Piton érezte, hogy a karja és a lába a székhez ragad, és próbált nem megborzongani. Hallotta, McGalagony meglepett felszisszenését a szemközti sarokból, ahol idáig állt, de gondolatban megvonta a vállát. Ha tudnák...

– Neve? – Ó, szóval kezdődik.

– Perselus Nobilus Piton. – a hangja hideg volt és tompa.

– Halálfaló?

Nem, Albus, ez nem jó kérdés. A teste megmerevedett és a hátgerince fájdalmasan meggörbült. Egyszerűen nem tudott erre válaszolni. Igen, valójában halálfaló volt, a sötét jegy kétségtelenül örökre bele volt égetve a bal karja bőrébe, de már nem szolgálta Voldemortot, úgyhogy többé már nem halálfaló.

– Hűséges halálfaló?

– Nem. Tizenhat éve elhagytam Voldemortot, és azóta magának kémkedtem. – ahogy a szérum kezdte teljesen átvenni felette a hatalmat, bárhogyan is próbálkozott, többé már nem volt képes gúnyt csempészni a hangjába. Elégedetten nyugtázta, hogy Caramel felszisszent, ahogy Voldemort nevét a szokásos félelem nélkül hallotta említeni, és úgy döntött, hogy olyan gyakran fogja kimondani, ahányszor csak lehetősége adódik rá.

– Mi történt két hete?

– Július 17-én Voldemort magához hívott – csak azért használta a nevet, hogy idegesítse vele azt a hülyét. – Részt kellett vennem Harold James Potter megkínzásában, akit Voldemort hűséges szolgái aznap fogtak el. – Ó, ez így jó lesz. Hallotta, hogy Caramel a NÉV minden említésére idegesen összerándul.

– Miért nem tért vissza a Roxfortba a kínzás után?

– Mert megpróbáltam megmenteni Harry életét, és Voldemort úgy döntött, hogy hosszabb kínzásnak vet alá minket a Rémálom Kúriában. Voldemort közös cellába csukott bennünket, és két hétig különféle módon kínoztak minket. A pincebörtönben voltunk bezárva, így nem tudtam visszatérni, hogy beszámoljak az eseményekről. – Két alkalma is volt, hogy ráijesszen a hülyére.

– Potter az egyik ilyen kínzásba halt bele?

– Nem. Akkor halt meg, mikor megpróbáltunk megszökni. Egy halálfaló, név szerint Peter Pettigrew küldte rá a Halálos Átkot. Nem tudtam megmenteni. A szemem előtt halt meg. Aztán felvettem, és visszatértem vele a Roxfortba.

– Ez alatt a két hét alatt bántalmazta őt?

– Igen, az első nap én is megkínoztam. Időre volt szükségem, hogy megmenthessem, és úgy döntöttem, hogy részt veszek az átkokban.

– Használta valamelyik Főbenjáró Átkot?

– Nem.

– Később bántalmazta őt valamilyen módon?

– Nem.

Dumbledore egy pillantást vetett az asztalán heverő papírra.

– Mutatott Potter bármilyen jelet arra, hogy nincs józan eszénél?

Bárhogyan is szerette volna Piton csukva tartani a szemét, erre döbbenten felpattant.

– Mit? Hogy nem volt józan eszénél? Nem, természetesen nem. Végig tökéletes volt az elmeállapota. – A hangja nem mutatta a megdöbbenését, a monoton hang a szérum mellékhatása volt.

– Említett valamit Cedric Diggory haláláról?

– Igen. Azt mondta, Cedric Diggoryt ugyanaz a halálfaló, Peter Pettigrew ölte meg, akit már korábban is említettem, Voldemort parancsára.

– Mutatta bármi jelét annak, hogy érdekelné a fekete mágia?

– Nem, egyáltalán nem. Épp ellenkezőleg. Ellenállt Voldemort csábításának, bárhogy is próbálta az a fiút a saját oldalára állítani.

Dumbledore bólintott, és az ideges Caramelhez fordult.

– Azt hiszem, ennyi elég is lesz, miniszter úr. – mondta magától értetődő hangon. – Nem szándékozok több kérdést feltenni Mr. Pitonnak. Hallotta a vallomását. Minden kérdésre válaszolt, amit feltettünk.

– De... vannak hiányosságok a meséjében...

– Természetesen vannak benne hiányosságok, miniszter úr. De azt hiszem, amit hallottunk elég lesz. Nem akarok holnapig itt ülni, és végighallgatni a fogságuk minden apró részletét, amik nem is fontosak ahhoz, hogy megtudjuk Harold James Potter elhalálozásának körülményeit. És mint hallotta is, Mr. Piton tökéletesen ártatlan a halálában. Nem értek egyet azzal, hogy tovább faggassuk a saját vagy Harry Potter megaláztatásáról, vagy más olyan kérdésekről, amik túlságosan személyesek ahhoz, hogy a szérum hatása alatt válaszolni lehessen rájuk. Mr. Piton nem gyanúsított, hanem tanú, és nekünk nincs jogunk tovább folytatni a vallatását.

– Dumbledore-nak igaza van, uram – állt fel Patil nyugodtan. – Nem követett el semmi bűnt, így nincs jogunk személyes kérdéseket feltenni neki, hacsak nem akar rájuk önként válaszolni.

Caramel arca hamuszürkére váltott.

– Csak nem áll egy halálfaló pártjára?

– Egy volt halálfalóéra, miniszter, akit a Wizengamot tizenöt éve felmentett.

Az ajtón hirtelen felhangzó kopogás szakította félbe a vitát.

– Jöjjenek be! – mondta Dumbledore. A két halottazonosító lépett a szobába.

– Végeztünk, miniszter úr.

– Igen? – kérdezte türelmetlenül Caramel.

– Hivatalosan megállapítottuk, hogy a halott fiú biztosan Lily Evans és James Potter fia, Roxmortsban született, 1980. július 31-én, meghalt 1995. július 31-én. Itt a temetési engedély – adott át egy iratot az igazgatónak. – Két napon belül el kell temetniük. Védővarázslatot helyeztünk el rajta, hogy a test egyetlen részét se tudják eltávolítani és illegális célokra felhasználni. A sírját a minisztérium lezárja, és hivatalos szervek fogják őrizni az elkövetkező két hétben, amíg a tetem el nem veszíti mágikus tulajdonságait.

A hideg, szívtelen beszéd fájt Pitonnak. Tetem! Hiszen Harryről beszélnek! Nem valami DOLOGRÓL, amit „illegális célokra” lehet használni! Összerándult, de még mindig a székhez volt kötözve.

– Jól van – bólintott Dumbledore. – Akkor azt hiszem, végeztünk is.

Az ajtó felé terelte a csoportot, és a következő pillanatban Piton egyedül találta magát az irodában, odakötözve a székhez, mozdulni képtelenül. Fenébe! Dumbledore is öregszik már... de remélhetőleg gyorsan visszaér. Most legalább egyedül volt, a Minisztérium képviselői elmentek.

Megint becsukta a szemét, és megjelent előtte Harry arca, ahogy mellette ült, várva a megnyugtató szavakat, várva, hogy elfogadja őt... Legalább ezeket a szavakat nem tagadta meg a gyerektől. Legalább úgy halt meg, hogy tudta, Piton elfogadja, és törődik vele...

Egy mérges hang zökkentette ki a gondolataiból.

– Szóval most boldog vagy, mi? – támadt rá a keserű hang.

Piton kinyitotta a szemét, és egy pillanat alatt megmerevedett. Black állt előtte, arcán gyűlölet keveredett a fájdalommal. Piton erőlködött, hogy felálljon, de a mágikus kötelékek erősen a székhez szorították. A fenébe is! Black szája kegyetlen mosolyra húzódott.

– Nem vagyok boldog, Black. Egyáltalán – válaszolta meg a professzor a kérdést, összeszorított fogakkal. A „folyékony Imperius”, ahogy egyszer valaki a Veritaserumot nevezte. Igen, az volt. De a Minisztérium, és ez nem is csoda, nem találta főbenjárónak a használatát. Az Imperius világos verziója, hogy uralkodhassanak mindenki felett, aki bevette.

– Talán mert nem tetszik a jelenlegi helyzeted, és ez bosszant téged, nem, zsíros dög? Hogy te meg vagy kötözve, én meg szabad vagyok?

Harrynek nem volt igaza Blackkel kapcsolatban. A koszos kutya kegyetlen, brutális rohadék volt, semmi több, és most megint kénytelen volt válaszolni a kérdésre.

– Igen, gyűlöllek, és gyűlölöm ezt a helyzetet, Black, de nem ez bosszant. – Izzadni kezdett a tehetetlen erőlködéstől, hogy csukva tartsa a száját. Hiába. A szérum egyszerűen erősebb volt.

– Igazán? – a kegyetlen vigyor tovább szélesedett ellensége arcán. – Miért? Beteljesült az álmod. Harry meghalt, nincs több Potter a világon. Remus haldoklik, a gyógyítók úgy gondolják, nem éli túl az éjszakát – ahogy Black elkeseredetten kiabálni kezdett, Piton hirtelen észrevette a fájdalmat a gyűlölt arcon. – A Minisztérium még mindig üldöz engem. Peter elárult minket. És te NEM vagy boldog! És ugyan miért nem, Pitonkám? Mondd el nekem! Ez mind nem elég neked? Sajnálom, nem fogom megölni magamat itt a kampós orrod előtt, csak hogy kielégítsem a vágyaidat! – a végén Black már teljes tüdőből ordított.

Mielőtt válaszolt volna, Pitonnak úgy tűnt, hogy Black pontosan úgy viselkedik, mintha ő is bevette volna a szérumot. Minden fájdalma és félelme kiterítve hevert előtte, és hirtelen megsajnálta a férfit.

– Nem akartam, hogy Harry meghaljon – válaszolta nyugodtan, és többé már nem harcolt a szavak ellen. – Megpróbáltam megmenteni, de nem sikerült. És sajnálom Lupint...

Black szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Aztán közelebb lépett, és agresszíven megragadta Piton vállát.

– Mi folyik itt, te szemét? – a hangja fenyegetővé vált. – Ez a legújabb szórakozásod, hogy eljátszott a Roxfort szerető, és másokkal törődő bájital tanárát?

– Engedd el a vállam, Black. Nem viccelek. Nem vetted még észre, hogy az az átkozott szérum kényszerít, hogy az igazságot mondjam, és te, rohadék, arra kényszerítesz, hogy kiteregessem előtted az összes érzésemet?

Ez határozottan nevetségesen hangzott. Kimondani, hogy „rohadék”, ezen a teljesen semleges hangon... Black teljesen megdöbbent.

– Ó, istenem... – suttogta. – Jaj nem... Nem... Hogy én milyen átkozott hülye vagyok...

Felemelte a pálcáját, és Pitonra szegezte. Az meglepetten felvonta a szemöldökét. Black talán meg akarja őt ölni? Ezzel szívességet tenne neki, de... nem.

– Libero – mondta Black, és a mágikus kötelek lehullottak róla. Piton mégse mozdult.

– Szóval? – kérdezte Black néhány perc múlva. – Mire vársz? Gyere, üss meg, te hülye! – kiáltott rá az animágus idegesen. Piton meglepetten rázta a fejét. Nem értette, mit akar ezzel Black.

– Miért kellene megütnöm téged? – Igen, rengeteg oka volt rá, de most kíváncsi volt a kutya magyarázatára.

Most Blacken volt a sor, hogy eltátsa a száját.

– Mert rád támadtam, és kihasználtam, a kiszolgáltatottságodat, Piton. Ezt gondolom észrevetted... – A férfi elfordította róla az arcát.

– És a kérdések? – Piton hangja még mindig nyugodt volt.

– Nem akartam... Csak nem vettem figyelembe, hogy a szérum... Sajnálom.

– Micsoda...? – az utolsó szót biztosan félreértette. Ki kell mosnia a fülét. Vagy a kínzások...

– Tudom, milyen az, ha... ha kivallatnak. Amikor kényszerítenek, hogy válaszolj olyan kérdésekre, amikre gondolni se akarsz, vagy amik túlságosan személyesek... úgyhogy sajnálom, ami történt, Piton. Egy rohadék voltam, ahogy mondtad.

„Azt hiszem, ha egyszer ad neki lehetőséget rá... bocsánatot fog kérni...” – visszhangoztak a fejében Harry szavai. Harrynek igaza volt. Harry megmondta, és igaza volt. Megint elöntötték az érzelmek, lehajtotta a fejét, és a tenyerébe temette az arcát. Harry...

– Mi a baj, Piton? – Black hangja most aggódó volt, de az a nyavalyás bolhazsák már megint elfeledkezett róla, hogy ő még mindig a szérum hatása alatt áll. Felnyögött, de mégis megválaszolta a kérdést.

– Harry... Harry mondta nekem, hogy bocsánatot fogsz kérni, ha adok rá lehetőséget... Igaza volt... de most halott... – motyogta a tenyerébe.

– Te... te beszéltél ott vele? – Black hangján tiszta hitetlenség érződött. Istenem, hát tényleg ennyire szemétnek látszott?

– Természetesen, te idióta. Két hétig egy cellában voltunk.

– És hogyan... mit...

Piton gúnyosan elmosolyodott.

– A szérum nem működik rendesen, csak ha világos és tisztán érthető kérdéseket teszel fel...

– Jaj, ne... – Black most jött rá, hogy már megint kérdést tett fel Pitonnak. – Én csak...

– Te teljesen hülye vagy, Black.

Black felsóhajtott, bólintott, és végül Piton szemébe nézett.

– Kedveled Harryt. – mondta. Ez nem kérdés volt, gondolta Piton. Black vigyázott rá. Szóval szabadon válaszolhat, ha akar. Piton eltűnődött rajta egy darabig.

Mit kellene válaszolnia erre? Igen, természetesen kedvelte Harryt. Sőt, megtanulta szeretni a fiút, amíg együtt voltak, de... ez nem Blackre tartozik, vagy igen? Harry meghalt, és...

Harry meghalt. És Black is szerette a kölyköt. Ő is elvesztette Harryt, éppúgy, mint Piton. Ugyanúgy gyászolja ő is. Mindent egybevetve joga van megtudni a választ.

És egyenesen is rákérdezhetett volna, de mégsem tette. Megérdemli, hogy tudja. Egy részét legalábbis. Egy bizonyos, nem túl személyes részét.

– Igen, kedveltem. Azután békültünk ki, hogy láttam, ahogy elviselte a fájdalmat és a kínzásokat, és megváltozott róla a véleményem. Úgy viselkedett, mint egy felnőtt. Nagyon erős volt. Black, én még senkit se láttam olyan bátran viselkedni, mint őt. És... és az utolsó pillanatban halt meg, mikor a szabadság már annyira közel volt... – lehajtotta a fejét, az utolsó szavakat már úgy suttogta. – Nem tudtam megmenteni. Az én hibám volt...

– Izé... én... én nem így gondolom, Piton – motyogta Black, és elvörösödött. – Csak ketten voltatok Voldemort fő ereje ellen.

– Megmentett engem a dementoroktól, és ezért nem volt ideje, hogy szembeszálljon a halálfalókkal... miattam történt az egész... – Miért mondja el mindezt az átkozott kutyának? Miért mutatja ki előtte a gyengeségét?

– Aznap éjjel Remus is megmentett engem a dementoroktól... Nem tudtam harcolni ellenük, ezért nem vettem észre a közeledő vérfarkasokat, és ő most haldoklik... – De Black legalább nem használta ki a gyengeségét, hanem ráadásul bevallotta neki a saját esendőségét. Aztán Black felsóhajtott, és hozzátette. – Azt hiszem, túl sokat veszítettünk már ebben a háborúban, és ez még csak a kezdet. És... ugyanazon az oldalon harcolunk, úgyhogy... ideje lenne véget vetni ennek az egésznek, és... izé...

Piton meredten bámult Blackre.

– Fegyverszünetre gondolsz?

– Nem – rázta meg a fejét Black. – Nem fegyverszünetre. Békét ajánlok.

Néhány percre teljes csend borult rájuk, aztán Black kinyújtotta a kezét. Piton a felé nyújtott kézre, majd Black arcára nézett.

– Békét? – kérdezte komolyan.

– Igen. Békét – válaszolta Black határozottan.

– Jól van – bólintott egyetértően, és elfogadta Black kezét. – Sirius – tette hozzá.

– Perselus – bólintott viszonzásul Black. – És mindenért bocsánatot kérek... Quietusért is...

Piton keze megremegett, ahogy meghallotta a testvére nevét Black szájából. Kinyitotta a száját, hogy valami durva megjegyzést tegyen, de az ajtó kinyílása félbeszakította.

Az igazgató lépett be egy barna hajú kislánnyal. Black megdermedt, ahogy meglátta őket.

– Albus... ez azt jelenti... Remus... – dadogta rémülten. – Nem halt meg, ugye?

– Nem, Sirius. A kislánynak azonban szüksége van valakire, aki a felépüléséig vigyáz rá, és azt mondta, hogy Remus téged jelölt ki erre a feladatra.

Piton hátradőlve élvezte Black döbbenetét és zavarát.

– De... de én nem is tudom, hogyan kell... – Black idegesen toporgott. Dumbledore elengedte a lány kezét.

– Más problémánk is van, Sirius, egy sokkal komolyabb problémánk. Nem tudom, hol lakhatnál, amíg Remus felépül...

– Meg fog gyógyulni? – Black tompa szeme megtelt élettel. – Úgy érti hogy...?

– Igen. Poppy azt mondta, hogy néhány hét múlva felépül. De addig is találnunk kell egy lakhelyet kettőtöknek... Még mindig szökésben vagy, Sirius, mert a miniszter nem volt hajlandó elfogadni Perselus vallomását, még Harry esetében sem...

Harry... már megint Harry... Piton előtt hirtelen megjelent a fiú arca, ahogy Siriust védte... és ő hogy megharagudott rá érte... ó, ő volt csak igazán idióta, nem Black. Ha tudta volna, hogy nincs idejük ilyen hülye vitákra...

– Lakhatnak nálam, Albus – nem volt benne biztos, miért mondja ezt. Talán Harry miatt? Biztosan Harry is így akarná, ha élne... – A ház elég nagy. Mindenkinek lesz elég hely, anélkül, hogy állandóan látnunk kellene egymást... – tette hozzá, mikor észrevette az igazgató meglepett pillantását.

– De ti ketten...

– Már vége, Albus – sóhajtott fel Black. Dumbledore kérdően a professzorra nézett, aki bólintott.

– El sem hiszem... – mondta, de Piton észrevette, hogy a hangja egy kicsit hamisan cseng.

– Szóval előre eltervezte az egészet, így volt, ugye? – kérdezte, karba téve a kezét a mellkasa előtt. Az igazgató nem válaszolt, de egy kis mosoly jelent meg a szája szegletében. – Tudhattam volna... És mi is a neve? – váltott témát hirtelen és a kislány felé biccentett.

– Izé... Anne – válaszolt Black a lány helyett, aki csak állt, és szégyenlősen bámulta őket.

– Biztosan van családi neve is, nem? – húzta össze a szemöldökét Piton, aztán a lányhoz fordult. – Mi a neved? – kérdezte.

– Anne Black, uram – válaszolta engedelmesen a kislány, és a professzor érezte, hogy a világ megpördül körülötte.

– Jaj ne... – hallotta Black elkeseredett nyögését. – Ez nem lehet igaz.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény