5. fejezet – Harry

Még óra után is rossz kedve volt, pedig ez nem fordult elő gyakran. Szeretett ezekkel a tehetséges fiatalokkal foglalkozni, s ezek az alkalmak akkor is képesek voltak megnyugtatni és elszórakoztatni, amikor a minisztériumból jött át egy kiadós vita után.

Na hát igen. A minisztériumból, és nem saját otthonából.

Mennyire hozzászokhat az ember a jóhoz! Régen szeretett hazajárni, az volt az ő menedéke, az egyetlen hely, ahol mindig jól érezte magát. Amíg a fiúk kisebbek voltak, és még nem költöztek be Roxfortba, még sokkal jobb volt: az állandó nevetés, a játékok, a rosszalkodások, ahol ő fogta általában pártjukat Hermione ellenében, aztán esténként a közös teázások, és a nagy roxmortsi séták – sokszor fel egészen a kastélyig, melynek akkorra már fényesen kivilágított ablakait jól megbámulták, aztán hazasétáltak. A fiúk nem mindig jöttek el velük, sokszor inkább átmentek Neville-ékhez, vagy onnan jöttek át társaik, és mindig lehetett számítani valami meglepetésre, mire a sétából hazaértek.

Aztán a fiúk iskolába menésével furcsa lett az üres ház. De egy idő után megtalálták az új ritmust – kicsit nyugodtabb, kicsit csendesebb, de nem kevésbé kielégítő. Gyakran jártak össze barátaikkal, akiknek szintén iskolába mentek a gyerekeik, illetve gyakrabban megengedtek maguknak valamilyen mugli szórakozást, azon a tévénézésen kívül, ami Hermione szüleinél mindig rendelkezésükre állt.

Harry szeretett élni, szeretett így élni. De amióta Seren a nagy veszekedés után eltávozott, saját otthona vált küzdőtérré, s élete eddigi rendje romokban hevert. Seren haragudott rá, Barrys úgy döntött, öccse mellé áll, s Hermionéval is gyakoriak voltak az összezördülések. Egyik éjjel külön is aludtak: egy nagy veszekedés után Harry úgy döntött, hogy inkább a dolgozószobája heverőjén tér nyugovóra. Hermione ezen persze megsértődött, s aztán napokig alig lehetett dűlőre jutni vele még a hétköznapi dolgokban is.

Így már a tanításnak sem érezte igazán ízét, értelmét. Valamit a diákok is fogtak ebből a kedvetlenségből, mert a szokásos pezsgés helyett csak ott voltak az órán, unott arccal, álmos szemekkel bámultak Harryre, aki viszont el-elkalandozó gondolatait próbálta folyton – és hiába – visszaterelni a megfelelő vágányra.

Sietősen ment dolgaiért az itteni irodájába, hogy a lehető leggyorsabban hazahoppanáljon, de Mordon elkapta, amikor éppen bemenni készült.

– Potter! Várj egy pillanatra.

Harry feladta a gyors távozás lehetőségét.

– Mondd, Alastor.

– Ma megérkezett az egyik jómadár. Seremov. Még nem szállítottuk át a minisztériumi fogdába, egy kis papírtologatással sikerült elérnünk, hogy ma este itt tarthatjuk még. Gondoltam, szívesen beszélnél vele.

Gyors hazatérés elfelejtve. Harry éppen csak annyi időre lépett be az irodába, amíg a kezében tartott könyveket le nem dobta az asztalra, aztán már fordult is ki, és gyors léptekkel indult a közben már a lépcső felé igyekvő Mordon után.

Seremov!

Erősen uralkodnia kellett magán, hogy feltörni igyekvő dühét valahogy kordában tartsa. Nem lesz ez könnyű beszélgetés, még hideg fejjel sem. Nem engedheti meg magának, hogy indulatai eluralkodjanak rajta, s elszalassza ezt a lehetőséget, amelyre már évek óta várt.

Talán most megtudja, hol van Lestrange, talán most kiderül, mi is történt akkor éjjel, hogyan is halt meg a legjobb barátja, talán végre megtalálják a még mindig bujkáló Halálfalókat, a romlott Malfoyt és két legközelibb tettestársát: Rodolphus és Bellatrix Lestrange-t. Mert Seremov lehet az út Rodolphushoz és ahhoz a rohadt szukához, s Rodolphus, mint bennfentesebb, tovább vezethet Malfoyig.

Malfoy gondolatára azért kényelmetlenül rándult össze a szíve. Nem mintha félt volna tőle – ó, nem, immár több kellett volna egy Malfoynál az ő elpusztításához, de a sunyi arisztokrata okos volt, nagyon okos, és nála sosem tudhatta az ember, hol támad. Mint egy kígyó.

S néhány nappal azután, hogy Harry megölte Draco Malfoyt, egy üzenet érkezett, bagollyal – semmi különös: sem átkot, sem mérget, sem levélbombát nem tartalmazott. Csak ennyi állt rajta Malfoy szálkás betűivel:

Nehogy azt gondold, hogy megmenekülhetsz egy fiát gyászoló apa bosszújától.

Aláírás nem volt, de nem is kellett. S Harry nem tiltakozhatott senkinél, még Lucius Malfoynál sem, hogy Draco Malfoy megölése véletlen volt – azt hitte, hogy ő, Lucius az…

Fiai ezek után kitűnően megtanultak vívni: Harry már egészen kiskoruktól fogva naponta gyakorolt velük, s elmondta, talán több százszor is, hogy ne bízzanak meg idegenekben, sőt ismerősökben sem, ha furcsán viselkedik, s még alapvető Legilimenciát is gyakorolt velük, hogy képesek legyenek mindig a lehető legsokoldalúbban megvédeni magukat.

Ha végre most, Seremovon keresztül sikerül elkapniuk Malfoyt, nyugodtabban fog aludni.

***

A zárka sötét volt, Mordon közben elmondta, hogy Seremovot már órák óta tartják így: sötétben és teljes bizonytalanságban. Harry ugyan nem értett egyet az ilyen bánásmóddal, most mégis örült, hogy kicsit megpuhítva találkozik Voldemort híres-neves stratégájával.

Seremov nála alig néhány évvel volt idősebb, Krummal járt egy évfolyamba a Durmstrangba. Onnan szervezték be a Halálfalók közé nem sokkal azután, hogy Harry megnyerte a Trimágus Tusát.

Ezt Harry onnan tudta, hogy Seremov egyszer már a minisztérium kezében volt, s így látta az aktáit – éppen csak megszökött, az előbb már említett stratégiai képességeit felhasználva, amikor a minisztériumból a börtönbe szállították, nem sokkal elítélése után.

A férfi most mégis jóval idősebbnek nézett ki, mint Harry. Hajába, valamikor elegánsan nyírt, de most kissé torzonborz szakállába bőven vegyültek ősz szálak, s szemei sarkában, homlokán sűrűen futottak a ráncok. Mégsem tűnt szánnivalónak: még éppen csak meggyújtottak néhány fáklyát, s így Seremov még nem is láthatta, kik jöttek valójában, de Harry már kiszúrta arcán a számítást és tudta, hogy a férfi agya gyorsan pörög, keresve a megfelelő kiutat e csapdahelyzetből.

Szinte még próbálkoznia sem kellett Legilimenciával, már tudta, hogy Okklumenssel áll szemben: szemeiből, melyek lassan visszanyerve látásukat reá szegeződtek, semmi sem volt kiolvasható.

Teste azonban árulkodott feszültségéről: háta kissé mereven volt kihúzva, s amint felismerte ellenfeleit, kezeit is karba tette.

– Hajlandó vagy válaszolni a kérdéseinkre? – kérdezte Rémszem minden bevezetés nélkül, de még el sem hallgatott, Harry már tudta a választ. Mordon is így lehetett vele, mert hozzáfűzte: – Hidd el, vannak módszereink, hogy szóra bírjunk, ha szeretnénk.

Egy pillanatra ferde mosoly futott át Seremov arcán.

– És mi lenne az? Kínzás? Úgy hallottam, amióta a híres Potter és hős felesége uralmat nyert a minisztérium felett, a testi fenyítést törvényileg betiltották.

– Nem vagyunk a minisztériumban, Ivan, és nincs itt a feleségem – felelte Harry, arcán Seremov előző mosolyának párja. – De ha itt lenne is, nem tudom, nem tenne-e kivételt veled. És persze – kis szünetet tartott, Seremov kényelmetlenül megmoccant, de szemét egy pillanatra sem vette le róla – Rodolphusszal.

– Ja, az az ügy – intett fitymálóan Seremov és szemmel láthatóan ellazított. – Te is tudod, hogy abban nem voltam benne. Éppen a minisztérium „vendéglátását” élveztem, amikor Rodék kicsinálták a kis barátodat… Hogy is hívták?

Harry azonban nem hagyta felbosszantani magát. Inkább megjegyezte újból:

– Nem vagyunk a minisztériumban.

– És senki sem tudja, hogy itt vagy – fűzte hozzá gonoszul Mordon, és varázsszeme megzörrent, ahogy körbenézett.

– Mégsem gondolom, hogy Potternek itt lenne elég ereje arra, hogy egy főbenjáró átkot mondjon rám. Hiszen még a Nagyúr elpusztításakor sem volt erre képes…

Harry felnevetett.

– Ivan, Ivan… Akkor tizenhét éves voltam. Most negyvenöt. Bízz bennem, hogy azok az évek nem múltak el nyomtalanul. – Kezével a cella mennyezete felé intett, amelyen ennek hatására feltűnt a kinti égbolt, ahogy most az auroriskola felett kinézett: az alkonyatban vörösen ragyogtak a felhők.

Seremov kissé hátralépett, és szemei kitágultak. Mordon azonban csak rámorgott:

– Potter, ez a felvágás nem való hozzád.

Harry vállat vont, és a következő pillanatban ismét a kőboltozat húzódott felettük unalmasan.

– Szóval beszélsz? – kérdezte újra Seremovtól.

– Nem mertek megkínozni.

– Nem is arra gondoltunk. Az igazság megtudásának vannak más módjai is…

– Az igazságszérum illegális alkalmazását a nemzetközi mágusjog szigorúan tiltja!

– Csakúgy, mint a főbenjáró átkokét. Téged mégsem akadályozott ez meg eddig saját kis dolgaidban. De nem itatunk veled igazságszérumot. – Harry újra intett, s egy fotel jelent meg mögötte, amire kényelmesen leült. – Magam valami hatásosabbra gondoltam.

Mordon megint megcsóválta a fejét, majd előhúzott talárja egyik nagy zsebéből egy teljes üveg Lángnyelv whiskyt. Nem sokára Seremov tökéletesen részeg volt. Bár eleinte tiltakozott az itatás ellen, de ahogy szervezetén úrrá kezdett lenni az ital, végül ő maga nyakalta be az utolsó felest. Közben nevetett:

– Engem aztán itathattok! Én bírom az italt! Rajtam ezzel nem fogtok ki!

Seremov éppen csak azt nem tudta, hogy Mordon whiskyjei sosem voltak teljesen tiszták, így semennyi gyakorlattal nem lehetett kifogni rajtuk.

Mikor a férfi már bambán vigyorogva nézett rájuk, Harry ráemelte a pálcáját:

– Legilimens!

***

Négy óra múlva Mordon dolgozószobájában ültek. Harry egy erős teát kortyolgatott, míg Rémszem megpróbálta kiásni merengőjét szekrényének káoszából. Nem is bánta a kis szünetet: az idegen gondolatok őrült táncot jártak az agyában, s úgy érezte, semmivel nem lettek okosabbak, míg neki meg kellett – újból – merülnie a szennyben.

Persze, nem ez volt a legrosszabb ilyen merülése, távolról sem, de ez nem tette semmivel sem könnyebbé. De a tanult technikák segítettek: hagyta, hogy az emlékek ott kavarogjanak tudatában, de nem kapaszkodott bele egyikbe sem. Jöttek és mentek, s tudta, hogy néhány óra múlva odakerülnének, ahol a többi, hozzájuk hasonló mocsok lapul, csak arra várva, mikor ereszkednek lejjebb figyelmének gátjai.

De Harry már ötödévesen megtanulta, hogy a gátak leeresztése könnyen tragikus következményekkel járhat, így azok álltak, szilárdan, immár húsz éve.

Aztán végre meglett a kőtál, s Mordon elégedett nyögéssel tolta az asztalra, melynek túlsó felén néhány tárgy lepottyant a földre.

– Na, kezdheted, Potter.

Harry bólintott, s pálcáját a tarkójához emelte, majd onnan a tálhoz húzta: fényesen csillogó ezüstös fonál, mely a tálban színek és képek kusza forgatagává vált egy pillanatra, míg végül felszínük lenyugodott, s csak ezüstösen csillant, mintha folyékony higany lenne.

Aztán ezt elismételte újra és újra, amíg csak Seremov emlékei ott motoszkáltak gondolatai előterében, s csak akkor állt meg, amikor már nem maradt a fejében semmi sem a több órás Legilimenciából.

– Kezdhetjük – lépett egy kicsit hátra, és kinyújtózott. – De figyelmeztetlek, Alastor, hogy Ivan nagyon erősen a whiskyd hatása alatt állt. A kép talán nem lesz tökéletes, és magad is úgy érezheted, mintha ittál voln…

– Nem a diákjaiddal beszélsz, Potter. Láttam már merengőt belülről.

– Olyankor is, amikor a gondolatok gazdája alkoholos befolyásoltság alatt állt?

– Még olyat is, amikor a gondolatok gazdája haldoklott, s mire végignéztem a gondolatokat, már nem is volt életben.

– Értem – fintorodott el Harry, s mindketten a tál mellé léptek. – Hát akkor lássuk.

Az első néhány emlék semmi fontossággal nem bírt: néhány képet láthattak Seremov dél-amerikai életéből. Aztán, Harry emlékezett, Mordon kérdéseket tett fel Seremovnak, s innentől kezdve a képek és emlékek többé-kevésbé az ő kérdéseire válaszoltak.

Bár inkább kevésbé, mint többé.

A „Hol van most Malfoy?” kérdésre visszhangzó emlékek először azt a Luciust mutatták, akit Harry még gyerekként megismert: az arrogáns, beképzelt arisztokratát, aki Voldemort egyik megbízható embereként rangban elég sok kartársa fölött állt. A képek gyorsan váltották egymást, csak ritkán szakította meg őket egy-egy emlék, s ezek is jobbára töredékesek voltak. Az egésznek volt egy olyan hatása, mintha egy erősen himbálózó hajón ülnének.

Harry nem tudta, Rémszem hogy van, de neki kavarogni kezdett a gyomra.

Aztán egy elegáns szalon jelent meg előttük: egy alacsony asztalka körül számos fotel állt, de csak három volt foglalt: Malfoy, Mcnair és Seremov ültek bennük. Az emlék nem lehetett túl régi: Seremov majdnem ugyanúgy nézett ki, mint lent a zárkában. Éppen Malfoy beszélt.

– Meg kell szerveznetek, hogy mindenki, aki Argentínában és Brazíliában lapul, álljon készen. De akciók nem lehetnek, csak vegyétek fel egymással a kapcsolatot és építsetek ki egy működő hírláncot.

– Mágikus, vagy mugli hírláncra gondol, uram? – kérdezte nyilvánvaló tisztelettel Seremov, míg McNair a maga szokásos módján bután bólogatott.

– A mugli jobb lenne. Gondolom, az emberek jó része részben a mugli világban él.

– Így tudtak csak eltűnni – magyarázta gyorsan Seremov. – De mi ketten megmaradtunk varázslónak, s mivel a Nagyúr khm… eltűnése után a Sötét Jegy is eltűnt a karunkról, könnyen állíthattuk, hogy Nagy-Britanniában koncepciós per áldozatai lettünk.

– És hogy úsztátok meg az ottani minisztériumot? Gondolom, ők is megvizsgáltak titeket.

– Így van. Viszont használtuk az MM-et.

Harry észrevette, hogy hozzá hasonlóan Mordon is hirtelen érdeklődéssel hajolt előre.

De nem lettek sokkal okosabbak. Malfoy jót nevetett.

– A minisztérium, nyilvánvalóan mindenhol a hülyéket tömöríti. Leon – fordult Malfoy Mcnair felé. – Hányadszor is úszod meg ezen a módon a vizsgálatokat?

– Hatodszor, uram – vigyorodott el bamba önelégültséggel a volt minisztériumi ítéletvégrehajtó.

– Teljesen hülyék…

De innen az emlék hullámossá vált, s mindkettejük nagy bosszúságára újból csak a szédítően hullámzó, pörgő és váltakozó képek jöttek.

– Vajon mi lehet az az MM? – nézett rá Rémszem. – Te már hallottál róla, Potter?

– Soha. Azt hiszem, ez lehet az a módszer, ahogy a volt Halálfalók folyamatosan megússzák az igazságszérumokat.

– Ennyire magamtól is rájöttem – morgott újra Mordon, de ekkor végre újabb emlék következett.

Itt azonban már nem szerepelt Malfoy, és Mordon megjegyezte:

– Másodszorra Rodolphus felől kérdeztem.

Harry hálásan bólintott, aztán mindketten a kissé táncoló történet felé fordultak.

Harry kis csalódottságot érzett, amikor fekete hajjal látta meg Seremovot: az emlék láthatóan régi volt. Számukra fontos információt sem hordozott. Mugli ügyekről volt szó, mégpedig kábítószer-ügyekről, de Harry tudta, hogy az ezekbe való beavatkozás csak feleslegesen terhelné meg őket. Egyrészt nem az ő országuk ügye, másrészt az ilyen dolgok olyanok voltak, mint a hidra: egy fejét levágták, kettő nőtt vissza.

Aztán új párbeszéd következett:

– Ivan! Ivan!

Seremov itt ismét csak őszes hajjal szerepelt. Csak ő és Rodolphus szerepeltek az emlékben. Egy tengerparton álltak, fényes nappal, de a levegő hideg volt, valamikor tavasz elején.

– Hallottam, átkelsz – intett Seremov a tenger felé.

– Igen, igen – bólintott Rodolphus. – A főnök most ott talált nekem munkát. Családi ügy.

– Családi?

– Vannak dolgok, amiket csak családtagok tudnak megtenni. Most ilyenről lenne szó.

– Mégis, mi az?

– Nagytakarítás.

A válasz szemmel láthatóan Seremovot is meglepte.

– Tessék?

– Mondom, nagytakarítás. Megvan az új főhadiszállás.

– S én miért nem tudtam róla? – nézett Seremov féltékenyen. – Bennem már nem bízik meg? Én mindig mellette álltam, mindenben segítettem…

– Nem erről van szó. Mondtam, hogy vannak dolgok, amit csak családtagok tudnak elvégezni. Jelen pillanatban arról van szó, hogy a főhadiszállásra nem tud más belépni, csak aki vérrokon.

– Néha utálom ezt a ti hülye, brit beltenyészeteteket – morogta Seremov. – Minden családotok így védi a kúriáját, közben meg egymás között házasodtok. Hülyeség volt, hogy ilyen helyzetben éppen ezt a védelmet választottátok, s közben minket meg kizártok belőle…

– A te, a ti munkátok éppen olyan fontos. És dolgozni fogunk ezen is. Amint létrejön az új Sötét Rend, megváltoztatjuk a védővarázslatot…

– S ez mégis mikor lesz?

– Már nem kell hozzá sok idő… A főnök szerint nyár végére újra megvetjük a lábunkat odaát.

Az emlék ismét továbbúszott, de ez alkalommal Harry úgy döntött, kis pihenőt tart. Rémszem hasonlóan érezhette magát, mert majdnem egyszerre merültek fel a csillogó tálból.

Mordon, szokásához híven továbbra is morogva a másik szekrényéhez lépett, és abba túrt bele. Pillanatokon belül egy üveg aranyszínű folyadékkal tért vissza.

– Mi ez? – kérdezte Harry gyanakodva.

– Valami, amit sosem használnék volt Halálfalók itatására – mondta Mordon, és töltött két pohárba. – Brandy, mégpedig minőségi. Egészségedre!

Harry is megemelte a poharát, majd lehajtotta.

Az alkohol gyógyszerként hatott, s lecsillapította kavargó gyomrát.

– Ez jólesett.

– Nekem is. Sok van még? – intett fejével a tál felé.

– Van bőven.

Mordon töltött még egy pohárral.

– Rodolphus itt van. Legalábbis a legutolsó emlék szerint.

– Tudom – mondta fáradtan Harry.

Ez a hír egyszerre volt jó és rossz. Jó, mert leszűkíti kutatásainak körét, ráadásul olyan területen cselekedhet, ahol megvan ehhez a felhatalmazása.

Rossz, mert ahol Rodolphus van, ott van Bellatrix, és valószínűleg Malfoy is (bár ez utóbbi lehet, hogy még nem tért vissza a szigetre), s ettől úgy érezte magát, mintha meztelen lenne.

Bármennyire is kiképzett vívók voltak családtagjai, e két sötét varázsló ellen nem lett volna sok esélyük.

S hát persze ott volt a Protecto Familiam bűbáj is, amelyet, s ez tökéletesen bizonyos volt, egy halálfaló sem ismert, sőt, rajtuk kívül senki, mert éppen Hermione volt az, aki hosszú kutatás után megalkotta – s végül ezért is mertek visszatérni a varázsvilágba. Nem, nem saját életüket féltették: Barrys és Seren voltak, akiket szerettek volna megóvni.

Tény azonban, hogy ha Seren végül megtagadja a családot, megtörheti a bűbájt is – ezt még meg kell beszélniük Hermionéval. Gyomra a gondolatra idegesen rándult meg, s ezért gyorsan ledöntötte a második brandyt is.

– Utálom ezt a helyzetet. Utálom a háborút. Alig húsz éve, hogy a másiknak vége lett, és már megint kezdődik… – mondta félig dühösen, félig belenyugvással.

– De most úgy tűnik, idejében kaptuk el őket. Na gyere, fejezzük be. Szeretnék még ma átnézni Aberforth-hoz. Azt mondta, van valami érdekes híre számomra. Bár ahogy ismerem, megint csak Mundungus volt zűrjeiről hallott valamit…

Mindketten letették üres poharaikat, s újra a tálhoz léptek.

A gyorsan váltakozó és gyakran hullámzó és homályos képek ez alkalommal nem kavarták fel a gyomrát. Bizonyára a brandy hatása lehetett, mint ahogy az a kissé passzív nyugalom is, amelyet érzett. Sosem tudott inni: ha keveset ivott, merev lett, ha sokat, álmos. Ezért leginkább nem ivott, csak egy-egy sört alkalmanként.

Végül aztán újra nyugvópontra ért a színforgatag, s ez alkalommal nem láttak senki mást, csak Seremovot.

Egy ízlésesen berendezett nappaliban ücsörgött, és valamit éppen elmélyülten olvasott, amikor felhuhogott angol mintára épített kandallója.

Rodolphus feje tűnt fel a tűzben.

– Hello, Ivan.

– Hello, Rod. Mi újság? – nézett át a könyv fölött Seremov.

– Érdekes híreink vannak. Ha minden úgy sikerül, ahogy most kinéz, nagy esélyünk van rá, hogy még rögtön a legelején biztosíthatjuk előnyünket egy esetleges későbbi háborúban. Sőt, talán még háborúra sem lesz szükség.

Seremov ezt hallva leeresztette a könyvet.

– Tessék?

– Jól hallottad. Életbevágóan fontos híreknek jutottunk a nyomára. Emberünk a minisztériumban a főnök tippjei nyomán hozzáfért néhány titkosított dokumentumhoz. El sem fogod hinni, hogy mit talált!

– Ugyan, Rod. Mondd – sürgette türelmetlenül Seremov a láthatólag színpadi hatásokat kedvelő kollégáját.

– Harry Potterről van szó. Talán megvan az eszköz, amivel hatástalanítani tudjuk.

Ismét hatásvadász szünet. Seremov most már ingerülten kiáltott rá:

– Mondd, vagy szórakozz a házimanóddal, Rod.

– Harry Potter kisebbik fia nem az ő természetes gyereke. Úgy fogadta örökbe.

Hosszú szünet. Seremov markáns arcán értetlen kifejezés tűnt fel, ahogy gondolkodott. Végül lemondóan legyintett.

– Nem látom, milyen előnyeink lehetnének ebből.

– A főnök látta a fiút. – A gondolaton belül Mordon és Harry összenéztek. – A rohadt életbe – morogta Harry, de Rodolphus már folytatta is. – A kölyök az áruló fattya.

– Kié?

– Pitoné. Az árulóé. A rohadéké, akiről utólag kiderült, hogy végig Dumbledore-nak dolgozott.

– Ez mennyire biztos? – kérdezte felcsillanó szemmel Seremov.

– Teljesen. A főnök néhány hete titokban Londonban volt, és ott látta Potteréket. Valami egyszerű, vérségi köteléket igénylő bűbájt vetett a kölyökre, és működött.

Harry emlékezett az esetre. Az Abszol úton voltak aznap, és Seren, aki egész nap kitűnően érezte magát, estére belázasodott és hányt, és legalább két napjukba került, mire elmúlt. Jellemző, hogy Malfoy nem talált valami kevésbé rosszindulatú bűbájt a rokonság megállapítására!

– Az nem jelent semmit. Nálatok mindenki rokon mindenkivel – legyintett Seremov.

– A gyereket úgy fogadták örökbe Piton halála után. Egy az egybe arra a csúszómászóra hasonlít, és Piton anyja a főnök anyjának unokatestvére. Szóval minden klappol.

– Ha ez igaz, ez sok dolgot megváltoztat…

– Bizony, sokat. És ez még nem minden.

– Miért, mi van még?

Rodolphus diadalmasan elmosolyodott.

– Arra is rájöttünk, hogyan győzte le Potter a Nagyurat. És ezáltal arra is rájöttünk, hogyan lehet őt elpusztítani. S ehhez lesz jó eszköz a kölyök… – de a kép megint csak elmosódott, és a semmibe folyt.

Harry nem egészen tudta, hogyan kerültek ki a merengőből, de amikor újra érzékelte a külső világot, Mordon irodájának földjén üldögélt, s társa éppen egy újabb pohár brandyt próbált ökölbe szorított kezébe erőltetni.

– Potter! Potter! – szólongatta.

Harry szürke arccal nézett föl.

– Ezek mindent tudnak… Ezek el akarják kapni Serent… – Szíve olyan hevesen vert, hogy mellkasa szorítani kezdett, s alig kapott levegőt. Feltápászkodott, s kis kézmozdulattal elutasította a felajánlott italt. – Ne haragudj, Alastor, de most mennem kell.

Szinte futva távozott, de még így is megvolt az az érzése, bármit is mondott Mordon az időben való közbelépésükről, hogy valamit nagyon, nagyon lekésett.

Magában csak azon imádkozott, hogy ez ne bizonyuljon végzetesnek.

Következő fejezet