A következő nap péntek volt.

Harry rémülten gondolt rá, hogy órákra kell mennie, és szembe kell néznie Hermionéval és Ronnal, sőt, még Neville-lel is, mégis megtette, bár megpróbált láthatatlanná válni, és csendesebb volt, mint azelőtt bármikor, de az első óra mindjárt mágiatörténet volt, és Binns professzor megint beszélgetést kezdeményezett Harryvel. Kelletlenül válaszolgatott a szellem kérdéseire, és örült, mikor végre vége volt az órának.

Megpróbált észrevétlenül kislisszolni a teremből, amint kicsengettek, de Hermione elkapta, és megállította a folyosón.

– Quiet?

Harry idegesen fordult meg, és nagyot nyelt. Nem Hermionétól félt, hanem attól, hogy bizalmatlanságot és megvetést lát majd a szemében. De nem így volt.

– Parvati mondta, hogy kerestél tegnap.

Ó, csak erről van szó.

– Igen. Csak annyit akartam mondani, hogy apa megtalálta Lupinnak a megfelelő bájitalt, és néhány napon belül kiengedik a kórházból. Már eszméletén van. – Nem emelte fel a szemét a földről.

– De hát ez csodálatos! Tudtam, hogy megcsinálja! Hiszen nagyon jó bájital mester, nemde?

Harry megdöbbent. Bármit el tudott volna képzelni Hermionéról, de ezt nem. Hermione mindazok után, amit tegnap hallott róla megdicsérte Perselust… Alig sikerült kinyitnia a száját, de akkor meg nem az jött ki belőle, amit mondani szeretett volna. A szája a maga akaratát követve formálta a szavakat:

– Mikor tegnap kerestelek, véletlenül kihallgattam a beszélgetéseteket Ronnal.

Hermione láthatóan elsápadt.

– Igen?

Harry bólintott.

– És úgy döntöttem, hogy jobb, ha nem barátkozunk. Nem akarom tönkretenni a kapcsolatotokat. A jövőben megpróbállak elkerülni.

– Nem fogsz, és…

– Dehogynem. Elegem van ezekből a gyanúsítgatásokból és ítélkezésekből. Mondd meg Ronnak, hogy többé nem találkozunk, és nem fogok veled tanulni, és mondd meg neki, hogy igaza van, tényleg megpróbáltam megnyerni a háza meg az ő barátságát, de most… most már nem akarom. Nem érdekel, mit gondolnak rólam. Vagy hogy te mit gondolsz rólam – mondta, és olyan gyorsan oldott kereket a dühös lány elől, ami még éppen nem számított futásnak. Nem akart veszekedést kezdeni, és nem akarta, hogy Ron megjelenjen. Az egyetlen griffendéles, akivel Harry nem szándékozott megszakítani a kapcsolatot, Neville volt, mert látta, hogy ő az egyetlen, akivel nyíltan beszélhet. Harry azóta aggódott Neville-ért, hogy először hallott az otthoni életéről, és Harry állandó titkolózása ellenére még valahogy barátok is lettek – másrészt pedig Neville-nek nem nagyon voltak barátai a saját házában.

Harry nem volt vak, észrevette, hogy Hermione egész nap megpróbálta elkapni Ron nagy bosszúságára, de nem adott neki lehetőséget, hogy beszéljen. Minden lopakodó és settenkedő tudományát bevetette, így valahogy mindig sikerült leráznia.

A hétvége roxmortsi hétvége volt, de Perselus azt mondta, hogy ők ehelyett a Szent Mungóba mennek, és elviszik Lupint a Piton kúriába, hogy ott a tanév tartamára barátja gondjaira bízzák. Harry úgy megörült, hogy teljesen elfeledkezett problémáiról.

– Mi is volt a baja, Perselus? – tette fel végre a kérdést, amire Perselus most már tudta a választ is, ahogy a kórház előtt álltak.

– Majdnem megették a kollégái –vigyorodott el, régi gonoszság mosolyának több mint visszfénye mozdította szája szélét. – Ha ember lett volna, belehalt volna. Ha egyszerű vérfarkas lett volna, belehalt volna. De Lupin nem volt egyszerű vérfarkas, mert már évek óta itta a farkasölőfű főzetet, és ettől megváltoztak a szervei. Úgyhogy túlélte, bár nem sok híja volt, hogy abban is maradjon. Kómában volt, és egy olyan főzetre volt szükségünk, ami a farkasölőfű hatását is legyőzi, nem csupán a többi vérfarkas harapásáét. Ez nem egy egyszerű főzet, és Lupin biztos utálni fog miatta, mert rettenetes íze van, és minden másnap- harmadnap innia kell, hogy eszméletén maradjon… Igaz viszont, hogy ezentúl akkor változik át, amikor csak akar…

– Hűha! Ez azt jelenti, hogy animágus lett!

Perselus ingerült pillantást vetett rá.

– Ne butáskodj. Soha nem lesz sima animágus. Még mindig vérfarkas lesz, és minden holdtöltekor átváltozik, mint eddig. De az átváltozás sokkal egyszerűbb lesz, és bármikor képes lesz rá, csak akarnia kell.

– A farkasölőfű főzetet is innia kell?

– Nem, csak az új főzeteket. Miért, talán kevesled?

– Bah. Dehogyis! – vigyorodott el Harry.

Ezután beszéltek a hozzávalókról és a főzés módjáról is, és Harry meglepve vette észre, hogy nagyjából érti Perselus magyarázatát. Bár még mindig voltak lyukak bájitaltan-tudásában, az elmúlt hónapok folyamatos tanulása meghozta a gyümölcsét. Még Perselus is megjegyezte:

– Gyönyörűen feljavultak a jegyeid. Hiába, azok a tanulással töltött órák a könyvtárban, Miss Grangerrel… – kacsintott Harryre, aki erősen elvörösödött.

– Én voltam az, és nem ő, aki elolvasta és megtanulta azokat a könyveket. Igen, ő is ott volt, de én tanultam.

– Ó, szóval feladtad végre azt a „hülye vagyok és tehetségtelen” hozzáállást, és elfogadod, hogy nagyon jól helyt tudnál állni a Hollóhátban?

– Nem vagyok hollóhátas! – csattant fel Harry.

– De lehetnél – vonta meg a vállát Perselus, és ejtette a témát. Már Lupin kórterme előtt álltak.

– Jó napot, Lupin – köszönt Perselus, amikor beléptek. Lupin meglepve fordult feléjük.

– Á, Perselus!

– Örülök, hogy megint magadnál vagy.

– Vagyis igaz? – volt Lupin válasza. Szomorú és keserű volt a hangja.

– Micsoda? – kérdezte Perselus értetlenül.

– Harry meghalt.

Harry kényelmetlenül megrándult, és lesütötte a szemét.

Perselus bólintott.

– Ráadásul kibékültem Bl… Tapmanccsal – tette hozzá némi beletörődéssel a hangjában. Azért használta Black becenevét, mert még mindig szökésben volt.

Lupin azonnal felült, és eltátotta a száját.

– Micsoda?

– Harry halála mindkettőnket lesújtott, és úgy döntöttünk, hogy véget vetünk a régi vitáknak, és nem folytatjuk a gyűlölködést. Most az én kúriámban él, azzal a kislánnyal, akit megmentettetek.

– Aha, Anne – Lupin szélesen elmosolyodott. – Mit szólt Tapmancs, mikor meghallotta a nevét?

– Mindketten meg voltunk döbbenve, Lupin – biztosította Perselus keserűen.

– Ó – Lupin bocsánatkérő pillantást vetett rá. – Sajnálom. Nem jutott eszembe, hogy te is…

– Semmi baj.

Lupin most elgondolkodva Harryhez fordult. A fiú udvariasan köszönt volt professzorának.

– Jó napot, Mr. Lupin.

– Gondolom, ő a fiad, Perselus – mikor a fiú bólintott, folytatta. – Úgy néz ki, mint a testvéred. – Most Harryhez fordult. – Remus Lupin vagyok.

– Quietus Piton, uram.

A férfi elsápadt, és Perselus felé fordult.

– Ez valami vicc, Perselus?

– Nem. Ő a fiam, és annak a nevét kapta, aki a családomból egyedül méltó arra, hogy a nevét viseljék, Lupin. Jelenleg a Roxfortba jár, de jobb lesz, ha most befejezzük ezt a beszélgetést, hazamegyünk, és ott folytatjuk. Várnak a régi barátok.

***

Bárhova is ment, Harry egész nap magán érezte Lupin tekintetét. A fiú látta, hogy beszélni szeretne vele, és nem is lett volna kifogása a beszélgetés ellen, de Anne abban a pillanatban lecsapott rá, hogy beléptek a kapun, és utána sem hagyta magára.

– Már iskolába járok itt, a faluban, és Sirius sokszor eljön velem, mint Tapmancs! Nagyon cuki! – erre a megjegyzésre Harry csak pislogott. Sirius, mint kutya leginkább a Zordóra hasonlított, és minden volt, csak „cuki” nem. – Megpróbált mágiát is tanítani nekem, de én nem tudok varázsolni. Én nem vagyok boszorkány, már korábban is mondtam neki, de mindig azt mondja, hogy egy Black nem lehet egyszerű mugli. Ő is Black, tudtad? – mikor Harry bólintott, a lány folytatta a boldog csacsogást. – Mondtam már, hogy volt otthon egy kutyám, és ő annyira hasonlít rá! És sok trükköt tud a pálcájával, egyszer még a hajamat is lilává változtatta! – felkuncogott. – Mint egyszer Erica csinálta az apjával, mikor dühös volt rá…

– Ki az az Erica? – sikerült Harrynek valahogy beszúrni a kérdést Anne monológjába.

– Jaj, hát Erica egy másik lány az utcából, ahol laktam. Körülbelül veled egyidős –mosolygott Harryre. – de ő nem olyan nyugodt, mint te…

– Ő is boszorkány volt? – kérdezte Harry hirtelen.

Anne megrázta a fejét.

– Nem. Azt hiszem, csak az apja samponjába kevert bele valamit…

Sampon. Anne megjegyzése a samponról elültetett egy gondolatot Harry fejében, ahogy a lány végeérhetetlen csicsergését hallgatta. Anne egy pillanatra sem hagyta abba, és Harrynek nem volt szíve félbeszakítani egészen estig, mikor Sirius, Anne nagy bánatára ágyba parancsolta.

– De én Quiettel akarok maradni! Olyan ritkán van itthon!

– Holnap estig itt maradunk – mondta neki Harry. – Most pedig sipirc az ágyba, és jó legyél!

Anne színpadiasan felsóhajtott, és elvonult.

Sirius elvitte Perselust Fletcherhez is, hogy elvégezzenek valami javítást a kúria védelmi rendszerén. Harry végre egyedül maradt a kíváncsi Lupinnal.

– Nem is tudtam, hogy Perselusnak van egy fia – mondta Lupin, mikor végre magukra maradtak a hosszú nap után.

– Senki se tudta – vonta meg a vállát Harry. – Mindenki előtt titokban tartotta.

– Miért?

– Hogy megvédjen.

– Vol… Tudodki elől? – kérdezte Lupin.

– Nyugodtan nevezheti Voldemortnak. Megszoktam. És különben is muglik neveltek. Engem nem zavar a neve.

– Akkor tudsz Perselus és Voldemort Nagyúr kapcsolatáról.

– Nincs közöttük semilyen kapcsolat – mondta dühösen Harry. – Különösen nem az idei nyár után.

– Tudom – válaszolta Lupin nyugodtan. – A múltjára gondoltam. És a hírnevére.

Harry megvonta a vállát.

– Nem érdekel. Különben is, ha eddig nem is tudtam volna a híréről, már az első napomon az iskolában az orrom alá dörgölték.

– Előítéletek?

– És elsietett következtetések. És elvárások. És gyűlölet, főleg Harry Potter… – Harry félbeszakította magát. – Nem fontos.

– Ronald Weasley?

Harry bólintott.

– Hát ez nem meglepő. Gondolom Weasleyék végre elmondták a gyerekeiknek, mi történt a család másik felével, és miért akartak annyi gyereket.

– Micsoda? – Harry nem értette az utolsó mondatot.

– Molly és Arthur családjának kivégzése után döntöttek úgy, hogy sok gyereket vállalnak, hogy nagy családjuk legyen.

Harry fáradtan dörzsölte meg a homlokát. Láthatóan a múlt határozta meg a jelent. Erre a mozdulatára viszont Lupin teljesen felélénkült.

– Nagyon emlékeztetsz engem valakire, de nem bírok rájönni, hogy kire.

– A nagybátyámra? – találgatott Harry. A felnőttek majdnem mindig az apjához hasonlították. De Lupin megrázta a fejét.

– Nem. Biztosan nem. Bár nagyon hasonlítasz rá. De a mozdulataid…

Fenébe. Harry hirtelen megörült, hogy nem kell sokáig Lupin mellett maradnia. Biztos volt benne, hogy volt professzora rövid úton rájönne, ki is ő valójában.

– Hollóhátas vagy ugye?

– Nem osztottak be – válaszolta Harry. „Nem, griffendéles vagyok,” gondolta magában.

Lupin értő pillantást vetett rá.

– Értem.

Ezen az estén nem beszéltek többet. Harry azonban nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Lupin valahogyan rájött.

Még Perselusnak is elmondta a gyanúját.

– Tudja.

– Nem. Vannak megérzései, és gyanakszik, de nem tud semmit.

Harry megint nem tudott elaludni. Túlságosan is ki volt merülve, az álom mégis elkerülte.

– Valami bánt téged – mondta nyugodtan Perselus, miután két órán keresztül halgatta Harry nyugtalan forgolódását. – Rémálom? Vagy történt valami?

Harry nem tudta, mit mondjon. És hogyan. És minek. Úgyhogy csak feküdt ott, csendben.

– Ugyanaz, mint két napja? – jött a következő kérdés.

– Igen – Harry hangja rekedt volt.

Perselus kifejezetten jól értett a vallatásához.

– A Weasley fiú volt az.

– Igen.

– Megbántott.

– Valójában nem is. Kihallgattam egy beszélgetést közte és Hermione között.

– Rólam beszélt, ugye?

– Nem – hazudta Harry. Erre a beszélgetésre még nem készült fel. Még nem. – Azt mondta, hogy át akarom venni Harry helyét és Harry barátait, hogy beférkőzzek a világos oldalra, és aztán eláruljam őket.

Perselus felkuncogott.

– Nem is olyan hülye ez a Weasley kölyök, ahogy gondoltam. Hiszen tényleg meg akarod szerezni Harry helyét, nem? Sosem nem gondoltam volna, hogy ő lesz az első, aki észreveszi a közted és a régi Harry közti hasonlóságot…

– Te észreveszed? – kérdezte Harry kíváncsian.

– Igen, számomra majdnem ugyanolyan vagy. De Albus azt mondja, megváltoztál. Én nem tudom megítélni. Minden nap látlak, láttalak, ahogy változol, és újraszervezed az életedet, úgyhogy fokozatosan megszoktam a változásokat. Albus nem. Ő alig lát téged, neki ezek a változások nagynak és hirtelennek tűnnek. Nehéz dolgom volt, hogy meggyőzzem, hogy nem egyik napról a másikra történt minden.

– De hiszen nem is változtam! – kiáltotta Harry meglepetten.

– Dehogynem, Quiet. És nem csak a jegyeid. Az egész viselkedésed. Azt hiszem, kezdesz felnőni –mosolyodott el. – És jó is, hogy változtál. Azt hiszem, ez az egyetlen oka annak, hogy Miss Granger még nem leplezett le.

– De ha tényleg felnőtt vagyok, miért futkosok hozzád minden hülye problémámmal? Miért nem tudom őket egyedül megoldani?

– Nem futkosol hozzám. Éppen ellenkezőleg. Mindig megpróbálsz mindent egyedül megoldani, bár nem kellene. Azért vagyok itt, hogy segítsek.

– A felnőtteknek nincs szükségük segítségre.

Ezen a ponton Perselusból kitört a nevetés. Nem valami boldog, gondtalan nevetés volt, inkább keserűen csengett.

– Azt te csak úgy hiszed.

Harry kétkedve nézett rá.

– Át akarsz verni. Te soha nem jössz hozzám a problémáiddal.

– Mert nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne hozzád fordulnom velük. Te a fi… izé… unokaöcsém vagy, és a mostohafiam. Nem hiszem, hogy jó ötlet az, amikor a szülők a gyerekeikkel beszélik meg a gondjaikat. Van barátom, akivel beszélgethetek, ha szükségem van rá.

Perselus felsóhajtott. Ez közel volt. Majdnem elszólta magát Harry előtt. A fiú biztos halálra rémült volna, azt mondja neki, hogy a „fiam”. Féltékenység mardosta. Féltékeny volt Potterre. És Quietusra. Harry úgynevezett apáira. És szégyellte magát e miatt a féltékenysége miatt.

Harry zavartan nézett rá. Nem tudta, mit akart neki Perselus először mondani. Hogy túlságosan fiatal? Hogy nem megbízható? Biztosan azt.

Perselus nem bízik benne. Bármit is mond, még mindig csak egy hülye kisfiúnak nézi, és a szülőkről meg a gyerekekről tett megjegyzése csak rontott a helyzeten.

És aztán ott voltak Ron szavai.

Igaza volt, mikor úgy döntött, hogy nem beszél Perselusnak arról, amit hallott. Maga is megbirkózik vele. Mindennek tetejébe nincs szüksége még Perselus megvetésére is.

De nem, nincs igaza, jutott most eszébe. Perselus soha nem vetette meg őt. Na jó, nem soha, de a nyár óta, és azóta felnőttként is kezelte. De akkor miért nem beszél Harrynek arról, mi bántja? Miért zárja őt ki az életéből? Megint a barátságról van szó, jött rá Harry, de mostanáig mindig úgy gondolt a barátokra, mint olyanokra, akik kölcsönösen megosztják egymással a dolgaikat. Hiszen ez volt az ő legnagyobb baja – annyira kevés dolgot oszthat meg velük, és ezért nem is válhatnak igazi barátokká, kivéve talán Neville-t.

Felhúzta a takarót az álláig, és szorosan belecsavarta magát. Keserűség mardosta, de nem engedett a sírásnak. A felnőttek nem sírnak. Felnőttek.

De ő nem felnőtt.

De Perselus azt mondta, hogy felnőtt.

Ez aztán teljesen összezavarta. Többé már nem tudta, mit gondoljon magáról.

És még mindig nem tudta, hogy mit gondoljon Perselusról.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény