10. fejezet – Seren

Seren sokkal jobban félt, mint két órával ezelőtt, amikor őt vitték feláldozni. Nem tudta, hogy lehetséges ez, hiszen élete most nem forgott közvetlen veszélyben, és mégis így volt: az ájulás kerülgette.

Az apja olyan rettenetesen furcsán viselkedett…

Az apja…?

Nem, ez a férfi, bár fizikailag ugyanaz volt, mint aki őt felnevelte, mégsem volt ugyanaz a Harry Potter, akire egész életéből emlékezett. S nem csak az alapján mondta mindezt, amiket mondott és amit csinálni tervezett – nem.

Ez a férfi valaki egészen más volt. Mások voltak a mozdulatai, a gesztusai, az arcvonásai. Mások a szavai, s mások az érzései is. Ettől lett az egész valahogy sokkal félelmetesebb és rémálom-szerűbb, mint az, ami eddig történt, amikor Bellatrix Lestrange őt próbálta meg feláldozni azon az oltáron ott, a hátsó kertben.

Azok az események, bármennyire életére törtek is, megmaradtak tapasztalatai határán, a józan ész határán belül. Még varázslómérték szerint is. Ott voltak a gonoszok, akik meg akarták őt ölni, hogy hozzáférjenek apja varázserejéhez, és ott voltak ők, azaz leginkább ő egyedül, aki elég bolond volt ahhoz, hogy nyitott szemmel belesétáljon a csapdájukba.

S még a legvégén is, az a vihar-látomás Dumbledore-ral, akit sosem ismert, valahogy megmaradt ezen a logikus világon belül, bár itt már felmerültek olyan kérdések, amelyekre nem volt képes válaszolni, s ezek egyenesen vezettek ide, a minden logikát szörnyű módon felrúgó helyre és időbe. Miért pont Dumbledore? – volt a nyitókérdés. Aztán: Hogyan halt meg Bellatrix Lestrange? Mi történt a többi halálfalóval? Miért veszítették el az eszméletüket? Ha visszafelé sült el a varázslat, mint ahogy Barrys és maga is sejtette, miért nem kapta meg még Bellatrix varázserejét sem? S a többiekét? Milyen hatással lehetett ez a varázslat és ezzel egyidejűleg az életét megoltalmazó védővarázslat az apjára?

De a legnagyobb és legrettenetesebb kérdés mégiscsak ez maradt: Vajon végrehajtották apján a csókot a dementorok, vagy sem?

S bár minden hite és reménye tiltakozott ez ellen a végkövetkeztetés ellen, józan esze és logikája nem szűnt meg ezt sugalmazni.

A dementorok kiszívták apja lelkét éppen akkor, amikor ez a védővarázslat is működni kezdett, s így valahogy apja megkapta Bellatrix erejét… De nem, apja nem Bellatrix volt, nem úgy szólt vagy viselkedett. Ennél sokkal szörnyűbb sejtése volt, de arra nem talált semmilyen bizonyítékot az előző évekből, bárhogyan is kutakodott utána a gondolataiban.

És mégis. Nem tudta elhessegetni magától a gondolatot, hogy apja… apja végig ez alatt az évek alatt magában hordozta Voldemortot, akit maga pusztított el – és senki nem tudta, hogyan. Voldemortot, akit ezáltal tehát nem is pusztított el, hanem valahogy magába olvasztott, abszorbeált, és bezárt, mint egy veszedelmes vadállatot, amely azonban most, hogy a dementorok „leszívták róla” azt a valakit, aki uralkodni tudott rajta, kitört és tombolásra kész.

De nem tudott tovább gondolkodni. Ahogy elérték a hátsó udvart, Malfoy nyöszörgése rémült kiáltozássá erősödött:

– Uram, én végig hűséges szolgád voltam! Uram, uram, könyörülj!

A halálfalók arcán ezalatt valami furcsa kifejezés ült: mintha egyszerre sajnálták volna az izzadó és üvöltöző férfit, és egyszersmind alig várták volna annak halálát.

Vajon mi volt itt készülőben?

Malfoy üvöltözése azonban azt kellett, hogy jelentse: legszörnyűbb sejtései váltak valóra. Az apja bőrébe bújt férfi valóban Voldemort. Ebből viszont az következik… – de nem, nem tudott, nem mert tovább gondolkodni. Lábai megbicsaklottak alatta, és a következő pillanatban már a földön térdelt remegve. Mindaz, ami eddig történt, tényleg csak egy kellemes kis időtöltés volt ahhoz képest, hogy most itt kell állnia, és mint apja tette sok-sok évvel ezelőtt, most ő is kénytelen lesz végignézni az utóbbi évszázadok leghatalmasabb fekete mágusának erőre térését.

De ő nem volt annyira erős, mint az apja. Ő nem volt képes küzdeni, legyőzni, menekülni. Neki sosem volt szerencséje a nála erősebbekkel szemben, őt mindig Barrys védte meg, aki most messze van, és ki tudja, mikor ér ide a segítséggel? Hiszen este van már, az aurorok nincsenek szolgálatban…

Valaki durván talpára rántotta és előre lökte. Ezáltal majdnem, majdnem hozzáért ahhoz… ahhoz a férfihez, aki valaha az apja volt. Megremegett az undortól.

– Uram! Öldd meg inkább a kölyköt! Most már nem védi az apja áldozata, mert az apja nem él többé! De általa megkaphatod Potter erejét is, mert az adoptálás útján rá hagyományozta! – kiabálta közben Malfoy, és Seren megállapította, hogy ez alkalommal nem fél attól, hogy megölhetik. Egy ilyen áldozat még kellemes is lehet ahhoz képest, hogy tanúja legyen annak, ami itt készült – és annak, amit mindez csak előkészít.

De a férfi csak nevetett.

– Lucius, Lucius. Hát már elfelejtetted, mit mondtam öt perccel ezelőtt? Nekem nem Potter varázserejére, vagy vérére van szükségem – nem, ez alkalommal még véletlenül sem. Hát nem érted? Minden varázslat, ami eddig őt védte, most az enyém. Én vagyok ő.

– De hát nem… Potter nincs ott. Te mondtad. Potter nincs ott. És ha ő nincs ott, akkor a varázsereje sem lehet ott…

– Nem, Lucius. Akár itt van az ereje, akár nincs, nekem most rád van szükségem. A gyűlöletedre, a sötétségedre és – közelebb lépett a megkötözött férfihoz, akit közben az oltárra lebegtetett, bal karját kiszabadította a kötelekből és egy mozdulattal leszakította róla a ruhát feltárva valamit, amiről Seren eddig még csak hallott, de sosem látott – a hűséged szimbólumára, amely nem más, mint egy darab belőlem, aki igazán vagyok: személyiségemből és varázserőmből.

A Malfoy karjára égetett Sötét Jegy jól láthatóan kirajzolódott a fáklyákkal megvilágított udvarban.

– Lám, lám. Ez itt látja, érzi, hogy itt vagyok – hadd érezze hát mindenki, aki valaha csak hozzám kötötte magát! – Ezzel rányomta ujját a Malfoy karján kirajzolódó jegyre.

Malfoy élesen felsikított, és a társaságból többen is eltorzult arccal szorították meg jobbjukkal bal kezüket.

De ezt Seren nem látta. Ő csak a rettenetes, csontig hatoló fájdalmat érezte ugyanott, ahol Malfoy Jegye is volt, és újra csak térdre esett, miközben akaratlanul is felsikoltva jobb kezének körmei  ruháján keresztül is baljába vájtak a kíntól.

Váratlan reakciója egy pillanatra megállított mindenkit az udvarban. Még az apja bőrébe bújt férfit is, aki pillanatnyi zavarában levette ujját Malfoy karjáról, és felé fordult.

– No lám, no lám…

Seren nem is vette észre, mikor rántották újra fel, és mikor ért oda hozzá Voldemort. Csak azt érezte, hogy az ő bal karját is lemeztelenítik, és amikor odanézett, világosan látta saját karján a kirajzolódott koponyát a kígyóval.

– NEM! – üvöltött fel. – NEEEEEEEEEM! – S jobbjával ismét odanyúlt, hogy ha kell, körmeivel vájja ki azt a valamit a testéből, ami beszennyezte, aminél minden jobb volt, a kínzás, a halál is, és izzadva-rettegve kívánta a pokolba egész életét.

De a Jegy továbbra is ott vigyorgott gúnyosan a karján, s amikor a férfi hozzáért, úgy, mint Malfoyéhoz az előbb, fehéren izzó agónia vágtatott végig testén.

Összeesett. Ez alkalommal azonban senki sem emelte föl.

– Érdekes. Rodolphus, milyen varázslatot is hajtottatok ti végre? Pontosan? – kérdezte a férfi ahhoz a hangon, mely olyan hasonló volt apjáéhoz, s egyszersmind olyan végtelenül más és idegen…

– A Dissolvimagiát. Uram.

– Érdekes mellékterméke ez annak a fajta varázslatnak, bár nem teljesen logikátlan – morfondírozott egy pillanatra Voldemort. – Hiszen a Jegy Bella varázserejének is a része volt. Bár rajtam nem jelent meg… igaz, én sosem viseltem a Jegyet…

– Éppen ezért kell neked a kölyök, nem én! – rikácsolta közbe ismét Malfoy, aki a kis közjátékban saját megmenekülésének lehetőségét ismerte föl. – Benne is megvan a Jegy ereje, a Te lenyomatod!

– Lucius, hát te sosem figyelsz? Az ott nem az én teljes lenyomatom, hanem az enyém, de csak amennyi Belláéból a fiúnak jutott, és így minden bizonnyal osztozom vele magam is. Ha a fiút megölöm, még csak Bella egészét kapom meg – de nekem ennél több kell. Bella hűséges volt hozzám, és nekem olyasvalakire van szükségem, aki gyűlöl. A fiú csak fél tőlem. Ezek itt – intett körbe a fejével – többé-kevésbé tartanak és félnek, de nem olyan arrogánsak, hogy gyűlölni is merjenek. Az egyetlen alkalmas jelölt itt te vagy. Vigyázzatok rá – szólt oda ismét a Serent őrző két férfinak. – Majd utána foglalkozunk vele is.

Kellett némi idő, mire lecsillapodott szívverése, amelyet a rettegés, a sokk és a fizikai fájdalom egyaránt okoztak. A világ olyan furcsán valószínűtlen volt körülötte, olyan szokatlanul sötét és nyomasztó, mint még soha azelőtt, és mintha kihűlt volna minden.

És ő volt mindennek az oka. Pedig hányszor, de hányszor figyelmeztette az apja! És mégis, úgy viselkedett, mintha ez az egész egy nagy játék lenne, amelyben megteheti, hogy megbántódik, érzelemből cselekszik, a józan ész hangját félrelökve – és íme, itt az egyenes következménye. Apja halott, Barrys barátnője eszméletlen volt, amikor bátyja tovahoppanált, őt az előbb majdnem kivégezték, és semmi jobbra sem számíthat, ha Voldemort végre ráér vele foglalkozni, és végül a legszörnyűbb: ha Voldemort feláldozza Malfoyt, valami ismeretlen módon, de végérvényessé teszi helyzetét apja testében, s az az ember, aki őt, igen, most már, bármilyen későn is, tudta, sajátjaként szerette, s akit ő is szeretett, még most is, sőt elveszítését rettegve még jobban. Vajon tényleg sosem látja viszont?

Szíve fájdalmasan szorult össze mellkasában, s tudta, még ha valami csoda is történne, soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Vajon mit fog majd anyja és Barrys szólni, ha kiderül, mert ki fog derülni, hogy apja miatta halt meg? Örökre, végérvényesen elveszíti őket?

Miért kellett ez az eset ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire szereti és akarja őket?

És ott van a Jegy is… a Jegy, amely innentől kezdve mindig ott lesz a karján, pedig nem tehetett róla; annak a rohadt Bellatrixnak a gusztustalan lenyomata volt, aki pedig az ő életére tört…

S bármilyen furcsa volt, ez a legutolsó gondolat sírást keltett benne. Megbélyegzett lett egy életre teljesen ártatlanul, Voldemort jegyét viselve húsában, végérvényesen és lemoshatatlanul.

Vajon ha apja valahogy magához tér, mit fog szólni ehhez? Hinni fog-e neki? S anyja? Barrys? És Denis és az összes barátja? McGalagony? Vajon visszaengedik-e a Roxfortba így? Vajon visszafogadják-e a családjába így?

De az események közben rajta kívül is folytak tovább, s kényszerítették arra, hogy hátrahagyja gondolatait, bármennyire rettenetesek legyenek is, s a jelen még szörnyűbb eseményeit kövessék.

Így hát végig kellett néznie, hogy Voldemort – mert akit az oltár körül látott az áldozati késsel, ugyanazzal, amellyel Bellatrix őt akarta megölni, nem az apja volt többé – legelőször kettévágta Malfoy pálcáját, majd annak magját egy Incendio-val elhamvasztotta. Ezalatt Malfoy legalább annyira fájdalmasan üvöltött, mint az előbb, és Seren kiérezte ebből az állati kiáltásból azt, hogy a fehér hajú férfi megértette, hogy sorsa megpecsételődött, meg fog halni, és semmi sem mentheti meg immár.

Aztán szavak következtek, nem Bellatrix egyszerű latin mondatocskája, hanem valami sokkal hosszabb, egy olyan nyelven, amely a latinhoz még távolról sem hasonlított – a hangzás alapján arámi lehetett, ugyanaz a nyelv, amely a halálos átok szavait adta – s valahonnan fény tört elő. De nem az a fény, amelyet örömmel ünnepelnek reggelente madarak, emberek és állatok, hanem valami dögletes hullászöld szín, egy rossz horrorfilm eltúlzott díszleteit varázsolva köréjük.

Egyre több halálfaló esett térdre, és volt, aki sírva üvöltötte, hogy „Bocsáss meg, Nagyuram, hogy valaha is kételkedtem benned!” és ehhez hasonlókat, de voltak, akik csak artikulálatlan örömkiáltásokat hallattak, mások sírtak, mint valami groteszk vallási rendezvényen.

Aztán ahogy egyre erősebb lett a fény, végre elcsendesedtek. Malfoy is immár némán várta végzetét. Mindenki megbabonázva meredt a középre, még őrzői is feladatukat feledve bámulták az eléjük táruló látványt.

A zöld fény szikrázott és vibrált, mintha élőlény lett volna, talán az is volt valami eltorzult, embertelen módon, aztán a kántálás megváltozott. Lassabb lett, végül megállt.

Voldemort kezében magasba emelkedett a kés.

– Ne, uram, ne – nyögte ki még utoljára Malfoy.

Aztán a penge lecsapott, s az idő, amennyire lelassult az előbb, úgy felgyorsult: Malfoy sikoltott és vergődött, Voldemort valami érthetetlent üvöltött, és Seren egyszerre csak érezte, hogy nem bírja tovább.

Felugrott, s két lépéssel az áldozó és áldozata között termett, s ellökte Voldemortot az oltáron vergődő testtől.

– NEM! Nem, nem, apa, apa harcolj ellene, ne hagyd, apa! – és minden szeretetével és tanult Legilimens képességével a tágra nyílt vöröseszöld szemekbe bámult. – Nem hagyhatod ezt! Apa, nem!

Nem látta, hogy Malfoy vergődése közben lecsendesedett, s a zöld fények a bizonytalanul elszórt lüktetésből egy figurává alakultak, mely nagy vonalakban Malfoyhoz hasonlított, majd ez az alak megindult kettejük felé.

Ő csak a sötét hideget érezte, amely elnyeléssel fenyegette: a semmit, ahol nem voltak igazi érzések, csak valami értelmetlen gyűlölettől fűtött ambíció.

Nem tudta, hogy könnyezik és remeg: inkább koncentrálni próbált, mint az előbb, odakint a parkban, amikor a dementorokat megérezte. Koncentrálni valamire, ami más, mint ez a sötét: azokra a pillanatokra, amelyek életének legkedvesebb emlékei voltak:

Kisgyerek volt, három, vagy négy éves, és valami szörnyűséget álmodott úgy, hogy sírva ébredt fel. Apja nagyjából felriadásával egy időben ért be a szobába.

– Mi a baj, Seren?

– Valaki rámfogott egy pálcát, és nagyon fájt – nyöszörögte.

Apja nem volt az a típus, aki túlzottan sokszor ért volna hozzájuk. Inkább csak megveregette a vállukat, vagy megsimogatta a fejüket. Anyjuk volt az, akihez bújni lehetett. Seren igazából rá vágyott: valakihez, akihez kicsit bújhat, aki kiszeretgeti belőle a fájdalmat és a félelmet.

És akkor mindig oly erős és kemény apja melléült az ágyra, ölébe vonta, és addig ringatta, amíg el nem aludt.

Már roxfortos korából volt a következő emlék, valamelyik nyári szünetből.

A szünetnek még csak a harmadik napja kezdődött, de már unatkozva feküdt az ágyán: Neville bácsiék nyaralni mentek, Barrys éppen aktuális barátnőjét látogatta, szülei, természetesen, dolgozni voltak. Egy bagoly kocogtatott azonban az ablakon, lábához kisebb csomag volt kötözve.

Hedwig. Apja madara.

A csomag egy kis zsupszkulcsot tartalmazott, amely egyenesen az aurorképzőbe vitte, apja irodájába.

– Ha jól sejtem, nem csak én unatkoztam – mondta apja köszönés helyett.

– Hát, nem… – vigyorodott el Seren.

– Arra gondoltam, hogy dolgozhatnál mellettem a nyáron, mint a segédem. Mordon beleegyezett. Csak az a kérdés, te akarod-e.

Igen, a mai napig emlékezett arra az izgatott örömre, és a hetekre, amikor életében a legtöbbet beszélgetett apjával, csak ők ketten, jóról és rosszról, szeretetről és gyűlöletről, férfiakról és nőkről, mindenről, és ekkor érezte először azt is, hogy az apja igenis ad a véleményére és komolyan veszi.

Anyja később megkérdezte:

– Hogyhogy magad mellé vetted Serent? Úgy tudtam, egyedül szeretsz dolgozni.

– Seren kitűnő társaság. És egyébként is, még mindig jobb, mintha legyekre lövöldözne unalmában.

A választ láthatóan anyja sem értette. De igazából nem is volt fontos.

Még korábban történt, talán hat éves lehetett, amikor először próbált, sikertelenül, seprűre ülni. Apja elcsent, ősöreg Tűzvillámára, természetesen.

Hatalmasat esett, ráadásul a seprű elröpült a Tiltott Rengeteg felé.

És mindezek tetejébe apja éppen ekkor érkezett a színre.

De elmaradt a rettegett letolás.

– Nem esett bajod? – kérdezte apja aggódva.

– Nem.

– Akkor jó. Invito, Tűzvillám!

Seren feltápászkodott, de még mindig kicsit bizonytalanul nehézkedett egyik lábáról a másikra. Nem tudta, apja mit tervezhet ezek után. Ami jött, arra nem számított. Apja felszállt az engedelmesen lebegő seprűre, majd intett Serennek.

– Gyere, fiam. Megtanítalak repülni. Senki nem fog nevetni rajtad.

Soha nem gondolt még bele, mennyi szeretetet kapott otthonról, milyen gazdag is az a csomag, amellyel ő kilépett az életbe. S most volt itt az idő, hogy ő is szeressen, vagy legalább megmutassa, hogy szeret…

S amikor mintegy ezer csillag robbant az agyában, és végre érezte, hogy kiér a fényre, hátraesett, egyenesen az ekkorra már közvetlen mögötte levő fény-Malfoyon át, amely megremegett, majd felszívódott a testében.

Ő csak valami rettenetes fájdalmat érzett, olyat, amihez még a Cruciatus sem volt hasonlítható, majd elvesztette az eszméletét.

Következő fejezet