15. fejezet (2)
2005.07.06. 20:55
Valami fojtogatta, mikor a kicsi és törékeny testet a koporsóba tették. Sírni akart, üvölteni a fájdalomtól, szerette volna visszakapni őt... Remegett a keze, a lába tántorgott alatta, ahogy ment Harry után, hogy elkísérje utolsó útjára... Látta, hogy a fiatal Weasley és a Granger lány mellette mennek, de nem érdekelte. Nem vette észre a Weasley család gyűlölködő pillantásait, Hermione hálás nézését, csak tette egyik lábát a másik elé, érezve maga mellett Dumbledore csendes, támogatást nyújtó alakját.
Köd.
Fájdalom.
FÁJDALOM! Izzó fehér, mintha felforrósított vasrudat böktek volna a mellkasába. Minden fájt, jobban, mint ahogy a fizikai fájdalom képes, jobban, mint a tízszeres Cruciatus, jobban, mint bármi, amit eddig érzett.
De csak ment tovább... Mintha halott lenne... Nem volt már halálra ítélve, de éppen úgy érezte magát. Az élete nem több mint lassú kínlódás, amíg csak véget nem ér. Életre ítélték. Milyen... undorító.
Újra meg újra megrázta a fejét.
És a sír... Potterék sírja: ugyanaz a hely, ahol az öreg Potterékat eltemették, és később Jamest és Lilyt, aki valójában Quietus szeretője volt... És most Harry PITONT is melléjük temetik el... De Potterék megérdemlik.
A fenébe is, megérdemlik!
De... Quietus is megérdemelné... Megérdemelné, hogy a fiát őmellé temessék el.
De Piton nem volt képes kinyitni a száját, hogy tiltakozzon.
Nem. Harry James Potter fiának tartotta magát, csak néhány órával a halála előtt tudta meg az igazságot Quietusról és Lily Evansről... Igen, Potterék sírja lesz a legmegfelelőbb hely számára.
Egyszerre érezte magát bűnösnek és elárultnak. Kinek a hibája ez az egész?
Aztán az egész műsor... Dumbledore halotti beszéde, a miniszter hosszú és unalmas szónoklata... Aztán a koporsót leengedték a gödörbe, és az első rögök kopogni kezdtek a tetején... Kénytelen volt az igazgatónak támaszkodni, nem akart az egész varázslóvilág szeme láttára összeesni. De bármilyen titokban is tette, látta, hogy Black észrevette.
A nyamvadt animágus a sír másik felén állt (százfűléfőzettel elváltoztatva), Fletcherre támaszkodva, és semmivel sem nézett ki jobban nála.
A Granger lány rázkódott az elviselhetetlen fájdalomtól, a Weasley kölyök viszont úgy látszott, még mindig dermedt a korábbi sokktól. Piton remélte, hogy nem ájul el megint.
Piton egész idő alatt egyetlen hangot se hallott, teljesen süket volt mindenre, de a koporsóra hulló rögök éles hangja a fülébe hasított, és még több fájdalmat okozott, ha ez ugyan egyáltalán lehetséges...
Mikor a föld végre befedte a koporsót, és a vendégek kezdtek elszállingózni, Piton otthagyta az igazgatót.
Mindenkit otthagyott. A vágy, hogy meglátogassa testvére elhagyatott sírját minden más gondolatot elnyomott. Úgyhogy csak ment.
A sír annyira egyedül állt ott... Annyira elhagyatott volt.. Piton elszégyellte magát. Csak ritkán látogatta, évente egyszer, minden december másodikán, hogy emlékezzen, hogy megerősítse az elhatározását, hogy harcolni fog a Sötét Oldal ellen... Szüksége volt rá, szüksége volt erre a megerősítésre magányos életében. Ez adott neki erőt, hogy talpon maradjon, bárhogyan is gyűlölte az életet.
A földre zuhant, és hálás volt, hogy senki se látja.
Csak feküdt ott hason, végtelen órákig, karjával takarva az arcát, küszködve, hogy sírhasson végre, hogy megkönnyebbülhessen, de nem tudott sírni...
MIÉRT?
– Quietus, Quietus, bocsáss meg nekem, hibáztam... Az én hibám, hogy meghalt a fiad. Jobban vigyázhattam volna rá. Jobban oda kellett volna figyelnem. Jobban kellett volna őt szeretnem. Cserbenhagytam...
Újra és újra.
És nem érezte a szokásos megkönnyebbülést és megerősítést. Mintha Quietus úgy döntött volna, hogy most már valóban, örökre elhagyja. Csak a fiára várt eddig? Ujjaival a homokba markolt, a földet, a köveket kaparva az elviselhetetlen fájdalomtól. EZ FÁJT!
Quietus elhagyta. Most már egyedül maradt, sokkal inkább, mint ezelőtt. Hogyan folytathatná ezután az életét? Hogyan viselhetné továbbra is szokásos álarcát (vajon valóban csak álarc volt az?) a közömbösségnek, gyűlöletnek? Nem tudott gyűlölni többé... Nem gyűlölte Voldemortot, nem gyűlölte Pettigrew-t, nem gyűlölte Dumbledore-t se, soha többé.
– Ideje visszatérnie az iskolába, Perselus... – hallotta Dumbledore csendes hangját az este sötétjéből. – Késő van. Mindenki elment már.
Az igazgató talpra segítette.
– Még Quietus is elhagyott, Albus – motyogta rekedten. – Még ő is úgy gondolja, hogy nem érdemlem meg a békét...
– Csitt, Perselus, nyugodjon meg...
– Nem tudok, Albus! – kiáltotta kétségbeesetten. – Egyszerűen nem megy! Egészen eddig, ahányszor meglátogattam Quietust, mindig... mindig kaptam tőle valami megerősítést, erőt, amire szükségem volt... és békét, gyenge és törékeny békét, de amit itt mégis megtalálhattam, de most...
– Túlságosan ki van merülve érzelmileg, Perselus. Meg fogja találni a békéjét, higgye el nekem...
– Hogyan hihetnék magának, Albus?
Megálltak. Az igazgató meglepett pillantást vetett a kollégájára.
– Miért gondolja, hogy nem vagyok méltó a bizalmára?
Piton már nyitotta a száját, hogy dühösen az öreg szemébe vágja a választ, de aztán rájött, hogy itt bárki kihallgathatja őket, úgyhogy elfordult, és megvonta a vállát.
– Elmondom, amint sikerül négyszemközt beszélnünk.
Kellemetlen csend hullott rájuk.
– Szóval tudja – sóhajtott fel Dumbledore egy idő után.
Piton csak bólintott.
– Honnan?
– Albus – mosolyodott el gúnyosan. – Két hetünk volt rá, hogy beszélgessünk. És egyszerűen... rájöttünk.
– Vagyis.. akkor EZ az oka, hogy annyira törődött vele. – Az igazgató hirtelen elszomorodott.
– Nem, Albus – a professzor szinte átszúrta a tekintetével. – Ebben nagyon téved. Még ha Harry nem is lenne az, aki, akkor is törődtem volna vele. Mert ő... ő nagyon jó gyerek volt, Albus. Jószívű, kedves, törődött másokkal. Annyira boldog voltam, mikor mondta, hogy örül, hogy rokonságban állhat velem... – Megrázta a fejét. Számít ez még valamit?
Ahogy elérték az iskola kapuját, Dumbledore megállt, és Piton szemébe nézett.
– Sajnálom, Perselus – motyogta.
– Ezzel nem tudja megváltoztatni a múltat, Albus – válaszolta Piton keserűen, és elindult a pincék felé, magára hagyva az öreget.
Alighogy elérte az ismerős, és szerencsére Black-mentes nappalit, megint teljesen összetört. Térdre hullott egy szék mellett, fejét a karjára hajtva.
Ez hát a vég.
Ez mindennek a vége.
Most mit tegyen?
Hosszú percekig térdelt ott, mikor egyszer csak egy halk kopogás törte meg a csendet.
Nem válaszolt.
Az ajtó kitárult mögötte.
Csak az igazgató lehet olyan szemtelen, hogy így rátörjön.
– Hagyjon magamra, Albus. Kérem – motyogta bele a tenyerébe.
– Én nem az igazgató úr vagyok, Perselus – hallott egy ismerős, TÚLSÁGOSAN IS ISMERŐS hangot a háta mögül.
Megborzongott.
Csodálatos! Már alvás nélkül is rémálmai vannak!
Megrázta a fejét.
– Nem.
– Perselus...
– Nem.
– Tanár úr...
Ekkor már közvetlenül maga mellől hallotta a hangot. Lassan, óvatosan felemelte a fejét a székről.
Aztán pislantott egyet.
És még egyet.
A látomás nem akart eltűnni. Mellette ott állt... nem, ez nem lehet igaz! Ott állt Harry. Élve. Vagy csak élőnek látszott?
– Mi folyik itt, Potter? Úgy döntöttél, hogy csatlakozol Hisztis Myrtle, a Véres Báró és Hóborc társaságához? Vagy te csak engem fogsz kísérteni? – kérdezte szárazon.
– Élek, Perselus. Nem haltam meg – a fiú hangja nyugodt volt, de a szeme megtelt könnyel. – Könyörögtem Dumbledore-nak, hogy mondja el neked, de nem volt hajlandó...
– Ez nem lehet igaz... Láttam a testedet. Ott feküdtél a hullaházban a ravatalon. Beletettek egy koporsóba, és eltemettek, láttam, mindent láttam, VÉGIGNÉZTEM AZ EGÉSZET! – kiáltotta a férfi kétségbeesetten.
És akkor... Harry közelebb lépett, és letérdelt Perselus mellé.
– Élek...
Piton kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a térdeplő fiú arcát. Lassan. Óvatosan. Reménykedve.
Az ujjai szilárd anyagot éreztek.
A tenyere meleget érzett. És nedvességet: könnyeket.
Könnyek csurogtak le Harry arcán.
– Élek, tanár úr.
– Harry...
És EKKOR történt. Mintha egy fal omlott volna le körülötte: keserűségből, szomorúságból, kétségbeesésből és fájdalomból épült fal, hirtelen úgy érezte, hogy él... hogy újra él. Szorosan a fiú köré fonta a karját, magához szorította, és az elmúlt tizenöt évben először, sírni kezdett. Úgy sírt, ahogy csak a férfiak tudnak: a testét csendes zokogás rázta, a könnyei összenedvesítették a fiú haját és vállát, és csak sírt, sírt hosszú perceken keresztül...
És cserébe Harry is átölelte, nyugtatóan szorítva magához.
– Élek, Perselus. Életben vagyok.
Előző BNP főmenü Következő
Vélemény
|