Késő délután volt, majdnem alkonyat, mire a Roxfort épületének nagykapujához ért. Amikor megállt előtte, az ajtó lassan, méltóságteljesen kitárult, mint mindig, amióta Albus Dumbledore felvállalta azt az áldozatot érte, amely végül az életébe is került – volt igazgatójának szeretete miatt volt ez is, mint annyi minden az életben.

Belépve a nyáron is kellemesen hűvös előtérbe, gondolkodás nélkül vette a lépcsők felé az irányt. Sajnos Roxfortban még mindig nem lehetett hoppanálni, így fájó lába ellenére kénytelen lesz több emeletnyit megmászni belőlük. Sőt, egy egész toronynyit.

Nagyot sóhajtva fogott neki a mászásnak.

Régen járt errefelé, lehetett annak már vagy három éve is, McGalagony 100. születésnapján, de akkor nem kellett ilyen magasra másznia, csak az igazgatói irodáig, amely az első emeleten volt, utána meg a nagyterembe.

De a Csillagászati toronyban még régebben volt – igen, akkor volt ott utoljára… Akkor, amikor véget akart vetni az életének, és Hermione visszatartotta.

S tudta, biztos volt benne, hogy Serent is ott fogja találni.

Serent… Igen, Serent. Nem hagyta, hogy kételyei elbizonytalanítsák. Az a fiú, akit ott fog találni, Seren Potter lesz, bárminek, bárkinek is látszik majd. Bárhogy beszél is. Bármennyi gyűlölet és keserűség szól is majd a szívéből.

– Harry?

Az öreges hang megállította, miközben fájdalom futott át rajta.

– Igazgató úr?

– Már régen nem az, édes fiam – mosolygott Dumbledore vidáman egy tájképről, ahol éppen két paradicsommadár társaságában üldögélt. – Minerva már jó pár éve átvette a helyemet. Serent keresed?

– Őt. Fent van, nem?

– Bizony. S hogy a hasonlóság teljes legyen, még whiskyt is láttam nála.

Harry meglepődött.

– Maga látott engem… felmenni a toronyba? – zavarba jött és elvörösödött. Azt hitte, gyávaságának e szégyenletes titkát csak Hermione ismerte.

– Persze, hogy láttalak. Mit gondolsz, ki küldte utánad Miss Grangert? Elnézést, Mrs. Pottert?

– Én… azt hittem, magától jött.

– Magától is. Éppen csak az irányra volt szüksége. Nem úgy, mint neked most. De hát te már tizenhét éve ismered Serent.

– Ez így van. És… szeretném megköszönni, hogy megismerhettem. Ha maga… de mindegy, most sietek. Nehogy baj legyen.

– Nincs baj. Mr. Potter egyenlőre csak ül és bámul maga elé. Azt hiszem, még nem ivott eleget. Remélem ismersz valami jó kijózanító bűbájt…

Harry elővette pálcáját, és ráfogta Dumbledore képére.

– Sobrius.

Az öreg varázsló hangosan felnevetett úgy, hogy a könnyei potyogtak.

– Azt hiszem, ezzel már elkéstél fiam. A bűbáj minden bizonnyal hatásos, de még pre-mortem kell alkalmazni, bár egyébként sem hiszem, hogy engem valaha is ennyire egyszerűen ki lehetett volna józanítani. Na, menj. Seren már vár.

– Ezt kétlem.

– Te is tudod, hogy értettem.

Harry sóhajtott és bólintott.

***

Hányingerrel küzdve éppen a hatodikat akarta húzni az üvegből, amikor az egész egyszerűen eltűnt a kezei közül.

Régen pedig elég jól bírta az italt. Nem lett tőle erőszakos, mint az apja, vagy nyálasan szétfolyó, mint az anyja. Ő a csendes részegek közé tartozott, akik csak ültek és jobban érezték magukat.

Most még alig ivott meg két decit, és rosszul volt, ráadásul még az üveg is eltűnt… Valami akaratlan önvédelmi mágia lehetett… De alig gondolta ezt a mondatot végig, egy ismerős hang „Sobrius”-t suttogott, s a következő pillanatban minden eddigi küzdelme, hogy alaposan leigya magát, semmivé vált.

Dühösen fordult az ap… Potter felé, de igazából nem tudott semmit sem mondani.

Potter (Milyen nevetséges! Hiszen ez az ő neve is!) helyet foglalt az egyik kiugró kőpárkányon, miközben végig őt nézte. Szemeiben nem a szokásos keménység csillogott, hanem valami egészen más: szomorúság, fájdalom, és megértés. Ez utóbbi volt az, aminek hangot is adott:

– Tudom, mit érzel.

Seren megrázta a fejét.

– Nem, nem tudod – suttogta, és kezei ökölbe szorultak. – Fogalmad sincs róla…

Potter nagyot sóhajtott, és megdörzsölte nyakát. Látszott rajta, hogy fáradt, és Serennek egy pillanatra eszébe jutott ap… Potter fájdalmas üvöltése ott a kórházban – alig néhány órával ezelőtt, s mielőtt még meggondolhatta volna magát, a szavak már kint is voltak:

– Nem lett volna szabad kijönnöd a kórházból…

– Muszáj volt kijönnöm. Muszáj volt idejönnöm és beszélnem veled. Mindennél fontosabb. Utána majd csak összeraknak azok a gyógyítók…

– Rajtam úgysem tudsz segíteni – felelte Seren, de belül arra gondolt, hogy olyan jó lenne, ha mégiscsak tudna…

– Huszonhét évvel ezelőtt én voltam ugyanitt, ugyanígy egy üveg whiskyt szorongatva, s megpróbáltam bátorságot gyűjteni arra, hogy egy ugrással befejezzem magam és Voldemort földi pályafutását.

– Te és Vol… Voldemort? – nézett értetlenül apjára.

Ő ugyanilyen értetlenül nézett vissza.

– Azt hittem, már rájöttél a tegnapi események után. Amikor legyőztem Denemet, Mostramenciával, hasonlóan, mint ahogy tegnap te küzdöttél ellene, valami… valami rosszul sült el. Anyáddal utólag elemezve a dolgot azt gondoljuk, hogy az én hibám volt, mert engedtem, amikor Denem a saját indokait akarta megmutatni nekem – végig bennem volt a kíváncsiság, hogy mi lehetett annak az oka, hogy neki így alakult a sorsa. Kettőnkben olyan sok volt a közös vonás… Ezért hagytam, hogy megmutassa az emlékeit. És ez hiba volt. Kíváncsiságomon keresztül végül önmagának egy részét belém mentette, s bár Voldemort elpusztult, az én emlékeim között ott éltek az övéi, és azzal fenyegettek, hogy felfalják azokat, elpusztítják mindazt, aki én vagyok. S bár gondolom Perselus Piton emlékei között van jónéhány rettenetes, biztos vagyok benne, hogy Denemével nem kelhetnek versenyre. Két napig küzdöttem ellenük, és hiába voltam addigra elég jó Artimenciából, az Elme Művészetéből, beláttam, hogy veszítettem. S mivel nem akartam, hogy Voldemort még egyszer fenyegetés lehessen erre a világra – nem akartam azt, ami végül tegnap bekövetkezett –, feljöttem ide, hogy a harc utolsó csatáját megvívjam magammal. Úgy éreztem, önzőség lenne részemről, ha életben maradnék.

Seren nem tudott nem figyelni apjára. Bár nem róla szólt, hanem magáról, mégis, mintha minden szó neki szólt volna… Lerogyott egy párkányra vele szemben, s arcát kezébe temetve hallgatta a történetet.

– Anyád volt az, aki utánam jött. Kiverte a kezemből az üveget, és két hatalmas pofont adott, utána pedig hagyta, hogy sírjak… Igen, sírtam. Olyan sok mindent elvesztettem abban a háborúban: először a szüleimet, aztán a keresztapámat, a legjobb barátomat, aztán Dumbledore-t, aki miattam áldozta fel magát, s végül, úgy éreztem, saját magamat is, aki butaságával elpazarolta Dumbledore áldozatát… Meg akartam halni. De Hermione nem hagyott. Pedig akkor még csak barátok voltunk. Tudod, ő Ronnal járt, és ha Ron túlélte volna a háborút, minden bizonnyal másképp történtek volna a dolgok. Talán ma már nem élnék… Ki tudja? A dolgok végül így estek meg, és néhány héttel később, a RAVASZ-ok letétele után közösen úgy döntöttünk, hogy itt hagyjuk a varázsvilágot.

– Miért? – kérdezte Seren. Nem csak ő nem értette, de az a valaki ott belül szintén értetlenül vette az események ilyen fordulatát.

– Egyikünk sem akart többé pálcákat, halálfalókat és aurorokat látni. Másrészt pedig nekem, mint Voldemort legyőzőjének, nem hagytak volna egy percnyi békét sem. Márpedig akkor leginkább arra volt szükségem…

– Nehéz volt elviselni a rajongókat? – kérdezte Seren gúnyosan, bár közben tudta, hogy a kérdés nem is annyira a sajátja volt.

– Ezt neked is tudni kéne. Éveken keresztül milyen sokszor jöttetek haza Barrysszal panaszkodva emiatt…

A Piton-féle gondolatok zavarba jöttek azoktól az emlékektől, amelyek Serennek rögtön beugrottak.

– Barrys ezért nem ment el egy csapathoz sem kviddicsezni – mondta halkan. – Mert azt mondta, hogy nekik csak a Potter név kell, nem ő.

– Á, szóval ez volt az oka… – Potter arcán fájdalom futott végig. – Sosem mondta…

– Nem akarta, hogy tudd. Azt mondta, hogy úgysem tudnál tenni ellene semmit.

***

Harrynek a szavak az elevenébe találtak. Úgysem tudott volna mit tenni…

– Talán tényleg nem – mondta halkan. – Mégis, ha elmondta volna… de mindegy. A lényeg, hogy az én helyzetem még Barrysénél is rosszabb volt. Most már nem tűnik annak, de hát mostanra már egy unalmas, sánta, pocakosodó és kopaszodó negyvenöt éves férfi vagyok, aki egy unalmas házasságban él már huszonkét éve, és van két fia…

Seren megrázta a fejét.

– Nem is vagy pocakosodó.

– De sánta és kopaszodó. Ez semmi esetre sem dobja fel a Szombati Boszorkány olvasóit annyira, mint például Barrys újabb kalandjai…

Mindketten felnevettek. Aztán Harry újra elkomolyodott.

– Akkor majdnem tíz évet éltünk a mugli világban. Ebből az első négyet szigorúan barátokként. Nagyanyádéknál laktunk… végül ők voltak azok is, akik miatt sikerült észrevenni, hogy a kapcsolatunk már több, mint baráti…

– Hogyan? – kérdezte Seren, és Harry csak most jött rá, hogy még soha nem beszélt erről egyik fiával sem. Pedig ez nem tartozott még ahhoz a témához.

– Nem akarattal, tudod. Éppen csak megkérdezték egy reggeli alkalmával, hogy mikor házasodunk végre össze. Akkor összenéztünk anyáddal, és Hermione azt mondta, hogy igazából még nem gondoltunk erre… Ők akkor azt javasolták, hogy legyen ősszel, én meg azt mondtam, hogy az megfelelő – és össze is házasodtunk. Aztán Hermione befejezte az egyetemet és megszületett Barrys. Aztán… Barrys két év körül lehetett, amikor levelet kaptunk McGalagonytól, aki sürgősen beszélni akart velünk. Én nem akartam menni…

– Te mit csináltál a mugli világban? Egyetemre jártál, mint anya? – kérdezett közbe Seren, és Harry tudta, hogy jórészt azért, hogy időt nyerjen.

– Vagy két évig nem csináltam szinte semmit, csak a Hermione által megrendelt könyveket olvastam, és Artimenciát tanultam. Ezen kívül pedig a szülei rendelőjében dolgoztam a betegfelvételnél. Unalmas munka volt, de jól tudtam mellette tanulni. Utána pedig nagyapád nyomására elvégeztem a fogorvosi szakot…

– Te fogorvos vagy? – Seren hatalmasat nézett.

– Három évet dolgoztam csak fogorvosként… aztán visszajöttünk ide, ahol felvételiztem az aurorképzőbe. De igazából egyik munka sem volt túl alkalmas számomra a lábam miatt.

– Mikor sebesültél meg?

– Amikor hatodéves voltam a Roxfortban, és a fejembe vettem, hogy bosszút kell állnom a keresztapámért… nem sokon múlt, hogy nem maradtam ott… Egyedül mentem Bellatrix Lestrange után.

– Tipikus, meggondolatlan, mint ap… – Serennek valahogy sikerült Piton félmondatát félbeharapnia. – Bocs – motyogta.

– Nem kell bocsánatot kérned. Ha egy kicsit jobban megerőlteted az agyad, bizonyára emlékezni fogsz rá, hogy Piton mentett meg Bellatrix kezéből – s vágta el magát Luciusnál is, akitől addig az információkat szerezte.

***

Tényleg emlékezett rá. Ettől persze ismét csak feldühödött Potterre – bár valahogy még a Piton-rész is képtelen volt összekötni apját azzal a Potterrel, akit akkor megszabadított. A valóban sánta és kopaszodó Harry Potter ugyanis nehezen volt összeegyeztethető azzal a jóképű és sármos James Potterrel, akit a fiúban is utált.

Ez a férfi itt más volt – más, mint akinek ő gondolta 17 évig a fiaként, vagy azelőtt… nagyjából egy másik tizenhétig, amikor ő volt a felnőtt, és Potter a gyerek.

De most már nem lehetett a fő kérdést sem tovább halogatni.

– McGalagony miattam írt, ugye?

– Igen, de… igazából nem is ő volt az, aki beszélni akart velem, hanem Dumbledore, akinek a portréja ott lóg az igazgatói irodában… Igaz, mindig azoknál a madaraknál tanyázik – fűzte hozzá halkan morogva.

– Dumbledore? Hogyhogy? – kérdezte Seren, nem véve tudomást az utolsó megjegyzésről.

– Ő tudott egy titkot, amit sosem mondott el Pitonnak.

Seren lehajtotta a fejét. A kijelentés pofonként érte, de nem szólt közbe.

– Mégpedig azért nem, mert Piton neveltetése folytán gyűlölte a sárvérűeket és a többi, nem tisztavérű varázslót. És hát Piton gyűlölte James Pottert és a feleségét Lily Evansot. Így van?

A kérdés készületlenül érte, de nem kellett sokat gondolkoznia. Emlékei világosan szóltak.

– Így.

– Pedig Lily Evans nem volt teljesen mugli származású. Az ő apja, Percy Evans, gondolom a Perseus rövidítéséből, Piton apjának a kvibli ikertestvére volt. Az öreg Augustus persze megölte volna a kvibli fiút, ha a felesége időben nem menekíti a muglik közé – így már csak az asszonyt tudta kivégezni, de persze azt gondosan megvárta, hogy a tisztavérű varázslófiút előbb valamennyire felneveli…

– Te és… és Piton… és én… rokonok vagyunk? – Serent a hír olyan erővel érte, hogy alig volt képes tisztán gondolkodni. A tegnapi események eddig érthetetlen része hirtelen értelmet nyert. – És akkor Barrys is…

– Így van. Anyám és Piton unokatestvérek voltak, de az ikertestvér szülők miatt ez a rokonság majdnem olyan erős, mintha testvérek lettek volna. Ezért voltalak képes teljesen örökbe fogadni. De ez már később történt. Akkor, amikor McGalagony hívására végül megjelentünk az irodában – Barrys is ott volt, és rettentően élvezte azt, hogy a képek mozognak és beszélnek –, Dumbledore még csak a tényeket mondta el, aztán megkérdezte, hajlandó lennék-e arra, hogy ezt a rokonságot elismerjem? Nem értettem, mire gondol. Akkor ő meg McGalagony elmondták, hogy Pitonra az előző napon rárobbant egy teljes üst félrefőzött zsugorítófőzet, s a Szent Mungóban csak úgy tudták megmenteni az életét, hogy hagyták, hogy a bájital kifejtse a hatását, és Piton visszafiatalodjék egy újszülötté. S az elrontott főzet miatt még csak vissza sem lehetett fordítani az egészet. Piton nem létezik többé, csak az a kisgyerek a kórházban.

– Szóval akkor… – Seren nem tudta befejezni. Torkát rettenetesen szorította valami és szédült.

– Akkor Dumbledore közölte, hogy én vagyok az utolsó élő hozzátartozó. Meg persze a Dursley-k… Most már biztosan emlékszel, Piton és én… nem igazán kedveltük egymást. De az teljesen biztos volt, hogy Petunia néni soha nem lett volna hajlandó még egy varázslót felnevelni. Ez azt jelentette volna, hogy a csecsemőt árvaházba adják. De akkor McGalagony megmutatta a Roxfort Nagy Naplóját, amelybe egy varázspenna minden újonnan született varázsló és boszorkány nevét beírja, és ott voltál te is. De nem mint Perselus Piton, hanem csak Piton, keresztnév nélkül. Még a szülők neve mellett sem állt semmi. A napló érzékelte a világra jöveteledet, de a személyazonosságodat már nem. Akkor, emlékszem, Hermione megkérdezte Dumbledore-t, hogy ez valóban azt jelenti-e, amit ő gondol, hogy az a kisgyerek nem Perselus Piton, hanem csak egy kisgyerek, és Dumbledore persze igent mondott. Innentől nekem nem volt lehetőségem megszólalni. Anyád rövid úton átvitt minket a Szent Mungóba, ahol egy Invictus nevű gyógyító, az egyetlen, akinek tudomása volt a valódi személyazonosságról, megmutatott téged. Egy teljesen átlagos kiskölyök voltál, sötétkék szemekkel és fekete hajjal. Az egyetlen furcsa dolog volt, hogy nem sírtál, csak feküdtél ott, mintha tudtad volna, hogy nincs senkid a világon… Akkor Hermione a kezembe nyomta Barryst, s felvett téged, és el volt végezve. Hazavittünk. Nagyanyádék rettenetesen boldogok voltak, s lassan nekem is sikerült belátnom, hogy anyádnak igaza volt. Ráadásul te nagyon apás voltál. Még az első szavad is az volt, hogy apa…

Seren elvörösödött, s érezte, hogy a Piton-emlékek is zavartan mocorognak valahol tudata hátterében.

– Fél éves voltál, amikor úgy döntöttünk, hogy nem tagadjuk meg tőletek azt a világot, ami nekünk megadatott. Megvettük a házat Roxmortsban, Ginnyék mellett és visszatértünk a varázslók közé. A származásodról persze senkinek sem beszéltünk…

– Miért nem? – kiáltott fel fájdalmasan Seren.

– Hát még most sem érted? – kérdezte halkan az apja. – Amitől féltem, bekövetkezett. És én, aki átéltem azt a sorsot, hogy valakit, aki nem én vagyok, egész életemben magamban kell hordoznom, sőt uralkodnom rajta, hogy nehogy az történjen, ami tegnap történt – nos én nem akartam neked is ezt a sorsot. Azt akartam, hogy az én fiam légy, senki más. Ne terheljenek idegen emlékek, amelyek nem csupán idegenek, de fájdalmasak is…

– De hát ezek nem idegen emlékek – mondta hasonlóan halkan most Seren. – Ezek az én emlékeim, apa…

– Azok Perselus Piton emlékei, Seren, aki tizenhét évvel ezelőtt meghalt egy balesetben. Te az én fiam vagy, akiben töredéke sincs meg annak a haragnak és keserűségnek, amely Pitont jellemezte. És éppen ezért Dumbledore is megfogadtatta velem, amikor hároméves korodra anyáddal megalkottuk a Protecto Familiam bűbájt, éppen az ő áldozatára alapozva, és örökbe fogadtunk, hogy ezáltal Perselus Piton végleg eltűnik, és soha nem beszélek erről neked.

– Én azt hittem, hogy Dumbledore kedvelt engem… – mondta Seren valami hatalmas, idegen fájdalom nyomására.

– Dumbledore szerette Perselus Pitont, jobban, mint azt az a korlátolt mardekáros valaha is sejtette. Éppen ezért kért arra, hogy ne beszéljek neked róla. Hogy legyen még egy esélyed egy jobb életre, egy rendes gyerekkorra. Dumbledore tudta azt is, hogy Piton mennyire gyűlölte saját magát fiatalkori rossz döntései miatt, a bűnök miatt, amiket Voldemort szolgálatában elkövetett, és hogy milyen sokat küszködött öngyilkossági gondolatokkal. Miért akartam volna ezt – intett Seren felé – neked? Ezt a fájdalmat és a kilátástalanságot – vagy éppen egy egész életen át tartó küzdelmet azért, aki valójában vagy? Én tudom, milyen teher ez. De sajnos az a tegnapi nap mindent összekuszált, és nekem is szembe kellett néznem a bennem lakó démonnal, és téged sem tudtalak megmenteni ettől. Nagyon sajnálom.

Seren csak a fejét rázta.

– Én… nem tudom. De azt hiszem, az én esetem mégiscsak különbözik a tiédtől. Te sosem voltál Voldemort. De én magam voltam Perselus Piton is. Én magam voltam, aki… elkövette mindazokat a szörnyűségeket, amikre emlékszem. Én…

– Nem te, Seren. Hát nem érted? Kisgyerek voltam, amikor Voldemort átadta nekem varázsereje egy részét. Később megkaptam hozzá az emlékeit – az összeset, csakúgy, mint most te Pitonét. De azokat nem én éltem át, nem az én cselekedeteim voltak. Pedig talán még többet is profitáltam belőle, mint te tudnál Pitonból… De mindegy. A lényeg az, hogy te, mint minden kisgyerek, tiszta lappal kezdted az életed. Tudom, mert többször is legilimizáltalak az első hetekben. De nem volt ott semmi Pitonból – és soha nem is lett volna semmi, ha a Sötét Jegy testedbe égetett fekete mágiája és a Malfoy feláldozása által felszabadított másik adag sötétség nem szakad a nyakadba együtt azzal a rettenetes sokkal, ami tegnap délután ért… s ezek kiszabadították a sötétségből azokat az emlékeket, amelyeket ugyan a te agyad hordoz, de nem a te személyiséged. Ugyanúgy, mint az én esetemben. Az ott a fejedben, bármilyen valóságosnak tűnik is, nem az. Csak emlékek, amelyeknek meg kell találnod a helyét, amelyeket meg kell tanulnod úgy kezelni, mint egy filmet, amit valaha láttál, s meg kell tanulnod megteremtened a távolságot közötted és közöttük.

– Te nem értheted…

– Seren, én Denem emlékeit ugyanannyira a magaménak éreztem, mint te Pitonét. Ezért akartam akkor ugyanitt meghalni is. Denem több száz ember haláláért volt felelős – és úgy éreztem, mintha én követtem volna el őket, mintha én lennék a felelős. De nem én vagyok – és nem te vagy.

Seren megrázta a fejét. Hogyan lehetett nem ő, amikor ő volt? Hogy gondolhatja apja, hogy a kettejük esete egyforma?

De ahogy ott ült, arcát ismét a kezébe temetve, valahonnan belülről jött a bizonyosság, hogy apja igazat beszél. Valahonnan belülről – Piton emlékei és tapasztalatai felől. Azok felől a képek, érzések és érzelmek felől, amelyek sötétek voltak és fájdalmat sugároztak. Amelyek olyan tapasztalatok képeit hordozták, amelyeket ő sosem élt át, olyan cselekedetekéit, amelyekben sosem döntött.

És ekkor megértette.

Ha volt is felelőssége, az nem ezekben volt. Sokkal inkább abban, hogy tegnap kockára tette apja és testvére életét, hogy nem emlékezett arra a szeretetre, amelyet Pitonnal ellentétben ő megkapott, hanem megvetette, mert buta kölyökfejjel nem tudta, hogy mit hesseget el magától.

Ó, most már nagyon is jól tudta! Ha másra nem, hát erre jók voltak Piton emlékei. A fájdalommal és unalommal teljes gyerekkor után jött a megaláztatásokkal teljes iskoláskor, majd a rossz döntésekkel teljes felnőttkor – szemben mindazzal a szeretettel és törődéssel, amellyel őt körülvették, és még most is: apja idejött, fájdalommal és fáradsággal nem törődve, az ő tegnapi rossz döntéseit meg sem említve, hogy rámutasson valamire, aminek olyan kiáltóan nyilvánvalónak kellene lennie: hogy nem futhat el. Nem engedhet. Fel kell állnia, és harcolnia kell, saját magáért és mindazokért, akik szeretik. Apjáért, anyjáért és Barrysért.

Mély levegőt vett.

– Segítesz?

***

Harry nem tudta volna megmondani, mit is érzett pontosan, amikor több perces, hosszú hallgatás után meghallotta a kérdést.

Kételyek magaslottak előtte: kételyek saját meggyőzési képességeiben, és kételyek Seren összekavart érzelmeit illetően. De nem tudta, mit mondhatna még. Mivel tudná meggyőzni a fiát, hogy ő a fia, és nem egy távoli, több éve halott mumus? S ki tudja, talán Piton emlékeivel felvértezve Seren már nem akar semmit sem kezdeni Harry Potterrel, a Roxfort volt üdvöskéjével, a Sötét Nagyúr Legyőzőjével és így tovább… Hiszen Piton sosem volt nagy véleménnyel felőle, és ki tudja, milyen érzéseket képes kelteni a fiúban? Ó, Harry tudta jól, milyen ez az állapot, amelyben most Seren vergődött: a biztos kapaszkodók, éles kontúrok nélküli köd, és nem csak az emlékek, hanem az érzések tekintetében is!

És mégis. Nem tudott ennél többet adni – most már arra kellett várnia, hogy Seren lépjen; akár el tőle, tőlük, akár vissza.

S félt, rettegett attól, hogy a fiú, Piton hatása alatt azt az utat választja, amely nemcsak hogy eltávolítja tőlük, de tönkre is teszi.

Mert bármit is hitt, vagy mondott magáról: ez a jó családból jött, tiszta, nyitott gyerek semmiben sem hasonlított Pitonra, akit az élete hamar megtört és olyan utakra kényszerített, ahonnan nem volt képes sértetlenül visszatérni, s azoknak az emlékeknek a felvállalása hamar megemésztené az önváddal, a lelkiismeret-furdalással, és azzal a kilátástalansággal, amely akkor veszi elő az embert, ha olyan bűnével kell szembenéznie, amelyet sehogyan sem lehet jóvá és meg nem történtté tenni. És Harry tudta, Pitonnak bőven akad ilyenből is – némelyiket pont Denem emlékei alapján.

Így hát várt és rettegett.

S amikor a csendes hangú, bizonytalan kérdés: „Segítesz?” felhangzott, nem bírta visszafogni magát. Felugrott, és a fiához lépett.

– Bolond gyerek – felelte, és egy hosszú pillanatra magához szorította a fiút.

Seren zavarában elvörösödött és nem bírt felnézni. Csak a torony kőpadlóját bámulta, miközben még az előzőnél is halkabban mondta:

– És… bocsánatot kérek a tegnapi napért. Én… nem gondoltam… – De nem jutott tovább. Felkuncogott, aztán felemelte a fejét. – Tudod mi jutott most az eszembe? „Naná, mert te sosem gondolkodsz, Potter!”

– Potter? Piton lepotterez téged?

– Úgy tűnik… Szóval bocsánatot kérek a tegnapi napért. Te is és Barrys is majdnem meghaltatok miattam…

Harry csak legyintett, annyira boldog volt.

– Meg van bocsátva. Legalábbis ami az én részemet illeti. Barrysszal külön kell számolnod, azt tudod… – tette hozzá.

– Tudom.

– Hazajössz, vagy inkább hozzá mész vissza?

– Én… – Seren újra elpirult. – Inkább hazamennék. Elkél a segítség ezekkel az emlékekkel, és Barrysnak ott van a barátnője is…

– Aki miatt lesz még egy-két szavam hozzá…

– Apa, a lány segített Barrysnak…

– Tudom, anyád elmondta még mielőtt elindulhattam volna utánad. Ennek ellenére azt gondolom, Barrysnak óvatosabbnak kellett volna lennie. Másrészt meg akarom nézni a hölgyet magamnak. – Kezét nyújtotta Serennek és felsegítette. – Úgy hallottam, Barrysért szembeszállt még a saját szüleivel is.

***

A toronyból lefelé megálltak egy pillanatra egy kép mellett, amelyen két óriási paradicsommadár tollászkodott. Megdöbbenve nézte, ahogy apja udvariasan kopog a kereten, s csodálkozása még tovább nőtt, amikor a háttér egyik paratölgye mögül Dumbledore került elő egy, a díszes madarakat megszégyenítő tarka talárban.

– Ó, Harry! – mosolygott szélesen. – Milyenek a hírek?

Apja szó nélkül lépett egy kicsit oldalra, és őt a kép elé tolta.

Ahogy a félhold alakú szemüveg mögött csillogó szempárba nézett, Seren körül a világ tótágast állt, s úgy érezte, mintha hirtelen magán kívül került volna: bár nézőpontja igazából nem változott, nem ő volt, aki a képet nézte, aki ott állt a folyosón az apja mellett.

– Igazgató úr! – mondta a száján keresztül az a valaki, aki immár órák óta ott kísértett gondolatai között, és mégis, ez volt az első alkalom, hogy valóban ő volt ott, ő, és nem Seren. Mert apjának igaza volt: ők ketten nem voltak ugyanazok.

– Perselus, régi barátom – mosolyodott el Dumbledore. – Sosem gondoltam, hogy valaha még találkozunk…

– És hogy ilyen… érdekes körülmények között – válaszolta Piton gunyorosan, de Seren érezte, hogy magában mosolyog.

– Nem tehettem mást… – kezdte volna Dumbledore, de Piton félbeszakította:

– A maga keze volt abban a balesetben is, nemde? – kérdezte, de maga sem gondolta komolyan.

– Hiszen ismersz… – nőtt még szélesebbre az öreg mágus mosolya. Aztán újra elkomolyodott, bár a vidám kis szikrák továbbra is ott táncoltak a sokat tudó szemekben. – Remélem, nem haragszol.

– Nincs miért. Bár ismét meg kell állapítsam, hogy megoldási módszerei nem éppen hagyományosak. Potter és én?

– Harry nem James.

– Igen, most már én is megértettem. – Száraz, érdes nevetés. – Igaz, egy élet ehhez nem volt elég.

Dumbledore jót nevetett.

– Már mondtam Minervának, hogy szeretnék egy képet rólad a szomszédomba. Unalmasan telnek a napjaim a többi beszáradt igazgató között.

– Igen. Azt hiszem annyi pontosan elég is lesz belőlem a világon. – Seren érezte nem csak a komolyságot, hanem az őszinteséget is a szavak mögött. És még valamit: örömet. A megpihenés örömét. – Mindent köszönök, igazgató úr.

– Viszlát, Perselus – intett Dumbledore, és egy pillanatra fájdalom csillant meg a szemeiben.

– Viszlát, igazgató úr – mondta Piton, és Potter felé fordult. – Vigyázz erre a kölyökre nagyon, Potter. Rettenetesen naiv. – Majd egy kicsit halkabban tette hozzá: – És nagyon köszönöm.

– Igazán nincs mit – felelte az apja, s a két férfi kezet nyújtott egymásnak.

Aztán az előbb jött jelenlét valahogy visszahúzódott, majd eltűnt, és Seren tudta, hogy ismét ő az úr a saját testében, mégpedig sokkal inkább, mint azóta, amióta magához tért a kórházban.

– Seren? – kérdezte apja néhány pillanat múlva. – Minden rendben?

– Igen – felelte lassan, ahogy végigfutott emlékein. – Az emlékek még itt vannak. De mintha… sokkal tompábbak lennének. Most nem olyanok, mint az előbb, ott fent a toronyban. Akkor nem tudtam megkülönböztetni őket a sajátjaimtól, most meg igen…

– Denem bezzeg nem tenné meg soha ezt a szívességet – morogta az apja ál-dühösen, miközben összekacsintottak Dumbledore-ral, de Seren hallotta a szavak mögül a leplezetlen örömet és megkönnyebbülést.

– Mindig mondtam neked, hogy Perselus rendes ember…

– Fizetem a kép festési költségeit, igazgató úr – hajolt meg apja játékosan. – Aztán visszajövök egy fél év múlva, hogy megkérdezzem, változott-e a véleménye?

Seren félelemmel hallgatta a kis párbeszédet, félig-meddig számítva arra, hogy ismét felkavarodnak benne azok az idegen érzések és emlékek, de bárhogy is élesítette belső hallását, egy rezzenés se sok, annyit sem érzett.

– Perselust én szólítottam még egyszer vissza – mondta Dumbledore, mintha csak értené, mi zajlik Serenben. Valószínűleg tényleg értette is. – Teljesen itt kellett lennie ahhoz, hogy immár teljesen el tudjon menni.

– De hát akkor… most ő meghalt? – kérdezte értetlenül.

– Nem, nem halt meg, mint ahogy nem is élt igazán. Az, amit te őrzöl magadban, vagy éppen apád őriz, nem igazi személyek. Csak képek, lenyomatok és érzelmek. Ahhoz, hogy újra személlyé legyenek, akarat szükséges: a tiéd, az apádé, vagy valaki másé: tegnap Bellatrixé, aki mindig is szerette volna visszaszólítani régi mesterét, s a Harryhez kötött védővarázslat csúnyán a visszájára fordult, lehetővé téve így akaratának megvalósulását, egészen addig, amíg a te akaratod háttérbe nem szorította az övét annyira, hogy apád visszatérhetett. Most és itt pedig az én akaratom volt az, amelyik Perselust egy rövid időre előhívta. – Dumbledore arca most már teljesen elkomolyodott, és Seren érezte, hogy élete legfontosabb tanítását hallja tőle, az elmúlt évszázadok legnagyobb roxforti tanítójától. – Mindannyiunkat az akaratunk tesz azzá, akik vagyunk, Seren. Mindannyiunknak megvannak a maga rossz emlékei, kellemetlen benyomásai és megbántott érzései, és mindannyiunknak életünk minden percében döntenünk kell arról, kik vagyunk, kik akarunk lenni. A ti esetetek sem más, a különbség csak annyi, hogy e döntéseket idegen tapasztalatok is nehezítik. De ettől még mindketten azok vagytok, akik: Harry és Seren Potter. Apa és fia. Két kitűnő ember.

Egy pillanat csönd után apja felnevetett.

– Ne folytassa, igazgató úr. Még a végén elbízza magát és a fejemre nő. Egyébként is, meglátjuk, hogy mennyire lesz kitűnő ember jövő év végén, amikor meg kell állnia, hogy a RAVASZ vizsgák alatt ne kotorjon bele Piton emlékeibe itt-ott egy kis támogatásért…

– De apa! – kiáltott fel Seren felháborodottan, apja azonban csak nevetett.

– Menjünk, fiam, mert anyádat már egészen biztosan a szívroham kerülgeti. És vélhetőleg Barrys is tudni szeretne mindent, bár a fejemet teszem rá, hogy mostanra az egész varázsvilág ettől zeng. Hiszen minden, ami velem történik, a legszigorúbb, hétpecsétes titok. Éppen ezért a Reggeli Prófétából már nyilván mindenki mindenről értesült.

Dumbledore jóízű kacagása és a két paradicsommadár felháborodott rikácsolása még az előcsarnokba is utánuk úszott.

Később, amikor már az iskola nagy, üres parkjában jártak, nem sokkal a Roxmorts felé vezető út kapuja előtt Seren tűnődve kérdezte meg:

– Tudod, mire gondolt Piton, amikor köszönetet mondott neked?

– Mire? – kérdezte apja igazi érdeklődéssel.

– Arra, hogy nem csak felneveltetek, hanem hogy… hogy tényleg a fiatoknak fogadtatok. Hogy abban a beszélgetésben ott fent a toronyban, életében először megtudta, hogy mit jelenthet az, ha valakinek vannak szülei. És ezt köszönte meg. Hogy én nem lettem ugyanolyan senkifia, mint ő volt.

***

Harry nem szólt, csak bólintott. Seren megjegyzése, bár nem mutatta, jólesett neki. Nemsokára negyvenöt éves lesz, de úgy érezte, ekkora dicséretet még sosem zsebelt be – ráadásul teljesen érdemtelenül. Serent szeretni nem volt nehéz. Senkinek nem lett volna az. Mégis könnyebben lépkedett, mintha nehéz súlyt vettek volna le a válláról.

S talán így is történt.

A nyár, még itt, Skóciában is rekkenő volt. A poros út szinte sütött a talpuk alatt, s a Tiltott Rengeteg fáinak lombját a legkisebb szellő sem rezdítette meg.

***

VÉGE