11. fejezet – Harry

Olyan gyötrő fejfájással ébredt, mint amikor egyszer Tonksszékkal és a többi aurorral elmentek sörözni, de végül Lángnyelv Whiskyt ittak – nem tudta, miért. Soha nem szerette a whiskyt, és soha nem szerette az ilyen közös ivós alkalmakat. S a másnap reggel…!

Nos, most ugyanúgy hasogatott és lüktetett mindenhol, és ahogy kinyitotta a szemét, a fájdalom még rettenetesebb lett: mintha ki akarna esni az üregéből.

Akaratlanul is odanyúlt, mintha kezével el tudná masszírozni a fájdalmat, és hallotta saját magát, ahogy felnyög.

– Hagyd, Harry – fogta meg valaki a kezét, s a puha tapintásról rögtön felismerte: Hermione volt az. – Egy kicsit várni kell, és jobb lesz. Mindjárt hívok egy gyógyítót…

– Gyógyítót? – kérdezte, de hangja furcsán rekedt volt, és torkában is mintha kések lettek volna. – Mi történt? Hol vagyok?

– A Szent Mungóban. Volt egy kis baleseted néhány halálfalóval.

Harry megpróbált emlékezni, de egyszerűen semmire nem emlékezett… de, de, Tom kocsmája, a Foltozott Üst… Ott ivott volna? És megtámadták hazafelé menet?

– Mi lett velük?

– Mindet elfogták, Harry. Köztük sok olyat, akiket Mordonnal már évek óta kerestetek.

Elvigyorodott, de ez is fájt.

– Csak nem valami gyűlésük volt?

– Ó, Mr. Potter! Látom, jobban van! – csatlakozott egy harmadik hang a társalgáshoz. – Szeretném azonban, ha meginná ezt a bájitalt a sérülései miatt.

– Sérülések? Milyen sérülések?

– A tegnapi este eseményei súlyosan károsították az idegeit…

– Cruciatus? – kérdezett közbe Harry kis türelmetlenséggel.

– Nem éppen, de hasonló. Leginkább a Malevolens-hez tudnám hasonlítani azt, amin tegnap keresztül ment…

– Malevolens? – felnevetett, hangja recsegett a szoba csendjében. – És melyikük volt képes ennyire… alaposan átitatni vele?

– Harry, ő volt az – mondta Hermione halkan.

– Ő?

– Tudod. Az emlék…

Hermione szavai mintha valami hatalmas tüzet lobbantottak volna fel benne, s egész testén újra végigvágtatott az agónia. Gerince ívbe feszült és akaratlanul is felkiáltott.

De aztán egy kéz kinyitotta a száját, s valaki más bájitalt töltött bele – álomital volt, azonnal felismerte. Hálásan nyelte le a hűvös kortyokat, és mielőtt tovább tudott volna gondolkodni, álomba merült.

***

A következő alkalommal már sokkal frissebben ébredt, bár voltak itt-ott kisebb feszültségek a testében, és tagjai mintha izomlázasak lettek volna. De legalább a feje már nem fájt.

Hermione szavai még mindig ott voltak valahol a gondolataiban, de tudta, hogy nem szabad felszínre engednie őket. Még nem, ha nem akarja ismét azt a rettenetes fájdalmat érezni, amitől egyébként is elájult volna, ha nem adják azt az álomitalt.

A szemét is ki már tudta nyitni. A szoba, amelyben feküdt, most üres volt, csak egy másik, üres ágy volt az övé mellett. Sem Hermione, sem a gyógyító nem voltak sehol, az ablak viszont nyitva volt, odakint hétágra sütött a nap, s a nyári meleg hullámokban áradt a szobába. A függöny meg-meglibbent, mintha a nyár élt és lélegzett volna, s az ablak előtt álló fa levelei susogtak, ahogy a szellő átfutott ágai között.

Örült, hogy nem egy többszemélyes, ablaktalan szobában kellett magához térnie, de nyilván mégiscsak volt valami haszna nevének és hírének, s Hermione jól használta mind a kettőt.

Felült, és hátrébb csúszott, úgy, hogy a hátát nekivethesse az ágy fejének. Aztán szemét a fa villogó leveleire szögezte, s lassú meditációba kezdett.

Nem érdemes tovább halogatni a szembenézést azzal, ami történt, bár nem volt sok illúziója afelől, hogy ez minden lesz, csak kellemes nem. A gyógyító által a Malevolenshez hasonlított kár jól mutatta, hogy valami gonosz szállta meg, s tiltakozó teste utolsó sejtjeit is megmérgezte rosszindulatával. Ez csak azt jelenthette, hogy amitől egész életében tartott, s ami miatt egész életében olyan szigorú rend szerint élt, főleg ami lelkét, gondolatait illette, nos ez bekövetkezett. Minden erőfeszítése ellenére Denem kiszabadult, és… ki tudja, mit tett.

Mikor végre sikerült érzelmeit lecsendesítenie és tőlük annyira eltávolodni, hogy puszta szemlélőként nézze végig azt, aminek teste átélője volt, hagyta, hogy előjöjjenek azok az emlékek, amelyek igazából nem az övéi voltak. Erre azért volt szükség, mert ha nem akarta, hogy mérgezzék érzéseit és gondolatait, távolságot kellett tartania tőlük.

Évekbe került, míg megtanulta ennek technikáját. Mégis, ritkán használta, és ilyenkor mindig erősen koncentrálnia kellett arra, hogy emlék-voltuk dacára ne újra átélje, csak megnézze őket. Képzett Artimens lévén képes volt erre, mint ahogy saját emlékeit is képes volt így nézni, sőt, még azt is meg tudta csinálni, hogy bármilyen Merengő-beli emléket úgy nézzen, mintha tévét nézne.

Nem mindig tett így, de most szükségét érezte a távolságtartásnak. Még így is veszélyes volt, amit csinálni készült, tudta, de muszáj volt tudnia, mi történt. Muszáj.

Az első képek, amelyek megjelentek, elég homályosak voltak, mintha – a tévés hasonlatnál maradva – valami hiba lenne a közvetítő vonalban, vagy a film, amit nézte, hibás lenne, egy régi, elavult kópia.

Az emlékek azonban ismerősek voltak: a sötét hely, és a nagydarab férfi, aki ököllel az arcába vág, illetve az, amikor idősebb fiúk arra kényszerítik, hogy tisztára nyalja a cipőjüket – ezek nem az ő emlékei voltak, mégis, mintha már látta volna őket… Persze! A dementorok támadása!

A gondolat majdnem kizökkentette szemlélődő állapotából. Hát egy egyszerű dementortámadás is képes arra, hogy a benne szunnyadó emlékeket ilyen erővel felkeverje?

Vajon ez magában okozhatta Denem előjövetelét?

De nem engedte magának, hogy leragadjon ennél a gondolatnál.

Inkább hagyta, hogy az emlékek tovább menjenek, és ezek hirtelen kiélesedtek, mintha valaki beállította volna a fókuszt – nyilván eltávoztak a dementorok, és a következő képek már nem emlékek voltak az emlékekben, hanem azok a történések, amelyek utána estek: magához térése, s ahogy két fia fölé hajol. Tudta, ha most nem távolította volna el magát érzéseitől, még azt is tudná, mit érzett Denem akkor, s mit gondolt – de erre nem volt képes. Inkább nézte tovább a filmet:

– Piton… Hát itt vagy, áruló. De ne hidd, hogy ez alkalommal megúszod…

Aztán Barrys hirtelen mozdulata és mindannyian belesodródtak az utat övező gazba.

Ez elég jó hír volt. Úgy látszik, legalább a fiúk kimaradtak ebből… Na de hát mit kerestek ott egyáltalán? – Ó, az öreg kvibli, és Lestrange-ék félrevezetése!

Aztán Denem tovább ment – kicsit bizonytalan léptekkel, és egészen másképp, mint ahogy ő járt, a sántítás ellenére, de az épülethez érve jól látszott rajta a meglepetés.

Ki tudja, mit gondolt, mire számított Denem?

Igaz, tudhatná… De inkább nem.

NEM!

Aztán a tökkelütött egész egyszerűen besétált a Piton-házba (meglepően tiszta volt – amikor legutoljára ott járt, úgy nézett ki, hogy hamarosan ez is csak egy rakás szemét lesz, mint a kúria, nem mintha kár lett volna érte), egyenest Malfoy pálcája elé.

– Potter. Ez aztán az öröm!

Denem vigyora az ő érzéseit visszhangozta. Szemmel láthatóan mindketten megvetették Malfoyt, aki állandóan túlbecsülte magát. Hiszen ha az a férfi tényleg ő lett volna, hogy gondolhatta Malfoy, hogy csak így besétál egy ellenségektől hemzsegő házba?

– Fides Eterna – mondta Denem, és Malfoy pálcája a kezébe röppent. Harry egy pillanatra meglepődött, aztán eszébe jutott Piton egy réges-régi beszámolója Voldemort és követői mágikus kapcsolatáról. – Ne feledd el, kinek fogadtál örök hűséget, Lucius – folytatta Denem, ismét csak Piton szavait támasztva alá. Aztán: – Crucio.

Malfoy sikítására persze megjelentek a többiek is. Sok volt közöttük a fiatal, akik koruknál fogva nem lehettek halálfalók, de Denem őket is két pillantással lefegyverezte.

Aztán Lestrange térdre esett.

– Nagyúr!

Harry szeme végigszaladt a csoporton, de Bellatrixot, Rodolphus elválaszthatatlan tettestársát sehol sem látta. Pedig tudta: valahol ott kell lennie. Hiánya baljós előérzettel töltötte volna el, ha nem koncentrált volna szigorúan a megfigyelésre.

– De hát… ez Potter! Meg vagy te bolondulva, Rodolphus. Bella halála elvette az eszedet… – dörmögte Macnair, az egyik legbutább a régi gárdából, és rögtön meg is volt a válasz az előző kérdésre. Harry megdöbbent.

Évek óta benne kavargott benne Bellatrix iránt érzett utálata, és most csak így kell meghallania: meghalt. Ha előbb tudta volna, minden másnaposság ellenére hatalmas ünnepélyt szervez!

– Bella halott? – lepődött meg Denem is.

– Megölte Pitonnak, az árulónak a fattya, nagyúr – felelte Rodolphus, és Harry egy pillanatig értetlenül meredt a képre.

Piton fattya? De hát Pitonnak sosem volt gyereke! Vagy mégis lett volna, és beállt a halálfalók közé, ahol valami hatalmi harcban kinyírta Bellatrixot? Nem mintha kár lett volna érte…

Denem azonban bólintott (ez még inkább megzavarta Harryt), majd a pálcáik felé araszoló gonoszokat megelőzve begyűjtötte az összeset, majd odaintett két régi hívének.

– A két kölyök minden bizonnyal még ott van kint a kertben. Ti ketten hozzátok be őket, mielőtt lelépnének.

A két kölyök… Hiba volt, hogy nem kérdezte meg Hermionét, hogy mi van a fiúkkal. Így most küzdenie kellett a rettegés ellen.

– Tényleg te lennél az, Nagyuram? – nyekergett a még mindig a földön fetrengő Malfoy, ám Denem ügyet sem vetett rá.

– Mire készültetek itt? Mi történt, hogy Bella meghalt? – kérdezte inkább Rodolphust.

– Azt hittük, te már nem élsz, Nagyúr, és megpróbáltuk visszaállítani amennyire csekély képességünkből telt, a sötétség hatalmát. De amikor ehhez az áruló fattyát akartuk felhasználni, az átok visszafelé sült el. Bella… Bella, aki az áldozatot végezte volna, meghalt.

Ki lehetett az, akit fel akartak áldozni? A kérdés most már lassan megzavarta érzelmektől függetlenített meditálását. Mégsem lehetett szó egy másik halálfaló-jelöltről, de a másik lehetőséget egyelőre még nem akarta számításba venni…

– Hogyan?

– Amikor a tőrt a fiú szívébe döfte, annak semmi baja nem lett tőle. Bella viszont meghalt.

– Milyen varázslatot próbáltatok előhívni az áldozattal?

– Tudtuk, hogy a kölyök nevelőapja a teljes adoptálás útján saját varázserejéből adott a fiúnak. Ezért ezt akartuk elvenni tőle.

– S ki volt ez a nevelőapa, hogy olyan fontos volt egy ilyen veszélyes áldozatot végrehajtani?

– Harry Potter – suttogta Rodolphus, és bár Denem nem értette elsőre, Harry igen.

S tovább képtelen volt maga előtt titkolni, ki lehetett Piton titokzatos gyereke. Seren.

Félelem keveredett benne, és hirtelen nagyon nehéz volt a távolságtartás. Néhány másodpercig erősen küzdenie kellett, hogy tartsa magát. Seren élt és egészséges volt, amikor néhány perccel ez előtt az esemény előtt elűzte Barrysszal együtt a dementorokat.

Amikor Rodolphusék immár vagy ötödszörre ismételték el a Harry Potter nevet, Denemnek mintha derengeni kezdett volna valami. Sőt, nem is csak valami…

– Potter nincs itt. Pontosan milyen áldozatot akartatok a kölykön végrehajtani? – kérdezte Denem egy jó idő múlva, s Harry tudta, hogy arra kellett az idő, hogy saját elméjét legilimizálja.

– A varázserejét akartuk a magunkéhoz kötni…

A rohadékok!

– A varázserejét… És azt mondtad, hogy a varázslat valami miatt fordítva sült el.

– Igen. Még sosem láttam ilyet. Bella a kölyök szívébe döfte a tőrt, de az aztán valahogy az ő mellkasából állt ki, és aztán mindannyian elájultunk valami miatt…

Az előbbi félelemmel szemben most derű öntötte el. A marhák! Hát semmit sem tanultak abból a negyvenöt évvel ezelőtti esetből, az önfeláldozó anyából és a miatta kriplivé vált Sötét Nagyúrból? Jellemző. A sötétség nagy hátránya az is, hogy aki sötétben van, az még a legnyilvánvalóbb dolgokat sem látja meg.

– Azt mondtad az előbb, hogy valahogy Potter erejéhez akartatok hozzáférni. Hogyan?

– Megtudtuk, hogy Potter teljesen adoptálta a kölyköt, ami pedig azt jelenti, hogy a varázserejével kötötte magához, mert az valószínűtlennek tűnt akkor, hogy a Pitonok valamilyen módon rokonságban legyenek a Potterekkel.

Ó, az aranyvérűek buta rövidlátása! Még hogy a Potterek… Egy gyereknek nem csak apja van, anyja is – de ez szemmel láthatóan meg sem fordult a fejükben.

Látta, tudta, Denem vigyora alapján, hogy ugyanerre gondol.

– De úgy tűnik, valamilyen varázslat védte a kölyköt – ment tovább közben Lestrange.

– S az áldozat fordítva esett meg. Gondolom, ti csak azért éltek még, mert Bella halála miatt a visszafelé elsült varázslatnak nem volt elég ideje ahhoz, hogy összes varázserőtöket kiszippantsa belőletek. Viszont így is elvett valamennyit – de a védővarázslat miatt nem a kölyök kapta mindezt, hanem Potter, aki nagy valószínűség szerint éppen őt jött kiszabadítani. S ettől Potter valamilyen módon eltűnt és én pedig itt vagyok. Ez pedig egy dolgot jelenthet, egyetlenegyet.

– Mit, Nagyuram?

– Hogy Potter volt annyira bolond, hogy Legilimenciával akart engem megsemmisíteni.

És íme, a bizonyíték, hogy a Sötét Nagyúr ugyanolyan bután sötét, mint „tanítványai”. Legilimenciával! Ugyan! „Egyszerűen” csak azzal, hogy éreztette vele mindazt a szeretetet és elfogadást, amit ő életében tapasztalt – igaz, ehhez ugyanúgy a Mostramenciát alkalmazta, ugyanazt a tudományt, amellyel annakidején Voldemort az ő elméjébe vetített hamis képeket.

Egy, egyetlenegy dologra nem figyelt eléggé akkor.

Igaz, az csaknem végzetesnek bizonyult.

Közben azonban továbbment a társalgás, és Denem már az eddig figyelmen kívül hagyott Malfoyt nyúzta.

– Ha feláldozlak téged, a benned lakozó sötétség elég erős lehet arra, hogy végérvényesen megvessem a lábam Potter testében, és ne kelljen tartanom attól, hogy valami szeretet-trükkel kiakolbólítanak újra. Te gyűlölsz engem. Én gyűlöllek téged. A legideálisabb viszony céljaim szempontjából. A legerősebb kötés.

„Szeretet-trükk”! A bolond! Hát nem látta, nem értette még akkor sem? Soha sem?

A szeretet soha nem trükk, a bűvész eszköztárának egy bóvli kelléke. Az egyedüli erő ez, amely életet adhat és győzelmet.

Nem csoda, hogy megint csak ő volt az úr saját testében, nem a Sötét Értelmű Nagyúr.

De ekkor nyílt az ajtó, és visszatért a régebben kiküldött két férfi, egy sovány fiút kísérve.

– A másik elmenekült. Valami nővel volt, aki megsebesült az összecsapásban. Csak az áruló fattyát tudtuk elkapni.

Seren… Szóval mégiscsak őt próbálták feláldozni azelőtt, nagyjából akkor, amikor őt megtámadták a dementorok a parkban.

Teljes lett a kép. Az erős kötelékvarázslat, amely hármukat: Hermionét, Barryst, Serent az ő varázserejéhez kötötte – az övéhez, akiért édesanyja és Dumbledore feláldozta magát, az övéhez, aki legyőzte Voldemortot –, váratlan módon visszájára fordult, és őt telibe találta Bellatrix mágiája éppen akkor, amikor a dementorok a maguk vákuumával felszínre hozták Denem nyomorúságos emlékeit. Mindez együtt azt eredményezte, hogy csaknem ugyanaz következett be, mint második roxfortos évében –csak éppen akkor Denem emléke Ginny élete révén akart újra valósággá lenni. Itt meg az övén és – a sors iróniája! – Malfoyén.

Malfoyén, aki a mentális filmen most már a kőoltáron vergődött, s Denem éppen Sötét Jegyére nyomta az ujját. Malfoy felsikított, és a társaságból többen is eltorzult arccal dédelgették bal kezüket.

De más is sikított, sőt, térdre is esett és körmeivel balját marta kínjában.

Seren.

Harry most először érezte, hogy a pánik kezdi szorongatni minden meditációs technika ellenére.

Úristen! Ha Denem rájön, ha Denem rájött…

A félelemtől bénultnak érezte magát, s a távolság közte és a kép között rohamosan fogyott…

A következő pillanatban már benne volt az emlékben – pontosan ott, ahol soha, soha nem lett volna szabad lennie. És tehetetlen volt – ezek az emlékei voltak, és nem volt képes elérni sem Denemet, sem Serent, akit pedig úgy szeretett volna most magához ölelni. Igen, pontosan tudta, mit érezhet a fia, mire gondol, milyen kétségek gyötrik őt sokkal erősebben, mint a fizikai fájdalom…

Amikor Denem hozzáért a fiához, meg tudta volna ölni.

– Érdekes. Rodolphus, milyen varázslatot is hajtottatok ti végre? Pontosan? – kérdezte Denem, aki természetesen nem érzékelte őt.

– A Dissolvimagiát. Uram.

– Érdekes mellékterméke ez annak a fajta varázslatnak, bár nem teljesen logikátlan. Hiszen a Jegy Bella varázserejének is a része volt. Bár rajtam nem jelent meg… igaz, én sosem viseltem a Jegyet…

Harry mellkasában a pánik engedni kezdett valamelyest.

– Éppen ezért kell neked a kölyök, nem én! – rikácsolta Malfoy, akit most jobban utált, mint máskor bármikor. FOGJA MÁR BE! – Benne is megvan a Jegy ereje, a Te lenyomatod!

Szerencsére azonban Denemnek más ötlete volt, és nem vette észre, hogy Malfoy a legjobb megoldást kínálja neki tálcán. Vajon mi okozta azt, hogy Denem ennyire bután elment a legkézenfekvőbb megoldás mellett?

– Lucius, hát te sosem figyelsz? Az ott nem az én teljes lenyomatom, hanem az enyém, de csak amennyi Belláéból a fiúnak jutott, és így minden bizonnyal osztozom vele magam is. Ha a fiút megölöm, még csak Bella egészét kapom meg – de nekem ennél több kell. Bella hűséges volt hozzám, és nekem olyasvalakire van szükségem, aki gyűlöl. A fiú csak fél tőlem. Ezek itt többé-kevésbé tartanak és félnek, de nem olyan arrogánsak, hogy gyűlölni is merjenek. Az egyetlen alkalmas jelölt itt te vagy.

Mindezek után jócskán megnyugodva figyelte tovább az eseményeket, miközben fia mögé állt. Tudta, hogy baj esetén nem képes neki segíteni, mégis ott akart lenni mellette.

Denem annak rendje s módja szerint feltrancsírozta Malfoyt – életében először szánalmat érzett a nyomorult iránt  –, de ekkor az eseményektől félig sokkos Seren közbelépett.

Megpróbált utánanyúlni, de keze átment Seren testén, s még azt a hideget sem érezte, amit kísértetek esetén. Csak azt látta, hogy Seren odébb löki Denemet az oltártól, és néhány alig érthető szót üvöltve meredten a szemébe bámul.

Ekkor az előző kép azonnal eltűnt, a hátsó udvar az oltárral és a hullazöld fénnyel, és Harry azonnal tudta, hogy fia feltárta elméjét Denem előtt. Mostramencia ismét. Az elmébe vetítés tudománya.

A három emlék, amelyet Seren mutatott Denemnek, megrázta. Mintha nem lett volna véletlen.

Seren rájött volna…?

Hiszen annyira egyértelműen megfeleltek annak a három, réges-régi emléknek, amiket még ő látott Piton elméjében, amikor annyi idős volt, mint Seren most! Mintha azt a felidézett sötét és szomorú gyermekkort akarták volna ellenpontozni…

A szeretet pedig, amit Seren emlékein keresztül érzett, olyan minden értelmet felülmúlóan sugárzott mindenhonnan, hogy rettenetes világosságával megtörte Bellatrix és a dementorok együttes varázslatát. Denem elveszítette az eszméletét, ő pedig ismét az ágyán ülve találta magát, ahogy zavarodottan pislogott a fa még mindig zölden villogó leveleire. Alig egy-két perc telhetett el, de ő óráknak érezte. Így volt ez a legtöbb mentális élménnyel.

Mi van azonban Serennel? Az emléke erre nem adott választ, és ez rettenettel töltötte el.

Nem, nem halhatott meg…

A kérdés olyan sürgető volt, hogy nem várva tovább egy pillanatot sem lekászálódott az ágyról, és szédüléséről tudomást sem véve papucsába bújt és felállt. Nem tehetett azonban egy lépést, már nyílt is az ajtó. Hermione.

– Hol van Seren? Mi lett vele?

– Elment. Mindenki őt keresi, Harry. Ott feküdt a melletted lévő ágyon…

– Mi a baja?

– Senki nem tudja pontosan. Amikor Barrys és az aurorok megérkeztek, csak azt látták, hogy valami varázslat eltalálta…

– Milyen varázslat?

– Senki nem biztos benne. Valami zöldes izé…

Zöldes izé… A halálos átok nem lehetett, mert akkor nem ide hozták volna a kórházba, és még kevésbé ment volna csak úgy el. Nem lehetett más, mint Denem sötét machinációja Malfoy kivégzésével, de az… Nem, az nem lehet.

Nagyot nyelt.

– Mikor tűnt el?

– Úgy… másfél órája?

– És csak úgy elment? Senki nem látta?

– Senki, Harry. Seren valószínűleg dehoppanált, előtte azonban begyűjtötte a ruháit, mert a kórházi pizsamát itt hagyta.

– Nekem is szükségem lesz a ruháimra, drága. A lehető leggyorsabban.

– De hát, Harry, nem mehetsz el! Hiszen alig tértél magadhoz, és súlyos sokkon estél…

– Mennem kell, Hermione – rázta meg a fejét határozottan Harry. – Nem akarom, hogy egyedül kelljen szembenéznie Pitonnal.

– Pitonnal? – Hermione arcán látszott, hogy egy pillanat alatt megérti a helyzetet. – Megyek én is – jelentette ki.

– Ne, kedves. Kell, hogy valaki szóljon Barrysnek. S egyébként is, azt hiszem, én leszek az, aki választ tud adni arra, amit tudni akar.

– Jó, de legyél nagyon türelmes, Harry. Tudod…

– Tudom, kedves. Ha nem tűnt volna fel, már nem az a hirtelen kölyök vagyok, aki harminc éve voltam.

– Az alapján, amit tegnap csináltál, éppen nem ezt gondolnám.

Harry nagyot sóhajtott, de nem ellenkezett.

– Megkaphatom akkor a ruháimat?

Következő fejezet