Harry bezárta az ajándékokat az asztalfiókba, és elégedetten hátradőlt. Végre mindenkinek megtalálta a megfelelő ajándékot: egy nagy és mindent átfogó aritmetika enciklopédiát Hermionénak (elég nehéz volt leküzdenie késztetését, hogy megtartsa a könyvet magának), egy vaskos, színes illusztrációkkal díszített könyvet a ritka növényekről Neville-nek, és egy elvarázsolt naplót Aresnek, mert a fiú még mindig képtelen volt megosztani az érzéseit és gondolatait másokkal, azóta a végzetes éjszaka óta, mikor Harry megbántotta Perselust. Harry és Ares többé nem beszéltek Ares családi problémáiról, és Harry úgy gondolta, hogy így legalább a naplóba leírhatja őket. Ez nem olyan volt, mint Tom Denem naplója: ezen valami pszichológiai bűbáj volt, hogy segítsen a tulajdonosának feldolgozni a problémáit. Vett néhány „rendes” mugli játékot meg egy rakás mágikus édességet Anne-nek és néhány könyvet Siriusnak és Remusnak.

Hosszú ideig gondolkodott Perselus ajándékán, és már majdnem feladta az egészet, és indult, hogy vegyen néhány ritka bájital hozzávalót meg könyvet, mikor a szemei megakadtak egy gyönyörű órán az egyik üzlet kirakatában. Izgatottan magyarázta el az eladónak, mit is akar pontosan, és majdnem két órát tartott, míg sikerült, de megérte a várakozást. Mosolyogva csúsztatta be az órát a könyvek mellé.

Már alig várta a karácsonyt.

***

Életében először, Harry otthon érezte magát – a saját otthonában volt, a saját családjával. A Piton kúria étkezőjében ültek az asztal körül: Lupin, Black, Anne, Fletcher, Perselus és ő, és mind normálisan, majdnem barátságosan beszélgettek egymással. A hangok halk duruzsolása körülvette, szinte elkábította Harryt, de nem bánta. Ez jó kábulat volt, biztonságot sugallt, és átölelte. Még étvágya is volt, és majdnem rendesen tudott enni, bár az adag mennyisége még mindig nem érte el a fogsága előttit.

– Perselus bácsi azt mondta, hogy te vagy az iskola legjobb tanulója.

Harry a csacsogó Anne mellett ült, de nem igazán figyelt rá. Megpróbált inkább Sirius és Perselus beszélgetésébe belehallgatni, akik az aurorokat szidták, és minősíthetetlen viselkedésüket tárgyalták, de erre a mondatra felkapta a fejét.

– Tessék? – kérdezte értetlenül.

Anne szélesen elmosolyodott.

– Tegnap Perselus bácsi megkérdezte, milyenek a jegyeim, és hogy megy a tanulás, és azt mondta, hogy elvárja, hogy a legjobb legyek, mint te abban a ti iskolátokban.

– Beszélt veled? – kérdezte Harry. – Hogyhogy?

– Reminek volt az az ötlete, hogy kellene innom valami bájitalt, ami lehetővé teszi, hogy használjam a mágiát. Azt nem, hogy varázsolni tudjak, csak használni. Úgyhogy mondta, hogy van ilyen bájital, és hogy Perselus bácsi bájital mester, és meg tudja csinálni. Elmentem hozzá, és beszélgettünk. Még vért is vett az ujjamból, és nem sírtam! – büszkén megmutatta fel bekötözött mutatóujját Harrynek. – És mondtam neki, hogy nem kell aggódnia miattam. Mindenből a legjobb jegyeket kapom. – Közelebb hajolt Harryhez. – Ő mindig ilyen komoly?

– Ő tanár, Anne. A tanárok általában komolyak.

– Nem – a lány megrázta a fejét, a copfjai csak úgy repdestek az arca körül. – Rengeteg tanárom van, de egyik se ilyen szigorú, mint ő. Még az is eszembe jutott, hogy átváltoztatom a haját lilára vagy rózsaszínre, hogy elnevesse magát, de Remi azt mondta, hogy azt mágia nélkül nem tudom megtenni. Bár Ericának sikerült…

Harrynek hirtelen eszébe jutott a korábbi beszélgetésük.

– Erica az a másik lány volt az utcátokból.

– Igen. De nem ott lakott. Azt mondta, Amerikában lakik a szüleivel, de a nagyszülei a mi utcánkban laktak. Csak a szüneteket töltötte náluk. De a nagyszülei nagyon rendes emberek. Azt mondták, hogy Erica meg a szülei akkor költöztek Amerikába, mikor Erica még kisbaba volt.

Harry szórakozottan bólintott. Megint elkapott néhány szót a felnőttek beszélgetéséből: most Harryről beszéltek. Zavartan fészkelődni kezdett. Igazán nem akarta, hogy mindenki tudomást szerezzen az aurorokkal való találkozásáról, de Fletcheren keresztül, akinek Mrs. Figg volt a legjobb barátja, ahogy Harry néhány napja megtudta, már úgyis tudtak róla. Most a részleteket szerették volna hallani, és néha elgondolkodó pillantást vetettek Harryre, aki megpróbálta ezt minél közömbösebben fogadni.

Nagyon remélte, hogy személyesen nem kell majd elmondania, mi történt, de vacsora után Lupin megállította, és valahogy egyedül maradtak az ebédlőben.

– Az utolsó ember, akit Perselus szeretett, igazán szeretett, a testvére volt, mielőtt te lettél volna neki – mondta hirtelen Lupin.

Harry megmerevedett. Már felállni készült, de ezek a szavak készületlenül érték. Visszaült a székre, és Lupin felé fordult.

– Ezt hogy érti? Persze, hogy szeret. A fia vagyok.

Lupin olyan furcsán viselkedett, amióta elhagyta a kórházat. Talán sejtett valamit?

– Csak örülök. – Lupin az asztalra könyökölt és az öklére hajtotta a fejét, de a szemét egyetlen pillanatra se vette le Harryről. – Rettenetesen egyedül volt. Talán, mert te is hiányoztál neki. És azt hiszem, veled sokkal többet megoszt, mint a testvérével.

Az utolsó mondat ugyan váratlanul jött, de Harry nyíltan nézett vissza Lupinra.

– Azok nagyon nehéz idők voltak a számára. Halálfaló volt, de a testvérét is szerette, és nem akarta veszélybe sodorni. Nem foglalkozott vele és azzal, amit csinált, hogy ne veszélyeztesse.

– Ezt mondta neked? – kérdezte Lupin.

– Részben igen. Bár más szavakkal, és az most nem jut eszembe.

– És te mit gondolsz róla? A múltjáról?

Harry elgondolkodva vakarta meg az állát.

– Alapvetően nem érdekel. Nem csak azért, mert szeretem, hanem mert szerintem keményen megfizetett érte. Igen, halálfalóként jó néhány bűnt elkövetett, de rengeteg életet is megmentett. És később se tért vissza a rendes életbe, a magányt és a bűnbánatot választotta – kétségbeesetten megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy valaha is normális élete lett volna. Boldog élete.

– Nem is volt. Megkeseredett volt és boldogtalan – értett egyet Lupin.

– Még mindig gyűlöli önmagát – tette hozzá Harry csendesen. – Nem tud magának megbocsátani. Pedig úgy szeretném…

***

– Miért akarod, hogy megbocsássak magamnak? – kérdezte Perselus már odafent. Nem volt teljesen sötét a hálószobában, Harry még mindig nem bírta elviselni a sötétséget, és attól tartott, soha nem is fogja.

– Kihallgattad a beszélgetésemet Lupinnal? – ült fel Harry, és dühösen nézett Perselusra.

– Nem egészen – válaszolta Perselus nyugodtan. – Nem akartam, és csak az utolsó mondataitokat hallottam. De eléggé… megdöbbentett.

– Megdöbbentett? – kérdezte Harry hitetlenkedve. – Miért?

– Mindenkinek csak úgy bevallod, hogy mennyire kedvelsz? – Perselus hangja furcsa volt, és Harry hirtelen sajnálta, hogy nem láthatja az arcát.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza óvatosan.

– Lupin nem kedvel engem, de te azt mondtad neki, hogy szeretsz, és szeretnéd, ha meg tudnék bocsátani magamnak – kockáztatva, hogy erre ő is ellened fordul…

– Perselus! – kiáltott fel Harry türelmetlenül, félbeszakítva a férfit. – Először is nem hiszem, hogy utálna téged. Még mondta is, hogy örül, hogy itt vagyok neked, mert mostanában boldogabbnak tűnsz. Másrészt viszont nem érdekel, mit gondolnak rólam, ha azt mondom, hogy szeretlek. Ha jóban akarnak lenni velem, akkor kénytelenek lesznek úgy elfogadni, amilyen vagyok. És én szeretlek, és ezt el kell fogadniuk, vagy felőlem mehetnek a pokolba!

– Ez bolondság, Quiet. Nem érek annyit, hogy miattam elveszítsd mások szeretetét…

– Ó, már látom, hogy kénytelen leszek neked visszaadni a biztatást, amit akkor éjjel mondtál, mikor visszafogadtál a Piton családba. Úgyhogy most ide hallgass: – felemelte a hangját. – Perselus, te fontosabb vagy nekem, mint bárki más.

– Quiet… – Perselusnak elcsuklott a hangja.

– Most elsírod magad? – csipkelődött Harry.

– Természetesen nem! – kiáltott fel ingerülten Piton. Aztán felült és mélyet sóhajtott. – Mikor néhány napja „apunak” neveztél, komolyan gondoltad?

Harry lehunyta a szemét és a gondolatok egymást kergették a fejében. Most mit válaszoljon? Az igazat? És mit mond majd rá Perselus? Vajon megveti majd az érzéseit?

Hirtelen szeretett volna felnevetni. Úgy gondolkodik a válaszon, mintha valami lánynak kellene megvallania az érzéseit. Ez nevetséges!

– Hát persze, hogy komolyan gondoltam. Nem neveznélek úgy, ha nem gondolnám komolyan – mondta a lehető legnormálisabb hangon, bár igyekezett némi vidámságot is belecsempészni.

Perselus hosszú ideig nem válaszolt. Hátradőlt a párnára, és felhúzta a térdét. Harry elővette pálcáját a párnája alól és meggyújtott még néhány fáklyát. Nem túl sokat, igazán nem akarta még jobban zavarba hozni Perselust, de a sötétség már zavaró volt ilyen fontos beszélgetés közben.

– Harry, el kell mondanom valamit – kezdte, és Harry egyből ideges lett. Ez volt az első eset két hónapon óta, hogy Perselus az eredeti nevén szólította. – Szeretném, ha megértenél, úgyhogy kérlek, hagyd, hogy befejezzem, és ne szakíts félbe. Rendben?

– Rendben.

Perselus elengedte a térdét, nekidőlt a falnak és lehunyta a szemét.

– Talán emlékszel, mi történ, mikor megláttalak a Rémálom Kúria nagytermében. – Hangja hideg volt, és távolinak.

– Igen. Teljesen megdöbbentél – bólintott Harry.

– Pontosan. Megdöbbentem, rémült voltam, és rosszul voltam, de nem azért, mert felismertelek, hanem mert egy gyereket láttam ott állni… – Harry látta, hogy a kezei ökölbe szorulnak, ahogy beszélt. – Megint egy gyereket. És most nem Quietusra gondolok. Ő már nem volt gyerek, mikor Voldemort elkapta. De egy gyerek, egy igazi gyerek – már megint. Megint, mert halálfalóként az első áldozatom egy gyerek volt, jobban mondva két gyerek, testvérek, egy lány és egy fiú… – elcsuklott a hangja, de Harry csendben maradt. Perselus megkérte, hogy ne szakítsa félbe, és meg kellett neki adnia a lehetőséget. A lehetőséget, hogy megnyíljon, hogy megtisztuljon ezen a bűnvalláson keresztül. Bár érezte, hogy pánik kezdi szorongatni a torkát, ahogy Perselus szavait hallgatta.

– Tudnod kell, hogy nem én voltam az egyetlen, aki Voldemort után kémkedett abban a háborúban, és nem csak Dumbledore-nak voltak kémjei. A minisztériumnak is voltak emberei Voldemort köreiben, bár nem a belső körében. Egy férfi volt az, Thomas Galvany. Mardekáros volt, három vagy négy évvel előttem végzett, és egy griffendéles lányt vett feleségül, akinek nem tudom a nevét. Leleplezték, és Voldemort úgy döntött, hogy elrettentő példát állít a többiek elé. Elfogta a családját, és ő és a belső kör megkínozták Galvany gyerekeit, hogy megtörjék őt és a feleségét – ezen a ponton Perselus hangja megremegett, de Harry nem merte megérinteni, megzavarni az elbeszélését. – A két gyereket kegyetlenül megkínozták. Én… én nem vagyok benne biztos, hogy pontosan el akarom mondani, mit tettek velük. Azt hiszem, te is jól tudod. A szülők… jaj, Harry, nem tudom elmondani! – kiáltott fel hirtelen. – Halálra voltam rémülve, és próbáltam megmagyarázni magamnak, miért tette ezt Voldemort. Akkor még hittem neki. Galvany áruló volt. Úgy gondoltam, megérdemelte. De nem tudtam nem sajnálni a gyerekeit. Teljesen meg voltam zavarodva. És akkor Voldemort kihívott, és kérdezte, hogy szeretnék-e csatlakozni hozzá, felvenni az ő jelét. Igent mondtam, és  akkor rámparancsolt, hogy szórjak valami főbenjáró átkot a gyerekekre, hogy bebizonyítsam a hűségemet – Perselus a tenyerébe temette az arcát. – Szent isten, annyira gyengének és összetörtnek éreztem magam. Legalább száz ember figyelt várakozóan, köztük a szüleim is, emberek, akikhez mindig csatlakozni akartam, és a szüleim, akiket mindig szerettem volna büszkévé tenni. De képtelen voltam tovább kínozni a gyerekeket. Már amúgy is haldokoltak. Rájuk küldtem a halálos átkot. Mindkettőre – Perselus hangja egyre érthetetlenebbé vált, ahogy egyre erősebben remegett. – Megöltem őket. De a Sötét Nagyúr nem volt elégedett. Teljesen feldühödött. Rám parancsolt, hogy kínozzam meg a nőt. És én megtettem mindent, amit akart. Mindent. Cruciatust szórtam rá, megvertem, megerőszakoltam. Aztán megöltem. És végül, órákig tartó kínzás után Thomast is megöltem. Voldemort megjelölt akkor éjjel. Akkor ért véget az életem.

Ez volt az a pont, ahol Harry többé nem bírta visszatartani magát. Átmászott a másik ágyra, Perselus mellé, és megérintette a vállát, de a férfi megrándult a nyugtató érintéstől, és elhúzódott tőle. – Ne érj hozzám. Ne akarj megvigasztalni. Nem érdemlem meg. A te apád Quietus, akit szintén megkínoztam. Vagy James, akit mindig is gyűlöltem. Nem én. Te ugyanolyan jó vagy, mint ők. Nem lehetsz az enyém. Én nem lehetek a tiéd. Mindent megteszek, hogy segítselek, de nem lehetek az apád. Nem lehetek az apja senkinek – ezzel hátat fordított Harrynek, és még mindig erősen remegve összegömbölyödött az ágyon.

Harry felsóhajtott, és az ölébe ejtette a kezét.

– Szeretném, ha emlékeznél a boldog napjainkra – kezdte nyugodtan. – Akkor azt mondtad, hogy ha azzal büntetnéd magad, hogy magadba húzódsz, akkor engem is megbántanál vele. A helyzet semmit sem változott, Perselus. Tudom, hogy biológiailag Quietus az apám. Tudom, hogy a nevelőapám James volt. De mindketten halottak. A Rémálom Kúriában azt is megígérted, hogy mellettem leszel, mint az apám. Mikor Dumbledore megkért minket, hogy játsszuk el apa és fia szerepét, azt mondtad, hogy tetszik az ötlet, hogy a fiad legyek. Azóta együtt élünk. És te – te olyan voltál nekem, mint egy igazi apa. A szó minden értelmében. Figyelsz, segítesz, meg minden… Néha azt hittem, te is a fiadnak tartasz…

– Úgy is van.

– Hát akkor?

– NEM BÍROD FELFOGNI? NEM LEHETEK AZ APÁD! ÉN EGY GYILKOS VAGYOK, AZ ISTEN SZERELMÉRE! QUIETUS FIA VAGY, NEM AZ ENYÉM! – kiáltott rá dühösen Perselus.

Valami hangot hallottak a folyosóról. Piton egy pillanatra megmerevedett, de gyorsan összeszedte magát. Megmarkolta pálcáját, és az ajtóhoz lépve hangos csattanással felrántotta.

A folyosó üres volt.

– Talán a házimanók – lélegzett mélyet Harry ahogy Perselus visszafordult.

– Talán – értett egyet a férfi. Becsukta az ajtót, és némító bűbájt tett a szobára. – Vagy senki – mondta.

De ez a rövid megszakítás elégé lehiggasztotta, hogy bocsánatot kérjen.

– Sajnálom, Harry – suttogta szomorúan.

– Semmi baj – Harry elgondolkodva nézett rá. – De azt hiszem, te vagy az, aki nem érti a dolgokat. NE! – kiáltott fel dühösen, mikor Perselus nyitotta a száját, hogy közbeszóljon. – Hadd fejezzem be. Nagyon jól ismertem a múltadat. Vége van. Eleget szenvedtél az elmúlt tizenöt évben. Csakúgy, mint én. A mi helyzetünk nem arról szól, ki mit érdemel meg. Te most már az apám VAGY. Ez nem lehetőség. Ez a valóság. Azért neveztelek „apának”, mert elfogadtam, mert elfogadtalak téged. És ne feledd: néhány napja megkínoztak miattad, mert azt hitték, hogy te vagy az apám. Azt hiszem, ez elég jogot ad nekem arra, hogy apámként utaljak rád, ha akarok. És akarok.

– De én… – kezdte gyenge hangon Perselus, de Harry most már nem engedte befejezni.

– Kérlek, ne taszíts el magadtól. – Nyelt egyet. – Kérlek.

– Nem tudlak, és nem is akarlak eltaszítani, Harry. Nem azért mondtam ezt az egészet, mert el akarnálak taszítani. Én csak… én csak… – félúton elakadt. – Hát nem érted?

– Te nem érted, Perselus. A múltnak vége, és, még ha meg is próbálnád visszahozni, nem tudod. Itt van a jelen és a jövő, ebben kell élned, és itt vagyok én is, akit fel kell nevelned. Most ez a dolgod. Nem rágódhatsz örökké a múlton.

– Ahogy látom, téged már nem kell felnevelni. Már felnőtt vagy.

– Nem, nem vagyok felnőtt. Még mindig szükségem van valakire, akire támaszkodhatok, aki segít nekem. És szükségem van családra, mert soha életemben nem volt részem benne. Eleget szenvedtem azért, mert a fiad vagyok ahhoz, hogy most már jogom legyen a fiadnak lenni.

Perselus végül nem szólt semmit, csak leült Harry mellé, és átkarolta a vállát.

Sokáig ültek ott csendben, mielőtt aludni mentek.

***

„Quietus fia vagy, nem az enyém!” – visszhangzott újra és újra Black fejében.

Quietus fia.

Perselus testvéréé. A tökéletes, a dicsőséges, a kegyes Quietusé. Roxfort üdvöskéje, az évszázad legjobb diákja, az a mosolygó fattyú.

Úgy látszik, ugyanolyan volt, mint az az átkozott testvére.

Soha nem értette, miért ment Lily feleségül Jameshez. Hiszen Quietus barátnője volt. De most már mindent tisztán látott.

Az a szemét megcsalta. És ez… ez a fiú volt a bizonyíték az árulására. A lány valahogy megtudta, mi történt, és szakított vele. És ahogy az már sokszor megtörtént hasonló esetekben, Lily Jameshoz rohant segítségért.

Az a piszok!

És az utálatos testvére még mindig fedezni próbálja az árulását, ilyen sokkal a történtek után. De miért? Hogy megtartsa a dicsőséges Quietus Piton jó hírét?

A düh szinte szétvetette. A nappaliban ült, bámult a tűzbe, és nem tudta, mit tegyen.

Ez már a múlt.

Kibékültek Pitonnal.

A „fia” rendes kölyök.

Quietus halott.

Piton szerette Harryt. Megpróbálta megmenteni.

HARRY!

A fiú, akinek Quietus és Lily fiának kellett volna lennie, de Jamesé volt, az árulás gyümölcse, nem a szerelemé – Lily soha nem szerette Jameset. Harry James sajnálatából és Lily bosszúvágyából született. Szegény kölyök.

És ezt a Quietus kölyköt is sajnálta. Nem volt felelős az apja árulásáért, és most a mosolygó szemét utálatos testvérével kell élnie, aki eltaszítja magától.

Black előrehajolt, és egy döntés kezdett formálódni az agyában.

Ez a kölyök nem érdemli meg, hogy eltaszítsák. Joga van apára, és ha azt akarja, hogy ez az undok alak legyen az apja, akkor joga van rá, hogy Piton legyen az apja.

Majd ő beszél Pitonnal.

Amint sikerül elkapnia.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény