12. fejezet – Seren

Seren nem tudta volna pontosan megfogalmazni, mi is az, amit érzett, amikor kinyitotta a szemét, de az érzés olyasmi volt, amit gyenge regényírók úgy írnának le: ő feküdt le aludni, és másvalaki ébredt fel.

Persze ő volt ez a másvalaki is, és mégsem ő. Furcsa érzései és gondolatai voltak: például mintha a teste valahogy túl könnyű lett volna, az orrán át támadó szagok és illatok túl erőteljesek, a világ túl világos és az élet túl szép. Pedig ahogy megmozgatta tagjait és óvatosan kinyitotta a szemét, semmi sem tűnt különbözőnek.

Aztán nyújtózkodott, és valahol legbelül arra várt, hogy ettől a jobb vállán keresztül egészen a jobb combjáig lehúzódjon a szokásos reggeli görcs, jóllehet soha, de soha nem érzett azelőtt ilyesmit, így nem is lehetett szokásos – és hát végül nem is érkezett semmilyen görcs. Sem a másik ismerős: a derékfájás. Sőt, száját sem érezte Szahara szárazságúnak, pedig máskor, amikor felkelt, alig tudott nyelni, úgy kicserepesedett a szája. Többszörösen törött orrán keresztül ugyanis nem tudott levegőt venni…

De hát neki még soha nem tört el az orra!

Hogy erről bizonyosságot szerezzen, óvatosan megtapogatta az említett szervet.

Elég nagy volt, nem vitás, kicsit kampós is, de egyenes.

Megzavarodva ült fel az ágyon.

Mi folyik itt?

A szoba idegen volt, sosem-látott, de nem kellett sokat találgatnia, hol lehet. Az “Emelje fel egyenesen pálcáját, ha nővért szeretne hívni. Ha gyógyítót, intsen két rövidet!” felirat egyből világossá tette, hogy kórházban van, mégpedig a Szent Mungóban. A szobában nem volt egyedül: a szomszédos ágyon valaki aludt, de arcát nem látta, mert a hátát fordította felé. Az ablak szélesre volt tárva, és egy ezüstös levelű fa szélrázta lombja integetett a keretben.

Elaeagnus angustifolia, azaz keskenylevelű ezüstfa. A legtöbb bolond összekeveri az olajfával, de nem ő. Ő rögtön felismerte!

Elégedett kuncogása azonban csak egy pillanatig tartott. Elaeagnus angustifolia? Hát ez meg honnan jött? Sosem volt túlzottan jártas a növénytanban, kivéve azokat a mágikus növényeket, amelyek nevét és tulajdonságait Bimba professzor beléjük verte. S ez a keskenylevelű ezüstfa biztosan nem tartozott közéjük.

A latin neve meg pláne.

S különben is, ha csak úgy ránézett, ő is simán olajfának hitte volna.

Azt jelenti ez, hogy saját maga bolondnak tarthatja saját magát, mert igazából sosem ismert volna fel egy fát, amit felismert?

Ez a gondolat még saját maga számára is zavarosnak tűnt.

Utoljára akkor érezte magát ennyire… idegennek a saját bőrében, amikor negyedikben Evan poénból ráküldött egy zagyváló bűbájt. Akkor voltak utoljára ilyenek a gondolatai: mintha szappan után vadászna a fürdővízben: ha jobban megpróbálja megmarkolni őket, kicsúsznak a kezéből…

Evan?

Ki az az Evan? – tette fel magának a döbbent kérdést, de azonnal tudta rá a választ is:

Evan Rosier. Egy lóarcú, szőke fiú. Hét évig szomszédos ágyakban aludtak a Roxfortban, de nem kifejezetten kedvelték egymást. Éppen csak annyira, hogy amikor Evan felajánlotta, hogy lépjenek be közösen a Nagyúr hívei közé, gondolkodás nélkül igent mondott.

A gondolatra megrándult a bal keze, és akaratlanul is odanyúlt.

Megállt benne a levegő, ahogy az előző esti agonizáló fájdalom fantomja átvágtatott rajta, és remegő ujjakkal tűrte fel a pizsamáját annyira, hogy meg tudja vizsgálni az alkarját.

Ott, ahol tegnap este a Sötét Jegy égett feketén, csak vörös karmoláscsíkok és egy nagy, lassan kékeszöldbe hajló véraláfutás látszott.

Seren értetlenül bámulta a kezét.

Valahogy… semminek sem akart értelme lenni.

Nagyúr hívei közé? Evannal? A hetedik év után?

De hát ki az a Nagyúr, kicsoda Evan, és hogy kell értse ezt a hetedik évet? Hiszen azt csak majd most fogja kezdeni szeptembertől!

A válaszgondolatok azonnal jöttek: a Nagyúr Voldemort, Evan mardekáros évfolyamtársa volt a hetvenes években, és ami a Roxfortot illeti, immár vagy negyed százada ott tanít…

Az első válaszra olyan gyorsan mondott magában nemet, hogy gondolataiban szinte visszhangzott a szó.

NEM! Ő soha, de soha nem állna Voldemort mellé!

A gondolatot jónéhány, az előző este szerzett kép is támogatta, pedig az a Voldemort távolról sem hasonlított a szintén emlékeiben élő kígyószerű szörnyeteghez…

Szintén emlékeiben élő?

Igen. Ha becsukta a szemét, fel tudta idézni a Sötét Nagyurat a maga teljes rémséges valójában: a kígyószerű arcot, a vörös szemeket, a csontváz-ujjak mozgását – s a rettenetet is, amely jelenlétében mindig elfogta, a halálfélelmet, hogy ez lesz az utolsó alkalom, végül lebukik és szörnyű kínhalált hal volt haverjai gúnyos röhögése közepette…

Seren megrázkódott: az emlékkel együtt a félelem is felkavarodott benne, s nem csupán az emlék halálfélelme (az is, határozottan), de az egész helyzetből adódó félelem.

Nem értette, mi folyik magában, gondolataiban.

Pánik kezdte szorongatni az elméjét, s legszívesebben anyjához futott volna. Ő mindig olyan okos volt, s biztos tudott volna mondani valamit…

De hát anyja már évtizedek óta halott!

E rettentő gondolattal egyidejűleg azonban meghallotta hangját a folyosóról. Megkönnyebbülés hullámzott rajta végig, ám maga sem tudta, miért, visszasüllyedt az ágyba, és becsukta a szemét.

– Még alszanak – mondta egy idegen hang.

– Nem baj. Ideülök hozzájuk, hogy ne az üres szobát kelljen látniuk, amikor felébrednek. – Igen, ez az anyja hangja volt, ugyanaz a szeretett hang, amely gyerekkora rémeit messze űzte, és távoli mesevilágokba röpítette el őket.

Mintha a valóság egy kicsi szalmaszálába kapaszkodott volna ebben a hirtelen idegenné és zavarossá vált világban. És nem is akart már semmit, csak itt feküdni, amíg ki nem tisztul a feje, s aztán majd… beszélnek. És akkor elmondja, hogy milyen furcsa gondolatai támadtak, és közösen jót nevetnek majd rajta.

A békés pihenés és fejtisztítás végül szundikálássá lett, amit halk párbeszéd szakított félbe. Félálomban is elmosolyodott. Ismerte ezeket a hangokat: a szülei voltak. Sokszor hallotta így őket, amikor ők, a gyerekek már lefeküdtek, gyakran szűrődött fel a nappaliból a beszélgetés halk moraja. Most sem volt több ennél, egészen addig, amíg a gyógyító meg nem jött. Az ő hangja nem volt halk, sem ismerős.

– Ó, Mr. Potter! Látom, jobban van! Szeretném azonban, ha meginná ezt a bájitalt a sérülései miatt.

Potter. Potter?

Most lett volna hirtelen szüksége valamire, valakire – bárkire! – hogy a hirtelen támadt forgószelet lecsillapítsa, amely pusztító erővel tépett végig gondolatai feszínén.

Potter? – kérdezte, üvöltötte valami benne felháborodottan, míg énjének másik fele értetlenül szemlélte és érezte át az érzelmi vihart.

Potter. Ez az ő neve is. Potter. Seren Potter.

De „másik felének” nem Seren Potter jutott eszébe, hanem egy másik név, amelyet olyan erős gyűlölethullám kísért, hogy Seren alig kapott levegőt.

James Potter. A rohadék!

Az érzés fajtáját felismerte. Ugyanezt érezte, valahányszor Lenny Woodra gondolt. Éppen csak az erősség volt ismeretlen és semmi korábbi tapasztalatához nem fogható.

El nem tudta képzelni, hogy ekkora, ilyen erős gyűlölet élhet benne, de amikor James Potter arca eszébe villant, ütni tudott volna. Arca a megalázottság tüzében égett, s akaratlanul is eszébe jutott az a délután, amikor az egész iskola előtt megszégyenítette, s végül eltörte az orrát – nem akarattal, persze, hogy röhögött, amikor eleresztette azt a varázslatot, amely fejjel lefelé, pucér fenékkel mutatta őt az egész iskola előtt, s kezei saját szemérmét takargatták, amikor fejjel lefelé megérkezett a földre…

Éles sikítás szakította félbe gondolatait, s akaratlanul is a mellette lévő ágyra tévedtek a szemei, ahol anyja és egy gyógyító szorítottak le egy fájdalmasan vergődő férfit, aki az előző sikoly után most összeharapta a száját nyilvánvaló kínjában, s gerince olyan ívben feszült meg, mintha égne alatta az ágy, és nem akarna hozzáérni.

Az apja volt az.

Seren még sosem látta az apját, a mindig olyan erős, olyan nyugodt, olyan hatalmas önuralommal bíró apját ennyire… elesettnek, és a látvány megrázta. Megbabonázva nézte, ahogy végül a gyógyító szétfeszítette az összeszorított állkapcsot, és egy teljes fiola főzetet öntött apja szájába.

Nem tudta, miért, de ezt olyan rettenetes volt látni, hogy el kellett fordítania a fejét. Így csak hallotta, hogy apja köhög, amint néhány korty a légcsövébe jutott, aztán csitult a küszködés, végül teljesen elcsendesedett.

– Mutassa csak a kezét! – hallotta a gyógyítót. Majd egy pillanat múlva: – Igen, a csuklója súlyosan összezúzódott. Jöjjön, adok rá valamit. Akkor nem marad véraláfutás.

– Köszönöm, de maradnék – mondta az anyja.

– Fölösleges. Most legalább két óra, mire a férje újra magához tér. Vagy inkább több. S különben is, ezzel öt perc alatt megleszünk.

Anyját meggyőzhette az udvarias rábeszélés, mert néhány pillanat múlva újra egyedül maradtak eszméletlen apjával – igen, az apjával, és nem Voldemorttal.

Ettől a gondolattól olyan öröm töltötte el, hogy fel tudott volna ugrani és kiabálni. De inkább kidugta a lábait a takaró alól, papucsba bújt, és odaóvakodott a szomszédos ágyhoz.

Apja arca most békésnek tűnt: az előbb még oly feszült vonások kiengedtek, csak néhány vörös folt mutatta a fülei mellett, hogy az előbb bizony erőszakkal kellett szétfeszíteni az állkapcsát…

De mégis jól volt, mégis ő maga volt, s az előző nap rémálomszerű eseményei ahogy felidéződtek, ugyanúgy el is nyugodtak.

Mindketten túlélték, bár nem sértetlenül. Ez pedig olyan eredmény volt, amelyben elég sokszor kételkedett tegnap.

Tegnap… amikor rá kellett döbbennie, mennyire is szerette őt az apja. És ő még kételkedett, csak azért, mert nem volt Harry Potter természetes fia…

Harry Potter.

A mi üdvöskénk.

Ez a név is utálatot kavart fel benne, bár közel nem olyan erővel, mint a James Potter. Éppen csak a kép, ami az érzéshez kapcsolódott volt… meglepő.

A Harry Potter névhez és az általa kiváltott gyűlölethez továbbra is James Potter képe tartozott.

Összezavarodott, és néhány lépést hátrálva lerogyott a saját ágyára. Arcát a tenyerébe temette, megpróbált rendet tenni a fejében. Sikertelenül. Idegen képek és érzések kavarogtak fejében, s némelyikének semmi értelme nem volt, bár jelentésüket tudta.

Fekete hajú és szemű, erőszakos arcú, kampós orrú férfi képe. – Apa.

Kissé puffadt arc, sötétbarna szem, szétfolyó vonások. – Anya.

A tegnapról megismert roskatag ház, egy kissé kevésbé romosan. – A ház, ahol felnőtt. Ami sosem volt az otthona.

Talán csecsemőkorából emlékszik minderre? De hát hogyan?

A képek azonban, eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban váltogatták egymást.

Hosszú, alacsony mennyezetű terem, kőfalak, zöld lámpák. – A Mardekár klubterme.

Kis kerek szoba, benne mindenféle méretű és anyagú üst, a polcokon üvegcsék és fiolák rengetege. – Roxmortsi házának dolgozószobája.

Egy fehér hajú férfi, akibe egy porcelánbaba szépségű nő karol, mindketten díszes ruhában. – Lucius és Narcissa esküvője.

Megálljt kellett parancsolnia emlékeinek, olyan nagyra nőtt a zavara.

Mi folyik itt?

Ez valami különleges átok lehet, amellyel tegnap este átkozták meg. Az, amit nem látott, mert annyira azzal volt elfoglalva, hogy apjának megmutassa, hogy igenis, képes szeretni, és nem lehet belőle az az ember-kígyó-csontváz, ami Voldemort. Igen. Az lehetett az, az a fájdalmas átok, amelytől aztán az emlékezetét is elveszítette. Bizonyára nem hiába van éppen a Szent Mungóban. Valami baja eshetett. Összezavarták az agyát.

Vagy belelépett abba a varázslatba, amit éppen Voldemort végzett, és az hat rá ilyen furcsán.

Igen, talán csak várnia kell, és amikor majd jön a gyógyító, egy adag főzetet kell kérnie ez ellen az… izé ellen. Téveseszme, igen, így hívják a muglik. Remélhetőleg azért itt jobban tudják kezelni, mint ott. Nagyszülei mesélték, hogy igazán nincs ellene gyógyszer.

De hát valóban ez lenne a baja? Téveseszméi lennének? Hiszen az a két kép: az apjáé és az anyjáé olyan valóságosnak tűnt.

A férfi úgy nézett ki, ahogy Pitont leírták neki. És eléggé hasonlít rá.

Igaz, Pitonról úgy hallotta, hogy nem volt házas, és annak a nőnek a képéről nem csak az jutott eszébe, hogy az anyja, hanem az is hogy az apjának a felesége.

De a név egyébként stimmelt, ami az eszébe jutott hozzá: Perselus Piton.

Mégiscsak Frednek volt igaza.

Akkor miért, miért nem mondta el neki az apja? Mi volt ezen olyan rettenetesen titkolnivaló? Talán az, hogy apja utálta Pitont? Na és? Őt szerette, és ez a fontos, nem?

Vagy… Szíve ismét kihagyott egy ütemet, ahogy a gondolat utolérte. Hiszen apja valahogyan rokona Pitonnak. És csak azért fogadta örökbe, mert ő volt az egyedüli rokon…

De akkor is na és. Ha azért fogadta is örökbe, később megváltoztak az érzései, ebben biztos volt.

Az azért furcsa volt, hogy énjének ez az „új” része, amely eddig olyan szépen ki tudta egésszé kerekíteni eddig a gondolatait, néma csendbe burkolózott, amikor a kérdést: „Milyen fokon vagyok rokona apának?” feltette neki. Sőt, arra a gondolatra, hogy a Potterek bármilyen rokonságban is lennének a Pitonokkal, dühös tagadással reagált.

Pedig valaminek lennie kellett. Apja és Barrys tökéletes könnyedséggel lépték át a Piton-ház idegeneket világgá küldő védővarázsait.

Vagy pedig Malfoyék kevertek valamit, hogy minél több gonoszjelöltet oda tudjanak hívni, és ehhez gyengítettek a ház védelmén.

Viszont apja őt teljesen adoptálta. „A teljes örökbefogadáshoz rokonság szükséges. Mégpedig nem is akármilyen, hanem közeli, két- vagy háromízi vérrokonság. Azaz ilyen módon gyakorlatilag csak testvér, vagy unokatestvér gyermeke fogadható örökbe” – jutottak eszébe Malfoy szavai. Ha ugyan igazak voltak.

További gondolkodás után úgy döntött, hogy ezt a kérdést majd később felteszi apjának.

Megpróbált visszafeküdni, és egy kicsit pihenni. A feje, maga sem vette észre mikor, fájni kezdett.

Valahogy ez az egész nem akart logikus lenni.

Ha elfogadja, hogy az a két kép, amit szüleinek gondol, tényleg emlék, és nem a téveseszme része, úgy a többit is ugyanennyi erővel elfogadhatja valóságnak. Hiszen mindazzal, amit tudott, akár Malfoyról, akár a mardekárosokról, nem mondott ellent. Éppen csak annak, aki volt.

De annak meg már úgyis ellentmondott a szülők képe. Néhány napos volt, amikor a Potterékhez került. Apjáról és anyjáról azonban, tudta, millió emléke van. Több évnyi.

Több évnyi, természetesen, mivel maga is negyvennyolc éves.

Hiszen emlékezett a születésnapjára: roxforti szobájában üldögélt a kandalló előtt, ahová januárra való tekintettel jól befűtöttek azok az átkozott házimanók, és lángnyelv whiskyt ivott lerészegedésig. Pedig tudta, hogy nem lenne szabad: bármikor jöhet egy kölyök, vagy egy kolléga, és ő még arra sem lesz képes, hogy ajtót nyisson nekik.

De nem érdekelte igazán. Egyedül volt, s ezt ilyen alkalmakkor sokkal súlyosabban érezte a lelkén, ráadásul ilyenkor fiatalkori bűnei is egyre nyomasztóbb erővel látogatták.

Milyen bolond is volt kölyökként! Hogy bosszút álljon egy nem túl fontos, nagypofájú kölykön, elszegődött a világ legnagyobb bűnözőjéhez gyilkosnak. És Potterhez végül sosem jutott el, de mire bosszúvágya rémületté nőtt, már nem volt más választása, ha nem akart meghalni: szolgálnia kellett a kígyószerű csontváz-szörnyet. És az igazi rémálom csak ez után következett. Először csak vaskos mugliellenes tréfák, aztán nyilvános heccek formájában. De ezek még „csak” a megalázásra, a nevetségessé tételre mentek, s a puszta levegőben fejjel lefelé lógó és rémülten sikoltozó muglik látványa valami kifacsart elégtételt szolgáltatott arra, amit Potter vele tett.

Csakhogy egy idő után ez már nem volt elég. Több kellett. Nem neki – a Sötét Nagyúrnak.

Kínzás és gyilkosság.

És megkapta, amit kért. Tőle is.

Azóta akart meghalni, és azóta vállalt lehetetlen missziókat Dumbledore-nak, mindig reménykedve, hogy egyszer nem fogja túlélni. De csak a vér sokasodott, amely kezére tapadt.

S meghalt mindenki. Először csak Rosier. Aztán az apja. Aztán Voldemort. Végül Dumbledore. Mindenki meghalt, csak ő élt, aki egész életét arra tette fel, hogy meghaljon.

Ő, Perselus Piton, Perselus Piton és Anne-Marie O’Hara fia. Augustus Piton unokája, a Roxfort Bájitaltan mestere 1981 óta…

Seren felnyögött. Ezek a gondolatok… A vér szinte megfagyott az ereiben, ahogy végre megértette.

Nem átkozta meg senki. Vagy legalábbis nem zagyváló átokkal. Hanem az egyetlen, igazán halálos átkot küldte rá: felkeltette azokat az emlékeket, amelyeknek örökre pihenniük kellett volna.

Most már nem volt kérdéses számára sem személye, sem származása.

De tudta, hogy van még egy esélye. Az az egy, amit még sosem játszott meg, pedig már számtalanszor gondolt rá.

Elhatározását tetté váltva magához hívta ruháit, majd kapkodva felöltözött.

Szeretett volna még egyszer, utoljára apjához lépni, megköszönni neki mindazt, amit érte tett, de aztán csak legyintett. Az ott Potter volt. James Potter fia. A kölyök, akit ugyan hét évig kitartóan utált, mégsem volt képes ezáltal elégtételt venni mindazért, amit az apjától kapott. Maradjon hát itt köszönet nélkül.

Hátha ezáltal valamit mégiscsak képes visszafizetni.

Csúnyán elmosolyodott, majd tovahoppanált.

Következő fejezet