7. fejezet – Harry

Természetesen legelőször Fredhez ment, bár majdnem teljesen biztos volt benne, hogy Barrys rábeszélte öccsét az összeköltözésre – mi egyébért döntött volna úgy éppen most, hogy különköltözik? S Harry hálás volt sokszor kissé hebehurgya nagyobbik fiának ezért a döntéséért. Serennek szüksége volt továbbra is rájuk, ugyanúgy, ahogy nekik is őrá, és azáltal, hogy Barrys a szárnyai alá vette, megmaradt valamelyest a családhoz, azaz hozzá és Hermionéhoz fűződő kapcsolata is.

Fred persze alátámasztotta gyanúját, bár pontosan ő sem tudta megmondani, hol van Seren, mivel napközben távozott összes holmijával együtt, akkor, amikor ő éppen dolgozott.

– De továbbra is Hermionéval értek egyet, Harry. Nagy barom vagy, hogy ha továbbra sem vagy hajlandó megmondani neki az igazat…

Harry kezei ökölbe szorultak tehetetlenségében.

– Megmondtam az okát, nem? S Hermione is tudja. Megígértem, és nem fogom megszegni az ígéretem.

– De Dumbledore sem volt tévedhetetlen…

– Nem tévedhetetlenségről van itt szó csupán. Én egyetértettem vele, amikor megfogadtam, és egyetértek most is. De megnyugodhatsz te is, meg Hermione is: amint megtalálom, meg fogom mondani neki – legalábbis egy részét. Amit tudnia kell.

– S mi lenne az az „egy rész”? – kérdezte Fred egyszerre gúnyosan és támadóan. – A kiléte? A rokonsága? Az öröksége?

– Fred! – kiáltotta közbe Harry ingerülten. – Elmondom neki, amit tudnia kell magáról és rólam. És kettőnk családjáról.

– Ezt a részt bármikor korábban is elmondhattad volna.

– Én semmit sem akartam elmondani, Fred. Azt akartam, hogy éljen az én fiamként, hogy legyen egy normális gyerek, aki egy szerető családban nő fel, és azt hiszem, ezt tökéletesen sikerült megadnom neki. És nem csak Dumbledore, vagy Perselus Piton emlékéért tettem, amit tettem, hanem mert te is tudod, hogy szeretem a kölyköt, semmivel sem kevésbé, mint Barryst, és nem akarom, hogy olyan dolgokba vonják bele, amelyek tönkreteszik és összemocskolják és megtörik!

– Harry, Seren végülis…

– Seren az én fiam! Alig volt egypár napos, amikor hozzánk került! Én neveltem föl! Ő nem Piton többé! Hát nem érted?

– De hát ez nem igaz!

– Ezt még Hermione sem tagadja!

– Mert ő is elfogult!

– Te vak vagy!

– Te vagy vak! Túlzottan szereted a fiút, ezért vagy képtelen reálisan látni a dolgokat!

– Miért, mi lenne a reális látás? Hogy igazából egy halálfaló-kezdeményt nevelgettem az otthonomban?

– Ugyan, én…

– Akkor mi? Talán azt akarod mondani, hogy Seren maga Perselus Piton, a rohadék, aki képtelen volt akár egy pillanatig is emberként viselkedni? Aki még saját mentora halálakor sem volt képes arra, hogy megjelenjen a temetésen? Az elfogult, kivételező, nagyképű felfújt hólyag?

Fred döbbenten lépett hátrébb.

– De hát… Te még mindig gyűlölöd Pitont?

Harry vállat vont, és hirtelen kiment belőle a düh.

– Mi okom lenne szeretni? Csak azért, mert nincs többé?

– És akkor Seren…

– Seren nem Piton. Seren – Seren. Saját maga. Még csak nem is hasonlít rá. Meleg lelkű, kedves, előzékeny.

– Ezzel azonban azt…

– Hagyd, Fred. Ennek a vitának nincs értelme, és különben is mennem kell. Meg kell találnom Barrysékat. Ha a híreim igazak, Rodolphus Lestrange itt van az országban, s így valószínűleg Bellatrix, sőt Malfoy is. És ismered a rohadékot…

– Veled megyek – mondta hirtelen elhatározással Fred, de Harry csak a fejét rázta.

– Nem. Egyedül megyek. Négyszemközt akarok vele beszélni, vagy ha Barrys is ott van, hatszemközt. Így is nehéz lesz.

– Értem – húzta el a száját Fred kissé csalódottan.

Harry a következő pillanatban egy hangos csattanással tovahoppanált.

***

Barrys baráti körének körbejárása gyorsabban ment, mint gondolta volna, de sikertelenebbül is. Senki nem tudta még azt sem, hogy el akar költözni otthonról, nemhogy az új címét. Ezért majd’ két órányi kutatás után Harry csalódottan tért be a Foltozott Üstbe, hogy valami új, használható tervet kovácsoljon.

A legjobb lett volna megkérdezni Barrys barátnőjét, de fogalma sem volt arról, ezen a héten éppen kivel kavar, s nem is igazán volt biztos abban, hogy az eredményre vezetne: ezek a barátnők általában kevesebbet tudtak Barrysről, mint a barátai.

Hermione egy kicsit mérges is volt a fiukra annak állandó nőügyei miatt, és csalódottan állapította meg, hogy ebben a kérdésben nem hasonlított egyikükre sem. Ezt gyakran szóvá is tette családi zsörtölődéseikben, de Barrys, a tőle megszokott kis pimaszsággal mindig lesöpörte a témát az asztalról, és továbbra sem hallgatott anyjára. Harry pedig bölcsen sosem szólt bele ezekbe a vitákba, noha szíve mélyén maga is Hermionénak adott igazat. Nem értette fia magatartását, s hírnévhez való vonzódását sem. Barrys ugyanis szinte állandó szereplője volt a Szombati Boszorkány cím- vagy első két lapjának, s még a Próféta is előszeretettel cikkezett viszonyairól és nyilvános szerepléseiről.

Csak egy hasonlóság volt kettejük között: a professzionális kviddicsezésről végül mindketten lemondtak. Pedig Barrys is nagyon tehetséges volt, bár nem fogó, mint az apja, hanem terelő, mint Fred, vagy George, a két ős-példakép (akik egyébként mindketten folyton bátorították Barryst a közszereplésekben). De az iskola befejezésekor még egy pillanatra sem merült fel benne a kviddicsezés, hiába kapott közel tíz meghívót különböző kluboktól. Barrys bontatlanul dobta a leveleket a tűzre, és soha nem volt hajlandó elmondani döntésének az okát.

Munkája mégis összefüggött valamelyest a kviddiccsel: mivel bűbájtanból mindig kiemelkedőnek számított (Flitwick a nagyanyai örökséggel magyarázta tehetségét), a „Gondolat” nevű, új, de gyorsan felfutó seprűgyártó cégnél helyezkedett el, ahol az ő feladata volt a seprűk bűbájolása. A kis cég – talán Barrysnek is köszönhetően – szépen virágzott, s első modelljei már megjelenésükkor túltettek a Nimbusz szérián (bár a Tűzvillámok még tartották vezető pozíciójukat).

A Foltozott Üstben rendelt egy vajsört, majd a pult egyik sarkába támaszkodva megpróbált valami tervet kieszelni. Nem sok sikerrel.

Tom, amikor már nem volt több kiszolgálandó vendége, odatelepedett vele szembe, bár szemei folyamatosan a többi vendéget pásztázták.

– Hogy, s mint vagyunk, Potter úr?

Harry a szemét forgatta a királyi többes ilyen használatára.

– Én jól, de azt nem tudom, maga hogy van – válaszolta hűvösen.

– Kitűnően, kitűnően – mosolygott lelkesen Tom, mintha Harry valóban hogyléte felől érdeklődött volna. – S örülök, hogy a nehéz munkanap végeztével benézett hozzánk végre maga is. Az utóbbi időkben mindig csak a fiatalurat láttam, különböző kedves hölgyek társaságában…

Ó, már megint ez a téma. Harry nem akart hallani róla, de Tom persze ezt nem tudta, vagy nem akarta tudni, ezért vidáman pletykált tovább.

– Mindig is szép kis hölgyeket választott a fiatalúr, azt meg kell adni, van gusztusa – elröhintette magát, és Harry komolyan azon gondolkozott, ráborítsa-e a fejére a sört. – De ez, akivel az utóbbi időben látom, mindegyiken túltesz. – Elábrándozott. – Fekete hajú, tüzes kis menyecske, meg kell adni… S mintha a fiatalúr is jobban oda lenne érte, mint a többiekért…

Harry akaratlanul is odafigyelt a mormogásra. Vajon ki lehet az?

Tom, mintha csak neki akart volna válaszolni, tovább fűzte a szavait:

– Nem is tudom, hol ismerkedhettek össze. Magam még sosem láttam a hölgyet azelőtt, pedig én ismerek szinte mindenkit a mi világunkban, s egy ilyen szép kis példányt pláne nem felejtenék el, ha csak egyszer is láttam volna.

Ez volt az a pont, ahol Harry fejében felvijjogtak újra a Seremovval történt beszélgetés óta folyamatosan szóló vészjelző szirénák. „Sosem.” Ez volt a kulcsszó. S tudta, hogy Tom ítéletében legalább annyira megbízhat, mint Aberforthéban. Talán még egy kicsit jobban is. Kezét zsebébe csúsztatta, s megmarkolta pálcáját. A következő pillanatban már látta is fiát és a nőt Tom emlékein keresztül: nem a sarokban ültek, ahol ő, hanem az egyik boxban.

Harry már látta Barrys egyik-másik barátnőjét, és tudta, hogyan viselkedik velük. Részben ez volt az ő ellenérzésének az oka, mert míg Hermione csak magát a tényt utálta, hogy a fia falja a nőket, addig Harry a módot, ahogy bánt velük. Barrys számára a lányok nem voltak többek színes dekorációnál: leginkább azokra az ölebekre hasonlítottak, akiket a mugli világban öreg hölgyek tartottak saját szórakoztatásukra. Bár talán azok az öreg hölgyek egyedüllétük miatt inkább tekintették társnak kutyáikat, mint Barrys a nőit. Nemigen állt szóba velük, inkább néha-néha odaszólt hozzájuk, megvette, amit kértek, és rájuk mosolygott, ha fotósok közeledtek.

Ez azonban más volt. Nem nagy társasággal voltak, hanem csak ketten, és beszélgettek. Barrys, úgy tűnt, le sem tudja venni a szemét az innen valóban gyönyörűnek látszó lányról, de nem annyira annak szépsége miatt. Harry látta rajta, hogy nem rá figyel, hanem arra, amit mond: szemöldökét, anyjához hasonlóan, kicsit összevonta, s kis bólintásokkal adta tudomásul érdeklődését. Sőt, néha-néha meg is szólalt. Ez így ment jó tíz percig Harry becslése szerint, de nehéz volt ezt gondolatok esetén pontosan megítélni: egy-két másodpercnyi gondolat néha órákat is képes volt magában foglalni, bár persze sosem azzal a részletességgel, mint egy merengő. Így például semmi másra nem tudott igazán figyelni, mint a lányra, és töredék pillanatokra a fiára, a környezet kissé elmosódottan lebegett körülöttük. Bár ha később ki akarja értékelni ezt az emléket, csak egy merengőre van szükség…

De talán mégsem kell majd. A lány tényleg idegen volt, de ezen túl semmit nem tudott volna ellene mondani, s nem is viselkedett gyanúsan. Sőt, Harryt kis örömmel töltötte el Barrys jelen esetben normális viselkedése. Ha Hermione tudná…

Aztán a lány felnevetett: kicsit hátravetette a fejét: arcának, nyakának íve szinte feszült. Kicsit megrázta a haját, s a dús, sötét tincsek, melyek egy része eddig arcát árnyékolta, válla mögé hullottak. Ez az emlék lassabb volt, mint a többi, mint egy mugli lassított felvétel, ezért Harry még alaposabban megvizsgálhatta a lányt.

Szép volt, megint megállapította. De semmi több. Aztán megemelte kezeit, és a dús tincseket copfba csavarta, miközben fejét kissé most Harry (azaz Tom) felé fordítva újra felnevetett.

Harryban egy pillanatra megállt az ütő. A lány még mindig ismeretlen volt, de a mozdulat és a nevetés…

Sirius halála után megtette néhányszor, hogy emlékeit a Dumbledore-tól örökölt merengőbe töltötte és órákig elnézte, ahogy keresztapjával beszélgetnek, ahogy nevet, vagy viccelődik. Hermione volt az, igen, már ekkor is, aki többször is figyelmeztette:

– Harry, az emlékekben élni éppen olyan hiba, mint az álmokban. Ezzel sem fogod tudni visszahozni Siriust, csak a szívedet fájdítod, és lehetetlenné teszed, hogy lezárd azt, ami nem jöhet vissza többé.

Ennek ellenére voltak emlékek, amiket százszor is megnézett, főleg amelyekben Siriusszal nevettek, vagy viccelődtek, s most ezek ugrottak be, ahogy a lányt nézte: a hátravetett fej, a rázott fürtök, a félig nyitott száj, amelynek még vonala is hasonlóan kunkorodott, mint Siriusé, s a lány egy pillanatra szinte tökéletesen keresztapjára emlékeztette.

De hát Sirius… Sosem volt gyereke. S ha lett volna is, idősebb lett volna, mint ez a lány. Ez a lány, aki Barrysszal lehetett egyidős, s valakire rettenetesen emlékeztette most már. Nem, nem csak Sirius, az csak a mozdulat volt, a gesztus, hanem az arc… Azok a vonások! Ha egy kicsit elhúzná a száját, ha kiabálna…

Egyre zavarodottabb volt.

A lány olyannyira hasonlított Sirius anyjára, aki a Grimmaud Place előszobájában még a ház elpusztításának napján is ott sikoltozott, hogy akár ő maga is lehetett volna húsz éves korában.

De hamar lerázta magáról a zavart. Ha a lány hasonlít Sirius anyjára, valószínűleg rokonok, mégpedig elég közeliek.

Sirius, vagy Regulus leszármazottja nem lehetett. Andromédáé, lányáé Tonksé, vagy Lucius elhunyt feleségéé szintén nem.

Egyvalaki maradt csak.

Egy rántással kitépte magát Tom emlékeiből, de amikor kinyitotta a szemeit, és továbbra is csak a kocsmát látta maga körül, meglepődött. Utána döbbent csak rá, hogy Tom emlékeiben turkált, ezért nem változott a helyszín.

De továbbra sem tudta, mit csináljon.

Pánik szorongatta a torkát.

A lány nem lehetett más, mint Bellatrix és Rodolphus lánya, aki nyilvánvaló okok miatt külföldön nőtt fel, s csak az utóbbi időben térhetett vissza, szüleihez hasonlóan, vagy talán éppen velük együtt, Nagy-Britanniába. És Barrys vele járt az utóbbi időkben!

Csapda! – sikították tapasztalata, előérzetei.

Azonnal meg kell tudnia Barrys címét!

De tapasztalata még a támadó pánik ellenére sem hagyta cserben. Agya önkéntelenül is rendszerezni kezdte az elmúlt órákban szerzett információkat. A visszatért halálfalók lokalizálása legalább ugyanannyira fontos. S utóbbiról, most, ahogy újra végiggondolta a Seremov emlékeiből összeszedett információ-morzsákat, egész értelmezhető kép kezdett formálódni.

Bellatrix és Rodolphus, valószínűleg Malfoyjal együtt, visszatértek. Van valahol egy főhadiszállásuk, amely nem más, mint egy régi, aranyvérű család kúriája.

Gondolatban sorra vette a letartóztatott, elpusztult halálfalókat és lerombolt, vagy éppen még létező lakhelyüket, de nem, nem volt olyan kúria, vagy birtok, amely szóba jöhetett volna. A legtöbbjét elpusztították és megtörték védővarázslataikat, így még muglik is odatalálhattak romjaikhoz. Amelyek megmaradtak, azok, mint a Nott, vagy a Lestrange család házai, lakottak voltak, s a család felmentett maradékai laktak bennük. Nagy részüket állandóan, másokat szúrópróba-szerűen figyelték, s ezeknél sem engedték a vérségi alapon felállított védelmi rendszereket.

Márpedig Rodolphus és Seremov beszélgetéséből világosan kiderült, hogy ilyen kúriáról van szó. S az előbbieket kilőve igazából csak egy ilyen maradt: a Piton-ház.

A gondolat a bizonyosság erejével érkezett. Malfoyék nem mehettek máshová.

Felnevetett. Tom és többen a kocsmából meglepődve néztek rá, ami nem is csoda. Nevetése nem az örömé volt, hanem inkább a vadászé, aki megtalálta prédája menedékét.

Nem jelentett semmit, hogy sosem járt ott, és fogalma sem volt arról, hol lehet.

Nem jelentett semmit, hogy a minisztérium sem tudott hollétéről.

Nem jelentett semmit, hogy Piton soha nem beszélt róla még Dumbledore-nak sem.

Hiszen nem kell mást csinálnia, mint emlékezni. Hiszen járt ott, nemde? És ha most újra fog járni, immár saját valójában, okoz egy kis meglepetést az ott tanyázó söpredéknek!

Utána meg megkeresi a fiait, és beszél velük.

Szíve összeszorult, ahogy rájuk gondolt, és magában imádkozott, hogy minden rendben legyen velük.

Aztán elengedte a vajsörös korsót, és behunyta a szemét.

Tom és a kocsma szokásos esti törzsközönsége a következő pillanatban már csak hűlt helyét szemlélhették.

***

Több emléke volt a Piton-házról, mint sejtette. Nem csak a helyet és az odavezető utat tudta, hanem még a család kvibli szolgacsaládjáról is voltak emlékei. Rövid gondolkodás után oda ment először információért.

Amikor az öreg kvibli ajtót nyitott neki, és személyét felismerve halálfehérre sápadt, már tudta, hogy jó nyomon van.

– Mióta vannak itt Malfoyék? – kérdezte ahogy behúzta maga után az ajtót, és a nyomaték kedvéért, bár teljesen feleslegesen a férfire szegezte a pálcáját.

A riadt szemek az övébe kapcsolódtak, ott próbáltak választ keresni arra, vajon mennyire lehet Harry Pottert átverni.

– Én… nem… – dadogta, de emlékei között előbukkant Malfoy kabátban, esernyővel, amikor oly sok idő elteltével először találkoztak.

– Kora tavasz óta? Tél óta? – kérdezte azért Harry, hogy pontosítsa az időt.

– Február – nyögte az öreg látható ijedelemmel.

– És a többiek? Egy középkorú házaspár egy húsz év körüli leánnyal?

– Le… leányról nem tudok, uram. De a házaspár már Malfoy úr előtt itt volt.

– Mikor?

– November körül érkezhettek…

Régen, nagyon régen. Azóta már felderíthettek minden terepet kedvükre.

– Ki más érkezett még? – kérdezte Harry, miközben figyelmes lett arra, hogy a férfi kezdeti idegessége jelentősen csökkent. Ez felszította benne a gyanút, hogy többről is lehet itt szó, mint egyszerű fű alatti szervezkedésről.

– Néhány más nő meg férfi… – Az emlékképekből be tudott azonosítani két, évek óta körözött halálfalót, meg egy volt hollóhátast, aki kettővel, vagy hárommal fölötte járt, és emlékei szerint sosem vádolták meg azzal, hogy Voldemort híve lett volna.

De ezek az emlékek nem közvetítettek zavart, vagy idegességet.

Valami más kell, hogy álljon a háttérben. De nem tudta, mit kérdezzen, s hiába nyomult kicsit előrébb az öreg emlékei között, azok szigorúan a ház jelenlegi lakóit mutatták.

Az idős férfi a maga kis kvibli színvonalán elég jól értett az Okklumenciához. Gondosan ügyelt arra, hogy gondolatai az előző – már úgyis veszett – ügy és annak szereplői körül forogjanak.

– Ki van most a házban? – kérdezte tovább, s az előző képek kicsit elhomályosodtak.

Igen, igen, jó irányba indult el.

– Senki, aki ne lenne családtag – felelte az öreg kissé talányosan, de Harryt a megfogalmazás nem tévesztette meg.

– Kik ezek a családtagok?

– Malfoy úr, a házaspár, néhány egyéb ismerősük, és – nem lévén több kibúvója, az öreg egy széles, fogatlan mosolyt mutatott be, úgy mondta – a Piton örökös.

– Piton örökös? De hát a Pitonok kihaltak.

– Márpedig a fiatalúr a Piton örökös. A védővarázsok felismerték.

Harry nem kérdezett többet. Az emlékképek mindent elmondtak. Törölte az öreg memóriáját, és már a csukott ajtó túloldalán ismét megállt gondolkozni.

Seren – és így Barrys is – itt voltak Pitonban. Minden bizonnyal Barrys barátnőjén keresztül, aki valahogy idecsalta őket, ahol aztán az öreg már elvégezte a maradékot. Serent rávette, hogy menjen be a kúriába, egyenesen Malfoy karmai közé.

S így, ebben teljesen biztos volt, Barrys is a házban tartózkodott.

Mert nem lehettek olyan Piton védővarázsok a ház körül, amelyek Barrys Pottert be ne engedték volna – s amelyek be ne engednék őt, Harry Pottert. Az aranyvérű ősök meg csak forogjanak a sírjukban. Aggódva idézte maga elé ismét a Piton házzal kapcsolatos emlékeit.

Egyenesen a gazos telek kapuja elé hoppanált, s két mozdulattal levarázsolta a lakatot és kinyitotta a rozoga szárnyat.

Alig tett azonban néhány lépést a megjelenő kavicsos úton, amikor rettenetes hideg mart a lelkébe. Ki tudja, mi van a két fiúval? Vajon mire játszik Malfoy? Élnek-e még? Bár ez utóbbi elég valószínűnek tűnt, de nem lehetett benne teljesen biztos.

Az aggodalom egyre inkább fagyos rémületnek adta át a helyét. Rettegett a fiaiért.

Ez lehetett az oka annak is, hogy túl későn esett le neki, hogy a rémület képei közé egyre sűrűbben keverednek valós képek, a múlt hideg-fájó, borzalmas emlékképei.

S nem csak a sajátjai.

Valami tompa kábaságban húzta elő pálcáját, de kezeit, mozdulatait az egymást egyre sűrűbben váltogató emlékképek lekötözték, s ő képtelen volt harcolni ellenük, képtelen kimondani a patrónust hívó szavakat.

Sötét, zárt hely, éhség és égő fájdalom a hátán végig, majd hirtelen fénysugár: egy ajtó nyílt ki, majd egy nagy, kövér férfi rángatta elő, s ököllel az arcába vágott.

– Remélem, ebből tanulni fogsz, kölyök! Most pedig takarodj vissza a helyedre!

Majd a következő:

A fejét a nyakánál fogva erős kézzel leszorítja valaki, és fáj, nagyon fáj, miközben egy piszkos cipőt dugnak az orra alá, s ő utálja, mert tudja, hogy megint azt akarják, hogy lenyalja a cipőjüket, vagy megverik, és nincs más választása…

De a gyerekkori emlékeket egyre csak újabbak követték, s agyát elöntötték az emlékek, amelyeket olyan sokáig elzárva tartott elméjében. Mintha eddig csak erre a pillanatra vártak volna, hogy ő leeressze védelmi vonalait, s áttörjenek rajta, s elárasszanak mindent, felfalva mindazokat, amelyeket tőlük eddig védett, s nem csak emlékeit, de érzéseit, gondolatait is, és nem egészen úgy, mint akkor éjjel, hanem sokkal erőteljesebben és megállíthatatlanul, és csak jöttek, ahogy az arctalan démonok is egyre közelebbről kerülgették – tudta, bár nem látta, mert szemeit megvakította az emlékezés.

A gyűrű bezárult körülötte, és a hideg lélegzeteket már az arcán végezte.

Még egyszer belehasított, hogy védekezni kéne, de eddigre már tökéletesen tehetetlen volt, s most nem volt itt apja, hogy a tavon keresztül patrónust küldjön a segítségére, a szarvast, a csodálatos Ágast, hogy megmentse a lelkét a gonosztól, de talán így is volt jó…

Talán így is volt jó…

Következő fejezet