9. fejezet – Harry

Nem igazán értette, mi is folyik most körülötte.

Hogy kerül ide Perselus, az áruló? Vagy egyáltalán áruló-e? Hiszen olyan fiatalnak tűnt… Perselus ennyi idősen talán még a követője sem volt, nemhogy ügyének árulója!

Viszont ha Perselus csak ennyi idős, Augustusnak is élnie kell még! S akkor szólhat az öregnek, hogy vegye kissé szigorúbban unokáját, hátha akkor majd nem lesz belőle áruló…

Érezte, hogy valami sántít ebben a gondolatmenetben, de nem tudott rájönni, pontosan mi is volt az. De aztán ahogy elégedetten nevetett bele az éjszakába, rájött. Az idő… mintha az idő járt volna máshogy, mint a megszokott, mintha minden valahogy egyszerre történt volna: ha a tegnapi napot próbálta felidézni, mintha egész élete egyszerre tegnap történt volna, vagy talán ma és holnap…

Utoljára akkor érzett ilyet (tegnap? ma?), amikor összefutott azzal az öreg banyával ott, Albániában és az megmutatta, hogyan kell kígyófőzetet kotyvasztani. Igaz, kissé noszogatni kellett az öreglányt, és hát az nem is élte túl a noszogatást, de a főzet megérte. Megváltozott tőle alakja, látása, hallása, szaglása kifinomodott…

Bár most, hogy megpróbálta kígyó-érzékeit segítségül hívni, ezek közül a változások közül egyet sem érzett. Pedig akkor, amikor Perselus már ennyi idős volt, ezek a változások már bekövetkeztek.

Megzavarodott, de aztán eszébe villant Augustus fia, Perselus, az ő Perselusának apja. Mennyire hasonlítottak ezek ketten egymásra: apa és fia! Nem lehet, hogy az előbbi kölyök azért bámult rá olyan értetlenül, mert ez Augustus fia, és nem az unokája? Ekkor érthető még saját testi fogyatékossága is: a főzetet néhány évvel ezután készítette el – azaz fogja elkészíteni.

De vajon ki lehetett az a másik kölyök? Valahonnan ismerős volt, de egyszerre több arcot is felidézett benne: egyrészt egy gazdag auror család sarját, valami felkapaszkodott sárvérűeket, talán Portereknek hívták őket? Vagy Poulternek? Nem tudta, de a kölyköt biztos Jamesnek hívták, erre emlékezett. Az ifjú Perselus megszerzésében nagy szerepet játszott önhitt kegyetlensége.

De az előbbi fiú mégsem volt egészen annak a James kölyöknek a mása. Távolról hasonlított Augustus feleségére, Eurydikére is. Azok a szemek! Igen, az a hasonlóság még erősebb volt, mint a másik.

Micsoda asszony volt! Kár, hogy az öreg Augustus valamiért megharagudott rá és megölte. Bármi is lehetett az ok, ilyet a bolond nem talál majd máshol!

De hát Augustus már akkor is ilyen hirtelen haragú volt, amikor a Roxfortba járt. Prefektusként hányszor, de hányszor kellett büntetést kirónia rá, mert megátkozott valakit saját házának tagjai közül! A tökkelütött! Nem értette, akkor még nem, hogy legalább nekik, mardekárosoknak össze kell tartaniuk. Később persze benőtt a feje lágya, de a magánéletben azért szemmel láthatóan megőrizte vérmérsékletét, legalábbis Eurydiké esete erről tanúskodott.

Ráadásul ha a fia már ilyen 16 körüli, akkor sajnos Eurydikével sem találkozhat – jutott eszébe kis melankóliával. Pedig a mai asszonyok már sokkal puhányabbak. Nincs meg bennük az a tűz, az az életrevalóság!

No, de elég legyen a gondolkodásból. Fáradt volt, valamiért rettenetesen fájt a csípője a bal oldalon, alig tudta emelni a lábát. Talán az előző eséstől? Mindegy. Megkeresi Augustust (aki belegondolva nem is lehet olyan öreg, ha a fia még csak 16 körüli), és ledől egyet pihenni. A zavarodottságot meg rendbeteszi holnap.

Igen, a kígyófőzettől volt ilyen furcsa érzése utoljára. „Kitágult tudatállapot”, vagy hogy is hívják ezt a muglik. Kár, hogy holnapra elfelejti a jövőről szóló minden tudását – éppen ezért még ma figyelmezteti Augustust, hogy a fiát is fogja szorosabban, ne csak az unokáját. A fia, ha jól emlékezett – már ha valaki tud emlékezni a jövőre – elitta a Piton vagyont az utolsó fontig, majd felakasztotta magát. Ki tudja, talán a fiatal Perselus keze is benne volt ebben az akasztásban? Hiszen apja elég erőszakos ember hírében állt, ha ivott. De a fiú sosem beszélt róla. Talán kérdeznie kellett volna, s akkor nem Dumbledore-hoz menekül.

Dumbledore!

A gyűlölet felizzott benne, de aztán furcsa módon gyorsan elhalt, és csak az előző zavarodottság maradt, igaz, az többszörös nagyításban.

Különben is, ő Sötét Úrnak készült, nem bébiszitternek. Majd felírja valahová, hogy Perselus el fogja árulni, és megelőző terápiaként megölheti a kölyköt egy alkalmas pillanatban. Igen, ez lesz a legjobb.

Bár ha elárulta, azaz el fogja árulni, ez azt jelenti, hogy ő nem lesz képes felírni ezt az információt sehová, így Perselus mégiscsak megússza…

Ó, utálatos tudatállapot!

Talán az apát kéne elkapnia, itt van valahol a bozótban és kicsit megrendszabályozná. Ráférne. Ennek azonban Augustus nem biztos, hogy örülne, ezért ezt a gondolatot is elvetette. Az árulással majd szembenéz, amikor itt lesz az ideje.

Az is furcsa volt és zavarát növelte, hogy mindeközben Perselus árulását nem egészen tudta árulásnak tekinteni. Mintha valami benne azt mondta volna, hogy az volt a helyes dolog, amit a kölyök tett.

Biztos a tudatállapot. Csak tudná, mitől van! Itt és most nem volt semmi, ami a banya főzetére a leghalványabban is emlékeztette volna. Csak szürkület, gaz és még valami… Félelem. Igen, a kölykök félelme, akik ott lapultak valahol a bozótosban.

Nagyot sóhajtva indult el a kavicsos úton a kúria felé. Most, ahogy egy kicsit körülnézett meglepődött a park állapotán: sehol a régről ismert pedáns rend, a gondosan nyírt bokrok és az egyenes vonalak által határolt virágágyások: mintha valami átok következtében elburjánzott volna a gaz, a piszok…

Talán mégsem él akkor hát már az öreg, s a kölyök a majdani áruló volt, s az örökség már alkoholista apja kezén van…

Ez a gondolata abban a pillanatban megerősödött, ahogy a kúria romjait meglátta. Sőt, az is eszébe jutott, hogyan történt: Perselus egy mámoros állapotában rágyújtotta alvó családjára. Utána költözött át a valami csoda módon megmenekült család a cselédházba.

Ha az öreg tudta volna…!

De nem tudta. Egy rohadék, fifikás auror, szintén volt roxforti évfolyamtársuk, Mordon, már megölte. Vagy tíz éve. Így múlik el a világ dicsősége! De azért Augustus biztos fordult egyet-kettőt a sírjában.

Maga is dühös lett, s elhatározta, hogy régi barátja emlékére kissé megrendszabályozza a rendetlen fiút. Ezzel az elhatározással nyitotta ki a cselédház ajtaját.

Az előtér sokkal tisztább volt, mint azt emlékei alapján várta volna. Talán Perselus, aki felmenőjéhez hasonlóan szintén megölte gyermeke anyját (igaz, a gyilkosság sokkal kisebb művészi erővel bírt, mint apja esetén: egyszerűen agyonverte a szegény párát valami mámoros állapotban), szóval Perselus, apjával ellentétben felesége megölése után új asszonyt vett volna? Valami rendesebbet, aki nem csak szeretni tud, hanem takarítani is?

Hmm… Ha ez így van, mégiscsak lehet valami abban a kölyökben.

A következő ajtó mögött azonban meglepő jelenet várta.

Lucius Malfoy pálcájának hegyével kellett farkasszemet néznie.

Soha nem szerette igazán az aranyvérű szépfiút. Ebben persze benne volt saját félvérűsége, meg hát az is, hogy Malfoy magát mindig túl okosnak hitte, s azt gondolta, ő, Voldemort nagyúr nem jön rá arra, hogy saját pecsenyéjét akarta sütögetni az ő tüzén! Nem tudta, hogy végig átlátott rajta, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy letérdelt előtte, talárját feltűrve és várva, hogy megkapja összetartozásuk jelét. Pedig tudta ő, hogy ne tudta volna! Éppen csak tudta azt is, hogy Malfoyt még máshogy, saját terveire is tudja majd hasznosítani. A megölés pedig várhat.

S most még ahhoz is van képe, hogy pálcát emeljen rá, rá, akire hűséget esküdött! Mintha nem tudná, hogy ők, a halálfalók sosem árulhatják el őt – életük nem sajátjuk többé, s így pálcájuk sem az!

– Potter – vigyorgott Lucius kéjes kifejezéssel az arcán. – Ez aztán az öröm!

Elvigyorodott. Lucius szemmel láthatóan nem volt magánál. De nem is baj. Ráfér egy kis fenyítés a beképzelt ficsúrra! Megpedig azzal a fegyverrel, amivel mestere ellen támadt!

Keze egy legyintésével suttogta el a megfelelő szavakat (Fides eterna), s a pálca egyszerűen kifordult mestere kezéből, s engedelmesen az övébe siklott.

– Ne feledd el, kinek fogadtál örök hűséget, Lucius. – Hmm. Az örök hűség kifejezés, bármennyire is gúnyosan értette, más emlékeket is felidézett. Nem ez volt Malfoy első árulása. Volt már egy ilyen… Volt egy idő, amikor Malfoy nem jött a segítségére, amikor kellett volna. Ezzel a gondolattal megtámogatva mondta ki a következő szót: – Crucio.

Malfoy szépen sikoltozott, a fájdalomhoz nem szokott emberek éles fejhangján. A sikoltásokra persze aztán csak berobbant az ajtó, s a következő pillanatban ismét pálcákkal találta szemközt magát – és ismét volt követője pálcáival.

A következő pillanatban már az átkok is megérkeztek. Mire azonban azok odaértek, ahol ő előzőleg állt, ő már nem volt ott. Ex-híveinek sorfala mögött állva, Lucius pálcáját kissé megmozdítva vigyorogva mondta újból:

– Fides Eterna. – A csoport egy emberként fordult hátra. Volt halálfalóinak kezéből kifordult a pálca, de az újak még harciasan szorongatták nevetséges kis fadarabjaikat. – Capitulatus.

Pálcák koppantak a falon, a földön.

– Lám, lám. Ennyit ér a hűségetek. Tudhattam volna.

Lestrange, akinek a felesége után a legtöbb esze volt az egész csapatból, térdre vetette magát.

– Nagyúr!

A többiek értetlenül nézték hol őt, hol a térdelő férfit.

– De hát… ez Potter! – mondta a legbutábbak egyike, Macnair, és megvakarta a fejét. – Meg vagy te bolondulva, Rodolphus. Bella halála elvette az eszedet…

– Bella halott? – kérdezte akaratlanul is felkiáltva. Legtöbbet érő embere, legbátrabb harcosa meghalt volna?

– Megölte Pitonnak, az árulónak a fattya, nagyúr – hajtotta meg fejét Rodolphus.

Ó. Tehát az a kölyök mégsem Perselus volt kint, sem Perselus apja, hanem a kölyke. Így tehát mégsem a jövőt tudta meg egy tág tudatállapotban, hanem a jövőbe csöppent. De hát hogyan…?

Sajnos nem ért rá elgondolkodni. Többen azok közül, akiket még életében nem látott, mozgolódni kezdtek, és araszoló mozgással elrepült pálcáik irányába igyekeztek.

– Accio! – gyűjtötte be a pálcákat, hogy a mozgást megszüntesse. Majd két volt halálfalójára vetett egy hosszú kutató pillantást. Azok, bár hatalmas meglepetés dolgozott bennük, mégis hittel néztek vissza rá. Jók lesznek a feladatra, amit rájuk akar bízni. Pálcáikat kezükbe adta, úgy mondta: – A két kölyök minden bizonnyal még ott van kint a kertben. Ti ketten hozzátok be őket, mielőtt lelépnének.

Egyre több arcon derengett felismerés, hit, rémület.

Lucius is szemmel láthatóan kezdett magához térni a földön fekve, de meglepetését a kelletlenség színezte át, amikor udvariasan megkérdezte:

– Tényleg te lennél az, Nagyuram?

Most, hogy jobban megnézte Luciust, meg kellett állapítania, hogy a férfi sokkal, de sokkal öregebb, mint emlékezett rá. Van talán már nyolcvan is, bármilyen jól tartja magát. S a csapat sok tagjai is úgy nézett ki, mintha valami szociális otthonból szalajtották volna őket – kivéve azt a néhányat, akiknek a kilétéről halvány fogalma sem volt.

De ahogy még egyszer végignézett a csapaton, az előbb még ismeretlennek talált újoncok nevei is lassan beugrottak. Rothausen, Bullstrode, Fink, Montague, Montague. Érdekes módon egyéb dolgok is felidéződtek róluk: minisztériumi papírok és letartóztatási parancsok. Voltak ezen kívül teljesen ismeretlen arcok is, vagy tizenöten.

De ezen most nem gondolkozott el, csak intett nekik, megőrizve felsőbbségének és mindentudásának látszatát.

– Mire készültetek itt? Mi történt, hogy Bella meghalt?

Ismét csak Lestrange volt, aki a leggyorsabban reagált.

– Azt hittük, te már nem élsz, Nagyúr, és megpróbáltuk visszaállítani amennyire csekély képességünkből telt, a sötétség hatalmát. De amikor ehhez az áruló fattyát akartuk felhasználni, az átok visszafelé sült el. Bella… – hangja egy pillanatra elakadt – Bella, aki az áldozatot végezte volna, meghalt.

– Hogyan?

– Amikor a tőrt a fiú szívébe döfte, annak semmi baja nem lett tőle. Bella viszont meghalt.

– Milyen varázslatot próbáltatok előhívni az áldozattal?

– Tudtuk, hogy a kölyök nevelőapja a teljes adoptálás útján saját varázserejéből adott a fiúnak. Ezért ezt akartuk elvenni tőle.

– S ki volt ez a nevelőapa, hogy olyan fontos volt egy ilyen veszélyes áldozatot végrehajtani?

Lestrange-on először látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. Fejét lehajtva érthetetlenül mormogott valamit a föld felé.

– Tessék? – kérdezte ingerülten.

– Most már nem tudjuk, Nagyúr – mondta Lestrange kicsit hangosabban.

– Hogyhogy nem tudjátok?

– Mert mi Potter erejét akartuk. De most te vagy ő… és most már nem tudom, kinek az ereje is az igazán, amely a kölyökben is van…

Potter! Ismét az a név!

– Milyen Potter? – tette hát fel a kérdést, miközben még mindig kifejezéstelen arccal meredt Rodolphusra.

– Hát Harry Potter, Nagyúr. Az a férfi, akiről azt hittük, hogy húsz évvel ezelőtt legyőzte magát.

– Harry Potter. – A név ismerős volt, félelmetesen az. Egy pillanatra mégsem volt képes semmilyen emléket sem kötni hozzá, csak azt a bizonytalan félelmet, ami nem is volt csoda, ha Rodolphusnak igaza volt ––

–– de aztán megjöttek az emlékek is, egy alacsony, szemüveges fiúról, zöld szemekkel (csaknem olyanokkal, mint az övéi voltak réges-rég), ahogy egy temetőben menekül előle, miután a vérével támaszttatta fel magát, majd a minisztérium épülete, ahol megpróbálta azt az előzőnél nem sokkal nagyobb testet megszállni – és képtelen volt rá, képtelen volt rá a szeretet miatt, ami szinte lángolt benne.

De valamilyen módon most mégis itt volt, ennek a Potternek a testében – a saját ellensége testében –, és nem értette, hogy mi történhetett. Hol van Potter? Hiszen akkor ott volt: érzett és küzdött, és kivetette őt magából…

De hol van most?

– Potter nincs itt – mondta egy idő múlva elgondolkozva. Aztán eszébe jutott, hogy Rodolphus az előbb említett valamilyen varázslatot, amelynek kapcsán Bella az életét vesztette. – Pontosan milyen áldozatot akartatok a kölykön végrehajtani? – kérdezte felvillanyozódva.

– A varázserejét akartuk a magunkéhoz kötni…

– A varázserejét… És azt mondtad, hogy a varázslat valami miatt fordítva sült el.

– Igen. Még sosem láttam ilyet. Bella a kölyök szívébe döfte a tőrt, de az aztán valahogy az ő mellkasából állt ki, és aztán mindannyian elájultunk valami miatt…

– Azt mondtad az előbb, hogy valahogy Potter erejéhez akartatok hozzáférni. Hogyan?

– Megtudtuk, hogy Potter teljesen adoptálta a kölyköt, ami pedig azt jelenti, hogy a varázserejével kötötte magához, mert az valószínűtlennek tűnt akkor, hogy a Pitonok valamilyen módon rokonságban legyenek a Potterekkel.

Ó, az aranyvérűek buta rövidlátása!

– Igen? – kérdezte azért, elrejtve megvetését.

– De úgy tűnik, valamilyen varázslat védte a kölyköt.

– S az áldozat fordítva esett meg. Hmm. – Elgondolkodott. – Gondolom, ti csak azért éltek még, mert Bella halála miatt a visszafelé elsült varázslatnak nem volt elég ideje ahhoz, hogy összes varázserőtöket kiszippantsa belőletek. Viszont így is elvett valamennyit – de a védővarázslat miatt nem a kölyök kapta mindezt, hanem Potter, aki nagy valószínűség szerint éppen őt jött kiszabadítani. S ettől Potter valamilyen módon eltűnt – kegyetlen vigyorba fordult az arca – és én pedig itt vagyok. Ez pedig egy dolgot jelenthet, egyetlenegyet.

– Mit, Nagyuram? – kérdezte Rodolphus alázatos kíváncsisággal.

– Hogy Potter volt annyira bolond, hogy Legilimenciával akart engem megsemmisíteni.

– És akkor nem is semmisített meg téged igazán?

– Ó, az nem ilyen egyszerű… de mondjuk azt, hogy nem. És most a ti nem túl önkéntes adományaitok által, a ti önzetlenül adott sötétségetek által itt vagyok most újra. S hogy ezt bebiztosítsuk – itt elégedetten pillantott az egyre sápadtabb Luciusra –, azt hiszem, sort keríthetünk még egy áldozatra. De ez alkalommal valami olyanra, ami nem fog visszafelé elsülni.

– Mi… mi lenne az, uram? – dadogta Malfoy, akit növekvő rossz előérzete hirtelen udvariassá tett.

– Régóta sütögeted már a saját pecsenyédet az én tüzemnél, Lucius. Azt hiszem, éppen ideje, hogy benyújtsam a számlát.

– Számlát?

– Ha feláldozlak téged, a benned lakozó sötétség elég erős lehet arra, hogy végérvényesen megvessem a lábam Potter testében, és ne kelljen tartanom attól, hogy valami szeretet-trükkel kiakolbólítanak újra. – Lassan közelebb lépett Malfoyhoz, úgy mondta lassan, szuggesztíven: – Te gyűlölsz engem. Én gyűlöllek téged. A legideálisabb viszony céljaim szempontjából. A legerősebb kötés. – Kezének egy intésére szoros kötelek tekeredtek Malfoy teste köré, akinek az arcára lassan kiült a pánik.

– Én végig hűséges voltam hozzád, uram! – kiáltotta.

– Csakúgy, mint Perselus, nemde? Csakhogy amíg ő Dumbledore-t szolgálta, te saját magadat akartad az első adandó alkalommal a helyemre állítani. Vagy tévednék?

A színtiszta rémület a kék szemekben annyira kiabálóan árulkodott igazságáról, hogy még Legilimenciára sem volt szükség állítása igazolására.

– Én… én soha…

– Meghalsz, Lucius. Kicsit talán későn, mert már régen esedékes lett volna, hogy megöljelek, de azt gondoltam, még hasznomra lehetsz.

– Uram, én mindig hasznodra leszek!

– Természetesen. A lehető legnagyobb hasznomra – mondta még utoljára, majd körbehordozta szemét a tökéletesen csendes szobán.

Az összes halálfaló és halálfaló-jelölt tágra nyílt szemekkel meredt rá, s míg az előbbiek közül immár a legprimitívebb Macnair tekintetébe is felismerés költözött, az utóbbiak rettegéssel vegyes csodálattal meredtek rá. Olyan érzés volt ez, melyet oly régen élvezett utoljára – de amely most, Malfoy halálával végre ismét meg fog nyílni előtte!

Amikor azonban inteni akart pálcájával, hogy a megkötözött Luciust a hátsó kertben lévő oltár felé mozdítsa (minden bizonnyal ott akarták végrehajtani az előző szertartást is), kinyílt az ajtó, és az előbb kiküldött két halálfaló tért vissza, kezeik között egy elkeseredetten vergődő magas fiúval.

– A másik elmenekült. Valami nővel volt, aki megsebesült az összecsapásban – magyarázták. – Csak az áruló fattyát tudtuk elkapni.

A fiú felemelte a fejét, és felnézett. Most tisztán látta az arcát, nem úgy, mint a félhomályos kertben, s az az arc…

Perselus fia, semmi kétség. Kicsit egyenesebb orr, és tisztább haj, kicsit más kifejezés, tisztább tekintet, de tagadhatatlan volt a hasonlóság.

De ezzel most nem ér rá foglalkozni. A kölyök sorsáról dönteni ráér később is. A másik, aki elmenekült bármikor riaszthatja az aurorokat és Dumbledore régi embereit. Sietniük kell.

S amikor már jó erősen hozzákötötte magát ehhez a testhez, jöjjenek csak! Potter nélkül tehetetlenek!

Újra végighordozta a csapaton a tekintetét, és sorban visszaadta a nem olyan régen elkobzott pálcákat. A kölyköt vezető a két halálfalónak pedig odaszólt:

– Hozzátok csak ki. Hadd lássa, mi történik. Ki tudja, talán több esze lesz majd, mint az apjának – mondta, s az ajtó felé fordult.

A kölyök utána szólt nevetségesen vékony hangján:

– Apa…!

Nem nézett vissza, úgy mondta:

– Apád halott, kölyök. Mind a kettő. De ha van benned belátás, megteheted azt, amit mind a ketten elbuktak.

Határozottan indult a hátsó kert felé – az oltár felé, ahol élete legelső emberáldozatát meghozta, s ahol szemmel láthatóan új élete első áldozatát is be fogja mutatni.

Következő fejezet