8. fejezet – Seren

– Mondtam neked, hogy a kis liba mégiscsak jó lesz valamire – fordult Bellatrix Rodolphus felé, aki egykedvűen vont vállat. Közben Malfoy gúzsba kötötte Barryst, ahogy az az előbb ővele tette, és utálkozó mozdulattal lökte a földre.

– Ezzel mi legyen? – kérdezte Rodolphus, pálcáját még mindig Seren nyakának szorítva.

– Fegyverezd le, kötözd meg. Még hasznát vehetjük.

– De hát… nem miattam jött? – kérdezte Seren ártatlanságot színlelve. – Nem azért jött, hogy visszaadja nekem, ami apám után jár?

Malfoy egy hosszú, kutató pillantást vetett rá, majd gúnyosan elmosolyodott.

– Most, hogy így kérdezed: nem egészen. Bár talán belőled még akár embert is lehetett volna faragni, nem úgy, mint apádból, abból az elfajzott rohadékból.

Malfoy szavait tanúsítandó, Bellatrix nagyot rúgott Seren oldalába, és elégedetten mondta:

– Szép terv volt, főnök. Nemcsak Potter, de az áruló fia is a kezünkben van. Nem sok kell hozzá, hogy Potter is a kezünkben legyen, és akkor végre végezhetünk az egész söpredék bandával. Ha nem lesz már meg a maguk kis drágalátos megváltója, tehetetlenek lesznek…

Malfoy egy türelmetlen legyintése azonban belefojtotta Bellatrixba a szót.

– Mi van a lánnyal?

– Ma este vele is végzünk – mondta kéjes mosollyal az arcán Bellatrix, de Rodolphus tekintete elfelhősödött, és arca megrándult felesége kegyetlen szavait hallva.

Ezt azonban Malfoy nem vette észre.

– Idejön, vagy ti mentek el érte?

– Idejön, úgy hat óra körül, ahogy megbeszéltük.

– Tud a dementorokról?

– Nem… – Bellartix szadista mosolya tovább szélesedett. – S talán nem is kell elárulnunk neki… Legalább egy gonddal kevesebb lesz…

– Gyűlölöm a dementorokat – rázkódott meg Lestrange. – Inkább megölöm őt magam.

Bellatrix Malfoyra kacsintott és felröhögött.

– Szegény Rodolphus. A mai napig nem tudta kiheverni azt a pár évecskét…

– Neked is csak azért sikerült, mert semmi emberi érzés nincs benned, még a saját gyereked felé sem! – kiáltotta dühösen Rodolpus, majd Malfoyra nézett. – Hat körül kimegyek, és megteszem, amit meg kell tennem. Addigra, gondolom, már a többiek is megjönnek.

– Kivéve Seremovot. Őt elkapták az argentin aurorok valami mondvacsinált ürüggyel, és kiderült, hogy a pancsernak vaj volt a fején. Kinyírt valami muglit, vagy félvért, nem tudom biztosan, és tervezik, hogy kiadják a Brit Mágiaügyi Minisztériumnak.

Még Bellatrix arca is elkomorodott a hírre.

– Seremov túl sokat tud. Ez veszélyes lehet ránk nézve.

– A minisztériumi malmok lassan őrölnek, Bella – felelte Malfoy. – Még nagyjából egy hét, mire átküldik ide, és a minisztérium sem olyan, mint régen. Az igazságszérumot betiltották, csakúgy, mint a kínzást, és Seremov jól tudja, mennyire fontos, hogy tartsa a száját…

– Mennyire bízhatunk meg benne? – kérdezett közbe Rodolphus.

– Teljesen. Tudja, hogy győzelmünk esetén napokon berül kijöhet a börtönből, míg ha vall, akkor egy életre ott fog rohadni.

Mindkét tettestársa bólintott.

– Akkor hát mi legyen ezekkel?

– Két óra múlva megjönnek a többiek. Addig maradjanak életben – mondta Malfoy, és az ajtóhoz lépett.

– Várj, én is megyek veled – szólt utána Rodolphus.

Egy pillanaton belül egyedül maradtak azzal a nővel, akivel kapcsolatban apjuk még többször figyelmeztette őket, mint Malfoyjal.

„Bellatrix nem megölni akar, hanem megalázni, megtörni, elemberteleníteni. Ha vele összekerültök, nem lehettek elég óvatosak. Kitűnő vívó, még Malfoynál is jobb, és nincs lelke. Sokszor arra gondoltam, hogy a dementorok talán mégiscsak megcsókolták…”

Seren sírni tudott volna tehetetlen dühében.

Apja intelmei, ha hallgatott volna rájuk, megmenthették volna nemcsak ő, de Barrys életét is, akinek fájdalmas sikolyai hirtelen betöltötték a szépen berendezett nappali szobát.

Apjának igaza volt, végig igaza volt, legalábbis ami ezeket illette. Nem, nem voltak emberek, a legkevésbé közülük Bellatrix, aki még hallhatólag a saját lányát is megölni készült.

Vajon miért? Hiszen mégiscsak a lánya… Mit követhetett el, hogy saját anyja akár a legszörnyűbb halálnemre is kárhoztatná?

Egy pillanatra bátyja felé fordította a tekintetét, de csak annak fájdalomban megfeszülő testét látta: szemei szorosan hunyva voltak, pillái alól könny szivárgott.

Menekülés után kutatva körülhordozta tekintetét a szobában. Ahogy a kandalló felé nézett, úgy abban látta a vígan ropogó tüzet, és egy pillanatra eszébe jutott, hogy egy csepp hopp-por segítségével talán szólni tudnának valakinek: Mordonnak, vagy haza, anyjuknak – de aztán ő sem tudott gondolkodni tovább, ahogy a Cruciatus szörnyű, elviselhetetlen kínjai rászakadtak.

Néhány pillanat múlva azt is megértette, miért lehettek Neville bácsi szülei még mindig a Szent Mungó lakói.

***

Nem tudta, mennyi ideig tartott a kínzás, sem az utána következő eszméletlen állapot, de mire magához tért, már besötétedett. Ez pedig, nyár lévén, azt jelentette, hogy a játszmának nemsokára vége, mégpedig végleg: Malfoy tettestársai nemsokára megérkeznek – hacsak eddig még nem érkeztek meg –, aztán… ezt el sem tudta képzelni.

A padló rettenetesen törte, és még mindig gúzsba volt kötve, bár mintha a kötelek nem szorultak volna rá olyan rettenetesen…

Kis mocorgást hallott balja felől.

– Seren… – nyögött valaki mellette. – Seren, ébren vagy?

– Igen – mondta, és csodálkozott, mennyire fáj a torka. Szája száraz volt, de hiába próbált nyelni. – Mennyi lehet az idő?

– Nem tudom. De ahogy hallom, jópáran már megérkeztek abból a csapatból, amelyet Malfoy vár. Hallottam, amikor megjöttek…

– Barrys, én szeretnék bocsánatot kérni…

– Majd akkor kérj, ha ezt megúsztuk, és lehetőségem lesz kétszer jól képen verni téged – mondta Barrys, de tónusa, szavaival ellentétben nem hordozott haragot.

– Nem hiszem, hogy lesz rá lehetőséged. Apa előbb meg fog ölni.

– Meg is érdemled. Pedig azt hittem, hogy hollóhátas létedre ennél több eszed van.

– Igen, de tudni akartam…

– Hidd el, hogy többre mentél volna, ha leülsz apával négyszemközt, mint férfi a férfival. Nem ilyen buta, gyerekes módon… au… A fenébe is, eltört az egyik karom…

Seren érezte, ahogy a szégyen elönti: arca olyan forró volt, hogy tojást lehetett volna sütni rajta. És nem tudott tenni semmit: testvérének igaza volt. Több esze kellett volna, hogy legyen.

– Ráadásul azt feltételezted apáról, hogy Malfoyról és a többiekről szóló intelme pusztába kiáltott szó… Abban a pillanatban, hogy megláttál, rá kellett volna jönnöd, hogy az, amit a vén arisztokrata a fejedbe próbál sulykolni, egy nagy lószar.

– Tényleg, hogy tudtál bejönni? – kérdezte Seren: kíváncsisága túlnőtt szégyenén.

– Egyszerűen. Követtelek, és itt vagyok. Ami két dolgot jelenthet: vagy mégsem teljesen mugliszármazék a Potter család, vagy mégsem annyira feddhetetlen a Piton, ahogy Malfoy állította.

– Nem. Malfoy azt mondta, hogy nem lehetnek kakukkfiókák, azaz Piton nők nem szülhetnek nem Piton származékot – javította ki pedánsan Seren. – Arról viszont nem beszélt, hogy a Pitonok nem léphetnek félre.

Barryst olyan köhögőroham fogta el, hogy majdnem megfulladt. Seren aggódva fordult felé, és látta, hogy dühös. Amikor végre levegőt kapott, méltatlankodva mondta:

– Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy én is Piton gyereke vagyok? S apáék engem is csak adoptáltak! De hát én majdnem teljesen úgy nézek ki, mint apa!

– Mondj jobb megoldást, ha tudsz!

– Nem tudok, de ez még nem oldja meg azt, hogy apáék milyen módon voltak képesek teljesen adoptálni mindkettőnket, mert azt egy percig nem hiszem, hogy apa belement volna bármilyen fekete varázslatba, hogy ezt nyélbe üsse.

– Ez igaz – ismerte el most már Seren is, és a szégyen, hogy egyáltalán kételkedett apjában, újra elővette. Kis gondolkodás után felvetette:

– Mi van, ha mégis mindketten Piton gyerekei vagyunk, és Hermione az anyánk?

Barrys undorodva megrázkódott.

– Anya és apa már évekkel az előtt házasok voltak, hogy én megszülettem. S ki tudja, Piton mikor halt meg, mert az is elég régen volt…

– Ha jól tudom, Piton valamikor azután halt meg, hogy én születtem… de nem tudom biztosra. Ami meg apáék házasságát illeti, akár… akár hazudhattak is. Hogy ne is kételkedjünk abban, hogy az ő gyerekeik vagyunk…

– Nekem apa azt mondta, hogy én biológiailag is a gyereke vagyok. S az az illető, aki megtalálta a te papírjaidat, meg kellett volna, hogy találja az enyéimet is, és ezért apa biztos elmondta volna az igazat, nehogy máshonnan tudjam meg.

Hosszú ideig egyikük sem szólt, olyan mélyen elmerültek gondolataikban.

– Akkor csak az lehet a megoldás, hogy vagy apa, vagy anya családjának van köze a Pitonokhoz. Éppen csak nem tudnak róla. Mint például apa volt iskolatársa, Dean bácsi, aki csak hetedikes korában tudta meg, hogy apukája varázsló…

– Hmm… Nagyiék elég közönséges fogorvosoknak néznek ki – jegyezte meg Barrys. – Mindkettejükön látszik, hogy csont muglik.

– Lehet, hogy nem tudnak róla, hogy valamelyikük szülője varázsló…

– De az már túl távoli rokonság. Ha Piton apja, vagy valami egyéb rokona volt nagyiék egyikének az egyik szülője, az már nem másod-, vagy harmadízigleni rokonság, ami Malfoy szerint ehhez a varázslathoz kell.

– És mi van, ha ebben is hazudott? – kérdezte Seren.

– Nem hiszem. Valahogy… logikusnak hangzott. Nem?

– Nem tudom – vallotta meg Seren. – Ha egyszer kikerülünk innen, majd megkérdezzük őket.

– Neked van valami terved? – araszolt közelebb érdeklődve Barrys. A hangját is egészen lehalkította, hogy senki ne hallhassa rajta kívül

– Ugyan… semmi – felelte Seren. – Nincs pálcánk, pálca nélküli varázslatot pedig egyikünk sem képes végrehajtani.

– Kivéve azt a hülye Okklumenciát, de lövésem sincs, hogy lehetne ilyen helyzetben használni – morgott Barrys.

– Úgy, mint a dementorok – tréfált fáradtan Seren. – Előhívjuk a legrosszabb emlékeiket…

– Azt jobb, ha Bellatrixszel meg sem próbálod. Csak még jobban megvadul tőle. Annak a nőnek tényleg nincs lelke – mondta, és hangja valahogy furán csengett.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva Seren.

– A lányuk… Ő…

Testvére hangsúlyából nem kellett sokat találgatnia.

– A barátnőd?

– Nem tudom… – felelte még mindig abban a furcsa tónusban Barrys. – Nem jártunk együtt, azaz nem úgy jártunk együtt, mint a többi lánnyal… Azt hittem, ő végre képes – hangja megint megremegett, aztán jelentősen lehalkult, ahogy mint egy szégyenletes dolgot vallotta be: – képes túllátni apán, meg az egész hülye Potter-mítoszon, és miattam járni velem, de most…

– De hát amit Bellatrix elmondott, abból az derül ki, hogy nem volt ellened!

– Nézd, már vagy hat hónapja együtt vagyunk, és még soha nem beszélt a szüleiről, vagy ilyesmi…

– Az nem jelent semmit. Ha megmondta volna, azonnal faképnél hagyod…

– … és ő adta ezt az ipswitchi címet is az albérlethez – folytatta Barrys, látszólag meg se hallva öccsét.

– Őt is megvezették, gondolom.

– Nem tudom… De most olyan szörnyű, hogy nemsokára itt lesz, és meg fog halni, vagy így, vagy úgy, és valószínűleg mi is meg fogunk halni hamar.

– Tény, ami tény, megöléseteket nem akarjuk sokáig halogatni – csendült fel Malfoy affektáló hangja az ajtóból. – Legalábbis a tiédet nem, te félvér áruló-fattyú – nézett Serenre.

Seren arca megrándult a sértésre, s Malfoy felnevetett.

– Hogyan is gondolhattad, hogy téged, a félvért akár egy percig is elfogadna egy Malfoy, mint a barátja törvényes örökösét? Kész szerencse, hogy az a tökkelütött Potter adoptált téged, s így levette a szégyent egy régi varázslócsaládról, amely így békében múlik majd ki, s nem kell hordoznia azt a szégyent, hogy egy félvér, egy saját vérét eláruló kém zabigyereke lép az örökségbe.

– Én is itt vagyok, ne feledje – szólt közbe Barrys vigyorogva. – Ittlétem meg kellene, hogy kérdőjelezze ezt a nagyképű dumát…

– Vagy te is Piton egyik fattya vagy, vagy valaki másé, aki valamilyen rokona volt az öreg Perselusnak… Ittléted nem jelenti azt, hogy nektek kettőtöknek túl sok közötök lenne egymáshoz.

Ó, ezt a lehetőséget még nem vették számításba.

– De ez nem is lényeges. Téged, te Piton-fattyú, kinyírunk, és hulládat elküldjük figyelmeztetésnek hőn szerető szüleidhez – gúnyosan nyomta meg az utolsó szót. – Téged meg – intett fejével Barrys felé – még egy darabig életben tartunk. Szükség lesz a zsaroláshoz, hogy egy darabig életben maradj.

Pálcája egy intésére Seren felemelkedett, míg Barrys ott maradt fekve a kandalló előtt.

Serenen pánik lett úrrá. Nemsokára meghal, testvérétől különválasztva, egyedül…

– Barrys! – kiáltotta kétségbeesetten. – Barrys, segíts!

– Nem tudok, Seren – felelte Barrys, és hallotta, ahogy hangja megremeg. – Nem tudok…

De aztán bezáródott az ajtó, és még fejét sem tudta hátrafordítani eléggé, hogy életében még egyszer, utoljára láthassa testvérét.

Malfoy a hátsó kijáraton át egy kisebb kertbe lebegtette, ahol már várták érkezését. A kertecskében el volt takarítva a gaz, közepén egy egyszerű, szürke kőből épített kis oltár állt. Malfoy erre lebegtette rá Serent, majd pálcája egy újabb mozdulatára az eddig gúzsba kötöző kötelek szorosan az oltárhoz kötötték, csak a fejét tudta mozgatni. De nem sírt, nem kiáltott többet: halálosan rémült volt, de tudta, hogy nem számíthat könyörületre.

A csaknem húszfős társaságból Bellatrix lépett előre, kezében egy hosszú pengéjű, kékesfekete színű obszidián áldozókés villant meg, míg másik kezében a pálcáját tartotta.

– Ne hidd, hogy olyan egyszerűen végzünk veled, kicsi Piton. Feláldozunk, hogy valami hasznunk is lehessen belőled.

Becsukta a szemét.

Nem, ez nem történhet meg ővele! Hogyan lehetett ennyire bolond? Hiszen egész életében szerető családban nőtt fel, mindent megkapott, amit gyerek csak kérhet, s ő az egészet odadobta egy nagy, bizonytalan semmiért, és most itt van, itt fekszik egy kőoltáron, ahol mindjárt átmetszik a torkát, vagy kivágják a szívét, hogy ereje gyilkosát erősítse tovább – ereje, ami már nem csupán a Piton-mágia, hanem az adoptálás következtében Harry Potter személyen mágiája is, s ezáltal nemcsak, hogy meghal, és testvérét is közvetlen életveszélybe sodorta, de apját, s rajta keresztül az egész varázsvilág jövőjét tette kockára.

Bolond volt, átkozott bolond, de most már semmit sem tud tenni, csak imádkozni ezen a hideg kőoltáron, és megpróbálni nem sírni, bárhogy is fojtogatja a torkát a rettenet és a szomorúság.

Aztán a halálfalók kört formáltak az oltár körül, s pálcáikat mind ráemelve valamit kántálni kezdtek. A monoton szöveg hamarosan elbódította – vagy talán ez is a varázslat része volt? – s még remegése is csökkent.

De ez sem tartott a végtelenségig, mert semmi sem tarthatott addig, s hallotta, hogy Bellatrix mellélép.

Azonban nem a kés jött, hanem a pálca, és egy varázslat, melynek szövegét a kántálással ellentétben jól értette:

– Magia tua dissolvit in magiam nostram.

S ahogy a szavakat megértette, tudta, hogy vége: ha egy varázslótól elveszik varázserejét, nem éli túl – de akkor villant a penge is, egyenesen a szíve felé tartott…

A fájdalom hatalmas volt: mintha egy vihar szabadult volna fel benne: mellkasa szét akart szakadni, nem kapott levegőt, míg érezte a szívét: fájt, rettenetesen fájt, ahogy lassanként az utolsókat verte a kés szorításában, és nem tehetett róla, de felkiáltott rettenetes agóniájában.

Ki mondta, hogy meghalni fájdalommentes dolog?

Aztán ez a vihar egyszerre csak kiszakadt a mellkasából, s érezte, hogy a kötelek nem szorítják le többé: mintha a belőle kiinduló orkán tépte volna le őket – talán most hal meg tényleg, most távozik lelke a testéből –, de nem állt ott meg, hanem üvöltő hangon ott tombolt körülötte, s ahogy a megkönnyebbülés végigfutott rajta (hiszen most már mindegy volt – meghalt, és ezzel mégiscsak jobb lesz szembenéznie), kinyitotta a szemét.

Mintha hófehér köd kavargott volna körülötte.

De ahogy múltak a percek, a köd alakot kezdett ölteni: egy hófehér ruhás, ragyogó arcú, szakállas vénemberét, és Serennek eszébe villantak Isten ábrázolásai a mugli templomokban. Talán mégsem voltak azok annyira légből kapottak…

Ahogy azonban az alak egyre láthatóbbá vált, feltűnt, hogy varázslóruhát visel: hosszú talárt és hegyes süveget, sőt, valami olyat is, amit Isten egészen biztosan nem visel: kék szemei ugyanis félhold alakú szemüveg mögött villogtak vidáman.

Nem akart hinni a szemének.

Aztán a kísértet-Dumbledore rákacsintott, majd a szélvihar utolsó lebbenése hamar tűnő, szürke köddé változtatta.

Amikor a látomás végül elenyészett, és Seren újra gondolkodni tudott, érezte, hogy még mindig az előző kőoltáron fekszik.

Ezen kicsit meglepődött. A túlvilág, akármilyen legyen is az, lehetne egy kicsit különbözőbb attól, ahol leélte azt a tizenhét évet…

Szédelegve ült fel, hányingerrel küszködve (szép kis túlvilág – jutott újra eszébe), de amikor körülnézett, legnagyobb meglepetésére a halálfalókat látta az oltár körül heverni, valószínűleg eszméletlenül, míg közvetlen az oltár mellett Bellatrix Lestrange feküdt holtan, szívében az obszidián késsel, arcán pedig egy buta, értetlen kifejezéssel.

– Seren! – hallott egy kiáltást az ajtó felől, s a következő pillanatban Barrys is megjelent épen, egészségesen. Nyomában egy fekete hajú lány igyekezett. – Seren, élsz még?

Nem törődve sem méltósággal, sem a környezettel, sem még mindig remegő lábaival, a testvéréhez rohant, és a nyakába vetette magát.

– Barrys, én azt hittem, meghaltam… Megöltek, beleszúrtak valamit a szívembe… és akkor meghaltam, de közben jött Dumbledore és vihart kavart, ami letépte a köteleimet, és aztán megölte Bellatrixot…

– Lassíts, Seren – mormogta a fülébe Barrys, miközben karjai még erősebben szorították Serent, aki ekkorra már képtelen volt visszatartani a sírást.

– Anya – nyögte valaki a hátuk mögött, majd Seren inkább sejtette, mint látta, hogy a bátyja nyomában lépkedő lány megkerülte őket és az oltárhoz futott. – Meghalt – mondta egy pillanattal később vékony hangon. Majd szinte közvetlenül mellettük. – El kéne menekülnünk, amíg eszméletlenek.

Barrys bólintott, de csak annyira fejtette le magáról öccsét, hogy félig hóna alá nyúlva támogatni tudta a kijárat felé. Serennek ekkor jutott eszébe, hogy a pálcáikat vissza kéne szerezniük. De alig nyögte ki a pálca szót, Barrys azonnal mondta:

– Cursa már összeszedte őket egy begyűjtő bűbájjal, ne aggódj.

– Cursa? – kérdezte értetlenül Seren.

– A barátnőm. Ő szabadított ki engem jó tizenöt perccel azután, hogy téged elvittek.

Közben elérték a kavicsos ösvényt, amely a kis liget felé vezetett – ami után nem sokkal már ott a szabadság! Barrys léptei akaratlanul is meggyorsultak, és Seren alig tudott mellette botorkálni még mindig gyenge lábaival.

Ráadásul mintha az egész világ hűlni kezdett volna körülötte…

– Dementorok – sikított fel aztán, ahogy az előző óra rémképei egyszerre csak élesen ugrottak lelki szemei elé.

– Malfoy beszélt róluk – mondta Barrys, s Serent még jobban átfogva előreszegezte pálcáját.

– Én nem találkoztam eggyel sem, amikor jöttem. Igaz, egyenesen a bejárat elé hoppanáltam… – tette hozzá Cursa, s közben ő is közelebb lépett Barryshoz.

Lépéseik most lelassultak, de a dementorok csak nem jöttek.

Aztán egy kanyar után hirtelen látták meg őket. Egy falkányian voltak, s egy alig tántorgó férfit vettek körül.

– APA! – ordított fel Barrys, és Serent elengedve a lassan összerogyó figura felé rohant. – Expecto Patronum! – kiabálta határozott hangon futás közben, s patrónusa, egy csodálatos főnix (csakúgy, mint Serené) villámként robbant ki pálcája végéből.

A dementorok pillanatokon belül eltűntek a szilajul támadó köd-madár rohama elől.

Ekkor látta csak meg Seren, hogy Barrysnak igaza volt: tényleg apjuk volt az, aki látszólag eszméletlenül hevert a földön, arcra esve.

Barrysnak első dolga volt, hogy megfordítsa.

– Apa, jól vagy? – kérdezte megremegő hangon.

Eddigre már Seren is odaért, akit a látvány saját sokkos rosszullétéről is elfeledtetett, s aggódva hajolt apjuk fölé.

– Apa…? – kérdezte halk, bizonytalan hangon.

Ha apjuknak valami baja esett, annak is ő volt az oka, ő egyedül. Bolondsága majdnem megölte bátyját és annak barátnőjét, és most apját is, aki pedig mindig szerette…

De ekkor kinyíltak Harry Potter szemei – bár kifejezésük más volt, egészen más, mint apjuké szokott lenni. Mintha vörös keveredett volna a zöldbe, amelyek most az ő szemébe kapcsolódtak, nyilvánvaló rosszindulattal.

S amikor megszólalt, hangja is valahogy furcsa volt, hideg, idegen.

– Piton… Hát itt vagy, áruló. De ne hidd, hogy ez alkalommal megúszod…

Harry Potter megemelte a kezében tartott pálcát, és megpróbálta Serenre szegezni. A kéz azonban gyenge volt, és Barrys is villámgyorsan nyúlt oda, s szorította le.

A következő pillanatban azonban mintha valami láthatatlan erő lökte volna odébb, Barrys hatalmasat repült, és Seren és Cursa is besodródtak a fák közé, a gazos bozótba.

Harry Potter pedig ott állt, az előző gyengeség minden jele nélkül, és őrült módjára kacagott.

Kacagása kísérteties visszhangokat verve szállt el a fák között.

Következő fejezet