16. fejezet – Végre hazatalálok

Hosszú percekig tartott, míg Perselus megnyugodott.

– Harry...

– Üljünk le a kanapéra – sóhajtott végül Harry. – Egy kicsit kényelmetlen itt a földön... És még mindig nem érzem igazán jól magam...

– De hát hogyan tudtad túlélni...? Pettigrew a Halálos Átkot küldte rád...

– Dumbledore szerint azért sikerült, mert az életével tartozott nekem... Nem tudott megölni. Persze ezt ő nem tudta. Az igazgató úr úgy hiszi, hogy igazán meg akart ölni, de valami mégsem engedte, hogy teljes erővel küldje rám az átkot, és csak elájultam tőle.

– Azt hittem, meghaltál.

– Igen, tudom... Kértem Dumbledore-t, hogy árulja el neked, hogy élek, de nem volt hajlandó beleegyezni, és magamra hagyott. Nem is tudtam utána menni, olyan gyenge voltam, és neki sok dolga volt. Csak jött, ellátta a sebeimet, aztán már ment is. Nem volt időm beszélni vele, úgyhogy jobb, ha most megvárjuk – mondta Harry. – Nem tudom a válaszokat a kérdéseidre, és ő azt mondta, egy órán belül itt lesz.

Piton bólintott, megragadta a szék karját, és nagy nehezen felállt. Szédült, mégis Harryért nyúlt, és őt is felsegítette. Elbotorkáltak a kanapéig, és Piton szinte rázuhant. Üresnek érezte magát.

– Nem tudom elhinni, hogy Albus ezt tette velem... – mondta, elbámulva a kandalló felé. – Nem tudom elhinni...

Harry leült mellé.

– Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka... És talán nem is gondolta, hogy ennyire megvisel, mivel soha nem kedveltél azelőtt...

– Talán igazad van... De mégis... – Piton képtelen volt összeszedni magát.

Harry aggódva nézte az arcát. Óriási megrázkódtatás lehetett a számára. A tény, hogy Piton sírt, csak még inkább elmélyítette a gyanúját. Igen, látta már őt könnyezni, kétszer is az elmúlt két hét alatt: egyszer, mikor a Quietus halálával kapcsolatos rémálmok kínozták, és aztán mikor Avery először kínozta meg Harryt. Igen Perselus könnyezett akkor is. De nem sírt igazán.

Piton – amint sír.

Az idő képes teljesen fejükre állítani a dolgokat. Két hónapja még igazán utálta a jeges, harapós professzort. És most – az ő fájdalmát a sajátjaként érezte át. És Piton sírt, olyat tett, amit – ebben Harry biztos volt –, évek, évtizedek óta egyszer sem...

– Egyébként elég hideg van itt – borzongott meg hirtelen Harry. – UTÁLOM a pincéket...

Piton egy pillanat alatt magához tért. Előhúzta az övéből Quietus pálcáját, egy legyintéssel lángra lobbantotta a fahasábokat a kandallóban, a következővel magához hívott egy takarót, és a harmadik legyintésre gőzölgő teáscsészék jelentek meg mellettük az asztalon. A takarót szorosan Harry köré tekerte, és kezébe nyomott egy csésze forró teát.

– Sajnálom, egy kicsit... megzavarodtam – Halványan elmosolyodott. – Így már jobb?

– Határozottan – mosolygott rá vissza Harry. – És semmi baj. Én is ugyanilyen szétszórt lennék ebben a helyzetben.

– De te gyerek vagy, nekem meg felnőttnek kellene lennem – a férfi zavartan becsukta a szemét. – Nem akartalak idegesíteni az érzéseimmel...

– Perselus, az elmúlt napok egyszerűen túl nehezek voltak. Ezért nem kell zavarban lenned.

Piton bólintott, és Harry elképedt a szigorú professzor engedelmes viselkedésétől.

– És izé... hogy vagy? A sebek... – sóhajtotta végül Piton. Most Harryn volt a sor, hogy zavarba jöjjön.

– Némelyik még mindig fáj... Leginkább azok a mélyebbek a... lábamon és a combomon. – Nagyot nyelt.

– Azok a vágások csontig hatoltak, Harry. Még egy darabig fájni is fognak...

– Az igazgató ugyanezt mondta, mikor begyógyította őket.

– És Fawkes...?

– Nincs itt. Nem tudom, hol van, de nem láttam. Egyébként is, a sebeim már félig begyógyultak, mikor ideértem, és nem vagyok benne biztos, hogy ő ilyen zúzódásokat is gyógyít.

– Értem... De azt hiszem, azokkal a borotvavágásokkal még sok bajod lesz.

– Micsoda? – Harry rémültnek látszott. – Mit értesz a „sok bajon”?

– Hát... Remélem, nincs igazam, de bizonyos helyzetekben fájdalmat okozhatnak... komoly fájdalmat. Olyan helyzetekben, mint az volt.

Harry megint megborzongott, és hirtelen hányingert érzett. Erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen öklendezni.

Mikor Piton észrevette, milyen hatással vannak a fiúra a szavai, elsápadt, és gyorsan hozzátette. – De könnyen lehet, hogy tévedek. Nincs semmi konkrét tapasztalatom ilyen sebesülésekkel.

– És mi van a maga sebeivel? – kérdezte Harry.

– Határozottan jobban vannak. Poppynak eltartott egy darabig, míg rendbe hozta a kezemet...

Harry bólintott. Pár percig csendben ültek.

– Örülök, hogy sikerült túlélnünk azt az egészet – szólalt meg Harry. – Soha nem hittem volna. Teljesen bizonyos voltam benne, hogy meg fogunk halni... De most... Nem is tudom elmondani, mit érzek... mintha kaptam volna egy másik esélyt az életre, hogy mindent újrakezdhessek.

– Neked nincs szükséged második esélyre. Nekem van. És meg is kaptam.

– Ó, már megint ez a jól ismert szónoklat arról, ki mit érdemel meg? – Harry oldalba bökte Pitont, és elvigyorodott. Piton visszavigyorgott.

– Jól van, jól van, nem folytatom...

– Hála istennek. Igazán unalmasak azok a hosszú önostorozó beszédek...

– Potter!

– Piton!

– Micsoda?

– Nem vagyok Potter, már nem emlékszik, nagybácsikám? És ha jól emlékszem, Harry Pottert néhány órája eltemették...

Pitonnak a temetés említésére elsötétült az arca, és az elméjét elöntötték az előző napok eseményei. Észre sem vette, hogy már megint remegni kezdett, csak amikor Harry mozdulatai kizökkentették a kábulatból. A fiú letette az üres csészét az asztalra, a takarót mindkettőjük köré tekerte, mint ahogy a cellában is tették, és köré fonta a karját.

– Túléltük, Perselus. Vége. Élek. Te is élsz – addig ismételgette ezeket a mondatokat, míg Piton remegése alábbhagyott, és a férfi kezdett megnyugodni.

– Azt hiszem, egyszerűen... túl sok volt nekem – motyogta végül a professzor. Harryre emelte a szemét. – Tényleg azt hittem, hogy meghaltál, Harry. El se tudod képzelni, mit éreztem... Én... láttalak meghalni. És az... szörnyű volt. Én is meg akartam halni... Az én hibám volt...

– Egyáltalán nem a te hibád volt. Egyáltalán nem.

– Hátrahagytalak.

– De túléltem. A te segítségeddel. Te hoztál vissza a Roxfortba.

– Annyira Quietus halálára emlékeztetett az egész... – suttogta Piton.

– De én élek.

– De meghalhattál volna.

– De nem haltam meg – mondta Harry éles hangon. – Kérlek. Nem tudnád ezt abbahagyni? Megmentetted az életemet. Nélküled már első este megöltek volna, vagy később a kínzások alatt. Nélküled feladtam volna a méltóságomat, és még ha valahogy túl is éltem volna a kínzásokat, még mindig otthontalan lennék... – az utolsó szavakat már nagyon halkan mondta. És valami más is érződött a hangján. Remény? Félelem?

Piton kiszabadította az egyik karját Harry öleléséből, és a fiú válla köré fonta.

– Nem bántam meg, amit ígértem neked, Harry... – kezdte, de hirtelen hangos kopogás szakította félbe. – Biztos az igazgató. Jöjjön be – vicsorogta az ajtó felé.

Ha pillantással ölni lehetett volna, az igazgató holtan esett volna össze a küszöbön. Piton arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, és Harrynek úgy tűnt, még soha nem látta ilyen dühösnek, különösen nem Dumbledore-ra. De meg tudta érteni. Az elmúlt két nap még Harry számára is nehéz volt, és bár tudta, hogy mindketten túlélték a szörnyű kalandot, hiányzott neki Perselus társasága. Egyedül kellett maradnia az igazgató sötét szobájában egész éjjel, míg az elmúlt napok képei és emlékei üldözték, megrémült minden árnyéktól és hirtelen hangtól, még aludni sem tudott igazán. A szoba kényelmes volt, s bár az igazgató igazán értett a gyógyításhoz, de nem volt ideje Harryvel maradni, és hiányzott neki egy felnőtt társasága, aki átsegíthette volna ezen a helyzeten... És ha emellett még azzal a ténnyel is szembe kellett volna néznie, hogy Perselus meghalt, biztos, hogy megőrült volna. Harry megborzongott, és egy pillanatra szorosabbra vonta az ölelését, mielőtt elengedte a férfit.

Dumbledore úgy tűnt, kerüli a professzor gyilkos pillantását. Kényelmesen elhelyezkedett a kanapéval szembeni széken, majd az előtte közös takaró alatt ülő párosra nézett, látta, ahogy Piton karjával még mindig átkarolva tartja Harry vállát, és elmosolyodott.

Harry valahogy megnyugodott az igazgató mosolyától, Piton viszont éppen ellenkezőleg, még dühösebbé vált.

– Remélem élvezte! – csattant fel, és megpróbálta karba fonni a kezét maga előtt, de Harry vállában megakadt, úgyhogy csak bámult az igazgatóra a leggyilkosabb halálfalói nézésével.

Dumbledore nem ijedt meg a jelenettől. De a mosolya lehervadt.

– Nem élveztem, Perselus. Egyetlen pillanatra sem. De szükséges volt. Sajnálom. – Az arca halálosan komollyá vált.

– Nem az elmúlt néhány napra gondolok, Albus – Piton hangja hideg volt és éles. – És mi van az elmúlt néhány évvel? Az elmúlt tizenöt évvel? Jó vicc volt, ugye?

Harry egy pillanatra biztos volt benne, hogy Dumbledore is dühbe gurul, de az öreg valahogy mégis nyugodt maradt, és csak... szomorúnak látszott.

– Azt hiszem, tartozik nekünk egy magyarázattal – folytatta a professzor. – Nem a tényekről. Azokat valahogy sikerült kitalálnunk. Inkább az érdekelne, miért tartotta mindezt titokban.

Az egész beszélgetés kezdett annyira kényelmetlenné válni, hogy Harry legszívesebben valahol máshol lett volna. Igen, ő is kíváncsi volt, de a beszélgetés hangvétele annyira jeges lett... a korábbi bájitaltan órákra emlékeztette, vagy az első napjukra a Rémálom Kúriában. Nem tetszett neki ez az érzés.

– Nem az én döntésem volt, Perselus – sóhajtott mélyet az igazgató. – Egyáltalán nem. Nem értettem egyet vele, de a helyzetem ebben az esetben leginkább a tiédre hasonlított...

– Éspedig? – a fagyosság nem tűnt el Piton hangjából.

– Kényszerítettek, hogy megesküdjek, hogy titokban tartom.

Piton arcán a megértés apró jele futott át.

– Lily? – kérdezte óvatosan.

Dumbledore csak bólintott.

– Igazán megkönnyebbültem, amikor ma elmondta, hogy sikerült megfejtenie ezt a rejtélyt – Harry megdöbbent az igazgató arcán tisztán látható haragtól. – Nem tudom, hogy mondtam volna el, ha nem jött volna rá magától, anélkül, hogy megszegjem az eskümet... De szerencsére megúsztam.

– Jól van, Albus, hallhatnánk akkor az egész történetet? – dőlt hátra Piton a kanapén. Harry fellélegzett, ahogy a feszültség csökkenni kezdett.

– Természetesen – bólintott Dumbledore. – Ahogy már mondta is, Perselus, joga van tudni... Lássuk csak... Az egész a testvére ötödik évében kezdődött. Ő és Lily mindig barátok voltak, de próbálták titokban tartani a barátságukat. Quietus félt attól, hogy mit szólna maga, és a szülei, és nem akarta veszélybe sodorni Lilyt. De ahogy közelebb kerültek egymáshoz, szükségük volt egy tervre, hogy találkozhassanak anélkül, hogy gyanút keltenének. Akkora James már Quietus egyik legjobb barátja volt, és bár Siriusnak és Peternek nem tetszett ez a barátság, mégis elfogadták, mert... akkoriban ők is mással voltak elfoglalva.... – az igazgató halványan elmosolyodott. – Black egy hollóhátas lánnyal járt, Peter pedig azon kínlódott, hogy minél több RAVASZ-t tudjon szerezni, mert a Minisztériumban szeretett volna dolgozni. Ez az év a maga utolsó éve volt, Perselus. Azt hiszem, semmit sem vett észre, tekintve, hogy megvolt a saját problémája.

Piton nem tűnt boldognak ettől a megjegyzéstől.

– Igen, akkoriban készültem arra, hogy csatlakozzam Voldemorthoz – mordult fel sötéten.

Az igazgató arca keserű kifejezést öltött.

– Én Anne Black-re gondoltam, Perselus.

– Akkoriban már nem sokat gondoltam rá. – Az önutálat tisztán érződött Piton hangján. Harry oldalba bökte.

– Hé, ne kezdd már megint... – morogta oda neki, és az igazgató halványan elmosolyodott. Harry egy pillanatra zavarba jött, de aztán visszamosolygott. – Folytatná a történetet, professzor, kérem?

– Szóval... James és Lily eljátszották, hogy egymással járnak, hogy Lily Potteréknél tölthesse a hétvégéket és a szüneteket, főleg miután James levizsgázott, és így Quietus és Lily ott találkozhattak, anélkül, hogy gyanút keltettek volna... – az igazgató hangja távolivá vált. – Ez borzasztóan nehéz lehetett James számára, mert ő is szerelmes volt a lányba. De azt hiszem, ezt soha nem mondta el neki – tette hozzá halkan.

– De mikor összeházasodtak, biztos elmondta neki... – Harry könyörögve nézett az öregre. Már a gondolata, hogy az apja... nem, nem az apja, vagyis igen, a férfi, aki bizonyos tekintetben mégis az apja volt, ahogy Perselus néhány napja kifejtette, vagyis James Potter úgy élt együtt az anyjával, hogy az érzéseit soha nem viszonozták... Érezte, hogy elszorul a torka.

– Nem tudom, mi történt a házasságuk ideje alatt, de nem hiszem, hogy... közel lettek volna egymáshoz, olyan értelemben, ahogy gondolod, Harry. James tisztelte az anyádat, és mindent megtett, hogy megnyugtassa Quietus halála után.

– Nagyon nehéz lehetett neki... – suttogta a fiú, még mindig az előző gondolat hatása alatt.

Piton bólintott.

– Soha nem hittem volna, hogy James ilyen... nemes lelkű volt – ismerte be.

– Mint ahogy az apja és az anyja is – Dumbledore arcáról eltűnt a mosoly. – Túlságosan is jók voltak... és teljesen önzetlenek, és mások védelmében haltak meg. Mindegyikük. De ez már egy másik történet. Ahogy már tudja is, mikor Quietus meghalt, Lily már tudta, hogy terhes a testvére fiával. És csak két nappal Quietus halála után történt, hogy maga megmentette az életét.

– Csak két nap lett volna? Nekem sokkal többnek tűnt... – motyogta Piton. – De végül is lehet, hogy igaza van. Mikor megmentettem, ő még nem is tudta... Én mondtam el neki... de a temetésen ott volt.

– Igen. A temetés után sok időt töltött Quietus sírjánál. Egy ilyen alkalommal találtam rá, és beszéltem vele. Tél volt, és félig átfagyott, mert órák hosszat ült ott, miután észrevette, hogy maga soha nem látogatja a sírt. Ettől nagyon megkönnyebbült, mert nem akart magával találkozni. Felvittem az irodámba, és ő elmondta nekem, hogy terhes a maga testvérétől. Teljesen kétségbe volt esve. Nem voltak összeházasodva, és a szeretője meghalt. Megrémült a gondolatra, hogy mindenki kineveti és megalázza, amiért házasságon kívül fog világra hozni egy gyereket... Azt hiszem, a fő oka, amiért úgy döntött, hogy megtartja a gyereket, téged, Harry, az volt, hogy nagyon szerette az apádat, és te maradtál az egyetlen, ami rá emlékeztette.

Először azóta, hogy megtudta az igazságot, Harry bizonytalan melegséget érzett. Ez olyan... jó volt és szomorú is egyszerre.

„Az apádat” – Dumbledore olyan magától értetődően és természetesen mondta ezt, hogy ez megmozdított benne valamit, valami olyan érzést, hogy tartozik valahova.

„Az apádat.” „Szerette az apádat.” – Quietust, nem Jamest. Harry szorosan lehunyta a szemét. Úgy érezte, a szoba forog körülötte.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény