Enahma portája
Enahma portája
Nyitó
 
Magyar HP oldalak
 
Magyar HP fanfic oldalak
 
HP fórumok
 
Magyar HP virtuális közösségek
 
Angol HP oldalak
 
Angol HP fanfic oldalak
 
Legfontosabb HP fanfic közösségek
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
* Elhagyott a félelem
* Elhagyott a félelem : Elhagyott a félelem (2)

Elhagyott a félelem (2)

  2005.06.18. 13:31


Idióta. Perselus egy idióta. Végre összeszedte magát, de látom rajta, hogy most meg a megmentésemen gondolkozik. A hülye. Engem már nem lehet megmenteni. Én itt fogok meghalni, te hülye, hülye, hülye… Ő meg majd lebukik, és Voldemort megöli majd velem együtt.

De én azt akarom, hogy éljen. Nem tudom, miért. De érzem, tudom, hogy vár még rá valami ebben az életben, valami feladat, amit nem is tudok pontosan meghatározni, de tudom, hogy létezik. Perselus nem halhat meg. Nem most. Nem itt.

Az első átok keményet üt.

Fájdalom.

Megpróbálok nem kiáltani.

Sikerült.

Forró fájdalom. Perselus szemét keresem. Amikor végre megtalálom, megnyugszom. Itt van. Nem vagyok egyedül.

A fájdalom szinte szétszaggatja a testemet, és be kell csuknom a szememet. Érzem, izzadni kezdtem, és vér van a számban. Elharaptam a nyelvem. És véres az arcom, mert ahogy az előbb elestem, eltört az orrom.

Fáj.

Perselus szemén pedig látom, hogy szenved. Talán jobban is, mint én. Nekem csak fizikai fájdalmaim vannak, de neki ott van az a sok lelki- és lelkiismereti probléma, amivel meg kell birkóznia.

Drága Perselus… Drága, elárult Perselus… Hányszor, hányszor próbáltam segíteni, de sosem hagytad… És most haldoklok, és egyikünk sem tud segíteni a másikon. S már azt is csak remélni tudom, hogy túléled a mai estét.

A következő átok gyomron üt, így térdre esve öklendezek a padlóra… S a következő átoktól már a saját hányadékomban hempergek. Bravó. Nem tudom, lehet-e embert ennél jobban megalázni.

De aztán Harold jut eszembe, amikor megtalálták őket. Saját, kedves dolgozószobájában, saját hányadékában feküdt. Valószínűleg ugyanez az átok. Harold és Emma… James szülei. S az én szüleim: nem biológiailag, csak minden egyéb módon, ami számít.

Ami számít. Nekem voltak szüleim, mert ott voltak ok. De Perselus mindig egyedül volt. S én túl kevés voltam. Egy igazi apára lett volna szüksége, hogy éljen. Hogy józan maradjon.

De ez már késő bánat. Talán Harold befogadta volna Perselust, talán nem… Nevetséges… Ezek az átkok elveszik a józan eszemet. Perselus és egy Potter! Még ha Harold bele is egyezett volna, Perselus soha nem fogadta volna el. Soha.

Átkozott büszkeség!

És ismét fájdalom. Néhány pillanatig képtelen vagyok gondolkodni.

Aztán… Semmi. Most mi van? Ki jön? Fejezzük végre be ezt a kegyetlen játékot!

Felnézek, Perselus szemeibe.

Ő következik.

Megdermedek.


 

Nem vagyok rá képes. Nem.

Érzem, ahogy apám könyöke a bordáim közé bök.

Felemelem a pálcát.

Kinyitom a számat.

De semmilyen hang nem hagyja el.


 

Szedd össze megad, Perselus! Ezek megölnek téged is!


 

– Perselus! – apám hangja hidegen szisszen. Ránézek. Hideg, jéghideg, éles szemek. Kegyetlen szemek. – Megteszed, de AZONNAL!

Jéggé vagyok dermedve. Nem tudok megmozdulni.


 

Micsoda csodálatos érzés nézni saját apádat, ahogy saját bátyádat bátorítja, hogy bántson! Micsoda szívmelengető érzés. Micsoda csodálatos család…

De tudod, Perselus, az öreg féregnek most az egyszer igaza van.

– Átkozz már meg, bolond – nyögöm ki nagy nehezen.

Remeg a keze.


 

Nem hiszem el. Quiet nem akarhatja, hogy bántsam! Nem, képtelen vagyok rá!

Nem bírom!

– Gyáva – suttogja, és elfordul.

Mintha valami kihűlt volna a mellkasomban. Quiet, ne, ne tedd ezt velem…

– Átkozd meg, kölyök, vagy mindketten meghaltok. – Ó, ez most hon szeretett anyám hangja. Igazán, csodálatos egy család…


 

Átka váratlan és fájdalmas. Térdre esek: éppen bele abba, amit az előbb hánytam ki.

Kitűnő, Perselus. Végre megértetted.


 

Nem hiszem el, nem tudom elhinni, hogy bántottam.

Meg akarok halni.

Mellé akarok térdelni, jó szorosan átölelni és meghalni vele együtt. De ő nem akarja. Miért?


 

Ez egyre rosszabb. Már vérzek is. Az átok tökéletesre sikerült: a vér mindenhol elöntött. Aztán elállt.

Aztán nem kapok levegőt, később nem vagyok képes nyelni.

S így tovább, a végtelenségig.

Második kör.

Ismét Perselus jön.


 

Most nyugodtabb vagyok, és valami olyan átkot választok, ami nem túl fájdalmas. Mégis látni, hogy szenved az én átkom alatt, szívszakasztó.

Újabb és újabb fordulók.

A negyedik kör.

Ismét én jövök.

De mostanra már vége. Soha többé nem átkozom meg az öcsémet. Még akkor sem, ha meg kell halnom. Sőt, jöjjön csak a halál! Kifejezetten tetszik az ötlet.


Látom a fényt a szemében, és tudom, hogy vesztettem.

Hülye, hülye Perselus.

De… a megkönnyebbülés is dolgozik bennem. Volt valami ezen a világon, ami képes volt elfordítani Voldemorttól és gusztustalan csapatától, s ez a „dolog” én voltam.

Tekintetünk találkozik.

A maszkjáért nyúl, s amikor leesik, szinte megrémülök. Arca vörös és könnyáztatta. Már jó ideje sírhat.

– Nem tudom folytatni – mondja egyszerűen.

Apánk a nyakához szorítja pálcáját.

– Átkozd meg!

Perselus nem mozdul. Látom rajta, hogy elhatározása végleges. Olyan jó lenne szólni hozzá, még a vége előtt! De apánk mindjárt megöli.

Becsukom a szemem. Nem akarom látni, ahogy meghal. Nyelek, ahogy a halálos átokra várok, amely életem utolsó reményét oltaná ki.

Remény… Hirtelen magam előtt látom Lily reményteljes arcát, amikor megkértem a kezét. Láttam az örömöt a szemében, és a reményt, hogy mindig ott leszek mellette, mindig szeretni fogom. Az igazság össze fogja törni őt, s világát… Remélem, James mellé áll majd. Mindkettejüknek nehéz lesz majd. És remélem, Perselust mellém temetteti majd. Nem a Piton-sírba, sötét elődeim mellé, nem. Szeretném, ha inkább Roxmortsban temetnének el, az ottani temetőben. Szerettem azt a helyet. Szerettem látogatni Harold és Emma sírját: mindig képes voltam nyugalmat találni azon a helyen, ahogy ott ültem, végtelen órákig a természetet hallgatva és saját jövőmön tűnődve. Lilyn és Perseluson tűnődve.

Az én bolond testvérem sosem fogja megtudni, hogy csak Lilyt szerettem nála jobban. Az én gúnyos, bolond testvérem.

Kinyitom a szemem, hogy élete utolsó percében megadjam neki azt a támogatást, amit ő nyújtott nekem ennek a rettenetes estének a kezdete óta.

– Sajnálom, Quiet – mondja, és látom fájdalmát . Milyen nehéz lehetett neki bántani, kínozni engem! Hiszen mindig védeni próbált, mindig vigyázott rám, és James és Sirius elleni gyűlölete is főként abból származott, hogy a tréfájuknak majdnem áldozatául estem… Tény, én sem szeretem túlzottan Siriust, pedig ő és Perselus eléggé hasonlítanak egymásra: nagyképűek, beképzeltek, makacsok, és csak ritkán gondolnak tetteik esetleges következményeivel. Na igen, de Perselus legalább szeretett engem, míg Sirius legalább annyira utált, mint Perselust. Hogy miért? Sosem fogom megtudni.

– Nincs miért. – Hangom rekedt és alig hallható, de látom, hogy Perselus meghallotta. Kicsit elmosolyodott, és én viszonzom mosolyát. Üdvöz légy az élők világában, drága testvér!

– Crucio! – Apám hangja vág, mint a kés.

Perselus úgy dől el, mint egy fa: nem rángatózik, nem kiabál és nem könyörög: e pillanatban több méltóságot mutat fel, mint amennyit valaha kinéztem volna belőle. Csak ujjai mutatják, hogy szenved: percei elfehérednek a szorítástól, aztán vér folyik ki a szája szélén.

Most olyan közel van hozzám… Megérinthetném, de egy újabb átok csapódik belém, és jó darabig nem vagyok magamnál. Amikor legközelebb ki tudom nyitni a szemem, Perselus már nincs sehol. A szüleink sem.

Megkínozzák őt is. A helyzet fájdalmas és megráz, de én sem vagyok jobb helyzetben nála. Az én kínzásom is folyik tovább.

Soha többé nem fogom látni a testvéremet. Még soha, semmiben nem voltam ennyire biztos.


Még sosem kínoztak meg Cruciatusszal. Soha. Talán furcsának tűnik ez, hiszem mindkét szülőm halálfaló, de még sosem bántották egyikünket sem. Ez volt az első alkalom.

Valószínűleg az utolsó is.

Rettenetesen fáj! Hogyan is használhattam ezt én magam is valaha? Hogyan is tehettem ezt másokkal? Hogyan? Miért? Miért lettem azzá, aki?

A fájdalom most tanítani kezd: Quietusnak végig igaza volt.

Hibáztam és elrontottam az egész életemet.

A szívem fáj, minden hideg, hideg.

Elvesztettem az életemet. Vége.

Mit, mit tettem? Hogyan tehettem?

Az érzelmi fájdalom bőven túltesz a fizikain, és ennek már nem vagyok képes ellenállni: felsikoltok. A kárhozottak sikolya ez: a kárhozottaké, mint amilyen én vagyok: aki arra kárhoztattam, hogy ilyen gyötrelmes halállal haljak, mégpedig annak a tudatában, hogy bűneimet sosem tehetem jóvá, annak a tudatában, hogy a pokolra jutok, amelyet megérdemlek, a dupla Cruciatus rettenetes fájdalmán keresztül, amit megérdemlek, MEGÉRDEMLEK!

Most azt szeretném, ha a szüleim még jobban, még erősebben átkoznának – hátha valamennyit mégiscsak vissza tudnék fizetni…

Könnyek folynak az arcomon, de bűneimet még óceánnyi könny sem lenne képes elmosni. Nincs oly bűnbánat és olyan penitencia, amely semmivé tehetné, és helyrehozhatná, hogy eltörölje a fájdalmat, amit okoztam, hogy visszahozza az embereket, akiket megöltem.

Nem akarok meghalni. Nem. Azt akarom, hogy kapjam meg a büntetést mindenért, amit elkövettem, és UTÁNA öljenek meg. Még jó, hogy mintha apa érezné ezt. Bár egy kicsit gyenge az átka – több, nagyobb büntetést érdemlek ennél! Azt akarom, hogy engem is kínozzanak meg úgy, mint Quietust, azt akarom…

Kiáltozok és sírok, már az sem érdekel, a szüleim, vagy a többi halálfaló mit gondol majd rólam. Nem érdekel, ha gyávának, vagy gyengének gondolnak, megérdemlem a megvetésüket, mindenki megvetését…

A pokolba is, mi ez? Mintha gyengülnének az átkok.

Felemelem a fejem, és apámra nézek.

– Mi van, már a fiadat megbüntetni sem vagy képes? Ez nem volt valami sok…

Látom, ahogy feldühödik újra, és megátkoz. Hátam ívbe hajlik a fájdalomtól, ahogy egyre erősebben és erősebben támad. A világ kezd egy színesen kavargó, fájdalmas halmazzá válni körülöttem, és már nem látok, nem hallok, nem érzek…

Aztán egy rövid parancs véget vet a fájdalomnak.

– Elég legyen, Perselus. – A Nagy… nem. Voldemort az. – Gyere. Fiatalabb fiad megkapta megérdemelt büntetését. Ami meg őt illeti – mutat rám –, hagyd békén. Hiba volt arra kényszerítened, hogy részt vegyen ebben. Tudnod kellett volna, hogy… szereti az öccsét.

A „szereti”-t úgy mondja, mintha valami különösen is gusztustalan dologról beszélni. Majdnem kiköp.

Hogyan tisztelhettem ezt a rohadékot valaha is?

Hogyan tisztelhettem a szüleimet?

Quiet… mindjárt vége. Meg akarlak menteni, de legalábbis szeretnék ott lenni életed utolsó pillanatában, de nem vagyok rá képes. Nem tudok mozdulni. Talán azok az átkok mégsem voltak olyan gyengék. De most nem érzem a mellékhatásokat: gondolataim a fő csarnokban időznek, testvérem körül.

Látom, ahogy a három személy elhagyja a szobát, ahol fekszem. Látom, hogy belépnek a csarnokba.

Tudom, hogy azért mennek, hogy a testvéremet megöljék.

Az idő mintha lelassult volna. Minden lépés, amit megtesznek egy örökkévalóságnak tűnik.

Meg akarom állítani őket.

Újra könnyek folynak az arcomon.

ÁLLJ! Remegek, nem tudok felállni. Ok meg nyitva hagyják az ajtót maguk mögött. Rohadékok!

Nem láthatom már Quietust. Soha többé.

QUIETUS!

NE! – sírja a lelkem.

De senki sem válaszol az imádságomra.


Perselus sikolyai élesen ütnek. Miért sikoltozik? Hiszen láttam, hogyan hordozta a Cruciatust csöndben. Miért alázza meg hát így magát?

Perselus, kérlek, kérlek, hallgass el! Ez jobban fáj, mint a fizikai bántalmazás. Mit csinál apánk, a vén rohadék, mit tett veled?

Biztos vagyok benne, hogy az én fájdalmam eltörpül a tiéd mellett.

Becsukom a szemem.

Haldoklunk. Hosszan, fájdalmasan.

Aztán megértem Perselus fájdalmát is. Ő is tudja, hogy vége. Ő is tudja, hogy most a halállal nézünk szembe. De ő még nincs felkészülve. Túl sok van a számláján ahhoz, hogy békével fogadja. Nincs békéje: ő most a pokollal néz szembe.

Megremegek.

Pokol… kárhozat…

Édes Istenem…

Perselus…

Perselus…

Olyan jó lenne, ha segíteni tudnék, ha legalább egy részét hordozhatnám annak a tehernek, amely a te vállaidat nyomja! Szeretném, ha vigasztalást találnál. Elfogadást. Nyugalmat. De nem fogsz, és én tehetetlen vagyok, és haldoklom.

Nem is meglepő ez most, a hatodik kör alkalmával.

Már csak hat halálfaló maradt hátra az életből.

Fájdalom.

Négy.

Fájdalom.

Három.

Fájdalom.

Kettő.

Fájdalom, és támadó pánik.

Egy.

Pánik, pánik, még ha nincs is fájdalom.

Pánikba estem. Tom mindjárt itt lesz, és vége, vége…

Ő felemelkedik a trónjáról és… elhagyja a csarnokot. Abba a szobába lép be, ahonnan a bátyám sikolyai jöttek.

Kétségbe esek. Először Perselust öli meg.

Kiszárad a torkom. Megfagy a vérem. Megáll a szívem, ahogy azokra a szavakra várok, amelyek majd kettétépik Perselus életének fonalát. Adava Kedara.

Sosem hallom meg őket.

Tom szüleimmel tér vissza. Ez azt jelentené…? Ne, nem lehet. Perselus életben van, ugye? Életben, életben! Ismételgetem, mint egy mantrát.

És most, Tom végre hozzám lép.

Ránézek.

– Most meghalsz.

– Tudom – válaszolom egyszerűen. Nyugodtan. Annyi méltósággal, amennyire csak képes vagyok.

Felemeli a pálcáját.

Az idő megáll.

– NEEEEE! – Hallom Perselus kétségbeesett kiáltását a másik szobából. Megnyugszom.

Életben van.

Szeretlek, Perselus. Kérlek, vigyél vissza Roxfortba. Kérlek, vigyázz Lilyre. Kérlek, találj rá az életben a boldogságra. Kérlek. Tedd meg értem. Tedd meg.

Ökölbe szorítom a kezemet, hogy ne remegjen, és egyenesen Voldemort szemébe nézek.

Szeretlek, Lily.

Szeretlek, Perselus.

Szeretlek, élet. Nem akarok meghalni.

Küzdök a hányinger ellen. A pislogási kényszer ellen.

Elfogadom, ami jön.

– Adava Kedavra.

Hagyom, hogy lecsukódjanak a szemeim.

Vége.

Szeretlek, Quiet – mintha hallanám Perselus szavait.

Perse…


 

Hallom a rohadék szavait: „Most meghalsz.” Quiet, honnan van ennyi erőd? Ahogy halkan válaszolsz neki, tudod, irigyellek. Én sosem lettem volna képes így válaszolni.

Fáj, amit mondasz. Fáj, hogy a halálra készülsz.

Nem tudom elfogadni.

Mintha a szívemet próbálná valaki kiszakítani.

Ne, kérlek, ne halj meg! Csinálj valamit! Fogadd el az ajánlatát, légy szabad és menekülj el!

De a másik felem, a most megtalált józan felem megérti. Kérlek, sose fogadd el az ajánlatát, sose légy a rabszolgája, ne úgy, mint én! Ne légy olyan élőhalott, mint én, mint mi… ne… kérlek, ne…

Nem tudom, miért ordítok, melyik felem próbálja így kifejezni magát, ebben a rettenetes, állati üvöltésben:

– NEEEEE! – Kiáltásom szinte kettéhasítja a levegőt.

Ő nem válaszol. De hallom a gondolatait.

Szeretlek, Perselus, gondolja.

– Adava Kedavra.

Szeretlek Quietus, gondolom. Remélem, hogy hallod.

Aztán vége.

Jó néhány órába kerül, mire elérem a fő csarnokot négykézláb. Rettenetesen gyenge vagyok.

Quiet ott fekszik a vér és a hányadék közepén, teste mintha még mindig feszült lenne. Mellétérdelek, és a mellkasomhoz ölelem a fejét, szorosan.

– Bocsáss meg, Quiet. Elárultalak. Hagytam, hogy megöljenek. Az én hibám volt.

Nem válaszol.

Halott.

A testvérem halott.

Quiet is halott.

Érzem, hogy könnyezek. Hajába temetem az arcom, s érzem a vér és az izzadság szagát, a szenvedés és a fájdalom szagát.

Nem tudtam megmenteni.

Aztán egy idő után sóhajtok, és felemelem élettelen testét, úgy tántorgok a bejárat felé. Voldemort elég komoly kegye ez, hogy elvihetem és megadhatom neki a méltó temetést. Komoly kegy. Tényleg az.

De csak még jobban gyűlölöm érte.

Miért nem hagyta, hogy az apám megöljön? Nem kell a kegye. Meg akarok halni.

De tudom, mit kell tennem.

Elmegyek Dumbledore-hoz, és megkérem, hogy temessenek a testvérem mellé a dementorcsók után.

Megkönnyebbülés hullámzik végig rajtam. Mindjárt vége. És Dumbledore, tudom, elég nemes lelkű ahhoz, hogy megtegye, amire kérem.

Elérem a hoppanásgátló varázslatok határát.

Eltűnök, s mikor újra összerakódik körülöttem a világ a Tiltott Rengeteg hoppanálási pontján vagyok. Quiet még mindig a karomban. Súlya mint egy pilléé, könnyedén emelem.

Még mindig sírok, mint egy kisgyerek

Quietust az igazgató irodájába viszem.

– Hippogriff – adom meg a jelszót a kőszörnynek, Dumbledore legújabb mániája a ritka élőlényekkel, s még most is örülök, hogy megváltoztatta. Azelőtt „vérfarkas” volt, és utálom a vérfarkasokat, különösen is egy bizonyos példányt…

A testet az igazgató kanapéjára teszem, s amikor felnézek, látom, hogy Dumbledore arcán rettenetes döbbenet ül. Nem tudom miért: mert Quietus halott, vagy hogy engem sírni lát? Talán mindkettő.

– Meghalt? – Hangja alig hallható.

Bólintok.

– Nem tudtam megmenteni. Apám átadta Voldemortnak. Megkínozták… megkínoztuk. Végül Voldemort megátkozta a halálos átokkal… – Nem vagyok képes többet mondani. A lábam összecsuklik alattam, s a földre rogyok a kanapé mellett, halott testvérem mellett. – Halott, meghalt, igazgató úr… halott…

Csak most esik le, hogy kétszer is hangosan kimondtam Voldemort nevét a tisztelet, vagy a félelem legkisebb jele nélkül.

Már nem félek többé.

Már nem félem többé. És természetesen nem is tisztelem többé.

– Kérem, igazgató úr, adjon át az auroroknak. Voldemort követője vagyok. Egyike voltam Quietus kínzóinak. Gyilkos vagyok. Nem érdemlem meg, hogy éljek. Kérem… – Természetesen a fő, önző motívumot nem említem: hogy nem akarok élni többé.

Nem válaszol. De érzem, ahogy erős karok átölelnek és szorosan tartanak.

Ölelés…

Még sosem ölelt így senki, és én hagyom, bármennyire is tudom, hogy nem érdemlem meg.

A csend teljes körülöttünk, sírásom alig hallható.

Mikor végre megnyugszom és az igazgatóra nézek, meglepve látom, hogy az ő arca is nedves. Szemei élettelenek, hiányzik belőlük a szokásos vidám csillogás. Csak ülünk egymással szemben.

Egy idő után ismét megpróbálkozok. Felhajtom a bal ruhaujjamat, és megmutatom az alkaromat.

– Igazgató úr, amint látja halálfaló vagyok. Kérem, hogy adjon át a Minisztériumnak. És… ha lehet ilyet kérni, majd Quietus mellé temessenek, ha… ha…

– Nem adom át a minisztériumnak, Perselus. – Hangja kedves, és az, hogy a nevemen szólít, megható. Mégis, éppen ez az, ami a legjobban fáj.

– Nem akarok élni többé, igazgató úr – mondom udvariasan. Sosem merném a nevén szólítani. – És nem érdemlem meg, hogy éljek… – suttogom.

Ő sóhajt. Aztán csak ülünk.

– Te szeretted Quietust – mondja váratlanul, és megsimogatja Quietus fejét.

Válaszként bólintok.

– Én is szerettem őt. – Vallomása megindít. Aztán hozzáteszi: – Nem adlak át nekik. Vannak még dolgok az életedben, amelyekért élned kell.

– Talán igen, talán nem – ellenkezek. – De halálfaló vagyok. Megöltem és megkínoztam embereket. A saját öcsémet nem voltam képes megmenteni. Megérdemlem a halált.

– Nem, ez nem így van.

Nem értem, mit akar ezzel mondani. Talán hogy nem érdemlek meg egy ilyen könnyű halált? Vagy életet érdemlek, nem halált? Kérdően nézek rá.

Ő természetesen nem válaszol.

Így hát megint csöndben ülünk.

Lassan megnyugszom. Becsukom a szemem, és észre sem veszem, hogy elalszom.

Amikor néhány órával később felébredek, egyedül vagyok az irodában. Az igazgató és Quietus már nincsenek itt. Csak én egyedül, egyedül ezzel a fájdalomra megtartott élettel, és a következő ötven, vagy több év lehetőségein gondolkozom. Már maga a gondolat rosszullétet okoz: ötven év, tele megbánással és rossz emlékekkel, egyedül a sötétségben a szó minden értelmében…

Nem akarok élni. De Dumbledore azt akarja, hogy éljek. Így tehát találnom kell valami módot, hogy meghalhassak – az ő beleegyezésével. A válasz magától értetődő.

Lelkem, szívem, életem félbeszakadtak. Nem vagyok többé egész. Nem félek már a haláltól. S mindezek mellé megvan a megfelelő mennyiségű eszem a dologhoz. S így talán még halálom képes leszek jóvátenni valamennyit azokból a rettenetes dolgokból… S mire Voldemort halálos átka végül utolér, kész leszek, vagy legalábbis készebb, mint most.

Amikor az igazgató visszatér a szobába, hozzálépek, meghajtom a fejem, és esküszöm:

– Én, Perselus Piton ezennel a testvérem nevére fogadom, hogy közös ellenségünk, Tom Rowle Denem ellen harcolok, amíg csak el nem pusztul. Az életem sem sajnálom. Kémkedni fogok magának, Albus Dumbledore, követem a parancsait és engedelmeskedek magának amíg csak élek.

Megdöbbenve néz rám, de nem tehet semmit. Az eskü immár elhangzott, akár tetszik neki, akár nem.

– Perselus, én nem… – suttogja gyengén, de aztán a szemembe néz, és félbeszakítja magát. – Elfogadom az esküdet, bár szerettem volna, ha végre szabad lettél volna…

– Én nem lehetek többé szabad, igazgató úr. A bűnök, amiket elkövettem itt vannak, és itt is lesznek, amíg meg nem halok. Szeretném valahogy jóvátenni őket. Egy részét annak a rossznak, amit elkövettem, bár tudom, hogy sosem leszek rá képes…

Megértés csillan a szemében. És aggodalom. Hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak néz ki.

– Értem, Perselus – sóhajt. – De ez háború. Nem vagy felelősségre vonható mindazért, amit tettél. Parancsra tetted.

– Az én döntésem volt, hogy csatlakozom Voldemorthoz. Nekem kell a felelősséget is hordoznom érte. – Nincs bennem semmi bizonytalanság. S bár értem, mit akar ő mondani, tudom, hogy nekem van igazam. Voldemort parancsaira tettem, amit tettem, éppen úgy, ahogy a közkatona engedelmeskedik a tisztnek, de az én esetemben nem volt kötelező a katonai szolgálat.

Persze lehet mondani, hogy fiatal voltam, és nem fogtam fel döntésem lehetséges jövőbeli következményeit, és ez részben talán igaz is. De sok olyan ember él a világon, aki nem csatlakozott hozzá, lett légyen bármilyen fiatal, sőt, éppen ellenkezőleg, úgy döntött, hogy harcolni fog ellene. Jobban meg kellett volna gondolnom a döntésemet. Nem tettem. Felelős vagyok.

Az igazgató láthatóan érti ki nem mondott szavaimat. Bólint.

– Quietust négy nap múlva temetjük. A Minisztérium szeretné még megvizsgálni a holttestét, mielőtt megadná a temetési engedélyt.

– Négy napra van szükségük? – Meg vagyok döbbenve.

– Elég sok dolguk van manapság – válaszol, a szemeiben különös, fájdalmas fény.

Igen. Elég sok dolog – ismét csak Voldemortot jelenti.

– Visszavonulnék, igazgató úr – mondom egy idő után.

– Albus – mondja, és én meglepetten pislogok.

– Tessék?

– Albus – ismétli. – Quietus is Albusnak hívott – magyarázza.

Valami váratlan érzés ragad torkon.

– Értem – nyögöm.

Soha nem fogom megérteni Dumbledore-t.

A szobámban sötét van.

És hideg.

Olyan, mint a pokol. Mert a pokol nem meleg, forró, fényes. A pokol az a szűk, jeges gödör, amit az életednek hívsz.

Remegek, de nem szítom fel a tüzet. Nem érdemlek meleget.

Nem érdemlek fényt.

Talán hiba volt felajánlani a szolgálataimat a világos oldalnak. Hiszen nem érdemlem azt sem, hogy velük dolgozhassam. Hideg vagyok és sötét.

És rettegek a jövőtől. A jövő hideg és sötét, és sosem fogom megtalálni benne azt a békét és megbocsátást, ami után mindig vágyódni fogok. Béke és megbocsátás! Látom magam előtt az utat, ami rám vár, telve félelemmel, egyedülléttel és sötétséggel. Mindazzal, amit megérdemlek.

A végén pedig ott állok én, a szívtelen, gonosz féreg – egyedül, egyedül, mindig egyedül.

 
Vélemények
 
Segédanyagok
 
Index
 
Ajánlatok
 
Tira Nog
 
Saját fanfiction
 
My English fanfictions
 
Links to my English fanfictions
 
Linkek az írásaim fordításaihoz
 
Erdélyi kopó
 
Számláló
Indulás: 2005-06-17
 

Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!