4. fejezet – Seren

Hihetetlen volt, hogy a Mágiaügyi Minisztériumban nem volt róla semmilyen dokumentum! Pedig igaz volt: itt állt a papíron, amit a hivatalnok a kezébe nyomott: csupa olyan adat, amit ő is tudott magáról, egy szó sem az örökbefogadásról, egy szó sem a mugli kórházból, ahonnan elhozták: semmi és semmi!

A kezébe kapott dokumentumon az állt feketén-fehéren, hogy ő Seren Potter, Harry Potter és Hermione Granger természetes fia.

Igaz, a születési helyként nem a Szent Mungót adták meg, hanem csak egyszerűen Londont, ami aztán igazán nem sok segítséget adott a további esetleges kutatásban.

Nem értette. Hiszen egy egészen egyszerű vizsgálat kiderítheti ennek az ellenkezőjét! Hogyan lehet akkor, hogy szülei mégis beírták, hogy az övék, a legkisebb utalás nélkül az örökbefogadásra?

A varázsvilágban rengeteg dolog múlott a rokonságon: főzetek, gyógykészítmények,  és egyszerűbb-bonyolultabb varázslatok garmadájához szükséges volt a vér szerinti rokonság ahhoz, hogy a varázslat sikeres legyen. Erre nem gondoltak a szülei?

Teljesen tanácstalan volt,  és rettenetesen egyedül érezte magát.

Egész eddigi életében megszokta, hogy mindig ott áll mellette az apja, az anyja, vagy a bátyja, segítik, ha gondja van,  és válaszolnak a kérdéseire, ha nem értett, nem tudott valamit. Apjára sosem volt azelőtt jellemző ez a fajta makacs titkolózás, el egészen addig, hogy szemmel láthatóan Frednek is megtiltotta, hogy beszéljen mindarról, amit elmondott neki – mert elmondta, ezt látta jól Fred arcán, aggodalmán, szemvillanásán, amikor felé nézett. Fred tudta azt, amit ő nem, bár tagadta, vagy tréfával ütötte el a kérdést. S azóta vele sem lehetett beszélni.

Legszívesebben innen is elment volna, csak nem tudta, hová. Haza nem akart, pénze pedig nem volt túl sok: talán ha egy-két hétre elég. S szeptember még elég messze volt: majdnem hat hét, míg visszamehet az utolsó évre a Roxfortba.

De abban sem volt biztos, hogy vissza akar egyáltalán menni oda, ahol tudják…

Mindezeken túl pedig rettenetesen hiányzott a családja, még apja is, pláne anyja és testvére, Barrys…

Hallotta, hogy a nappali kandallója hangos, huffanás-szerű hangot ad ki magából, majd valaki kiáltott: – Seren! Hahó, Seren! Itt vagy?

Seren egy pillanat alatt talpon volt, s már-már feltépte az ajtót, hogy visszakiabáljon Barrysnek, hogy jöjjön csak fel, amikor egy következő gondolat megállította.

Ő nem volt Barrys testvére többé. Nincs joga ahhoz, hogy rátukmálja személyét olyasvalakire, akihez igazából semmi köze. Mert az még lehet, hogy apja és anyja tudatosan döntöttek úgy, hogy őt örökbe fogadják, Barryst azonban a világon semmi sem köti hozzá…

De hálószobájának ajtaja kinyílt,  és Barrys, Seren villámló tekintetével mit sem törődve bemasírozott. – Gondoltam, hogy itt puffogsz magadban. De azért azt reméltem, hogy örülsz, hogy megjövök.

– Örülök is – felelte száraz hangon Seren, de nem nézett bátyjára.

Barrys a hangnemtől a legkevésbé sem elbátortalanodva lehuppant az ágy végére,  és öccsére nézett.

– Tudom, min gondolkozol,  és teljesen hülye vagy – mondta kertelés nélkül. – Azért még testvérek vagyunk, mert anyáék adoptáltak.

– Ez mindent megváltoztat – morogta közbe Seren.

– Ez semmit sem változtat meg – jelentette ki Barrys. – De nem azért jöttem, hogy a hülyeségeidet hallgassam, hanem meg akartam kérdezni, hogy haza akarsz-e jönni.

– Soha! – vágta rá azonnal Seren, de meglepetésére bátyja csak bólintott.

– Gondoltam – hátradőlt az ágyon,  és kényelmesen a feje alá tette a kezét. – Én is elköltözök otthonról. Nem szeretem, hogy apáék mindent tudnak rólam meg az életemről… Ideje kissé önállósodni… Lenne kedved összeköltözni velem?

Seren akarata ellenére is elvigyorodott. – Ennyit az önállóságról.

– Csak hat hétről lenne szó. Utána úgyis mész vissza a suliba. Addig viszont lakhatnál nálam…

– De… – próbálkozott Seren, de bátyja, mintha olvasott volna a gondolataiban, ment tovább:

– …természetesen segítenék a kutatásodban. – Ingerülten fintorgott, ahogy öccsére nézett. – Apa egy szót sem hajlandó beszélni a dologról,  és anya is csak hallgat. ’Kérdezd apádat!’ mást sem mond, ha megpróbálok kiszedni belőle valamit, apa meg tök nagyot kiabált, amikor legutóbb kérdeztem.

– Mit mondott?

– Mit, mit? Hát a szokásost. Hogy mindent elmondtak és kész. Nem tudnak semmit a szüleidről. Meg azért apa azt is mondta, hogy szeretné, ha hazamennél.

– Nem megyek haza – fonta össze a kezeit Seren.

– Gondoltam – bólintott Barrys. – S mi van az én ajánlatommal? Összeköltözünk? Tudok egy jó kis helyet Ipswitchnél, közel a tengerparthoz. Egy kis egyszintes ház, két szobás…

– Ipswitch? London fölött?

– Igen. Jó távol Roxmortstól, meg az Abszol úttól. Nem kell aggódnod, hogy apa rád talál.

Seren lehajtotta a fejét. – Nem is tudom…

– Azért csak tudd. – Felpattant,  és az ajtóhoz masírozott. – Pakold össze a cuccaidat, addig odateszek egy kávét.

***

Az ipswitchi ház nagyszerű volt, bár kicsit igénytelen és nagyon piszkos. Nem kis idejükbe került, mire elfogadható tisztaságot varázsoltak (bizonyára ezért volt olyan olcsó a bérlet, morfondírozott Seren), s mindketten eléggé megéheztek.

– Tudok egy jó kis fogadót itt a szomszédban – mondta Barrys, miután elégedetten végignézett a csaknem elfogadható állapotú nappalin. – Átugorhatnánk egy ebédre. De ahhoz át kell öltözni.

– Miért? – kérdezte Seren. – Valami mugli hely?

Barrys bólintott. – Igen. Az a haverom mutatta, aki ezt az albérletet ajánlotta. Ő mugli származású, tudod.

– Ettél már ott?

– Egyszer. De jó volt.

Seren ledobta a talárját, alatta úgyis olyan ruhákat viselt, amiket simán nézhetett bárki muglinak. Mindkét szülőjük mugli neveltetésű volt, s így távol állt tőlük a gondolat, hogy a talár alatt csupán alsóruhát viseljenek, ahogy pedig Seren majdnem minden évfolyamtársa tette. Még a hozzá hasonló származásúak is: divat volt, hogy az aranyvérűeket majmolják az ilyen dolgokban. Ő és Barrys azonban soha nem utánozták őket ebben, leginkább azért, mert mint Harry Potter fiait, inkább őket követték a többiek. Igaz, inkább Barryst, aki született vezető volt. Ő jobban szeretett félrehúzódni, bár a különböző terveknek, melyeknek Barrys volt a kivitelezője, ő volt az értelmi szerzője, vagy legalábbis az, aki a szervezést bonyolította.

Ezek a tervek persze nem voltak valami világrengetőek, de annál veszélyesebbek: acromantula tojás lopása a Tiltott Rengeteg nagy pókfészkéből, az ősöreg Weasley-féle Ford Anglia felkutatása (szintén az erdőben), Mézesfalás- és Három Seprű-túrák hétközben, vagy éppen a – még Fredék által sem ismert – titkos belső járatok felderítése a Roxforton belül. Ezekből ugyanis rengeteg volt, sokkal több, mint amit Fredék térképe mutatott (s amit Barrys szerzett meg apjuk szigorúan zárt fiókjából). A láthatatlanná tévő köpenyre azonban nem tudták rátenni a kezüket: mindkét szülőjük határozott nemmel utasította el a kérést, hiába próbált Barrys azzal érvelni, hogy apjuknak is volt, amikor az iskolába járt.

Ez persze nem szegte kedvüket: Seren hamar rátalált anyjuk egyik bűbájkönyvében a Kiábrándító bűbájra, ami ugyan teljes láthatatlanságot nem biztosított, de legalább nem voltak vele olyan problémák, amilyenek a köpennyel lettek volna: például, hogy kettejükre csak egy jut, vagy hogy amikor többen bújnak alá, könnyen lecsúszik róluk.

Kis iskolai csapatuk végül erről a bűbájról kapta a nevét: Ábrándítóknak nevezték magukat,  és fő tevékenységük abban állt, hogy édességgel, Weasley-trükkökkel és vajsörrel látták el a roxforti tanulóifjúságot. Miután McGalagony megfenyegette Barryst, hogy ezért a tevékenységéért kicsapatja, bárki fia is legyen, az „üzlet” majdnem teljes egészében Serenre szállt, akit valamiért soha egyik tanár sem gyanúsított. De az egylet csak addig működött, amíg bátyja maga is a Roxfortba járt. Távozásával Denisre maradt a jóféle tervek kiókumlálása, ő azonban hiába volt griffendéles, sokkal kevésbe volt vállalkozó szellemű, mint Barrys, így az Ábrándítók beszüntették ténykedésüket.

S ezáltal – ki érti ezt? – valahogy a fegyelem is nagyobb lett: nem pusztán a Griffendél toronyban, de az egész iskolában.

***

A fogadóban tényleg jó volt a koszt.

– Steve megmondta, hogy Ipswitch környékén egyedül itt, Pitonban van jó konyha. Állítólag ez francia ha…

– Hol? – vágott közbe egyszerre csak Seren.

– Piton. Miért?

– A név… – kezdte volna, de akkor rádöbbent, hogy Barrysnak még nem mondta el azt a beszélgetést, amikor Fred kiderítette, hogy Piton az apja. Ezért néhány szóban összefoglalta felfedezésüket. – De aztán Fred elment apához, s amikor visszajött nem mondta el, miről beszélgettek, csak azt mondta, hogy higgyek apának, mert az igazat mondta.

– Higgyél apának, mert az igazat mondta? – kérdezett vissza Barrys. – Ezt meg hogy érted?

– Én is kérdeztem Fredet, de ennél többet nem volt hajlandó kinyögni. Csak hogy higgyek apának. De hogyan higgyek bárkinek is? Bementem a minisztériumba, hogy kikérjem az eredeti dokumentumaimat, de ott még az sem szerepel, hogy örökbe fogadtak! Mindenhol apa és anya természetes fiaként vagyok megjelölve.

Barrys szemöldöke majdnem a haja vonaláig emelkedett.

– Azt mondod, nincs is papír az örökbefogadásról? Hát akkor Lenny apja mit látott?

– Mit tudom én. De kellett látnia valamit, ha apa bevallotta, hogy tényleg örökbe lettem fogadva.

– De nem jelölték sehol.

– Igen,  és ezt furcsának találtam.

– Hát az is. Hiszen bármikor kiderülhetett volna az igazság, elég ha Flitwick kitalálja, hogy gyakoroljuk egymással a Locogenis bűbájt, s máris kiderül, hogy nem vagyunk testvérek, de még rokonok sem… hacsak…

– Hacsak? – nézett Seren izgalommal a bátyjára.

– Nem tudom, jól emlékszem-e, de van valami olyan örökbefogadás, valami végleges, vagy tökéletes, vagy mi a neve, amelyik kiküszöböli az ilyen helyzeteket. Persze, mugli módszerrel ki lehet mutatni, ha nem vagy a szülők természetes gyereke, mert biológiailag még nem leszel az, de…

– Igen?

– Nem tudom, de mintha úgy emlékeznék, hogy ezt csak bizonyos esetekben használták. Amikor khm… – Barrys kicsit elvörösödött. – Leginkább amikor az anya gyereke nem az apától volt.

Seren elfehéredett.

– Mármint hogy én… hogy én…

Barrys gyorsan folytatta.

– Egyáltalán nem biztos, hogy erről van szó. De ahhoz az örökbefogadáshoz kell az, hogy legalább az egyik szülő… De persze lehet, hogy nem is erről van szó…

Seren nem tudta, mit gondoljon. De valahogy abban biztos volt, hogy apja és anyja reakciója más lett volna, ha ő valójában Hermione Granger és Perselus Piton gyereke. A saját anyja csak nem mondta volna róla, hogy úgy fogadta örökbe… Vagy talán annyira szégyellik mindketten, ami történt…

Vagy talán arról volt szó, hogy anyja terhes lett Pitontól, akit apja ezért megölt,  és ezt titkolják?

De ez utóbbi gondolat még a maga számára is túl fantasztikus volt. És bár haragudott apjára, azt mégsem tudta elképzelni, hogy valakit egy ilyen dolog miatt megölt volna. Harry Potter, ha valamiről híres volt, az éppen ez: soha nem ölt,  és áldozataival sosem volt kegyetlen.

Bár ez még nem bizonyíték…

Viszont apja biztos másképp bánt volna vele, ha úgy nem a sajátja, hogy felesége, akit nagyon szeretett, megcsalta volna egy másik férfival.

Láthatólag Barrys is hasonló dolgokról tűnődött. De aztán ő adta fel előbb.

– Hmm… És mit tudsz erről a Pitonról? – kérdezte.

– Nem sokat. Apa mondta egyszer, hogy a Mardekár házvezető tanára volt és bájitaltant tanított.

– Mardekár? Akkor lehet, hogy te aranyvérű vagy? – kérdezett vissza Barrys és ültében mélyen meghajolt Seren felé. – Bocsásson meg, uram, ha valaha is magammal egyívásúnak tekintettem – mondta tettetett alázatossággal.

– Hülye. Nem valószínű, hogy anyám boszorkány lett volna, ha apáék egy mugli kórházból szedtek össze. Vagy ha anya az… – Mindketten elvörösödtek.

– Fura elképzelni, hogy nem apa az apád – váltott hirtelen témát Barrys. – Teljesen úgy gesztikulálsz, mint ő. És semmiben sem hasonlítasz arra a nagypofájú, arisztokrata bandára… Mindegy. Viszont talán nem véletlen, hogy Pitont éppen Pitonnak hívták. Talán ebben a faluban tudnak valami közelebbit is mondani róluk. Van itt egy kastély is. Meg kéne nézni, meg a helyieket megkérdezni…

– Nem valószínű, hogy egy varázslócsalád kastélya lenne, ha a helyiek tudnak róla. Még a mi egyáltalán nem kastélyszerű házunk is el van rejtve a muglik elől. Hát még egy aranyvérű családé! Tudod, mint a Black ház, Londonban.

– Valahol azonban el kell kezdenünk a keresést. És mivel semmi kedvem hazamenni és takarítani, egy kicsit körbenézhetünk. Az nem árt.

De másfél óra múlva sem lettek okosabbak, jóllehet a kastély (amely most szállodaként működött) gondnoka alapos történelmi felvilágosítást adott Piton újkori és modern történelméről.

Az előadás hosszú volt és rettenetesen unalmas, de végül kiderült, hogy az idős férfi még sosem hallott semmilyen Piton családról.

– Az biztos, hogy még a tájékon se lakott senki ilyen nevű – mondta határozottan. – Én minden családot ismerek erre, s apám itt volt postás, de még tőle sem hallottam ilyenről. Még hogy Piton! – Megrázta a fejét. – Egyáltalán van ilyen családnév?

A következő túrájuk a helyi önkormányzathoz vezetett, ahol hasonlóan nem hallott senki Piton nevű családról, de amikor a fiúk előadták, hogy családfát kutatnak, s egy Piton névnél akadtak meg, a kis hivatalocska ügyintéző hölgye végül épkézláb ötlettel állt elő.

– Miért nem mennek el a lelkészhez? Ott vannak régi anyakönyvek. Hátha találnak ott ilyen nevűt. Ha tényleg arisztokrata családról van szó, nem lehetetlen, hogy innen kapták a nevüket. De ha nem arisztokraták, megeshet, hogy innen származnak, de a nevüket már az új helyen ragasztották rájuk,  és származási helyük után nevezték el őket. Ez elég sokszor megtörtént a középkorban, mert a családnév használata még nem volt elterjedt.

Így hát hamarosan a helyi lelkészi hivatal felé vették az útjukat. Megérkezni azonban már nem érkeztek meg: ahogy a fő utcán, esélyeiket egymás közt latolgatva végigsétáltak, egy alacsony, napbarnított arcú férfi lépett hozzájuk.

– Hallottam, hogy a Pitonok felől érdeklődtek Larrynél – mondta köszönés nélkül,  és szemei vizsgálóan villantak az egyik fiúról a másikra.

– Larry? – kérdezte értetlenül Barrys.

– A szálloda gondnoka – magyarázta az öreg.

– Á, értem. Családfát kutatunk – válaszolta bátyja.

Az öreg viszont összevonta a szemöldökét, amitől arca fenyegető kifejezést öltött.

– Nekem ne hazudjon, fiatalember – mondta halkan, de szavai mögül Seren komoly fenyegetést hallott ki. – A Pitonok kihaltak. S ha lennének is utódaik, nem ilyenfélék lennének, mint maguk. Jobb lesz, ha elmennek,  és nem kutakodnak tovább – tette még hozzá figyelmeztetően.

– Milyenfélék? – kérdezett vissza Barrys.

Az öreg persze nem válaszolt a kérdésre, csak elnevette magát. Nevetése bántó volt és száraz, humor nélküli. – Menjenek el! Úgysem találnak semmit az egyházi anyakönyvekben. A Pitonok nem voltak vallásos népség.

– Az anyakönyvezés nem vallásosság kérdése volt egészen a múlt századig – felelte Barrys. – S egyébként sincs köze ahhoz, hogy mit csinálunk, vagy ki után kutatunk.

– Csak nehogy valami baj érje a fiatalurakat a kutatásban…

– Talán megátkoz? – kérdezte kihívóan Barrys. – Ahhoz előbb kellett volna fölkelnie.

– Látom, nem mások maguk sem, mint a többi fiatal. Csak nevetnek olyan dolgokon, amelyről tudomásuk sincs… – A fenyegetés most még határozottabb volt.

– S milyen átkot használna? Csak nem valami főbenjárót? – kérdezte Barrys,  és úgy mozdította a kezét, hogy egy pillanatra felvillant a pálcája. Az öreg ijedten lépett hátra.

– Hagyjon, hallja? Én csak egy kvibli vagyok… Ha bántani merészel…

Seren, aki időközben feleszmélt a sokkból, hogy valaki szemmel láthatólag ismeri, vagy legalábbis ismerte a Pitonokat, közelebb lépett a férfihoz. – Szóval maga tud a Pitonokról.

A férfi, még mindig ijedt arccal hátrébb lépett. – És ha tudok? Mi közük hozzá? – mondta, de ebben már több volt a védekezés, mint az arrogancia.

Seren követte a lépést. – El kell mondania! Mi őket kutatjuk. Tudnom kell, mi történt velük! – mondta egyre hangosabban.

– Seren! – szólt utána Barrys, akit valószínűleg meglepett öccse hirtelen határozottsága. De Seren nem hallgatott rá, hanem még egy lépést tett a láthatóan elbizonytalanodó férfi felé,  és megismételte:

– Tudnom kell, mi történt velük!

– Magának ahhoz semmi köze!

– Több közöm van hozzá, mint hinné!

– Seren! – most már figyelmeztetően csengett bátyja hangja, de Seren nem törődött vele.

– Tudni akarok róluk!

– Kihalt a család. Nem maradt senki életben. S a házat nem találja meg senki… A védővarázslatok…

– A házat? – Seren szíve nagyot dobbant. – Hol van?

– Seren – bátyja most egészen közelről suttogott a fülébe. – Seren, ne marháskodj. Ez a férfi gyanúsan viselkedik. Emlékezz arra, amire apa tanított…

Seren sarkon pördült,  és szembefordult Barrysszal.

– Apa? – kérdezte gúnyosan. – Az apámat keresem éppen.

Barrys zavarba jött, de közel hajolt és úgy mondta.

– Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ez a férfi itt – intett fejével az öccse mögött álldogáló öreg felé – rosszban sántikál. Ez kiszúrt téged magának…

– Ez tud valamit az igazi apámról!

– Apa az igazi apád. Ő nevelt fel. Az a… Piton nem is tudott rólad. Előbb meghalt, mint te születtél volna.

– Nem tehetett róla, hogy meghalt! – kiáltott fel Seren dühösen. – És apa hazudott nekem,  és sosem árulta volna el az igazat, ha nem jövök rá!

– Nem rájöttél, hanem Lenny megmondta…

– Jobb lett volna, ha sosem tudom meg?

Furcsa kifejezés suhant át Barrys arcán, ahhoz hasonló, amikor – nagyon ritkán – tényleg megbántódott. – Igen, azt hiszem, jobb lett volna. Hiszen mi hasznod van abból, hogy megtudtad?

– Az, hogy kiderült, hogy én nem is én vagyok…

– Már hogyne te lennél!

– Hát nem érted?

– Nem.

Seren lemondóan legyintett és visszafordult a férfi felé. – Én is Piton vagyok. Jogom van megnézni azt a házat.

Az öreg, aki eddig szemmel láthatóan közönyösen szemlélte a két testvér szóváltását, kissé megemelte a szemöldökét. – Maga? Piton?

Seren pálcát rántott,  és haját egy mozdulattal olyanra varázsolta, amilyenre Fred tette két nappal ezelőtt. – Nézze.

Mindkét beszélgetőtársa meglepődött. Bátyjának ugyan csak hangos lélegzetvételét hallotta, de az öreg arcán látta is a meglepetést, amely aztán zavarrá nőtt. – De hát… az utolsó gazdám már régen meghalt… és neki nem volt gyereke…

– Pedig itt vagyok.

– Seren, nem is biztos, hogy Frednek igaza volt – szólt hátulról még egyszer Barrys, de Seren csak a válla fölött szólt hátra.

– Dehogyisnem. – Aztán a férfihoz fordult. – Mindent tudni akarok.

Egy mozdulattal visszaállította régi, rövid haját.

Az öreg bizonytalanul fészkelődött, majd gyanakvó pillantást vetett Barrysra. – Ő kicsoda akkor?

– A nevelőszüleim gyereke. A mostohatestvérem.

– Ha maga tényleg Piton,  és látja is a házat, ő nem az. Ő nem tud odajönni, csak addig, amíg én. A határig.

Seren türelmetlenül rántott vállat, majd újra a bátyjához fordult. – Ha végzek, hazamegyek.

– Nem mehetsz el vele egyedül!

– Ugyan már! Ez csak egy kvibli! Mit tudna ártani?

– És a ház? Tele lehet sötét varázslattal! Nem mehetsz oda egyedül!

– Nagykorú vagyok. Oda megyek, ahová akarok.

Barrys értetlenül rázta meg a fejét. – De hát… Te mindig olyan megfontolt voltál…

– Én sosem voltam saját magam! Most először van rá lehetőségem, hogy megtudjam, ki is vagyok!

– De hát ez nem igaz!

Seren, akinek még mindig kezében volt a pálcája, dühösen lépett Barrys felé.

– Te erről nem tudhatsz semmit! – mondta,  és megemelte a pálcát.

– Megátkoznál? – kérdezett vissza Barrys.

Seren a kérdéstől még dühösebb lett, de lejjebb eresztette a pálcát. – Nem. Te is tudod. De most mennem kell. Meg kell tudnom, mi történt az igazi családommal.

– Akkor veletek megyek.

– Ő nem jöhet – nyikorogta közbe az öreg. – Nem engedik át a védővarázslatok. Csak családtagot engednek át.

– Hallottad! – mondta Seren.

– Akkor sem mehetsz egyedül.

– De megyek.

– De hát… miért nem kérdezünk körbe először azok között, akiket ismerünk? McGalagony? Vagy akár Neville bácsiék, vagy Molly néniék… Nem mehetsz oda készületlenül…

– Fredet is elhallgattatta apa! Azóta már biztosan szólt mindenkinek!

Hosszan meredtek egymásra.

– Mikor mehetünk végre? – kérdezte türelmetlenül az öreg. – Nem érek rá egész nap ezt a szócséplést hallgatni.

– Mehetünk – fordult felé Seren,  és még egyszer visszaszólt. – Nemsokára otthon leszek. Aztán elmondom, mi volt.

Ahogy az öreg nyomában lassan távolodott az utcán, bár egyszer sem nézett hátra, mégis érezte, hogy testvére sokáig némán áll egyhelyben.

De amikor befordultak a sarkon, s még egy pillantást vetett az utcára, ahol előző párbeszédjük zajlott, már senkit sem látott. Az utca üres volt, s az eddigi fényes napsütés valahogy megfakult. Hirtelen támadt szél sodort halott faleveleket, pedig nyár volt, s a baljós hangra, ahogy a levelek neki-nekiütődtek a földnek, hideg futott végig gerincén.

Seren megrázkódott.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet egyedül eljönni.

De nem hagyhatta ki, hogy megtudjon végre valamit! Mély levegőt vett,  és a billegő járású öreg nyomába eredt.

 

Következő fejezet