nem tudok megidézni egy rendes Patrónust – vigyorgott, és a professzorra kacsintott. – De Hermione segítségével megtanultam előidézni egy ezüstös ködöt és még Figg professzor is azt mondta, hogy egy ötödévestől ez elfogadható eredmény.

Igaz volt. Hermionénak valahogy sikerült büntetőmunkát szereznie átváltoztatástanon, és McGalagony rájuk parancsolt, hogy ebéd után takarítsák fel az átváltoztatás tantermet, miközben ő a papírmunkákat intézi az irodában. Harrynek gyanús volt, hogy a múltban McGalagony soha nem adott ilyen büntetőmunkákat, de később Perselus megmagyarázta, hogy a tanárok megpróbálnak könnyíteni a súlyon, ami a tanulók vállára nehezedik, leggyakrabban úgy, hogy hasonló büntetőmunkákat adnak nekik.

Később Harry megfigyelte a professzorokat és rájött, hogy Perselusnak igaza van. Ahelyett, hogy pontokat vontak volna le, inkább büntetőmunkákat adtak, és Frics különösen elégedett volt: az iskola soha nem volt olyan tiszta, mint ezekben az időkben.

Három büntetőmunka Hermionéval elég volt, hogy megtanulja hogyan NEM lehet megidézni egy teljes Patrónust, csak a szokásos szürkés ködöt, amit a társai is produkáltak.

– És az egyéb tárgyak? – tekintett rá Perselus.

– Binns a szokásos…

– Professzor Binns, Quiet!

– Ja – vigyorgott Harry. – Az átváltoztatástan elég jól megy, számmisztika…

– Vector professzor azt mondta, hogy te vagy a legjobb Mr. Boot és Miss Granger mellet – mosolygott Piton büszkén.

Harry elpirult.

– Talán – vont vállat. – Flitwick professzor visszatért az emlékezetmódosító bűbájokhoz – váltott témát. – Írtam már a bűbáj semlegesítéséről és a gyógyító eljárásokról. Flitwick professzor kiválót adott rá, habár azt tanácsolta, hogy végezzek kutatásokat a részleges emlékezetvesztés terén is – tudod, Neville írt erről – mondta Harry elgondolkodva.

– És mit találtál? Lehetséges visszahelyezni az elveszett emlékeket? – kérdezte Perselus érdeklődve.

– Nem, nem mindig. – Harry felsóhajtott. – Van néhány körülmény… A legegyszerűbb az az eset, amikor az szünteti meg az emlékezetmódosító bűbájt, aki létrehozta. Az átkozó majdnem mindig megtörheti a bűbájt, hacsak nem rosszul végezte, például ha hibás vagy idegen pálcával végezte, vagy nem koncentrált eléggé… Normális esetben a gyógyítók is helyrehozzák a problémát. De az elrontott bűbájok általában visszafordíthatatlanok…

Megszólalt a csengő.

– Rendben, Quietus.  Most menj. Ebédnél találkozunk – Perselus felállt és kitessékelte Harryt.

Harry nem jutott túl messzire. Miután elérte a második sarkot…

– Impedimenta! – suttogta valaki. Harry arcra vágódott, de pálcája máris a kezében volt. Elgördült a lehetséges következő átok elöl, a pálcáját az előbbi varázslat irányába tartotta és másik átkot küldött abba az irányba.

– Capitulatus!

Egy pálca röppent felé a levegőben, míg a tulajdonosa fájdalmas kiáltással próbálta elkapni.

– Petrificus Totalis – mondta Harry a következő átkot, és az elorzott pálcát saját mellkasára irányította. – Finite Incantatem.

Ahogy az Impedimenta elvesztette a hatását, talpra ugrott és a következő pillanatban már a csuklyás figura mellett térdelt. Lefejtette a csuklyát az idegen arcáról… Zabini volt.

Hirtelen minden a helyére került.

– Te támadtad meg Seamust novemberben, nem? – kérdezte.

– Draco mondta… Azt parancsolta, hogy tegyem meg – nyöszörögte Zabini – nem az én ötletem volt…

– Mondhattál volna nemet! – sziszegte Harry – Azt kellett volna mondanod, hogy nem!

– De… de… megfenyegetett, hogy megveret…

– Volt más választásod is, Zabini. MINDIG van más választás. Megvédtelek… – nem tudta folytatni. Egy pálca nyomódott a nyakához, és hirtelen meghallott egy hideg hangot:

– Tedd le a pálcád, Piton.

Harry engedelmeskedett.

– Állj fel.

Felállt.

– Fordulj meg. Lassan.

Harry nem igazán akart szemtől-szembe kerülni Lucius Malfoyjal, de nem tudott mit tenni.

– Mit gondolsz, mit csinálsz? Embereket támadsz meg üres folyosókon?

– Nem, ez csak… – kezdte Harry, de nem tudta folytatni.

– Nem ez az első alkalom, ugye?  – kérdezte Malfoy kötekedve. Harry elvörösödött mérgében.

– Nem. Én…

– Szóval tagadod!

– Nem, én csak…

– Nos, valóban nem szükséges beismerned. Elkaptalak, és itt a bizonyíték. Invito! – Malfoy Harry pálcájára mutatott a sajátjával és az a kezébe röpült. Malfoy felemelte a sajátját, Harryére szegezve. – Priori Incantatem.

Valami, ami olyan volt, mint egy kőszobor bújt ki belőle, ott, ahol a két pálca találkozott, és úgy nézett ki, mintha szürke füstből állt volna. Harry nem rettent meg: már látta a Priori Incantatem varázslatot a kviddics világkupán két évvel ezelőtt.

– Gyerekes trükk, Piton – vigyorgott rá Malfoy. – Többet vártam volna egy Pitontól. Saját kezeiddel akartad megverni, miután megdermesztetted?

– NEM! – kiáltotta Harry – Én csak azt akartam…

– Silencio – Harry dühösen összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem tudott szólni. – És harminc pont a Griffendéltől a szemtelenségért. És harminc pont azért, mert megtámadtad egy tanulótársadat, húsz pont azért, mert ellógtál óráról, és egy hét büntetőmunka a mi… hmm… mondjuk így: háztájőrzőnkkel és az állataival. És a felügyelő bizottság következő ülésén javasolni fogom eltávolításodat, és elmehetsz te is az… apáddal… – Malfoy ördögien mosolygott – habár nem tudom milyen messzire értek… Most menj. Biztos vagyok, hogy társaid büszkék lesznek az… eredményeidre.

Visszanyomta a pálcát Harry kezeibe, és megragadta Zabini vállát.

– Állj fel, fiú. Meglátogatjuk a kórházi szárnyat.

Harry merev tekintettel bámult utánuk. Úgy érezte, mintha az életét szakították volna el tőle. Ki fogják rúgni. Az igaz, hogy amióta Dumbledore elhagyta, a Roxfort már nem volt az otthona, de a barátai… a tanárai… és megint mindent újra kell kezdenie… Remegő kezekkel tette vissza pálcáját az övébe és néhány lépett néhányat. Fájt a bal lába. Talán Zabini Impedimentája miatt sérült meg, talán az utána következő esésben. Nem tudta, de nem is érdekelte. Felsóhajtott, és bicegve indult a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.

***

Legnagyobb meglepetésére, senki sem hibáztatta az elvesztett pontokért. Nyolcvan pontot vesztett délelőtt, de több mint százhúszat szerzett az elmúlt hetekben, másrészről pedig mindenki eléggé gyűlölte az igazgatót ahhoz, hogy Harry mellé álljon. Perselus azonban nem tűnt úgy, mintha hinne a történetben, és alaposan kikérdezte.

Harry éppen végzett az ebéddel, amikor egy erős kar megragadta a vállait olyan erősen, hogy felszisszent a fájdalomtól. Perselus szorítása lanyhult ugyan, de nem engedte el.

– Úgy gondolom, van egy kis beszélgetnivalónk – közölte Harryvel, egy jeges pillantást vetett a társaira, azzal gyakorlatilag kivonszolta a nagyteremből – Mit csináltál, te őrült? – kérdezte mérgesen, amint kiértek a folyosóra.

Harry vállat vont, és elkezdte mesélni a reggeli eseményeket az után, hogy elhagyta a bájitaltan termet. Perselus nem tűnt nyugodtabbnak. Szemei villogtak, és arcvonásai gúnyosan eltorzultak. Ahogy Harry odáig ért, hogy a Petrificus Totalust használta Zabini ellen, Piton félbeszakította.

– De nem volt rá szükség, hogy Zabinit péppé verd! – rázta meg Harryt mérgesen. – Miért tetted?

– Nem tettem! – kiabált vissza Harry.

– Ne hazudj nekem! Meglátogattam Zabinit a kórházi szárnyban! Nem tud járni! Monoklija van és eltörtek a bordái! Azt mondta…

Harry szörnyen elsápadt.

– Te… mit…?

– Láttam őt. Azt mondta, csak viccelni akart veled, mire te megtámadtad.

– De…

– Hogyan tehetted?

– Én nem…

– Ez megbocsáthatatlan, Quiet. Én…

Harry úgy érezte, mintha vörös fátyol ereszkedett volna a szemei elé, a helyzet olyannyira a reggeli eseményekre emlékeztette. Ökölbe szorította kezét maga mellett tehetetlen dühében. Aztán lábujjhegyre emelkedett, hogy olyan magas legyen, mint nagybátyja, úgy mondta, egyenesen a szemébe: – Semmivel sem vagy jobb, mint Malfoy. Nem én voltam, hát nem érted? Még csak nem is értem hozzá! Miután ledermesztettem, Malfoy hátba támadott, elvette a pálcámat, üvöltözött velem, levont nyolcvan pontot, adott egy hét büntetőmunkát, és végül megfenyegetett, hogy kirúgnak a Roxfortból, és egy mondatot sem mondhattam, mert meg sem hallgatott! De tőle elfogadom, mert nem érdekel és nem is vártam mást! De tőled! – Harry szemei szinte villámlottak. – Hogy gondolhatod, hogy megtámadtam egy másik tanulót! Hogy teheted azt, hogy félbeszakítasz, és anélkül vonsz le következtetéseket, hogy végighallgattál volna! Tőled többet vártam! – Ezzel Harry megfordult, és eltűnt az árnyékos folyosón, mielőtt Perselus válaszolhatott volna.

– Quiet! – hallotta Harry a kiáltását, de nem törődött vele. Fájt, rettenetesen fájt Perselusnak ez az árulása. Hogyan hihette el ezt róla? Miért nem kérdezte meg, mielőtt ítélkezett volna?

De leginkább: hogyan hihette el?

Hogyan?

Annyira ideges volt, hogy fájdalom mart belé: a gyomra, ismét. Legörnyedt, hogy gyorsabban elmúljon a fájdalom, és megpróbált lassan lélegezni.

Most teljesen egyedül érezte magát. Teljesen és végérvényesen egyedül és fázott, és félt… és…

Megszólalt a csengő. Kezdődnek a délutáni órák, aztán meg a büntetőmunka…

Az asztronómiaóra úgy tűnt, soha nem ér véget. Mindig is utálta az elméleti asztronómiát, túl unalmas volt a gyakorlati órákhoz képest.

Miután a professzor befejezte, azonnal kisietett a teremből. Látta, hogy a tanár valamit akar neki mondani, de Harry nem igazán volt kíváncsi rá, hogy mit üzen nevelőapja. Nem akart beszélni Perselusszal, most még nem. Túl csalódott és mérges volt ahhoz, hogy megkockáztasson egy beszélgetést.

Holnap. Majd holnap meglátogatja. De nem ma. Van ideje.

A legelső kötelező szilenciumon elkészítette a házi feladatait, aztán kimentette magát, hogy el kell mennie a büntetőmunka miatt. McGalagony, aki éppen rájuk felügyelt, minden különösebb kérdezősködés, vagy szidalom nélkül elengedte. Harrynek ez csak pluszban rosszul esett: még házvezető tanára sem hitte el Malfoy sztoriját, csak Perselus Piton, az ő nagy, tiszta ítélőképességével és kiemelkedő bölcsességével!

Ó, a régi reflexek…

Visszament a Griffendél toronyba, hogy ruhát váltson. Felkapott egy vízhatlan csizmát és egy esőkabátot – napok óta szakadt – majd megindult Hagrid kunyhója felé. Ott aztán megkapta a takarítóeszközöket (mivel természetesen varázslat nélkül kellett kipucolni az ólat), és hozzáfogott a munkához.

Nem igazán tudta hogyan kezdje. Az istálló tele volt piszokkal és bűzlött, ez hagyján, de az udvara… inkább tűnt mocsárnak, mint szilárd talajnak, és csak csúszkálni és támolyogni tudott rajta.

Tíz percen belül nedves és koszos lett.

Újabb tíz perc múlva úgy érezte, hogy ez a munka sosem fog véget érni. Minden fordulóval több sarat vitt be a csizmájával, mint amennyi kosz kivitt. Nem próbált varázslatot használni: pálcája ideiglenesen Hagridnál volt letéve, és ha valaki rájönne, hogy van másik pálcája is… Harry Potteré… Nem. Ez szóba se jöhetett. A következmények túl komolyak lettek volna.

Sóhajtott, és folytatta a vég nélküli küzdelmet. Éppen a trágyát lapátolta a talicskára, amikor kinyílt az ajtó.

– Nem kell egy kis segítség? – ragadta ki Hagrid hangja keserű gondolataiból.

Harry elejtette a lapátot, és az erdőkerülő felé fordult.

– Csak nem… – kezdte, de megállt. Hagrid Leah-t küldte be az istállóba – Mit csinálsz itt? – kérdezte ingerülten.

– Ugyanazt, amit te – csattant fel a lány mérgesen.

Harry gyanakodva ráncolta össze a homlokát.

– Ki adta…?

Leah karba tette a kezét, és végigmérte.

– A drágalátos apád – mondta.

Néhány percig csak néztek egymásra, a feszültség szinte tapintható volt a levegőben. Végül Harry nagyot nyelt.

– Rendben. Melyik részét szeretnéd a munkának? Lapátolni, vagy kihordani?

– Kihordani. – mondta Leah, és undorral húzta fel az orrát – Nem állhatom ezt a szagot.

Harry vigyorgott. A lány a munka nehezebb részét választotta, de ő megkérdezte, nem szólhat semmit… Habár a segítségével a munka jelentősen gyorsabb volt.

Ő tehát lapátolt, aztán kicipelte a dézsákat az ajtóhoz, ahol Leah megragadta őket, és kiürítette a tartalmukat.

Fél óra múlva a lány megszólalt.

– Fáradt vagyok. Nem állhatnák meg egy kicsit?

Harry buzgón egyetértett, ő is ki volt merülve.

– Azt hiszem, megtehetjük – mondta, és meglódította a lapátot. Nem volt hely, ahová leülhettek volna, így nekidőltek a falnak pihenésképpen.

– Tudod, nem vagyok mérges rád – mondta Leah váratlanul, szemeivel állhatatosan a földet figyelve. – Én csak…

– Tudom – mosolygott Harry – Apa úgy gondolja, Tudodki el akar rabolni…

– Hogy bosszút álljon rajta? – kérdezte Leah, haját a fülei mögé igazítva, és Harryre nézett.

Mintha egy pillanatra túl nagy lett volna a meleg az istállóban.

– Ühüm – mondta, és megkísérelt egy mosolyt. Nem volt benne biztos, hogy jól sikerült.

– De… miért gyanúsítottál engem?

Harry zavartan dörzsölte a nyakát.

– Én… mindenkit gyanúsítottam.

– Mindig Grangerrel voltál. Őt miért nem gyanúsítottad?

A kérdés nyilvánvaló volt. A válasz is. Mindazonáltal Harry nem tudta mit mondjon. A titka túl fontos volt ahhoz, hogy kiadja, csak azért, mert…

– Őt is gyanúsítottam. De csak a könyvtárban voltunk együtt. És nem volt túl valószínű, hogy sikerült volna elrabolnia az iskolából – talált végül egy elfogadható kifogást.

Leah bólintott.

– Értem – mosolygott, és egy csokibékát halászott ki a táskájából – Kérsz egyet?

Ahogy Harry a csokoládéra nézett, a gyomra megkordult. Leah vigyorgott.

– Ezt vehetem igennek?

– Veheted – nyögte ki valahogy Harry. Rettenetesen izgult, és izzadt a tenyere.

A lány lassan bontotta ki a csomagolást. Amikor megtalálta benne a kártyát, kirángatta.

– Ó – kiáltott fel meglepetten – Soha nem láttam még ezt a kártyát! Habár az arca mintha ismerős lenne… – csodálkozott.

Harry érdeklődéssel nézett rá, de nem ért a kártyához.

– Ki van rajta?

– Saevus Malignus Noblestone – olvasta fennhangon. – Soha nem hallottam még ezt a nevet!

Harry megrázta a fejét.

– Seavus Malignus? De hát ő a Véres Báró! Megnézhetném?

Leah egy darab csokit tömött a szájába.

– Parancsolj.

Harry megragadta a lapot, hogy megnézze a rajta lévő alakot.

De nem volt ideje, hogy felismerje. Hirtelen úgy érezte, mintha a köldökénél fogva megrántották volna egy nagy kampóval: lábai elhagyták a talajt, egyre gyorsult, szél süvöltött a fülébe és színek örvénylettek körülötte.

Egy zsupszkulcs, gondolta rémülten.

Lábai nagy csattanással keményen értek földet. A becsapódástól egyensúlyát vesztette, és hanyatt esett. Még érezte, hogy feje valami szilárd, éles tárgynak csapódik, és elönti a vér, de aztán minden elsötétedett.

***

Perselus mérges volt magára. Számtalan alkalommal próbálta elkapni Harryt ezen a napon, de a fiú nyilvánvalóan eltökélte, hogy elkerüli őt, és egyszerűen képtelen volt utolérni.

És igazat adott Harrynek. Viselkedése elfogadhatatlan volt, sőt, megbocsáthatatlan. Megvádolta a fiút, mielőtt utánagondolt volna, és még csak nem is adott esélyt, hogy kimagyarázza magát. Úgy viselkedett, mint egy dühöngő idióta, a helyett a józan felnőtt helyett, akinek mindig tartotta magát.

Mi van, ha emiatt elveszti Harryt? Ha elvesztette Harry bizalmát és szeretetét?

Megijedt. De kénytelen volt a hülye büntetőmunkákat felügyelni, és az óráit megtartani. Amikor vacsorázni ment, Harry nem volt ott. Majdnem megállt a szíve. Harry kihagyott egy étkezést, csak mert ő hülye volt! Ez érthető, persze, de Harry túl gyenge még ahhoz, hogy ne egyen. Túl gyenge, túl vékony, túl beteg – habár a fiú mindig tagadta…

Rettentő nehéz volt emellett az önelégülten mosolygó mellett ülni – amellett az idióta mellet, aki ezt az egész bajt a nyakára hozta, aki miatt összeveszett az egyetlen emberrel, akit szeretett – és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Időről-időre a Griffendél asztala felé tekintett, hogy lássa, ha Harry megérkezik. De fiú nem tűnt fel, és Perselus nem játszott tovább. Megkereste szemével Hermionét, és megnyugodott, amikor látta, hogy ő is nyugodt. A lány biztos tudja, hol van Harry.

– Büntetőmunka – mondta Hermione, amikor sikerült megkérdeznie vacsora után. – Az igazgató egy hét büntetőmunkát adott neki Hagriddal.

– Ó, értem – Perselus elnyomott egy félmosolyt.

Megkönnyebbülten tért vissza az irodájába, hogy befejezzen néhány főzetet a gyengélkedő számára, és hogy kiegészítse a listát a hiányzó hozzávalókról a közelgő RBF vizsgákra.

Már egészen késő volt, amikor befejezte a munkát. Éppen elindult a Mardekár klubhelyiségébe, hogy ellenőrizze a tanulókat, akik nem mentek még a hálószobákba, de amint elhagyta az irodáját és megindult a Mardekár klubhelyisége felé, erős kényszert érzett, hogy hazamenjen. Csak egy pillanatra, győzködték az ösztönei.

Engedelmeskedett nekik. Gyorsan, mert nem akart balhét Malfoyjal, visszasietett a lakosztályába, és megérintette a fehér pöttyöt az ajtó mellett.

A nappaliban sötét volt, és csönd, hiszen mindig eloltotta a fáklyákat, ha elhagyta a szobát, és most már nem lakott itt Harry, hogy fényt gyújtson. Egy gyors pálcamozdulattal fellobbantotta őket, és körbenézett. Minden rendben volt. Semmi szokatlan, gondolta, és vállat vont miközben megfordult, hogy elhagyja a szobát.

De valami megfogta a szemét.

Valami nagyon rossz. Valami NAGYON szokatlan.

Gombócot érzett a torkában, amikor körbenézett. Szeme újra végigfutott mindenen. Tűz – kioltva. Kandallópárkány – a megszokott fotók. Székek, kanapé – üres. Ajtók – nyitva, a szobák mögötte – üresek.

– Paranoiás lettem – gondolta magában. Mennie kellet. Elég késő volt már.

Késő.

KÉSŐ!

Az óra. Harry karácsonyi ajándéka a kandalló fölött.

Odatámolygott, és megragadta a széket, hogy ne rogyjon össze a rémülettől.

Az óra mutatói általában az otthonra (Perselus) és a barátokra (Harry) mutattak. Most a mutatók ijesztően szokatlan helyzetben voltak.

Otthon – Perselusé.

LR – A Legnagyobb Rohadék – Harryé.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény