Tartalom: Harry kisebbik fia egy családi veszekedés után elrohan otthonról, s távozása millió szilánkra robbantja Harry és családja eddig tökéletesnek tűnő családi békéjét.

Harry már nem fiatal fiú ebben a történetben, közel sem!

Műfaj: dráma/angst

Besorolás: PG

Főszereplők: Harry és Piton (igen, nem tévedés), valamint még sokan mások

Figyelmeztetés: az írás utalásokat tartalmaz a Főnix Rendjére.

Editor: jinjang - ezer köszönet érte!

Jaj, miért szaggatja, marja szél a lelkem?

Miért kellett senki fiának születnem?

P.H. Case, Senkifia (Nobody’s Child)

1. fejezet – Harry

– Hazudtatok, végig hazudtatok! Gyűlöllek titeket!

Az ajtó csapódása úgy érte Harryt, mintha pofon ütötték volna. Képtelen volt szólni, csak nézett a szigorúan zárt ajtóra, mely mögött lassan már percek óta eldübörögtek a léptek – de mintha ezek a percek órává, napokká, évekké nőttek volna a csöndben, amelyet jódarabig nem tört meg semmi, csak a Dumbledore-tól örökölt ezüst örökmozgók halk, szüntelen csilingelése. Egyikük sem mozdult, s Harry biztos volt benne valahol tudata mélyén (mert igazából képtelen volt gondolkodni), hogy ők is: felesége és nagyobbik fia, ugyanolyan fájdalommal és döbbenettel merednek a zárt ajtóra, mint ő maga.

Aztán felesége sírni kezdett: nem hangosan, éppen csak szaggatott lélegzetvételéről tudta, hogy könnyekkel küzd, aztán meghallotta Barrys mély hangját kissé rekedtesen suttogni:

– Meglátod, anya, minden rendben fog jönni. Seren majd megnyugszik, és bocsánatot fog kérni…

De a szavak nem hoztak megnyugvást.

– De hát miért? Miért? – Harry most tökéletesen hallotta már az el-elcsukló zokogást, ahogy felesége beszélni próbált. Barrys valamit motyogott, amit nem tudott kivenni.

Nem is fontos. Fia ugyanúgy nem tudta a választ, mint ők maguk.

Tudta, most neki kellene ott lennie Hermione mellett és vigasztalnia, de nem tudott mozdulni, a fájdalom és a meglepetés még mindig bénították. Sírni szeretett volna ő is, de Barrys előtt nem akart – és persze ha most ő is megkönnyezi Seren viharos távozását, mindketten azt gondolják majd, hogy az előbb lejátszódott dráma valóban olyan tragikus, amilyennek látszik. Pedig nem volt az.

Remélhetőleg.

Igaz, Seren júniusban betöltötte a tizenhetet, és immár nagykorúként viharzott el otthonról egy csaknem fél órás rettenetes veszekedés után. Nem lehetett visszatartani, és kisebbik fiának ismeretében Harry abban sem volt teljesen biztos, hogy egyhamar visszajön. Serent nem lehetett egyhamar megbántani, de ha mégis sikerült, haragja sokáig tartott, és nehezen – vagy inkább egyáltalán nem – felejtett. Teljesen különbözött ebben bátyjától, Barrystől, aki ugyan hamar felmérgelte magát, de aztán ugyanolyan hamar tovább is lépett a valós, vagy vélt sérelmeken.

Végül minden erejét összeszedve sarkon fordult, de dolgozószobájába menet egy pillanatra megállt Hermione mellett, hogy bátorítóan megérintse a vállát.

Tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, majd mindketten sóhajtottak – nem kellettek szavak, hogy megértsék egymást: több, mint húsz éve voltak házasok, majd Harry Barrysre fordította a szemét.

– Apa? – kérdezte a fia bátortalanul, anyjához hasonló csokoládébarna szemeiben ugyanaz a fájdalom tükröződött, mint amit Harry is érzett.

– Nem lesz semmi baj – mondta, de maga is érezte, hogy szavai üresen konganak, s nem hordoznak semmi bátorítást. Megköszörülte a torkát. – Serennek kis időre van szüksége. Aztán majd rájön, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott.

– De hát… – Barryson látszott, hogy küzd a szavaival. – Ha mindaz igaz, amiről szó volt, jó okkal haragszik…

– Jó okkal? – kérdezte Harry félig meglepetten félig dühösen, s fáradtan dörgölte meg a homlokát. – Nem is tudtam, hogy a szeretet jó ok a haragra, vagy arra, hogy megsértsd a családodat.

– Nem arról van szó – mondta Barrys zavartan. – Hanem hogy nem mondtátok el neki előbb…

– Előbb? Mikor előbb? – csattant fel ingerülten.

– Harry! – hallotta felesége kérlelő hangját, s kieresztette a tüdejében tartott levegőt.

– Jól van, tudom – mondta visszakozva, majd újból Barrysra nézett. – Azt akartuk, hogy legyen egy normális gyerekkora, fájdalmaktól, félelmektől mentes. Azt hittük, anyád is, meg én is, hogy mire betölti a tizennyolcat, érteni, tudni fogja, mennyire szeretjük, hogy mindig mellette állunk, amikor csak kell. Hogy könnyebben veszi majd…

– Tudhattátok volna, hogy milyen könnyen kiderül minden. Főleg egy ilyen dolog. Az a csoda, hogy nem jött rá előbb.

– Barrys, ez nem egy szégyenletes titok, amelyet takargatni próbáltunk előle – vette át a szót a felesége. – Sokkal inkább olyan tények, amelyekkel egy gyereket sem szabad terhelni…

– De Seren már nem gyerek!

Harry akaratlanul is elnevette magát. Nevetése érdesen visszhangzott a nappaliban.

– Tizenhét évet még nem mondanék a felnőttség netovábbjának. Bár tény, hogy ennyi idősen magam is biztos voltam abban, hogy már felnőttem…

– A te helyzeted azért teljesen más volt, Harry – vetette közbe Hermione. – Addigra te már sokkal érettebb voltál, mint a társaid többsége.

– Talán, talán nem. De akkor sem voltam még felnőtt. Igaz, hogy ezt belássam élnem kellett vagy negyvenöt évet.

Hermione szomorkásan mosolyodott el.

– Seren is érettebb, mint a kortársai…

– Egy kicsit.

– Nálam például sokkal – kottyantotta közbe Barrys.

Megjegyzése egy árnyalattal vidámabb mosolyt csalt mindkettejük ajkára.

– Az nem jelent túl sokat, fiam – mondta Harry és beleborzolt Barrys kócos üstökébe.

– Apa! – kiáltott a már majdnem tizenkilenc éves fiú felháborodottan.

– Te mindig is mélyen az átlag alatt voltál, ami az érettséget illeti.

– A jegyeidről nem is szólva – jegyezte meg Hermione kissé kioktatóan. Barrys felnyögött.

– Ne gyere már megint ezzel! Négy RAVASZom van, ami tökéletesen elég arra, hogy ellássam a munkámat, amit szeretek. Nem tehetek róla, hogy a te idődben te voltál az iskola sztárja…

Dolgozószobája ajtajának halk kattanása végül félbeszakította fia és felesége szokásos zsörtölődését. Lassan ballagott az íróasztala mögötti kényelmes fotel felé; lábába, csípőjébe minden lépéssel bele-belehasított a régi fájdalom, amely csak élesebb lett, ahogy múltak az évek. Két hét múlva betölti a negyvenötöt.

Egy kikívánkozó nyögést visszafojtva lezökkent a székre, s szemei önkéntelenül is a négy évvel ezelőtti családi fotóra tévedtek: nem sokkal azután készült, hogy Barrys RBF-jeit kézhez kapták. Fred kapta le őket Fortescue-nál ülve, ahogy mindannyian a Seren által megkomponált fagylaltkölteményeket fogyasztották.

Seren rajongott a fagylaltért. Igazából minden édességért, de a fagylalt valami különleges helyet foglalt el közöttük.

Nagyobbik fia, Barrys, akkor tizenöt évesen szinte megszólalásig anyjára hasonlított, vagy inkább anyai nagyapjára, csak kócos fekete tincsei árulkodtak a Potter-származásról. Seren inkább rá hasonlított: nem annyira az arca, mint inkább gesztusai miatt. Kisebbik fia, ezt Harry jól tudta, rajongott érte, s akaratlanul is őt utánozta beszédében, hanglejtésében, mozgásában.

A két fiú gyakran összehajolt, miközben szüleik valakinek, aki nem volt látható a képen, integettek.

Harry jól emlékezett arra a napra. Neville-ékkel beszéltek meg egy találkozót a fagylaltozóban, de ők valamiért késtek, Lee Jordanék azonban éppen Fredhez és George-hoz tartottak, s nem sokkal az integetés után oda is ültek melléjük, s az ikrek is (akik közül George egyre inkább saját apjához hasonlított és kezdetben kis pocakja minden gyereke születésével egyre nagyobbra nőtt, míg Fred sovány maradt, már-már betegesen az) ebédszünetet rendeltek el maguknak.

A fagylaltozás Neville-ék megérkezése után egy Weasley családi találkozóra hasonlított: hiába viselte a négy gyerek a Longbottom nevet, mind Neville feleségére, a valamikori Ginny Weasleyre ütött: lángolt az üstökük. Megérkezésük után azonnal a két Potter fiúhoz csatlakoztak Lee két lányával együtt, s a fiatalság hamarosan elhúzódott Freddel, aki trükkös cukorkákkal etette őket szüleik nem kis bosszúságára.

Seren aznap rengeteget nevetett, sőt, Denisszel, Neville és Ginny legkisebb fiával összefogva valahogy elérte, hogy Fred is lenyeljen valamit, amitől a magas, vékony férfi majd’ félórára farkat, kis szarvakat és patákat növesztett a gyerekek és a járókelők nagy derültségére.

Fred volt az egyetlen családtalan Weasley, aki viszont összes unokaöccsének és -húgának kedvenc nagybácsija volt, akinél mindig hamar állt a nevetés, és imádta a gyerekeket, a gyakran komolykodó Serent pedig majdnem sajátjaként szerette. Harrynek volt az a gyanúja, hogy Seren az iskola elvégzése után Fredék vállalkozásába akar beszállni, s bár hangosan sosem mondta ki (Hermione rosszalló pillantását elkerülendő), de igazából nem bánta. Legalább lesz valaki a Potter családból, aki nem csak az anyagi egyharmadot vállalja, hanem a fejlesztésekért is tesz valamit.

Furcsa volt, hogy Seren éppen Denisszel barátkozott. Denis semmiben sem hasonlított rá: nagyhangú volt, rámenős, sokszor majdnem az erőszakosságig az. Egy évfolyamban voltak Serennel, s bár a Süveg más házakba osztotta be őket (Seren hollóhátas lett, míg Denis szinte természetes módon foglalta el az őt megillető helyet a Griffendélben), barátságuk eddig, a 6. évfolyamig kitartott. Denis leginkább Ronra emlékeztette Harryt, s ez mindig tompa fájdalmat keltett a mellkasában, hiába is történt az az eset több, mint húsz évvel ezelőtt…

S olyan sok, még ehhez hasonlóan szép napot tudott volna felidézni, amelyet együtt töltöttek ők négyen, ők, a Potter család: Harry, Hermione, Barrys és Seren. Hiszen Hermionével minden szabad idejüket fiaikkal töltötték: keresztülhurcolták őket a fél világon sátorral, félnomád körülményektől egészen a luxushotelekig, s bár Harry sokszor gyanította, hogy Hermione valahogy az ő gyerekkorát is kompenzálni próbálja színpompás utazásaikkal, ez mégsem vette el kedvét. A kölykök is imádták, olyannyira, hogy mindkettejük meglepetésére és annak ellenére, hogy Barrys már végzett a Roxfortban, és szabad idejét leginkább lányok hajtásával töltötte, még tavaly is közösen, négyesben mentek nyaralni Ausztráliába.

Olyan szép volt, olyan jó volt eddig – s Harry minden rossz várakozása ellenére a szép évek tizenhét évig tartottak, nem is rossz idő –, de most mintha mindennek vége lett volna, és ez fájt. Rettegett ettől a pillanattól, csakúgy, mint Hermione, egészen azóta a tizenhét évvel ezelőtti nap óta, amikor a néhány napos Seren hozzájuk került. S bár felesége mindent elolvasott, ami a témában valaha csak megjelent, sőt szakemberekkel is konzultált, és próbálta készíteni mindkettejüket erre a napra, amikor a gyerek szembesül a valósággal, a felkészítés szemmel láthatólag mégsem sikerült úgy, ahogy kellett volna.

Adoptált fiuk, akit Harry (és tudta, Hermione is így van vele) semmivel sem szeretett kevésbé, mint saját vérét, Barryst, valami módon megtudta, hogy Harryék nem édesszülei, és minden várakozásukkal ellentétben nem nyugodtan vette a hírt, hanem ingerülten és sértődötten, mint akit becsaptak, s néhány perccel ezelőtti beszélgetésük alkalmával egyiküket sem hagyta szóhoz jutni: miután néhány hete hazajött a Roxfortból, hetekig sötét arccal járt-kelt, majd végül ma összepakolt, szembesítette őket, mint valami gonosztevőket, a tényekkel, végül pedig rájuk csapta az ajtót.

Ha akkor, tizenhét évvel ezelőtt valaki azt mondta volna neki, hogy ez jobban fog fájni, mint a Cruciatus, az arcába nevet. De ma nem tizenhét évvel ezelőtt volt, hanem éppen hogy tizenhét évvel az után.

Tizenhét év!

A valaha oly kelletlenül befogadott gyerek a majdnem két évtized alatt belenőtt az életébe, a szívébe, s még nem volt fél éves sem, amikor Harry már gondolkodás nélkül nekiment volna bárkinek, aki bántani meri. Feleségének ehhez valamivel kevesebb idő kellett: az állandóan betegeskedő kisfiút szinte napok alatt a szívébe zárta.

Harry közelebb emelte szeméhez a fényképet, hogy Serent még közelebbről megnézze. A fiú, mintha csak tudná, elfordult bátyjától és egyenesen Harryre mosolygott azzal a lefegyverző nyíltsággal, ahogy csak ő tudott mosolyogni, és Harrynek akaratlanul is eszébe jutott egy másik emlék, öt vagy hat éve, amikor Seren hazajött a nyárra az első roxforti évről…

– Apa – nézett fel Seren valamelyik nyári kötelező olvasmányából (mágiatörténet – Harryt arra a gondolatra, hogy immár róla is ugyanazzal az egykedvű monotóniával darál Binns, mint a troll háborúkról, kirázta a hideg). – Honnan volt bátorságod legyőzni Voldemortot? Az iskolában legtöbben még a nevét sem merik kimondani, te pedig…

Harry akkor éppen valami személyi anyaggal volt elfoglalva – mint az aurorok minisztériumi koordinátorának elég sok papírmunka nyomta a vállát, s egy pillanatra nem is értette, mit kérdez Seren.

Felnézett, s egy kis idejébe került, hogy eljusson az agyáig a kérdés.

– Nem voltam bátor – mondta végül. – Talán ha valaha is belegondoltam volna, kivel állok szemben, képtelen lettem volna megtenni. De inkább… velem mindig csak úgy történtek a dolgok. Sosem volt időm igazán belegondolni. És persze sosem voltam egyedül.

– De akkor is… Ott a végén… egyedül voltál.

– Nem, akkor sem voltam teljesen egyedül. Sokan gondoltak velem akkor is, és tudtam, hogy Dumbledore áldozata sem volt hiábavaló, sem anyád szeretete, vagy akár Ron bácsié, akit te már nem ismertél…

– Ginny néni bátyja, tudom. Meg hát meséltél már róla – bólintott Seren.

– Szóval tudtam, hogy ők is velem harcolnak, még ha nem is közvetlenül mellettem. És ez adott erőt.

– És végül hogyan… hogyan ölted meg?

A dolgozószoba hirtelen nagyon csöndes lett. Harry megvakarta a fejét.

– Hát… Nehéz erről beszélni, Seren. Igazából majdnem ő ölt meg engem. Megpróbált… hmmm, hogy is mondjam? Megpróbált átvinni a sötétségbe, mert tudta, hogy az tönkretenne. Ez egyfajta Legilimencia volt, tudod: kettőnk elméje összekapcsolódott, aztán végül rátámadtam azzal az erővel, amit Voldemort sosem birtokolt: hogy nem vágytam hatalomra, nem gyűlöletből akartam a győzelmet, hanem azért, hogy akiket szeretek, szabadon éljenek.

– Értem – mondta Seren, és fekete szeme szokatlanul csillogott. Harry nem akart belelesni a gondolataiba, ezért gondosan ügyelt arra, nehogy véletlenül Legilimenciát alkalmazzon. Elmosolyodott.

– Például az is, hogy ezt meg tudtam tenni, nem volt egészen a magam érdeme. Egyik régi tanárom tanított meg az Artimenciára, az Elme Művészetére.

– Kicsoda? – kérdezte hirtelen izgalommal Seren.

– Nem ismered. Már jóideje nincs a Roxfortban. Perselus Pitonnak hívták.

– És mit tanított? Sötét Varázslatok Kivédését?

Harry akaratlanul is elnevette magát. Aztán komolyságot parancsolt arcára.

– Nem. Bár szerette volna, de Dumbledore nem akarta, hogy egy év után el kelljen hagynia az iskolát. Tudod, akkoriban átok volt azon az álláson, és egy tanár sem bírt ki többet egy tanévnél.

– És mi történt végül vele? Meghalt a háborúban?

– Nem. Még utána elég sokáig ott tanított, csaknem addig, amikor megszülettél. Ő volt akkoriban, és már előtte is a bájitaltan tanár. Aztán egyik alkalommal egy nagyon súlyos balesete történt: felrobbant egy főzet, és valahogy úgy találta el, hogy nem sokkal később meghalt.

Seren arcán megdöbbenés tükröződött.

– Meghalt?

– A bájitaltan veszélyes dolog.

– Tudom. Zabini tanár úr is mindig ezt mondja.

Harry elfintorodott.

– Ő most a Mardekár házvezető tanára, ugye?

– Igen. Az a… Piton is az volt?

– Az – mondta Harry hidegebben, mint szerette volna.

– Te nem nagyon kedvelted őt – állapította meg Seren azonnal.

– Az érzés kölcsönös volt. De – kis kézmozdulattal megállította Seren közbeszólását – végül azért sikerült valamennyire túlemelkednünk ezen, és sokat köszönhetek neki abban, hogy túléltem a háborút. Ha ő nem segített volna, bármennyire is kelletlenül tette, most nem lennék itt, és te sem, és senki sem, csak Voldemort és az ő csatlósai… – Megrázkódott. Voldemort olyan szakasza volt életének, amelyen soha igazán nem tudott túllépni.

Igazából igyekezett távol tartani magától a témát, mert minden említésekor súlyos feketeség kavarodott fel valahol lelkének alján, s még öregebbnek érezte magát, még szomorúbbnak.

Pedig nem volt oka rá. Akkor még nem. De most…

Inkább hagyta, hogy gondolatai visszatérjenek arra a régi beszélgetésre.

Seren nagyot sóhajtott.

– Szeretnék én is olyan lenni, mint te. De ha én nem szeretek valakit, akkor képtelen vagyok vele együtt dolgozni. Mint például Lenny Wooddal bűbájtanon.

Hát igen. Lenny Wood egyik fő téma lett a családban, amióta Seren a Roxfortba járt: egy olyan griffendéles évfolyamtársa volt, aki állandóan piszkálta Serent. Felesége is és Harry is már rengetegszer megpróbálták elmondani a fiúnak, hogy ne is figyeljen Lennyre, mert az csak irigykedik, de Serent, aki végtelenül kedves és csendes gyerek volt, rettenetesen bántották a gonosz szavak.

Pedig Barrys kétszer is végig kellett, hogy takarítsa az immár rettenetesen öreg Friccsel a trófeatermet, mivel öccse érdekében egyszer megátkozta Woodot, egyszer pedig összeverekedett vele. Lenny azóta békén hagyta Serent, de kiérdemelte utálatát.

– Ha az életed múlna rajta, te is képes lennél rá – felelte akkor még Harry: ez egy jó évvel Barrys hősies védelmi akciói előtt történt.

– Nem. Én soha. Én nem vagyok olyan, mint te, vagy Barrys. Képtelen lennék gonosz varázslókkal szembeszállni, és saját ellenségeimmel összefogni. – Elfintorodott. – Nem csoda, hogy a süveg nem akart a Griffendélbe tenni…

Harry látta az arcán, hogy valami még eszébe jutott, amit végül nem mondott ki, ezért kicsit közelebb hajolt, s hangját nagyon komolyra fordítva mondta:

– Seren, nyugodtan elmondhatod, ha a süveg a Mardekárba akart beosztani. Az nem jelent semmit.

– Semmit?! – kiáltott fel a fiú keserűen. – Minden sötét varázsló onnét származik. S most is elég csak a mardekárosokra nézni, látszik rajtuk, hogy milyenek… – kezdte volna, de Harry félbeszakította.

– Hányszor hallottad tőlünk, akár anyádtól, akár tőlem azt, hogy a Mardekár gonoszabb ház a többinél? – kérdezte szigorúan.

Seren elvörösödött és lehajtotta a fejét.

– Egyszer sem. De Denis azt mondta…

– Hogy Denis mit mondott, az most nem fontos. Seren, a Mardekár ház semmivel sem rosszabb a Roxfort többi házánál. Onnan is jöttek jó és gonosz varázslók, buták és okosak, bátrak és gyávák. Az a tanár is, akiről meséltem neked, az egyik legbátrabb ember volt, akivel valaha találkoztam. Dumbledore oldalán harcolt. S Voldemortnak minden házból voltak támogatói.

– De hát nálunk mindenki… Az egész baráti köröd griffendéles… – Seren bizonytalanul nézett fel. – Ha a mardekárosok annyira rendben vannak, miért nem barátkozol velük is?

– Mert a griffendélesekkel laktam együtt éveken keresztül. Ezek nagyon régi barátságok. És egyébként is van néhány másmilyen barátom is. Luna néni, vagy Terry bácsi, akik hollohátasok voltak, mint te, vagy Ernie bácsi, aki hugrabugos…

– De mardekáros nincs!

Harry nagyot sóhajtott.

– Seren. A süveg engem is a Mardekárba akart tenni először. Csak azért lettem griffendéles, mert könyörögtem neki, hogy ne tegyen oda.

A fiú reakciója váratlan volt. Felugrott, és a nagy asztalt megkerülve, mely mögött Harry ült, apja nyakába ugrott. Harry kicsit ijedten ölelte magához a remegő gyereket.

– Mi baj?

– Én meg… azt hittem, hogy Lennynek tényleg igaza van… hogy nem is vagyok igazi Potter… hogy csak szégyent hozok rátok… hogy nem vagyok a fiad… – hüppögte a nyakába Seren, miközben úgy szorította, hogy Harry alig kapott levegőt.

– Ha a süveg végül a Mardekárba tett volna, akkor sem lennél kevésbé a fiam. Nem számítana.

– Nem? – kérdezte Seren, de nem engedte el a nyakát.

– Nem.

– De azért örülsz, hogy nem mardekáros vagyok, nem?

– Nem. Inkább büszke vagyok, hogy az eszedben anyádra ütöttél. A süveg őt eredetileg a Hollóhátba akarta tenni.

– Akkor hát tényleg nem vagyok valami… félresikerült varázsló?

– Bolond gyerek – mondta Harry válasz helyett, és egy pillanatra megerősítette szorítását. – Ugyan, bolond gyerek…

Nem vette észre, mikor kezdett el némán és könnyek nélkül sírni, de Hermione, mint mindig, egyszer csak ott volt mellette, mint akkor, majdnem harminc évvel ezelőtt, amikor a Csillagászati torony tetején ülve – akkor úgy hitte – élete utolsó italát fogyasztja. A teljes üveg whiskyt az ünnepségen emelte el a tanári asztalról, és kihasználva, hogy Dumbledore éppen nem volt a nagyteremben, hóna alá vágta, ahogy már azt előzőleg elhatározta, s egyenest a toronyba sietett.

Már nem sok volt az italból, s ő maga alig volt magánál. De életében először végre bátornak érezte magát: ő, a nagy hős, a Sötét Úr legyőzője, akit mindenki olyan bátornak hitt, pedig sosem volt igazából az. De akkor, ott az italtól végre nem csak mások mondták rá, hanem maga is érezte a bátorságot.

A bátorságot, hogy megtegye azt a lépést, amellyel végre pontot tesz az egész ügy végére, tizennyolc átkínlódott év végére, a gyűlölt élet végére, s Voldemort utolsó emlékét végre odateszi, ahol annak lennie kell, s ahol a sötét mágus immár maga is bolyongott: a leplen túli árnyak közé, ahol végre ő is találkozni fog mindenkivel, aki valaha szerette: szüleivel, Siriusszal, Lupinnal és Ronnal.

Hermione – aki természetesen akkor még nem volt a felesége – kivette a kezéből az italt, lekevert neki két nagy nyaklevest, majd tartotta, amíg csak úgy nem érezte, hogy nem maradt több könnye. S nem hagyta, hogy ugorjon, akkor sem, és azóta sem.

Pedig eleinte semmi romantikus nem volt kettejük kapcsolatában, csak barátság volt, erős és szilárd, amely mindkettejüket megmentette. Majdnem nyolc év telt el innen a felismerésig, nyolc év, mire mindketten meggyógyultak annyira, hogy az igent már valóban a másikra mondták ki, s nem felejtést, pótszert kerestek egymásban.

A varázsvilág némi irigységgel tekintett mindig is tökéletesnek tartott házasságukra.

Igen, Harry már csaknem hozzászokott, hogy jól állnak körülötte a dolgok. Az elmúlt húsz év ebbe a tévképzetbe ringatta.

De most világa mintha megingott volna.

– Tudtam, tudtam, hogy nem szabadott volna. Mondtam neked, hogy ez lesz a vége. – A rekedt szavak még saját fülét is bántották.

– Ugyan. Te is tudod, milyen Seren. Adj neki időt. Szeret minket, szeret téged. Vissza fog jönni.

– És ha nem? – nézett fel Harry.

– Én akkor is itt leszek melletted.

Harry bólintott, s Hermione szeretett arcát nézte: a hosszú, az idővel egyre sötétebb, hullámos hajat és a meleg, csokoládébarna szempárt, és tudta, hogy amíg ő mellette van, addig szembe képes nézni a mindig fenyegető sötétséggel, mely szüntelen kész volt lelkét elborítani. De a szeretet mellett ott volt a féltés és a félelem is: ha egyszer elvétetik tőle…

Nem, ebbe jobb volt bele sem gondolni.

Következő fejezet