2. fejezet – Seren

Seren még órák múlva is remegett, ha apja, vagy beszélgetésük eszébe jutott.

Hogy merte… Hogy merte…!

Az arcátlanság, ahogy apja kiállt, ahogy kioktatóan és nem kevéssé érzelgősen magyarázott arról, hogy „csak rendes gyerekkort akartak neki”! Rendes gyerekkor! Hah!

Arról meg elfeledkeztek, hogy elmondjanak neki valamit, amit mindenki tudott a környezetükben: Longbottonék, Weasleyék, sőt még Woodék is… Egész testében remegett a visszafojtott dühtől, ahogy Lenny diadalittas buta képére gondolt, amikor az griffendéles csatlósaitól körülvéve az egész iskola előtt megtámadta őt az év végi vacsora után, amikor McGalagony igazgatónő nyilvánosan dicséretben részesítette kiemelkedő tanulmányi eredményéért, s egyben elmondta, hogy a Hollóhát idei győzelme nagy mértékben neki köszönhető.

– S mond csak, nyálas kis Szirén, azt miért tartottad eddig olyan titokban, hogy fattyú vagy? Valami eldobott gyerek, akit Potterék irgalomból kiástak a szemétből?

Az idő mintha megállt volna. Nem tudott mozdulni, gondolkodni, csak nézett tágra nyílt szemekkel az annyira gyűlölt arcba, csak a fejét rázta, és szája hangtalanul formálta a szavakat:

– Hazudsz… – mondta, de közben életének eddig érthetetlen, vagy éppen furcsa pillanatai egy eddig ismeretlen, egész képpé kezdtek összeállni benne.

A Süveg „naggyá lehetnél a Mardekárban” megjegyzése, szülei jelentőségteljes összepillantása és valahogy túl gyors magyarázkodása, amikor megkérdezte, kitől örökölte fekete szemeit, és persze a belőle tökéletesen hiányzó, szinte vakmerőségig vitt bátorság, amely mind szüleit, mind bátyját jellemezték.

– Hazudsz – mondta aztán már hallhatóan, bár sokkal bizonytalanabbul, de Lenny csak nevetett.

– Apa mondta. Neki pedig egy minisztériumi ismerőse mondta, aki látta a papírjaidat. Fattyú vagy, kicsi Szirén, jól láttam én már attól a pillanattól, hogy megláttam azt a sunyi képed…

A következő pillanatban már pálcát rántva álltak egymással szemben, de Seren tudta, hogy nincs sok esélye. Lennyivel ott volt a bandája, amelyben ő volt a főnök, mögötte pedig nem állt senki.

Hamar a földre került sárral borítottan és csigákat böfögve föl, pálcája valahol elérhetetlen messzeségben, amikor Denis végül megérkezett, s közbelépése megzavarta Lennyéket.

Barátja a prefektusok fürdőjébe vitte, ahol rajtuk kívül nem volt senki.

– Biztos hazudik, ne foglalkozz vele! – mondta Denis.

– És mi van, ha mégis?

– Anyuék tudnának róla. Sőt, valószínűleg mindenki tudna róla.

A válasz nem tudta megnyugtatni. Lenny képén látta, hogy igazat mond.

Igazából persze nem volt ő teljesen biztos benne. De aztán, hogy betöltötte a tizenhetet, és szülei nem mondtak semmit, több hetes idegölő várakozás után végül maga vette kezébe a dolgot.

– Apa, anya, igaz az, hogy nem vagyok a gyereketek? – állt nem egészen két órája szülei elé.

Apja éppen rövid pihenőt tartott (dolgozószobájából jött ki egy tíz perces szünetre), s szokása szerint fel-alá járkálva teát kortyolgatott. E szavakra a csésze megrándult a kezében, s a folyadék nagyot loccsanva félkörben a padlóra ömlött. Anyján először semmi sem látszott, de hát ő lehajtott fejjel olvasott éppen. Talán csak annyi, hogy nem nézett föl, ahogy pedig szokása volt, ha hozzá szóltak.

Barrys már majdnem az ajtónál volt: legújabb barátnőjéhez igyekezett egy randevúra. Talán az ő reakciója volt a legélesebb: egy pillanatra megfagyott, aztán sarkon pördült, és szinte kiabálva kérdezte:

– Micsoda!?

– Hallottad. Azt kérdeztem, igaz-e, hogy nem vagyok Potter. Csak egy… – nem akarta kimondani, hogy fattyú. Ezt az elégtételt azért nem adja meg Lennynek – egy örökbe fogadott gyerek.

– Micsoda? – ismételte meg Barrys, mint egy rossz színész, aki megakad a szövegben.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Barrysszal egyidőben apja is, miközben csuklója egy kis mozdulatával (és természetesen pálca nélkül) eltüntette a tejes folyadékot a padlóról.

– Az nem fontos. Azt kérdeztem…

– Hallottam, mit kérdeztél. Én pedig azt kérdeztem, ki mondta – felelte apja hidegen.

Ennyire hideg nagyon ritkán szokott lenni, igazából Seren csak egy esetre emlékezett, amikor hétéves korában Barrysszal összeverekedtek azon, ki repüljön apjuk seprűjével, amit persze annak tudomása nélkül emeltek el dolgozószobájából. De akkor legalább ott volt vele Barrys, hogy osztozzanak az apai haragon.

De hát mi oka lehetne félni bármilyen haragtól? A kérdése jogos, nem?

– Lenny Wood – mondta mégis, miközben dühösen meredt apjára. Saját gyors válasza mögött Artimenciát sejtett. – De igaz, nem?

– Seren – szólalt meg anyja, de apja megérintette vállát, hogy félbeszakítsa.

– Hagyd. Az én ötletem volt, nekem kell felelnem a kérdésére.

Anyja bólintott, de most, hogy felemelte az arcát, a feszültség szinte sütött róla. Aggódva pillantott férjére és rá.

Apja kihúzta magát, mély levegőt vett.

– Anyád azt akarta, hogy mondjuk el már korábban. Én elleneztem. Elleneztem, mivel ez a tudás nem hordoz semmi mást, csak fájdalmat számodra, másrészt nem érezlek kevésbé a fiamnak, mint Barryst.

– Nem volt jogod hallgatni róla! – kiabálta most már magából kikelve Seren. A tény, hogy apja egy ilyen fontos dologban félrevezette, mintha egy világot döntött volna össze benne. – Az én életem! Nem volt jogod!

– Hidd el, semmivel sem lett volna jobb, ha tudsz róla. Így legalább nem rontotta el a gyerekkorodat.

– Miért nem hagytátok, hogy ezt én döntsem el?

– Mi voltunk a felnőttek, minket terhelt a döntés felelőssége. Talán rosszul döntöttünk, nem tudom…

– De én igen! Miért… miért kellett ezt így megtudnom, mások előtt az arcomba vágva, hogy nem is vagyok igazi Potter, csak egy… egy…

– Igazi Potter vagy. A fiunk vagy, Seren.

– Nem vagyok! Nem vagyok a fiatok!

– Nem voltál még egy hónapos sem, amikor hozzánk kerültél. Talán biológiailag nem vagy a fiunk, de minden egyéb módon igen.

– Hazudtatok nekem!

– Ugyan, Seren! Te is tudod, hogy nem lehet mindig mindent elmondani egy gyereknek… – apja hangjából nem lenézés csengett, hanem megnyugtatás, de ez csak jobban felbőszítette.

– De ehhez nem volt jogotok! Főleg neked! – mutatott apjára remegő ujjal. – Te magad mesélted, hogyan hazudtak neked a saját rokonaid a szüleidről! Aztán most az derül ki, hogy te sem vagy különb náluk…

– Seren…!

– Igenis nem vagy különb! Jogom lett volna tudnom a szüleimről! Mi történt velük? Hol vannak? Meghaltak? Varázslók voltak? Muglik? Félvérek?

– Seren…

– Én is tudom a nevemet!

– Seren, nem ismertük a szüleidet – szólalt meg anyja csöndesen.

Seren gesztikuláló keze lehullott.

– N-nem?

– Nem. Egy mugli kórházból hoztunk el.

– Mugli kórházból? – kérdezte Seren értetlenül.

– Valaki otthagyott. Senki sem tudja, kik a szüleid – tette hozzá apja is.

– De hát ti… ti akkor hogy találtatok rám?

– Az igazgatónő mondta, hogy szerepelsz a Roxfort Nagykönyvében.

– De akkor tudnotok kell a szüleim nevét is, nem? Vagy legalább az én eredeti nevemet…

– Nem szerepelt név – mondta apja csendesen. – Csak a dátum és a hely.

Seren egy pillanatra fagyottan állt.

Nem szerepelt név. Csak a dátum és a hely.

Valaki otthagyott.

Senki sem tudja, kik a szüleid.

A szavak éles késként vágtak. De látott valamit anyja arcán: nem sokat, csak egy futó kifejezést, egy árnyékot, amikor az apjára nézett.

Elméje egy hátsó, logikusan működő rekeszében valami azt mondogatta, hogy szüleinek mégiscsak igaza volt, hogy ezt nem mondták meg előbb: még így, tizenhét évesen sem volt könnyű hallani, hogy vér szerinti szüleinek nem kellett, eldobták, mint egy nem kellő tárgyat, egy valamit. Nem arról volt szó, mint apja esetén, akit sosem szerettek a Dursleyék, szülei viszont igen. Sőt, éppen ellenkezőleg…

De tehetetlen haragja ki akart törni, s célpontot keresett magának. Igazi szüleire, azokra a sosem látottakra nem tudott haragudni, kiabálni, átkozódni, csak ezekre a nem igaziakra, akik éveken keresztül titkolták előle, hogy majd aztán egy iskolai nyilvános megszégyenítés alkalmával kelljen hallania, hogy fattyú, fattyú.

– Nem volt jogotok hozzá! Meg kellett volna mondanotok! – kiáltott hát arra a két emberre, akik felnevelték, s most feszengve és bűntudatosan álltak előtte, mint egy bíróság előtt. – Hogy higgyek nektek ezentúl? Ha ebben hazudtatok, másban is hazudhattatok! Mit titkoltatok még? Mit fognak még mások röhögve a képembe vágni?

Ahogy kiabált látta, hogy apjának lassan fejébe szállt a vér, és az a logikus rész meg is próbálta megállítani, de addigra már túl késő volt.

– Te is tudod, hogy nem hazudtunk neked, Seren – mondta apja mégis erőltetett nyugalommal. – Az, hogy nem beszéltünk róla…

– Azért van, mert féltetek, hogy megkeresem őket! Vagy mert hazudtok és TUDJÁTOK, kik ők, és féltek, hogy rájövök, és kiderül, hogy jobbak, mint ti!

Anyjának elkerekedett a szeme, s még apja is hitetlenkedve kérdezte:

– Jobbak? – Aztán hangosabban: – JOBBAK?

– Igenis jobbak! – kiáltotta logikus gondolatai utolsó foszlányának semmibe tűntével.

– Hogy mered…? – kérdezte apja fenyegetően.

– Ti hogy mertétek?

– AZONNAL KÉRJ BOCSÁNATOT!

– Soha!

– Nem mondom még egyszer!

– Soha! – Kezében tartott pálcájával becsomagolt bőröndje felé intett. – Invito! – Aztán szüleire nézett, agyát teljesen elborította a harag. – Hazudtatok, végig hazudtatok! Gyűlöllek titeket!

S mielőtt képesek lettek volna válaszolni, kifordult az ajtón és jól bevágta maga után.

Egy kicsit reménykedett benne, hogy valaki utána jön, és azzal még kiabálhat egy kicsit, de aztán senki sem követte.

A ház elől Londonba hoppanált, ahol a James parkban ült egészen mostanáig, diót etetve a szemtelenül kolduló mókusokkal, miközben megpróbált úrrá lenni érzésein, gondolatain.

Sikertelenül.

Igazából legbelül abban reménykedett, hogy szülei majd megcáfolják Lennyt, elmondják neki, hogy mégsem befogadott gyerek, hanem az övék, és minden rendben lesz, mint azelőtt. S még ha várt is valami rosszra, az mégsem volt olyan, mint tudni. Tudni, hogy igazi szülei nem szerették, s idegenek nevelték fel könyörületből.

Tudni, hogy Lennynek végig igaza volt.

Tudni, hogy szülei hazudtak. Pedig lett volna számtalan alkalom, hogy elmondják: például amikor a Süvegről beszélt apjának. S apja az őszinteség helyett inkább hazudott, mégpedig olyat, amelyet senki normális ember nem hisz el, s ő mégis elhitte, mert hinni akarta. Hogy Harry Pottert a Mardekárba akarta tenni a Süveg! Nevetséges! Az elmúlt napokban, amikor erről gondolkodott, éppen ez az emlék háborította fel a legjobban, mert ez mintha azt jelentette volna, hogy igenis tudott valamit a szüleiről, s anyja arcának az a futó kifejezése hasonló dologra utalt. Apja arcán, gondolatain nem érződött semmi, de hát ő kitűnő Okklumens volt. Anyja viszont egyenes ember volt, akit Seren még tényleg nem kapott hazugságon.

Jelenthette tényleg mindez, hogy hazudtak?

Fáradtan temette tenyerébe arcát.

***

Késő este volt, amikor bekopogott Fred ajtaján. Az ajtó magától kinyílt előtte, s egy kiáltást hallott az emeletről:

– Azonnal megyek!

Egy pillanatra megijedt, hogy Fred már lefeküdt, s túl későn alkalmatlankodik, vagy esetleg van nála valaki…

De nem: csak Fred volt az, felöltözve, egy könyvet szorongatva. Meglepődött, amikor meglátta látogatóját a bőrönddel.

– Seren? – kérdezte hitetlenkedve, de közben már befelé intett. – Gyere csak beljebb!

A bőröndöt az előszobában hagyva Seren engedelmesen követte Fredet a konyhába. A férfi az egyik polcon magasodó könyvhalom tetejére dobta a kezében szorongatott kis kötetet.

– Valamit inni? Tea, kávé? Vagy valami erősebb?

– Tea – vont vállat Seren.

Egyikük sem szólt semmit, amíg előttük nem gőzölgött a két bögre.

– Mesélj – mondta Fred, ahogy a szájához emelte a poharat.

– Fred bácsi, te tudtál róla, hogy én nem vagyok apáék vér szerinti gyereke?

Ha meglepte is kérdése a férfit, az nem mutatta. Szép lassan visszatette a csészét az asztalra, és egy hosszú, kutató pillantást vetett a fiúra.

– Te nem vagy…? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem – mondta Seren, majd a vizsgálódó szempár súlya alatt lehajtotta a fejét, úgy motyogta: – Apáék is bevallották. Szóval te nem tudtál róla.

Fred mély levegőt vett.

– Azt hiszem, ez így nem teljesen igaz.

– Tessék? – nézett föl Seren zavartan.

– Azt nem állítanám, hogy tudtam róla, de az sem igaz, hogy nem tudtam.

Seren érezte, ahogy lassan felmegy benne a pumpa.

– Ennek semmi értelme – morogta.

– Dehogy nincs. Tudom, hogy George és Ginny egyszer említették, hogy Potterék adoptáltak valakit. De én akkor már ismertelek téged is, és Barryst is, és valahogy… magától értetődőnek tűnt, hogy nem tirólatok van szó.

– Ez hülyeség! – csattant fel ingerülten Seren. – Ráadásul nem is hasonlítok apáékra!

– Az még nem jelent semmit – vont vállat Fred. – Elég sokan vannak, akik egyáltalán nem hasonlítanak a szüleikre, s ettől még vér szerinti gyermekeik. Másrészt akkoriban eléggé el voltam foglalva magammal…

– Ezt nem hiszem el – állt fel, most már dühösen, Seren. – Ha nekem ilyet mond valaki, nem igaz, hogy nem hallom, nem értem meg.

– Akkor halt meg a feleségem, Seren. Te olyan három éves lehettél. – A fiú még sosem hallotta a mindig tréfáló férfit ennyire komolynak. A hangnem és a téma elcsendesítették. Lassan visszaült. – Nem is voltam a szigeteken egy pár évig. Miután visszajöttem, George-ék nem beszéltek róla többet. Talán apád kérte meg őket, talán ők is csak találgattak, nem tudom. Az azonban biztos, hogy nem sokan tudnak erről.

– De hát hogyan? Apa mindig a figyelem középpontjában állt! Az újságok mindent, mindent tudnak róla, rólunk!

– Seren, apád körülbelül akkor tért vissza a varázslóvilágba, amikor te születtél.

– Micsoda? – kérdezte meglepetten.

– Harryt az iskola elvégzése után felvették az aurorképzőbe, de nem ment el. Eltűntek anyáddal együtt. Sokan azt hitték, sosem jönnek vissza. Csak néha eresztett meg egy-egy baglyot. Így tudtuk meg, hogy összeházasodtak, később Barrysról. Aztán te olyan… négy-öt hónapos lehettél, amikor jött a nagy hír, hogy házat vettek Roxmortsban. Rettenetesen meglepődtünk, főleg amikor kiderült, hogy Ginnyék mellé költöznek. Aztán apádat valahogy bevették az aurorképzőbe…

Seren nem tudta, mit mondjon. Ő nem tudott arról, hogy apja évekig a mugli világban élt. Persze, nagyszülei említették, hogy a szülei egy ideig náluk laktak, amikor még házasok sem voltak… De azt valahogy mindig csak néhány napnak képzelte, vagy hétnek…

Aztán eszébe jutott valami.

– Apa azt mondta, hogy McGalagony mondta nekik, hogy megszülettem.

– Talán baglyot küldött.

– De hát miért tette volna?

– Talán a származásod miatt. Kik a szüleid?

– Apáék azt mondják, nem tudják. Hogy még a Roxfort Könyvében is névtelenül szerepeltem.

Ezen Fred is meglepődött.

– És McGalagony mégis értesítette őket… Érdekes…

Egy darabig hallgattak.

– Én azt hiszem… – szólalt meg bizonytalanul Seren –, azt hiszem, apáék tudnak valamit a származásomról. Csak valamiért nem akarják elmondani.

– Ugyan, miért tennék?

– Nem tudom. De van valami, tudom. Érzem.

Újra magán érezte Fred tekintetét.

– Nézz csak ide, Seren.

Felemelte a fejét. Fred hosszasan vizsgálta az arcát: haját, szemét, orrát. Seren el sem tudta képzelni, mit lehet ennyi ideig nézni. Fred arca lassan elsötétedett.

– Nem próbálnál meg… vicsorítani egyet?

– Vicsorítani?

– Igen, meg fintorogni.

Seren ugyan nem látta értelmét, mégis megtette. Fred sötét arckifejezéséhez immár aggodalom is járult. Meglengette a pálcáját Seren arca előtt. A következő pillanatban mindig gondosan rövidre nyírt haja egészen a válláig omlott, még az arca előtt is. Ingerülten mordult föl, s már nyúlt volna, hogy kezével hátrasimítsa a haját (utálta a hosszú hajat), amikor Fred megállította.

– Ne így. Csak emeld fel a fejed.

Felemelte. A haj még mindig idegesítően lógott az arca előtt, majd Fred újabb pálcamozdulatára a tincsek furcsán elnehezedtek.

Undorodva kiáltott fel:

– Fred! Azonnal csináld vissza!

De Fred csak nézte, nézte, arca egyre jobban elkomorodott.

– A fene vigye el… – suttogta.

– Mit? – kérdezte dühösen, miközben óvatosan nyúlt a zsíros fürtök felé, hogy elsimítsa őket a szeme elől.

Fred merev mozdulatokkal ült vissza a székre

– Azt hiszem, tudom, ki az apád – mondta nagyon-nagyon halkan.

Seren nem mert levegőt sem venni.

– Az apám?

– A biológiai apád. – Újra meglengette a pálcáját Seren arca előtt, s a zsíros haj a semmibe tűnt. – De… nem tudom, hogy mit mondjak. Harrynek meglehetett az oka, hogy ne mondja meg…

– Nincs joga hozzá! És neked sincs!

Fred gondterhelten vakarta meg a nyakát.

– És még az is lehet, hogy nincs igazam.

– Fred!

– Figyelj, Seren. Ha igazam van, akkor is… Harry és ő gyűlölték egymást. Talán Harry nem is tudja. Talán… – mélyet sóhajtott.

– Fred, legalább te ne tedd ezt meg! És különben is, nem érdekel az, hogy apa kit gyűlölt és kit nem! Hazudott nekem!

– Ha az igaz, amit gondolok…

– MONDD MEG!

Fred megadóan engedte le a fejét.

– Nagyon hasonlítasz egy volt tanáromra a Roxfortból. Perselus Pitonnak hívták. Nem tudom, Harry beszélt-e róla…

– Igen, beszélt – mondta Seren, és gyomrában hatalmas kő nőtt.

Piton! A főmardekáros!

Ó, most már értette a Süveget!

– S mit mondott róla?

– Hogy ő volt a bájitaltan tanár – nyögte ki nagy nehezen. – Meg a Mardekár házvezetője.

– A háborúról nem beszélt, meg Piton szerepéről?

– Csak hogy Piton tanította Okklumenciára…

Freden látszott, hogy vívódik. Végül lassan, tagoltan mondta.

– Seren. Lehet, hogy tévedtem, és Piton nem az apád. De mindegy, mert erről sokan tudnak… hogy ő az első háborúban, tehát nem abban, amiben Harry részt vett, hanem az azelőttiben először Voldemort oldalán harcolt.

Seren felugrott, de Fred megállította.

– De tudnod kell, hogy még az első háború vége előtt átállt Dumbledore oldalára, és kémkedett, végig a második háborún keresztül is.

Seren csak dadogni tudott.

– Hogy az… az apám Halálfaló volt?

– Csak volt, Seren. Már ha ő volt az apád. De aztán magától átállt. Senki másról nem tudok, aki ennyire… bátor lett volna. Igazából… hős volt. A maga módján.

– És apával… azaz a nevelőapámmal – javította ki magát – gyűlölték egymást…

Hát ez lehetett a háttérben? Piton meghalt, és Harry Potter elvette tőle a fiát? De hát miért? Bosszút akart állni? Miért pont így?

Nem tudta.

Abban azonban biztos volt, hogy nevelőapja tudott a dologról. Ez kiderült abból, ahogy anyja az apjára nézett. És abból is, hogy igazából egyikük sem tagadta, amikor a szemükre vetette, hogy tudják, kik a szülei.

Az eddig igazi célpontot kereső harag most már okkal nehezedett nevelőszüleire. Megcsalták. Ellopták tőle az apját, az apja emlékét.

De ezt nem fogja annyiban hagyni!

Következő fejezet