3. fejezet – Harry

Amíg Oliver érkezésére várt, idegesen rakodott az asztalán. Régen volt bent utoljára: lehetett annak már vagy két hete, akkor is csupán néhány aktáért ugrott be: szívesebben töltötte az idejét az auror képzésen, a fiatalokkal foglalkozva, mint idebent, az asztal mögött, ahová sebesülése után helyezték, természetesen tekintélyes fizetéssel.

Igazán hálás lehet Tonksnak ezért a briliáns ötletért: ha ő nem áll elő a gondolattal, hogy a jövő auror-nemzedékei bizonyára szívesen tanulnának a híres Harry Potter kezei alatt, itt kellene rostokolnia, és, mint az aurorok minisztériumi koordinátorának, unalmas papírmunkát végeznie teljes munkaidőben, nem is szólva a többi minisztériumi munkatársról, akiknek nagy része valami rejtélyes okból folyton Percyre emlékeztette: ügybuzgók, hivatalosak, és humortalanok. Hollóhát, legalábbis ami a többséget illeti. Meg még néhány mardekáros, csak hogy fűszerezze a kínálatot. S persze a beosztottak: egy-egy kivétellel mind hugrabugos. Griffendélesek olyan elvétve voltak, hogy Harry, amikor megpróbálta összeszámolni őket, háromnál már be is fejezte a számolást. Egyikük egyébként éppen Oliver Wood volt.

Nem is volt olyan nagy baj, hogy bejött. Legalább sikerült összeválogatnia megint azokat az aktákat, amiket hazavihet, hogy ott dolgozzon velük. S délután még beugorhat az aurorképzőbe megtartania az előadást is, utána meg a klubba, Rémszem most állítólag ott lesz, hazakeveredett Dél-Amerikából vagy négy év után, ahol eddig emigrációban bujkáló Halálfalókat kutatott. Nem teljesen sikertelenül, ha minden igaz, Seremovot és Mcnairt még az idén bíróság elé is állíthatják – már ha az argentin hatóságok nem vonják vissza az egyenlőre még csak szóban megadott kiadatási engedélyt. Harry alig várta, hogy találkozzon Rémszemmel. Seremov társa, Rodolphus Lestrange ölte meg Ront. S bár Lestrange hollétéről nem volt hír, Harry erősen remélte, hogy Seremovtól megtudhatnak valamit a hollétéről.

Seremov elfogásáról tegnapelőtt hallott először, s ez volt az első dolog, ami a sok rossz hír tengerében egyelőre jónak ígérkezett. Seren távozása, a sejtések a titok kitudódásáról… Igazából sosem akarta megmondani Serennek az igazat. Hiszen senki sem tudott róla négyükön, Hermionén, Invictuson, McGalagonyon és saját magán kívül. Ezen kívül Neville és Ginny is sejthettek valamit, de Harry végül mindenkit titoktartásra esketett. De ezek után… ki tudja, mi lesz? Előbb-utóbb muszáj lesz elmondania azt, amit sosem akart. És nem, nem azért nem, amit Seren sejtett a dolog mögött. Sokkal fájdalmasabb dolgok lapultak itt meg.

Hermione mindig is mondogatta, hogy az igazság előbb-utóbb napfényre kerül, de igazából még ő sem tudta megmondani Harrynek, hogyan is gondolta ezt a kiderülést. Ő maga biztos volt abban, hogy titokban lehet tartani mindent. Invictus elhagyta az országot, McGalagonyt pedig köti Dumbledore még mindig jelenlévő mindentudása…

Az örökbefogadási papír pedig titkosítva feküdt a háború többi titkosított dossziéja között: az aktát kérdés és átolvasás nélkül helyezték a többi közé, amikor ő ezt külön kérvényezte (mint a háború leginkább érintett főhősének lehetősége volt ilyet kérni). A szeme láttára helyezték rá a titkosító varázslatot. Még vagy legalább ötven évre, bár a Wizengamot most tervezte ezt újabb ötvennel megtoldani a varázslóélet átlagos hosszúsága miatt. S persze akkor sem hozzák nyilvánosságra, csak éppen kutathatóvá teszik a történészek számára.

Erre kiderül, hogy Wood valahogy látta, vagy legalábbis látta valaki, aki aztán – nem túl bölcsen – elmondta Olivernek is.

Annak kiderülése ugyanis, hogy Seren nem az ő természetes fia, legyen bármily fájdalmas is, mégis jelentéktelen ahhoz képest, hogy valaki megtörte a titkosító varázslatot és kutatott a dokumentumok között. Ez csak egyvalamit jelentett, jelenthetett. Háborút. Ismét.

Még harminc éve sincs, hogy az előző véget ért.

Bár most talán, ha elég gyorsan lépnek, még megelőzhetik a nagyobb bajt. Éppen csak nagyon bölcsnek kell lenniük…

Idáig jutott gondolataiban, amikor kopogtak. Keze egy kis mozdulatával kinyitotta az ajtót, miközben mind érzéseit, mind gondolatait elleplezte a tanult technikáknak köszönhetően.

Amikor Oliver benyitott, felállt, és volt barátjához lépett.

– Szervusz, Oliver. Köszönöm, hogy eljöttél – mondta, s kezet nyújtott, amit a nála két fejjel magasabb, és jóval vállasabb férfi látható ellenszenvvel szorított meg.

– Jó napot, Mr. Potter.

Harry magában vállat vont. Végülis nem akart ő sem haverkodni Oliverrel. Régen elmúlt már annak az ideje.

Oliverrel, akivel annak idején a Roxfortban igen jó viszonyban voltak, a háború után nem sokkal végleg elmérgesedett a kapcsolatuk. Cynthia Montague-nak, Oliver feleségének bátyját és apját ugyanis életfogytiglanra ítélte a Wizengamot, mivel mindketten bizonyítottan Halálfalók voltak. Harry kapta el, s szállította be őket nem sokkal Voldemort pusztulása után. Oliver, amint meghallotta az esetet, bejött a minisztériumba, s órákig kérlelte Harryt, hogy tartsák az ügyet titokban, mivel sem ő, sem a felesége nem tudott a két férfi háborús kapcsolatairól, s lefogásuk rossz fényt vet a családra.

Randall, Cynthia bátyja azonban bizonyítottan több gyilkosságban is részt vett, s az áldozatok emléke miatt nem lehetett az ügyet elhallgatni. Ennek következményeképpen Cynthiát és Olivert is kirúgták a kviddicscsapatból, amelyben játszottak, s Olivert végül Harry hozta be a minisztériumba, amikor látta, hogy küszködnek három gyerekükkel megélhetés nélkül.

S bár a mai napig meg volt győződve Oliver és felesége ártatlanságáról, és erről meg is esküdött a Wizengamot előtt, a jó kapcsolatnak vége volt: Oliver utálta őt, és azzal vádolta, hogy Harry féltékenységből tette tönkre szépen ívelő kviddics-karrierjét. Utálatát az események szerint átörökítette fiára is.

– Foglaljon helyet – intett hát az egyik fotel felé, s miután Oliver leült, ő is helyet foglalt az átellenben lévő széken. – Teát?

Oliver egyenes háttal, karba tett kezekkel ült, szemmel láthatóan készen arra, hogy bármikor felpattanjon, és elmenjen.

– Nem – bökte ki alig leplezett ingerültséggel. – A meghívás alapján azt gondoltam, nem csupán egy személyes beszélgetésre vagyok hivatalos. Akkor ugyanis…

– Nem kell befejeznie – szólt közbe Harry. – Értem. S valóban nem baráti beszélgetés okán kérettem ide, bár a téma, amelyről szó van, meglehetősen személyes. A fiáról, és az én fiamról van szó.

Oliver, ha lehet, még zárkózottabb lett, s egyik lábát átvetette a másikon. Minden porcikáján sugárzott a kelletlenség.

– Igen? – mondta, de minden kíváncsiság nélkül.

– Lenny egy beszélgetés kapcsán elmondta Serennek, hogy nem a természetes fiam, s egy dokumentumra hivatkozott, amelyről maga hallott, vagy amelyet látott.

Oliver elfehéredett, s Harry látta, ahogy kezei ökölbe szorultak.

– Igen?

– Mi ebből az igazság?

Oliver vállat vont.

– Elképzelhető, hogy említettem ilyesmit előtte.

– Valóban? S volt alapja ennek az említésnek?

A tagbaszakadt férfi most elvörösödött, de nem a zavar, hanem a düh festette meg arcát.

– Miért ne lett volna?

– Saját szemével látta a dokumentumot?

– Nem – mondta Oliver és nagyot nyelt.

– Akkor nyilván a forrás volt olyan megbízható, hogy amit hallott, rögtön tovább is adta, mint igazságot.

Oliver erre nem válaszolt, csak vállat vont. Harry sóhajtott, és kicsit előrébb dőlt.

– Meg tudná mondani, kitől hallotta ezt az érdekes információt?

– Beszélték – válaszolta szándékolt homályossággal Oliver.

– Kik?

– Hát úgy… a többiek.

– Itt a minisztériumban?

– Igen, persze – bólintott Oliver.

– Neveket tudna mondani?

– Nézze, Mr. Potter. Tudom, hogy ennek az információnak a továbbadásával súlyosan megsértettem titoktartási kötelezettségemet, de spicli nem leszek.

– Spicli?

– Nyilván annak a kollégámnak, aki látta ezt az aktát, nem lett volna szabad beszélnie róla…

– Mégis szeretném, ha elmondaná, kitől hallotta – mondta Harry, de látta Oliver reakcióján, hogy a férfi nincs tisztában a helyzet súlyosságával. Oliver nem tudta, milyen módon, vagy hol volt tárolva ez az információ, nem tudta, hogy ennek tudása egyet jelent azzal, hogy a dokumentumok védővarázslatát valaki államtitkot sértve törte meg.

Oliver megrázta a fejét, bár vonásain kisebb bizonytalanság uralkodott el.

– Nem óhajtom elmondani.

Harry hirtelen nem tudta, mit tegyen. Árulja el Olivernek, milyen helyzetbe keveredett, vagy sem?

Végül a harmadik utat választotta. Bár Oliver nem nézett rá, elég közel volt ahhoz, hogy egy gyors, felszíni Legilimenciával végigfusson gondolatain.

Nem sokat kellett kutakodnia. A beszélgetésnek köszönhetően a kérdéses témák mind gondolatai előterében álltak. A válasz pillanatokon belül a kezében volt: Oliver nem a Minisztériumból tudott Seren származásáról. Cynthia beszélt neki róla egy alkalommal.

Harryt az események ilyen fordulata nem kis idegességgel töltötte el. Cynthia! A Montague család!

Vajon miről lehet szó? Vajon hányan tudnak a dokumentumokról? S vajon akart volt a dolgok ilyen gyors kitudódása? Csapda ez, amelyet Lennyn és Serenen keresztül neki állítottak, vagy csupán az ellenség kisebb csúszása, amellyel éppen hogy megakadályozható, amire készülnek?

Nem tudta, Oliver gyanúját mégsem kockáztathatta, vagy éppen azt, hogy Cynthia, és rajta keresztül mások megtudják, hogy sejt valamit. Felállt, néhány szót írt egy pergamenre, amelyet összehajtott, majd lepecsételt. Aztán Oliver felé fordult, s bár lelkiismerete egy pillanatra megingatta, végül mégiscsak kimondta az egyetlen lehetséges szót:

– Exmemoriam! – s ezzel törölte előző beszélgetésük emlékét. – Köszönöm, hogy idefáradt, Mr. Wood – folytatta természetes hangon, és átadta a pergament Olivernek. – Megkérném, hogy átadja ezt az üzenetet Mr. Shackleboltnak? Sürgős lenne.

– Persze, Mr. Potter – nézett rá továbbra is utálattal Oliver, majd kifordult az ajtón.

Ahogy egyedül maradt, már eddig is meglévő rossz előérzete szinte tapinthatóvá fokozódott.

Minden öröklött és saját megérzése egy jövendő háború felé mutatott.

A sötétség újból felkeveredett benne. Tudta, csak emlékeznie kellene, emlékeznie, emlékeznie…

De mielőtt az emlékek megérkezhettek volna, megálljt parancsolt magának.

Sok szörnyű dolog van ezen a világon, de semmi sem lenne szörnyűbb annál, ha Harry Potter emlékezne.

Ami volt, elmúlt. Más módját kell találni a felderítésnek, s az emlékeket hagyni ott, ahová valók.

***

Rémszem egyre erőteljesebben idősödő arcán továbbszaporodtak a ráncok, ahogy Harry rövid beszámolóját hallgatta. Harry eddigre már ellenőrizte az aktákat, és hármon közülük érzékelte is az illegitim beavatkozás mágikus jeleit. Valaki szemmel láthatóan találomra keresgélt az akták között, vagy legalábbis azt a benyomást akarta kelteni.

A három akta nem tartalmazott semmi igazán fontosat, hacsak Seren örökbefogadási dokumentumát nem tekintette annak: két beszámoló volt utólagos személyellenőrzési és illegális varázstárgy-lefoglalási akciókról a Lestrange és a Nott családoknál. Mielőtt távozott volna, Harry megerősítette a dokumentumok védővarázslatát, a legfontosabbakat pedig – bár ez tökéletesen ellenkezett a minisztérium belső iratkezelési elveivel – egész egyszerűen előreküldte időben a Wizengamot által meghatározott időtartamra, vagy huszonöt évre.

Csak remélni merte, hogy ezeket nem látták avatatlan – sőt, egyáltalán semmilyen – szemek.

– Ki tud még az illegális iratbetekintésről? – kérdezte végül Mordon, miután végighallgatta a beszámolót, s erősen helyeselte Harry idő-trükkjét.

– Mi ketten és Shacklebolt. Este még beszélek Hermionével is.

– Aurorok?

– Néhányan kaptak speciális megbízatást, kettőt-kettőt ráküldtem Nottékra, illetve az üres Lestrange-házhoz, de okot sehol sem mondtam.

– Kitűnő. McGalagonyt azért értesítenünk kellene, amint lehet.

– Tonks, Hagrid, Aberforth, Fletcher? A Weasley-k?

– Talán Tonks. A többieket egyelőre nem vonnám be.

– Te mindig is jobban szerettél aurorokkal dolgozni, mint civilekkel.

– Ez így van, de nem csak erről van szó. Most még rengeteg múlik a titoktartáson. Rubeus egy vén fecsegő, és Aberforth is egyre inkább az, főleg amikor fölönt a garatra. Fletchert meg évek óta nem láttam, csak a róla szóló aktákat… Egyébként is házon belül kell megkezdenünk a kutatást.

– Aberforthnak azért mégiscsak szólnék. Az ő szerepéről nem tud senki, s azért ő elég sok infót össze tud szedni a kocsmában.

– De ha berúg…

– Nem rúg be, ha elmondjuk neki, miről van szó. Tudod, hogy meg lehet bízni benne.

– Ha komoly a dolog. Ennyit még nem hiszem, hogy annak venne.

– Arthur is a minisztériumban dolgozik – jegyezte meg Harry, de előre tudta, mi lesz Rémszem válasza. Nem is tévedett.

– Amit Arthur tud, azt a felesége is tudja, meg az összes gyereke. Ennyi erővel akár össze is hívhatnánk a Rendet.

– Talán éppen azt kéne tennünk. Inkább hiába, mint hogy késő legyen.

– Ugyan, Potter! És még engem mondanak paranoidnak! – kiáltott fel még mágikus szemét is forgatva Mordon. – Akárki is készülődik arra, hogy a következő Sötét Úr legyen, nem fog gyorsan menni neki. Évek kellenek hozzá. S itt vagy te is, akivel mindenképpen számolnia kell. Nem kelthetünk már most pánikot…

– De hát éppen ez az: az én személyem. Félek, hogy ez a… az eset Serennel nem véletlen. Mintha… manipulálni akarnának vele.

– Inkább tűnik az illegális aktábanézés melléktermékének, mint bármi másnak, de igazad van. Figyelmeztetned kell a fiút. Tudod hol van most?

– Tegnap Fredhez ment. Nem tudom, ma hol akar aludni, valószínűleg ugyanott. Nem akarom követni, vagy valamilyen módon nyomást gyakorolni rá – elfintorodott. – Hermione szerint rettenetesen bután viselkedtem tegnap délután… – Legyintett.

Rémszem hessegető mozdulatot tett a kezével.

– Nem kell annyira komolyan venni. Tudod, milyenek a tizenévesek.

– Hát éppen ez az – morogta Harry, de mivel ezt a kérdést éppen nem Mordonnal akarta megtárgyalni, inkább rátért arra a kérdésre, ami a leginkább izgatta.

– Mi van Seremovékkal?

– Az argentínai Ministerio Mágico még hezitál a kiadatásáról. De azért át fog menni a kérvényünk, főleg mivel úgy tűnik, ott is van némi vaj a fején.

– Mit csinált?

– Úgy tűnik, megölt egy mugli származású varázslót. De ez még nincs bizonyítva. Lehet, hogy nem is lesz. Arra viszont pont jó lehet, hogy kiadják nagyobb vinnyogás nélkül.

– Mcnair?

– Ő nehezebb eset. A háború alatt összelopott pénzekből lefizetett mindenkit. Nem hiszem, hogy sikerül hozzányúlnunk.

Még jó darabig beszélgettek a nemzetközi máguskapcsolatokról (volt olyan korszak az életében, amikor biztos volt benne, hogy ez a téma sosem fogja érdekelni – most meg csaknem szakértőjének mondhatta magát), utána megivott egy vajsört Tonksszal, aztán hazament.

Hermionét az iratbetekintés híre egész másképp érintette, mint Harryt.

– Azt mondtad, valaki valóban kezében tartotta azt a dokumentumot? – kérdezte a beszámoló végén ijedt arccal.

– Nem ez a fontos, Hermione. Arról van szó, hogy valaki bele tudott nézni a titkosított dokumentumokba!

– Mordonnak igaza van abban, hogy ez az eset kivizsgálást igényel, de nem annyira sürgős. Az viszont annál inkább, hogy mindenképpen beszélj Serennel.

– Ugyan! Inkább hagyok neki időt, hogy megnyu…

– Harry – vágott közbe Hermione. – Emlékszel, amikor Seren tegnap kiabált velünk, mit mondott?

– Elég sok mindent mondott – morgott vissza Harry.

– De azt is mondta, hogy nem tudja, mi lesz még az, amit másoktól kell megtudnia, mert mi eltitkoltuk előle.

– Mindent tud – rántotta meg a vállát Harry. – Tudja, hogy nem a mi fiunk. – Ez a mondat fájt. Mert Seren igenis az ő fiuk, az ő fia volt! Felnevelte, szerette, még most is szereti! Mi tehetne valakit még jobban a fiává?

– A dokumentumon még két fontos dolog szerepelt, Harry – jegyezte meg csendesen, nem a szokásos kioktató módján Hermione. – Az örökbefogadás dátuma és az indoklás. Egyébként is… a legjobb lenne megmondani neki az igazat.

A dátum és az indoklás… Harrynek egy pillanatra a torkába ugrott a szíve olyannyira, hogy az utolsó mondat néhány másodperccel később ért csak el a tudatáig. Akkor viszont robbant, mint mindig, amikor ez a téma szóba került. Ingerülten meredt Hermionére.

– Ezt már megbeszéltük, nem is egyszer. Megfogadtad te is, hogy nem mondjuk el neki. A dátumot meg az indoklást is csak akkor, ha valahogy… kiderül. Bár nem hiszem, hogy ki fog.

– Ha kiderül, Seren többé nem áll szóba velünk.

– Ugyan, miért? Mert csak három éves korában fogadtuk örökbe, nem egy-két hetesen?

– Mert a körülmények miatti teljes örökbefogadást választottuk, mivel…

– Tudom! – csattant fel Harry. – De azt nem mondhatjuk meg neki! Abból már nyilván következne a többi is, és mondtam, megmondtam már ezerszer, hogy nem vagyok hajlandó beleegyezni abba, hogy Serent is alávessük annak a sorsnak, amit nekem is élnem kell! Nem! Te nem tudod, mit jelent ezzel élni! – Felemelte kezét, hogy megállítsa felesége közbeszólását. – Igenis nem tudod! Tudom, segítettél benne, és igen, mellettem voltál, mégsem próbáltad sosem, mégsem kényszerültél együtt élni vele! Együtt kelni, feküdni, járni, gondolkozni… Nem! Nem kárhoztathatsz erre senki mást!

– Harry ne legyél már ennyire melodramatikus! Attól, hogy elmondjuk Serennek az igazat, még nem következik egyenesen, hogy…

– Hányszor, de hányszor mondtad az elmúlt években, hogy milyen meglepően jól ismerem Serent, emlékszel? Nos hát bízz bennem, Hermione: ismerem a saját fiamat annyira, hogy tudom, mit fog tenni abban a pillanatban, hogy megtudta az igazat. És már százszor el is mondtam neked is. Biztos vagyok benne. És akkor majd ott lesz, egyedül, egyedül a saját gondolataival, talán éppen a Csillagászati Toronyban, és nem biztos, hogy te, vagy én ott leszek neki, hogy segítsek.

– Harry, Seren értelmes fiú…

– Ennek semmi köze az értelemhez. Ennek ahhoz a végtelen igazat-tudni-vágyáshoz van inkább köze, ami állandóan hajtja, amióta csak gondolkodni kezdett. És a mai napig nem jött rá, hogy nincsenek igaz dolgok. Nincsenek igazságok. Csak az élet van. S ebben most fontosabb az, amit az aktalopás implikál, mint hogy gyorsan teletömjük a fejét azzal, ami szűkebb értelemben igaz, de nem feltétlenül az igazság.

Hermione lehajtotta a fejét. – Csak félek attól, hogy elveszítjük…

Lassan sétált a kanapéhoz, ahol Hermione ült, s helyet foglalt mellette, nem túl szorosan, hanem úgy, hogy kissé felé fordulva szembe tudjon vele nézni.

– Én is félek tőle. De inkább veszítsük el így, mint úgy. Mert ha elmondod neki, akkor is elveszítjük. S akkor talán még az életét sem leszel képes megmenteni…

Óvatosan simította ki a hullámos hajat a szeretett arcból, s közelebb hajolt úgy, hogy karjával át tudja ölelni a vállát, s magához tudja szorítani a sírástól remegő testet.

– Minden rendben lesz, meglátod. S én mindig itt leszek neked.

Hermione a vállához szorította az arcát, s Harry érezte, hogy bólint. A beszélgetés azonban nem folytatódott, mert felhuhogott a kandalló, majd kisvártatva egy fej jelent meg benne: Fredé.

– Harry? Hermione? Nem zavarok? – kérdezte kis zavarban, ahogy meglátta őket.

Hermione, mintha valami tiltott dolgot csinált volna, gyorsan kifordult Harry öleléséből, s szemeit egy pillanatra sem Fred felé fordítva üdvözölte őt, majd eltűnt a fürdőszoba felé.

Fred kérdőn nézett Harryre. – Seren miatt?

Harry bólintott. – Igen.

– Itt van nálam.

– Tudom.

– Néha félelmetes ez a mindentudás – viccelt Fred, de jókedve nem érte el a szemeit.

– Számomra is – felelte hasonló stílusban Harry. – Valami baj van egyébként?

Freden látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– Én… nem tudom, hogy hibát követtem-e el, de…

– De? – kérdezte, amikor Fred nem folytatta.

– Megmondtam Serennek, hogy ki az apja.

A vér egy pillanatra megfagyott Harry ereiben. Felugrott. – Az ap… apja? – dadogta.

– Piton volt az. Nem?

A szoba megindult körülötte. Nem, nem lehet!

– Mit… mit mondtál neki? – kérdezte, de Fred nem válaszolt, hanem egy ugrással átjött a tűzön, s az utolsó pillanatban kapta el Harryt, aki végül a baráti segítséggel bizonytalanul csüccsent vissza a kanapéra.

– Elmondta, hogy nem ti vagytok a szülei. Akkor gondolkodtam csak el… hogy igazából a fiú nem is nagyon hasonlít rátok. De hát eddig nem foglalkoztam ezzel… gyakran megesik ez még a természetes gyerekekkel is. Aztán ahogy jobban megnéztem… igazából csak tippeltem, de… igazam van, ugye?

Harry képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta kábán, mintha víz ment volna a füleibe. Fred ezt bátorításnak vette, mert folytatta.

– Igazából egyszerre nagyon hasonlít rá és teljesen különbözik. Az orra, a szája… a mozdulatai… Biztos azért, mert te nevelted, de a mozdulatairól inkább te jutsz az eszembe, mint Piton… Meg hát az orrát meg a száját örökölhette az anyjától is… de igazából kiköpött Piton…

– Fred – jutott végre szóhoz Harry. – Kérlek.

Fred elvörösödött és elhallgatott.

– Gondolom, akármit mondok, tovább fogod mondani Serennek.

Fred bizonytalanul bólintott.

– Akkor is, ha nyomatékosan megkérlek rá, hogy ne tedd?

– A fiúnak joga van tudni az igazságot.

Az „igazság” szóra Harry felnevetett. – Nekem pedig jogomban áll megtagadni mindenféle igazság elmondását – jegyezte meg gúnyosan. Majd egy hirtelen gondolattal folytatta. – Mit tennél, ha azt mondanám, hogy Seren igenis a mi fiunk, minden módon és értelemben az?

– Ugyan, Harry. Ti magatok mondtátok el neki, hogy nem az… – kezdte, de Harry közbevágott.

– S mi van azokkal, akiket nem csupán örökbe fogadtak, hanem a teljes adoptálást választották a nevelőszülők? Mondható-e, hogy a gyerek nem az övék?

– Teljes… ti a teljes örökbefogadást választottátok? De hát az… az varázslat és nem… nem működik minden esetben! – kiáltott fel Fred, és Harry látta rajta a tökéletes értetlenséget.

– Valóban nem – bólintott Harry. – És itt rejlik az egyik oka annak, hogy nem akartuk elmondani neki.

– De hát… de hát az hogy lehet?

– Az egy nagyon hosszú história, és magam sem tudtam egészen addig, amíg Dumbledore válaszút elé nem állított…

– Dumbledore? – Fred most már tökéletesen összezavarodott. – De hát ő több, mint huszonöt éve halott!

– Csak a teste – legyintett Harry. – A többit viszont nem mondhatom el, hacsak meg nem ígéred, hogy Serennek nem szólsz róla egy szót sem.

– Ezt nem ígérhetem meg.

– Akkor sem, ha azt mondom, hogy a Serennek adott információt a feltörhetetlennek gondolt titkos részlegből lopták ki, és rengeteg részletében az előző háborúhoz kapcsolódik?

– De hát… most miért mondod el mindezt nekem?

– Mert egy nagyon fontos dologra jöttél rá, és hiába törölném a memóriádat, Seren emlékezne rá, és különben is bármikor rájöhetnél újra. S ha ti ketten elkezdtek kutatni, annak sokkal veszélyesebb következményei lehetnek, mint amit számodra az „igazság” – nyomta meg gúnyosan a szót – megtudása jelenthet. De Serennek nem mondhatod meg.

– Ez nem ígér…

– Muszáj megígérned. De tudod mit? Elmondom az egészet. S ha azután sem érted, miért muszáj titokban tartani, törlöm a beszélgetést a memóriádból. Mit szólsz ehhez?

– Rohadt egy alku.

– A legtöbb, amit ajánlani tudok.

Következő fejezet