6. fejezet – Seren

A gyalogút majdnem két óráig tartott, de mivel az öreg kvibli volt, nem vethette fel, hogy hoppanáljanak, autója meg szemmel láthatóan nem volt, így hát engedelmesen kutyagolt a kopott, piszkosan lebbenő kabát után.

A két óra arra is lehetőséget adott, hogy eszébe jussanak apja intelmei hasonló helyzetekre:

„Soha ne bízz idegenekben!”

„Próbáld meg kifürkészni gondolatait, hogy nem ellenségesek-e!”

„Mindig tartsd a pálcád készenlétben!”

Csakhogy haragudott apjára, rettenetesen haragudott, és a találkozás csak ezt a haragot növelte tovább benne. Most végre talált valakit, akitől megtudja az igazat!

S az intelmek pusztán úgy tűntek előtte, mint akadályok saját maga, múltja, élete megtalálásában. Mert apjának nem volt joga ahhoz, hogy eltitkolja előtte azt, amit Fred egy pillanat alatt kitalált, de nemcsak Fred, hanem ez az öreg kvibli is majdnem azonnal meglátott és felismert.

Lehetetlen, hogy apja és anyja ne tudtak volna származásáról.

S hogy volt az mégis, hogy még Freddel is elhitették, hogy nem tudják?

És nem csak apja, de anyja is?

Élete az utóbbi néhány hétben szép lassan összeomlott, s az eddig ismert és szeretett helyét valami szörnyen bizonytalan vette át, és sötéten kavargott tudata mélyén, ahonnan, mintha egy zárkába zárt vadállat lenne, kitörni igyekezett, hogy elárassza egész életét…

Nem tudta, honnan támadtak ilyen gondolatai. De ezt a bizonytalanságot tényleg egy lesben álló vadállatnak érezte, amely romlására tör. Talán több is volt ez, mint bizonytalanság. Talán származása, Halálfaló apja öröksége lapult ott, csak a megfelelő alkalomra várva, hogy őt maga alá gyűrje. És bár régen gondolkodás nélkül nemet mondott volna egy ilyen örökségre, megbántottságában most ezt is többnek érezte, mint a semmit: egy dolognak, talán az egyetlennek, amely rég halott, és sosem ismert szüleivel, őseivel összekötötte.

Ha nincs benne semmi más örökölt, csak ez a sötétség, hát akkor erre mond igent.

Pillanatokra ugyan elbizonytalanodott, mert ez az érvelés még saját maga számára is erőltetettnek tűnt, de újra és újra megerősítette magát.

Ha ez az, aki ő, akkor ezt az örökséget vállalja.

Különben is, apja végül átállt a világos oldalra: a magában rejlő sötétséget a világosság szolgálatába állította.

Most sajnálta, hogy annak idején nem hagyta, hogy a süveg a Mardekárba tegye. Talán ott lett volna az igazi helye, Zabini professzor házában, nem megtagadva azt a sötét örökséget, amit magában hordozott. Igaz, akkor még nem tudott erről semmit, s apja későbbi hazugsága olyan vigasztalónak tűnt… De most egyszerűen csak nevetséges volt: méghogy Harry Potter a Mardekárban!

Hosszas tűnődéseit aztán az öreg hirtelen megállása szakította félbe.

– Itt lennénk – állt meg egy elég hihetetlen helyen: az út, amelyen eddig jöttek, s vékonyan, csaknem bizonytalanul kanyargott vállig érő sövénykerítések között, itt egy kapuban ért véget. Mégpedig egy teljesen közönséges kapuban: két, durván összeütött téglalap alakú keret szolgált kapuszárnyként, amelyre drótot feszítettek. A szárnyakat vastag lánc fogta össze, és egy hatalmas lakat lógott rajta. A kerítés mögött csaknem derékig érő volt a gaz, s ezért kissé mosolyogtató volt a földbe leszúrt tábla szigorú szövege: „Magánterület! Tilos az átjárás!”

Ugyan kinek lett volna kedve ebben a dzsungelben „átjárni”? Még neki sem volt.

De az öreg már egy kulccsal babrált, s addig rángatta az egyik, félig elvetemedett szárnyat, míg annyi hely nem lett, hogy Seren, hasát behúzva átpréselhette magát rajta. De még nem mozdult, csak kétkedő arccal nézte a gazt.

– Ez lenne az? – kérdezte csalódottan.

Az öreg neheztelően rázta meg a fejét.

– Innen nem látszik. Csak ha belép a fiatalúr. A kerítés mögött húzódik a védővarázslat. Én nem mehetek oda, mert amint hozzáérek, még az is kimegy a fejemből, miért vagyok itt. De ha maga tényleg az, akinek mondta magát, nem lesznek ilyen problémái. A kúria felismeri azokat, akiket be kell engednie.

Seren bólintott, de némi elővigyázatosság megmaradt benne.

– Jó, megpróbálom. De addig ne csukja be a kaput, amíg nem biztos, hogy be tudok menni.

– Persze – bólintott az öreg, és nekitámaszkodott az egyik vastagabb kerítésoszlopnak. – Megvárom.

Seren tehát áttuszkolta magát a szűk résen, s egy bizonytalan lépést tett előre.

Semmi.

Még egyet.

Ismét semmi.

Vonakodva tette meg a harmadik lépést, ahol már az igazán magas gaz kezdődött – s akkor legnagyobb meglepetésére eltűnt a gaz, legalábbis az előbb látott, s egy út jelent meg előtte, amely néhány méterrel odébb egy kis ligetben el is tűnt. De mintha a liget fái között egy épület állt volna…

Visszafordult, és látta, ahogy az öreg, kissé erőlködve, visszateszi a kapuszárnyat a helyére. Odaintett neki, de az nem látta meg, csak tette a dolgát komótosan: lánc, lakat. Amikor már minden a helyén volt, felnézett. Eddigre azonban Seren már hátat fordított neki, és elindult a kövekkel leszórt úton.

Pedig ha még egy kicsit várt volna, láthatta volna a gonoszul megvillanó mosolyt az aszott arcon.

***

A kúria parkján is látszott, hogy régen nem járt errefelé senki: ápolatlan volt, elhanyagolt. A gaz ugyan nem nőtt annyira magasra, de már a keskeny sétautakat is elkezdte befonni, s a dísznövényeket – ha ugyan voltak valaha – teljesen megfojtotta. Az is csak valami varázslat lehetett, hogy ennél nagyobb kárt nem voltak képesek tenni.

Serennek mégis tetszett, amit látott, mert az övé volt, ha tényleg igaz, amit eddig kiderített. Az ő őseié, az ő múltja, s talán az ő jövője is. Igen, hiszen úgy sincs hová mennie: Barrys is szeretné saját életét élni, apjához meg nem és nem fog visszaköltözni, s a szeptemberben kezdődő év már az utolsó lesz úgyis…

Elálmodozott. Igen, ha befejezi az évet – már nem mint Seren Potter, hanem a rendes nevén, mint Seren Piton, ide fog költözni, és rendbe hozza a parkot és az épületet, és nem kell majd apjára és annak pénzére hagyatkoznia! Talán még valamilyen pénzbeli öröksége is lehet valahol, amit kikérhet a minisztériumtól, s azzal megteremtheti önálló élete legfontosabb feltételeit. Aztán majd dolgozni fog. Még nem tudta, mit, de nem is nagyon szomorkodott emiatt. Van ideje: még egy egész éve.

Amikor azonban az épület a szemébe ötlött, a nagyra törő gondolatok kicsit lejjebb ereszkedtek. Ha a park elhanyagolt volt, az épület csaknem romosnak volt mondható, és semmi kastélyszerű nem volt benne. Egy hámló vakolatú, lukas tetejű, kétszintes ház volt. Ablakait, már ahol megvoltak, zsalugáterek takarták, amelyek nagy része szárnyaszegetten lógott a keretben, s mögöttük üveg nélkül, sötéten ásított a nyílás.

Jobbra, egy alig derékig érő falrom húzódott, amelyet már teljesen benőtt a gaz és a borostyán: láthatóan már több évtizede (vagy volt annak már akár több, mint száz éve is) rom volt. Talán a régi, igazi kúria maradványa, melynek ez a kétszintes ház valamilyen melléképülete, vagy cselédlakása lehetett.

Zavarodottan vonta össze a szemöldökét.

Ez volt hát apjának a háza? Itt nőtt fel? De hát akkor… nem lehettek valami gazdagok. S akkor nem lehettek cselédjeik sem, és akkor mit is mondott az öreg kvibli…?

Mindegy. Meglepődését lerázva magáról, elhatározta, hogy benéz a házba. Veszíteni nem veszíthetett vele, viszont valamit mégiscsak megtudhat, mert végülis azért jött ide. A jövő kigondolása ráér később is.

Pálcáját kihúzva eltakarította az ajtó előtt kupacba gyűlt gazt és szemetet, majd közelebb lépve lenyomta a nyomorúságos házon hivalkodónak ható súlyos rézkilincset.

Az ajtó nyikorogva tárult ki, de szemeit más látvány várta, mint amit a külső alapján feltételezett. Az előtér, amelybe belátott, bár továbbra sem volt gazdagnak nevezhető, rendbe volt téve: se por, se piszok, se romok, csak egy elegáns, valamikor jobb napokat látott előszobafal.

Mögötte szinte azonnal a lakás valódi ajtaja, amelyet ezek után kissé izgatottan nyitott meg.

Az előszoba, amelybe jutott, szintén rendezett volt, bár a fal minden egyes négyzetcentiméterét varázslóportrék borították. Ez megint csak azt az érzést erősítette benne, hogy a valamikori nagy kúriából lettek ide áthurcolva.

Jobb kéz felől a nappali ajtaja nem volt teljesen bezárva, ezért hát oda nézett be először.

A nappali azonban nem volt üres: a meleg nyár ellenére tűz égett a kandallóban, s mellette egy hatalmas fotelban egy magas, arisztokratikus férfi ült, szemmel láthatóan rá várva.

S bár Seren azelőtt sosem látta élőben, a sok kép, és apja milliárdszor megismételt leírása és figyelmeztetése nyomán azonban azonnal ráismert, s pálcája szinte automatikusan ugrott a kezébe, hogy rászegezze a fehér hajú férfire:

– Lucius Malfoy! – kiáltott fel önkéntelenül.

A férfi, nem hatódva meg a rá szegezett pálcától, kényelmesen állt fel, s hajtotta meg magát.

– Személyesen. S nagy örömömre szolgál, hogy végre megismerhetem az egyik legjobb barátom fiát.

Seren zavarodottan engedte lejjebb a pálcáját.

– Legjobb barátja? – kérdezte gyanakvóan. Hiába, a több éves sulykolást nem tudta egyik pillanatról a másikra levetni magáról. Ráadásul apja hazudhatott neki származása felől, Malfoyt illető figyelmeztetése jogosságát azonban ez nem vonta kétségbe. Malfoyt illetően különben is mások is figyelmeztették.

– Perselus Pitonal egész fiatal korunk óta ismertük egymást, s bár látszólag úgy tűnt, hogy különböző oldalon állunk, igazából ugyanaz a cél hajtott minket. S ez volt az, ami barátságunkat mindig is, egészen Perselus haláláig szilárdan fenntartotta.

– Perselus Piton és maga két különböző oldalon álltak a háborúban.

– Ez csak a látszat volt.

– A látszat? Nekem azt mondták, hogy Perselus Piton Dumbledore oldalán harcolt, maga pedig Voldemortén – felelte Seren.

Malfoy nagyot sóhajtott és leült.

– Látom, mindent készpénznek veszel, amit Potter valaha csak mondott neked. – Furcsa volt Serennek a „Potter” szót életében először nem magára vonatkoztatni. – Pedig már megtapasztaltad, hogy hazudott. – Legyintett. – Ebben sem mondott igazat, de talán nem annyira hazugságból, mint inkább tudatlanságból. Ugyanúgy nem látszott rajtam, hogy nem támogatom Voldemortot, mint Perseluson, hogy nem támogatja Dumbledore-t. Én szállítottam Perselusnak az információkat a Sötét Úrról a második háború idején, amikor apád már nem dolgozhatott kémként. Voldemort tudta, hogy Perselus elárulta őt, mivel elég sokszor megmentette Pottert, egyszer éppen őelőtte…

– Megmentette Pottert? – kérdezte Seren meglepetten. – De hát ők nem kedvelték egymást!

– Perselus a Roxfort tanáraként felelős volt a diákokért. Ezen kívül tartozott Potter apjának, aki egyszer megmentette az életét. Természetes, hogy megtette. De nem erről van szó. Én sosem voltam kapcsolatban Dumbledore-ral és az ő drágalátos rendjével. Perselus viszont igen, még az első háborúból. Ezért úgy gondoltuk, összejátszunk. Ez működött is, persze Dumbledore tudtával, de aztán Potter hülyesége miatt Dumbledore meghalt, így végül senki sem hitte el a szerepemet, Perselust pedig meg sem hallgatták, sőt kevésen múlt, hogy nem zárták be őt is.

Seren elbizonytalanodott. Elég sokat tudott az elmúlt háborúról, de természetesen ez a tudás sosem volt több, mint amit társai is tudtak, és néhány hosszabb-rövidebb elbeszélés apja barátaitól. Így most képtelen volt megítélni Malfoy szavainak valóságtartalmát. S amikor kicsit megpróbált a férfi gondolatai mögé látni, némi Legilimencia felhasználásával, az csak Malfoy igazságát támasztotta alá.

Itt volt azonban még Malfoy fiának az ügye, és a bosszú kérdése. Malfoy bosszút esküdött. Mennyiben befolyásolja vajon ez kettejük viszonyát?

– És Draco Malfoy? – kérdezte hát, ügyelve arra, hogy hangján ne hallatsszék bizonytalansága. – Honnan tudjam, hogy ez nem valamiféle csapda, amellyel ap… Harry Potteren áll bosszút?

Malfoy szemmel láthatóan nem vette észre a nyelvbotlást. Nyugodtan felelte:

– Miért állnék bosszút a barátom fián? Van Potternek olyan fia is, akin bosszút állhatnék, ha éppen arra lenne kedvem. De nincsen. Ami volt, elmúlt. Dracot semmilyen bosszú nem hozhatja vissza – egy pillanatra elfelhősödött a tekintete, de aztán úrrá lett érzésein. – Nem azért jöttem vissza, hogy bosszút álljak. Egyáltalán nem. Azért vagyok itt, mert hallottam rólad. Ismerősök mesélték, hogy megtalálták az örökbefogadási irataidat a minisztériumban, s úgy éreztem, kötelességem eljönni, és rámutatni arra, ki is vagy valójában… Már ha ez lehetséges annyi év agymosás után.

Seren bizonytalansága nőttön-nőtt. Ráadásul Malfoy egyetlenegy mozdulatot sem tett, amivel pálcája felé nyúlhatott volna, míg ő már lassan negyed órája állt ott, pálcáját a férfira szegezve. Lassan leeresztette hát a pálcát, és közelebb lépett az üres fotelhez, de nem ült le.

– És honnan tudta, hogy Piton fia vagyok? Ez is rajta volt a minisztériumi papíron?

– Persze – mondta meglepetten Malfoy. – Miért, te talán nem láttad a papírt?

Serennek arcába futott a vér, ahogy arra a beszélgetésre gondolt Lennyvel. De aztán legyőzte szégyenérzetét.

– Nem, nem láttam. Egy iskolatársam mondta el, és ő az apjától hallott róla. De nevet nem mondott. Szerintem nem is tudta. – Lenny ismeretében Seren biztosra állíthatta, hogy nem hagyta volna ki a valódi apát sem a megszégyenítésből.

– Értem – bólintott hát Malfoy. – Nos, azon a dokumentumon szerepelt apád neve, azaz hogy teljesen pontosak legyünk, a családod neve, a Piton név, mivel megtalálásod körülményei miatt, amelyeket természetesen Potterék mondtak el a minisztériumi munkatársaknak, szüleid kilétét csak valószínűsíteni lehetett.

Seren bólintott. Közben egy pillanatra eszébe villant, hogy szülei talán mégsem tudták apja, családja kilétét… De aztán a gondolatot, mint valószínűtlent, elhessegette magától. Malfoy közben ment tovább.

– De ez még nem lett volna ok önmagában, hogy idejöjjek. Ettől még gondolhattam volna, hogy Potter rendes nevelést ad számodra, és elmondja, ki is vagy igazából, s megadja az örökségedet.

Az örökség szóra Seren akaratlanul is elvigyorodott.

– Hát, ahogy elnéztem, nem túl sok mindentől lettem megfosztva…

Malfoy vállat vont.

– Én csak azért jöttem ide, mert valószínűnek látszott, hogy hamar idetalálsz a név miatt. Pinchast, az öreget, aki idevezetett, szintén én küldtem ki, hogy irányítson ide.

Erről meg Barrys intelme jutott eszébe, és egy pillanatra kényelmetlenül érezte magát. Őt idecsalták. Nem magától jött…

– De apád gyűlölte ezt a helyet, ahogy gyűlölte a saját apját is. Sosem lakott itt, miután végzett Roxfortsban. Saját lakása van, vagy talán már csak volt Roxmortsban, és tekintélyes bankszámlája. Ezek jog szerint téged illetnek. Potter, gondolom, sosem beszélt erről.

– Ház? Pénz? Nem, nem mondta – felelte Seren engedelmesen, de közben a napok óta gyülekező düh csapott magasra mellkasában. – Sőt, igazából ő sosem vallotta be, hogy Piton az apám. Azt mondta, nem tudja, kik a szüleim.

Malfoy elégedetten bólintott.

– Hát akkor hazudott. Azon a papíron, amin az örökbefogadást véglegesítik, szerepel a Piton név.

– Igen, ezt már mondta – vágott közbe indulatosan Seren.

– Tudom. Éppen csak azt akartam, te is lásd, mennyire sokat hazudtak neked, és milyen fontos kérdésekben. De, mint mondtam, van ennél egy fontosabb oka is annak, hogy most itt vagyok, és veled beszélek. Mennyit tudsz az örökbefogadásról?

Seren értetlenül rázta meg a fejét.

– Hát amit mindenki. A gyereket az apja a nevére veszi… aztán a sajátjaként neveli föl. Jog szerint az ő fiának számít.

– Nos, ez nem túl sok – rázta meg Malfoy a fejét. – S a te esetedben távolról sem elég. A mágikus örökbefogadásnak ugyanis két formája van: a név szerinti és a teljes örökbefogadás. Az, amit te az előbb mondtál, az csak a név szerinti örökbefogadásra áll. E szerint az örökbefogadott továbbra is örököse marad biológiai szüleinek, és ami még fontosabb, azok halálával mágikus képességeinek, vagy jobb talán úgy mondani: potenciáljának egy része is rá száll. A teljes örökbefogadás ennél szorosabb kapcsolatot jelent: a gyerek minden szempontból az adoptáló szülő gyermekének számít, úgy jog és öröklés szerint, mint mágikusan. Ami azt jelenti, hogy biológiai családja vagyonát nem örökölheti, s így mágikus potenciáljukat sem.

– És én… – kezdte Seren, de nem fejezte be. Úgyis sejtette a választ.

– Téged pedig a Potter család teljesen adoptált.

– Ez azt jelenti, hogy én… hogy én sosem lehetek az, aki vagyok? Sosem lehetek Piton, s igazi őseim örököse?

Malfoy súlyos kifejezéssel bólintott.

– Így van.

– De hát ez szörnyű! – kiáltotta felháborodva. – Hogy tehette ezt meg velem? – Malfoyhoz fordult. – És nincs valami kiút ebből a helyzetből? Nem lehet, hogy valami módon mégiscsak elfoglalhassam az örökségemet? Hogy az lehessek, aki vagyok?

– De, lehet – bólintott ismét a férfi. – Ezért is vagyok itt. El sem jöttem volna, ha a helyzeted végleges lenne, hiszen akkor semmit sem tehetnénk. Így azonban van egy kibúvó.

– És mi lenne az?

– A teljes örökbefogadáshoz rokonság szükséges. Mégpedig nem is akármilyen, hanem közeli, két- vagy háromízi vérrokonság. Azaz ilyen módon gyakorlatilag csak testvér, vagy unokatestvér gyermeke fogadható örökbe. Néha, ritkán, működik a varázslat unokatestvér unokája esetében is… De ez most mindegy. A lényeg az, hogy ez esetedben nem áll fenn.

Seren kételkedve rázta meg a fejét.

– Az egész varázslóvilág keresztül-kasul rokon egymással. Nem lehetetlen, hogy a Potterek is rokonok a Pitonokkal…

– Ugyan! A Pitonok régi aranyvérű család, míg a Potterek csak harmadik, vagy negyedik generációs varázslók. Egyébként meg mugli söpredék mind…

A kifejezés kissé sértette a fülét, de nem tette szóvá.

– Talán valahogy mégiscsak rokonságba kerültek.

– Sehogy – állította magabiztosan. – Az aranyvérű családok mindig gondosan ügyeltek arra, hogy kakukkfióka ne kerüljön a fészkükbe… A Potterek nincsenek semmilyen rokonságban a Pitonokkal. Potter anyja mugli, felesége szintén. Ami egy dolgot jelent: Potter fekete mágiát alkalmazott, amikor teljesen adoptált téged.

– De hát miért tett volna ilyet? – kérdezte Seren. Ennek nem volt semmi értelme. Mi oka lehetett nevelőapjának egy ilyen viszonylag jelentéktelen ügyben egy ekkora mértékű kihágás elkövetésére? Hiszen apja gyűlölte a fekete mágiát, annak minden ágával együtt. Valószínűtlennek tűnt, hogy valami homályos cél miatt ezt az utat választotta volna.

– Itt térünk vissza Potter és apád kapcsolatára, Seren – mondta atyáskodva Malfoy. – Potter mindig is gyűlölte a mardekárosokat, és ezek közül leginkább apádat, akit végig azzal gyanúsított, hogy a sötét oldalon áll. Ennek ellenére apád újra és újra megmentette az életét. S tudod, az emberi lélek furcsa dolog. Minél többel tartozott Potter az apádnak, annál jobban gyűlölte őt. S amikor elkövetkezett végre az a pillanat, hogy bosszút állhatott rajta, csak egyféle módon tehette: ellopott téged, az ő egyedüli örökösét, s így végleg kiirtotta nevét a Föld színéről. Íme, a tökéletes bosszú egy régi aranyvérű családon: az utolsó sarj kivágása, sőt, nem csupán kivágása, hanem a saját vonal erősítése általa…! Pokoli bosszú, s egy mardekáros észjárásra valló terv! De hát ez nem is csoda. Potter maga is mardekáros lett volna, de igazi valóját jobban tudta leplezni a griffendéles idióták között. Én mondom neked: Potter agyafúrt és ravasz. És jaj neked, ha gyűlölete előterébe kerülsz, mert úgy áll rajtad bosszút, ahogy egyetlen más, sötétnek kikiáltott varázsló sem lenne rá képes.

Serent elgyengítette az érvek sora, s végre leült a fotelbe, pálcáját a föld felé csüggesztve.

– De hát… – Igazából nem tudott mit mondani. Amit Malfoy mondott, mindenhol tökéletesen illeszkedett azzal, amit apja és Piton viszonyáról előzőleg tudott. De valahogy elképzelni, hogy Harry Potter ennyire gonosz és csalárd módon elbánt volna valaki mással… – Ezt… ezt nem tudom elhinni.

– Nem is kell elhinned! – csatlakozott egy új hang a társalgáshoz, és mind Seren, mind Malfoy meglepve fordították a hang felé a fejüket. Barrys állt az ajtóban, kivont pálcája egyenesen Malfoyra szegeződött.

– Maga kicsoda? – kérdezte a férfi, arisztokratikus dekadenciáját egy pillanatra sem feladva.

– Harry Potter természetes fia, és mint ilyen, a legjobb bizonyíték arra, hogy mindaz, amiről az utóbbi fél órában fecsegett, nem más, mint hazugság, elejétől a végéig. – Pálcája egy gyors mozdulatával gúzsba kötötte Malfoyt, aki pedig megpróbált elmozdulni, de nem elég gyorsan. Félig felállt a fotelből, amikor a szürkés sugár utolérte, és megkötözve, esetlenül a földre bukott. – Neked, Seren, pedig lehetett volna több eszed is, mint hogy erre a bűnözőre hallgass. Apa megmondta már százszor, hogy…

– Te őrült vagy! – pattant fel Seren, miközben pálcáját újra Malfoyra szegezve egy gyors Finite Incantatem-et mormolt. Malfoy szinte még alig tudott mozdulni, de már pálcája a kezében volt, s egy gyors átkot küldött Barrys felé, amit az a sok gyakorlásnak köszönhetően hamar hárított. A varázslópárbaj, amely pedig elég kiegyenlített volt, nem tartott sokáig, de nem Barrys miatt. Seren érezte, ahogy egy pálca a tarkójának szegeződik, majd egy határozott hang szólalt meg:

– Potter, ha nem akarod, hogy drágalátos öcséd itt lehelje ki a lelkét, jobb, ha megadod magad.

Rodolphus Lestrange tehát megérkezett.

S mögötte nem más, mint Bellatrix ügetett be a szobába.

Talán későn, de Seren abban a pillanatban tudta, hogy csapdába csalták. S ahogy Barrys leeresztette a pálcáját, mintha a kiút lehetősége is eltűnt volna.

Most mit csináljon?

Következő fejezet