Húsz ember, amint kéz a kézben egy furcsa kört alkotnak a Tiltott Rengeteg közepén – ha valaki látná őket, igencsak meglepődne, gondolta Fletcher gúnyosan. És a gyerekes kör közepén a magatehetetlen Nott állt, elkábítva, míg Dumbledore pálcája egyenesen rá mutatott.

– Abban a pillanatban, hogy megérkezünk, mindenkinek legyen kézben a pálcája – parancsolta az igazgató komolyan.

– Tudjuk, Albus. Nem a RAVASZ-ra készülő diákjaiddal beszélsz – mordult fel mérgesen Fletcher. – Nem kell elismételned a legalapvetőbb...

Black morgott valamit, ami egyetértésnek hangzott, de Lupin egy gyors oldalpillantással elhallgattatta.

– Tudom, Mundungus – sóhajtott mélyet Dumbledore. – Megbízok bennetek, mindnyájatokban. Csak szerettem volna... – Nem tudta befejezni a mondatot. Fletcher megérezte a zsupszkulcs ismerős rántását, és az erdő eltűnt a szeme elől. Csak annyi volt a különbség, hogy esetükben most Nott volt a zsupszkulcs.

A földre zuhantak, ahogy megérkeztek, és első mozdulatuk az volt, hogy előrántották a pálcájukat.

Halálos hideg vette körül őket. Olyan hideg, mint egy különösen fagyos sarkköri tél. A nemlét, az űr hidege. Gonosz és kegyetlen.

– Jaj ne, Remus – nyögött fel kétségbeesetten Black. – Dementorok...

– És vérfarkasok – tette hozzá csendesen Lupin. – Minden oldalról körülvesznek minket.

– Tudták, hogy jövünk. – jegyezte meg sötéten Fletcher.

– Csend – hallották most Dumbledore hangját. – Pálcát kézbe, és ha közelebb jönnek, a fehérek végrehajtják a Patrónus bűbájt, a sárgák megpróbálják megkötözni a közeledő vérfarkasokat. A vörösek tartalékban maradnak, a zöldek pedig létrehoznak egy védőpajzsot, amint a patrónusok elindultak.

Lupin és Black egymásra néztek.

– És a színtelenek? – kérdezte Black.

A kör irányából kuncogás hallatszott.

– Black, te fehér leszel – mondta Dumbledore, és valaki idegesen felkacagott. – Lupin, te zöld, Alastor, sárga.

Black becsukta a szemét. Nem jó. Ő, mint fehér? Nem tud megidézni egy patrónust sem. Teljesen megdermedt és megijedt, ahogy az ismerős érzés egyre közelebb ért hozzá.

Arctalan árnyak jelentek meg körülöttük. Úgy tűnt, mintha hullámzanának a levegőben, és erősen beszívták az előttük álló emberek érzéseit.

– MOST! – kiáltotta Dumbledore olyan hangon, amit Black soha nem nézett volna ki az öregből.

Felemelte a pálcáját, hogy megpróbálkozzon a varázslattal, bár tudta, hogy teljesen felesleges, de a következő pillanatban Lupin oldalba bökte.

– Zöld – suttogta a fülébe, míg hangosan azt mondta tiszta, eltökélt hangon: Expecto Patronum!

Öt különböző alak jelent meg a sötétben, és elindultak az arctalan, fenyegető árnyak felé. A levegő egy kissé melegebbé vált. Black meglengette a pálcáját, ahogy a zöldek mágikus pajzsot varázsoltak maguk köré. De gyorsan kiderült, hogy ez nem tarthatja vissza a támadó vérfarkasokat. Legalább harminc ugrott elő az erdőből, és feléjük szaladtak.

– Maradjatok együtt. Ne mozduljatok – ért el rémült agyukig az igazgató hangja.

A sárgáknak nyolcat sikerült elintézni közülük, mielőtt azok elérték a kört. De a többinek sikerült áttörnie. A kör rendje megtört. Az egyik óriási állat a fehér szakállú igazgatóra támadt, egy másik Fletcherre ugrott rá, aki egyszerre próbált harcolni vele, és fenntartani a patrónusát. Ez persze lehetetlen volt. A vérfarkas kitátotta a pofáját, a fogai villogtak a félhomályban. Fletcher feladta a patrónust, és megpróbálta megakadályozni, hogy a vadállat megharapja. Majdnem sikerült is neki, mikor az elsőhöz egy második is csatlakozott, majd egy pillanat múlva megjelent a harmadik is.

Dumbledore is kénytelen volt felvenni velük a harcot, mint a többi fehér, és egy perc múlva már csak egyetlen patrónus harcolt a közeledő dementorok ellen: Lupiné, akit valahogy elkerültek a fajtársai.

Black ellenállása kezdett megszűnni, ahogy a dementorok megint közelebb jöttek. A látása elhomályosult, és hirtelen Anne-t látta, halottan a romba dőlt szobában, a szüleit a földön fekve, összetörve, megkínozva, halottak, mint a lányuk... Látta Judith levelét, amiben megírta, hogy feleségül megy valaki máshoz... Lassan térdre hullott, és összerándult.

– Stupor! – egy hideg hang legalább öt vérfarkast elkábított, de több jött a helyükre.

– Expecto Patronum!

– Capitulatus!

– Stupor!

– Evapores!

A harc egyre dühödtebbé és kétségbeesettebbé vált. Egy idő után teljesen megfeledkeztek arról, miért is jöttek, mert már a saját életükért harcoltak. Szétszóródtak, és elvágták őket egymástól, kénytelenek voltak egyenként megküzdeni az ellenséggel.

– Nincs már remény – gondolta Black, mikor érezte, hogy valaki a karjánál fogva talpra rántja.

– Állj fel, te hülye – mordult fel egy hideg hang. Mordon.

– Hagyj békén, rohadék – rántotta ki a karját az auror szorításából Black.

– Megmentettem az életed, idióta.

– Fogd be, te rohadék.

– Ti ketten, hallgassatok már el – csatlakozott hozzájuk egy harmadik, valamivel barátságosabb hang. – Gyerünk! Minket nem követnek. A többiek lefoglalják a szörnyetegeket. Nekünk kell megtalálnunk Harryt és Perselust.

Black felnézett a barátjára, és látta, hogy Mordon egyetértően bólint. Talpra rántották, és csendesen futni kezdtek, távol a társaiktól, az óriási épület felé. Mielőtt még elhagyták az erdőt, megálltak.

– Ez lehet, hogy csapda – suttogta Lupin.

– Ez az egész egy csapda – morogta Mordon mérgesen. – De nincs más választásunk... várjatok itt. Közelebb megyek. Ha történik velem valami, ne kövessetek – egy gyors pillantással elcsendesítette a két jóbarátot, és eltűnt.

Csak pár lépést tehetett előre... Legalább húsz alak jelent meg az épület ablakaiban.

– Crucio!

– Jaj, ne – Lupin arca elszürkült, és hirtelen betegnek érezte magát. – Hússzoros Cruciatus... Egy percen belül meghal... STUPOR! – ugrott ki a fedezékéből, hogy megvédje az öreg aurort.

– Finite Incantatem! – követte Black a barátját.

A pillanatnyi szünetet kihasználva megragadták az öreg, és eszméletlennek látszó férfit, és visszahúzták az erdő fedezékébe.

– Idióták! – az öreg nem volt eszméletlen. – Ott kellett volna hagynotok! Fussatok! Mindjárt itt lesznek! Hagyjatok magamra!

– Nem! – kiáltott fel Lupin mérgesen.

– De igen! Dolgotok van. Szabadítsátok ki Pottert és Pitont. Menjetek! Hagyjatok itt!

Lupin szeretett volna még valamit mondani, de a következő pillanatban lépéseket hallott.

– Menjetek! – kiáltotta az auror. – AZONNAL!

Lupin hirtelen elhatározással megragadta a barátja karját, és mire a halálfalók elérték a korábbi tartózkodási helyüket, ők ketten eltűntek a fák között. De tisztán hallhatták, mi történik ott.

– Adava Kedavra! – Mordon hangja. De a következő már nem az övé volt.

– Adava Kedavra!

Minden elcsendesedett.

– Nem tudjuk megmenteni Harryt. – sóhajtotta Black. – Nem jutunk az épület közelébe. Kíváncsi vagyok, vajon a többiek még életen vannak-e.

– Gyerünk, Sirius. Valahogyan meg kell próbálnunk.

***

A sötét alagút nem volt hosszú: néhány méter után véget ért. Innen már másik útvonalat választottak: rejtett, sötét folyosókat, félhomályos előcsarnokokat, majd újabb alagutakat, gyalogjárókat, szobákat és termeket. Egy idő után Harry elvesztette tájékozódási képességét, csak zsibbadtan követte Pitont, életén és a frissen megtudott híreken töprengve.

Végül beléptek egy óriási fürdőszobába, ahol Piton kinyitott egy aknát, és intett Harrynek, hogy másszon bele. Mikor végre mindketten benne voltak, Harry megkockáztatott egy csendes kérdést.

– Most hova megyünk?

– Az udvarra. Van ott egy tó, ez az akna oda vezet.

– Nem tudok úszni – nyelt egyet Harry, és kezdett kétségbe esni.

– Nem is kell. Csak ragadd meg a karomat, ha szólok, és vegyél egy mély lélegzetet, mielőtt lemerülnénk.

Harry megborzongott, ahogy előremászott. Nem érzett fájdalmat, de nem is érezte jól magát. Piton megmagyarázta neki, hogy nem gyógyultak meg, arra nem volt idő. Egyszerűen csak túl vannak adagolva fájdalomcsillapítóval és energiát adó főzetekkel. Csoda, hogy egyáltalán tudnak mozogni.

Harry látta, hogy Piton keze sem működik igazán jól, mert nem tudott megfogni vagy megragadni semmit, és nem tudta ökölbe szorítani sem. A férfinál, érthetően, nem volt pálca, de az átalakított fáklyát az övébe tűzte. „Szükség esetére” jegyezte meg, látva Harry meglepett arckifejezését.

– Mi van, ha már várnak az alagút végén? – kérdezte hirtelen a fiú.

– Nem tudom. Akkor nincs sok esélyünk a túlélésre – megvonta a vállát. – Bár nem vagyok benne biztos, hogy tudnak-e egyáltalán erről a kijáratról. Az az alagút kifelé a laboromból... azután csináltam, ahogy átálltam a másik oldalra, hogy legyen esélyem a menekülésre, ha... lelepleznének. Aztán felfedeztem ezt az utat. Elneveztem „vészkijáratnak.”

– Értem...

Ahogy egyre közelebb értek a kijárathoz, már nem volt teljes a csend. Jó pár távoli hangot hallottak, elfojtott kiáltásokat, ordításokat.

– Mi ez? – kérdezte idegesen Harry.

– Nem tudom – jött a válasz. – Talán készülnek az ünnepségre. Mostanra már elég izgatottak lehetnek: leleplezték az árulót és elfogták uruk legnagyobb ellenségét...

– De hiszen tudniuk kell a szökésünkről...

– Nem tudom... Senki nem követ bennünket, ami azt jelenti, hogy még nem értek el az irodámba. Eddig még nem. Vagy elvesztették a nyomunkat... Furcsa... Valami nincs rendben...

– Vagy valami eltereli a figyelmüket... – suttogta Harry reménykedve.

– Gondolod, hogy Dumbledore ránk talált? – Harry meglepődött, hogy Piton hangja is reményt tükrözött.

– Ez lehetséges, nem?

– Igen, de... – a professzor arca elsötétült. – Attól tartok, ebben az esetben vártak rájuk.

– Micsoda?

– Ahogy már mondtam is, az az érzésem, hogy valaki Dumbledore környezetéből szivárogtatja ki az információt...

– Ez azt jelenti....? – Harry nem merte befejezni a mondatot.

Piton bólintott.

– De legalább nem sejtik, hogy mi is jövünk. És talán lehetőségünk nyílik elmenekülni, anélkül, hogy felfedeznének.

– Nem hagyhatjuk itt őket! – nézett Pitonra Harry dühösen. – Ha bajban vannak...

– ...akkor nem te vagy a legmegfelelőbb ember a megmentésükre. Azért jöttek, hogy téged kiszabadítsanak. Ha el tudsz menekülni a segítségükkel, meg kell tenned. Ne akard, hogy az áldozatuk értelmetlenné váljon, azért, mert hülyeséget csinálsz, Harry. Ki kell jutnunk innen.

– De valahogyan figyelmeztetnünk kell őket, hogy...

– Nem. El kell jutnunk a Roxfortba, mielőtt még elmúlik a főzetek hatása, és képtelenek leszünk mozdulni anélkül, hogy csillagokat látnánk a fájdalomtól. Megértetted?

Harry nem volt teljesen meggyőzve, de bólintott.

– Akkor rendben. Ide hallgass. Ha kimászunk a tóból, el kell érnünk az erdőt, amilyen gyorsan csak tudjuk. A hoppanálásgátló varázslatok ott érnek véget. Amint átjutunk a védővarázslatokon, azonnal dehoppanálunk. Semmi hülye ötlet, ne akarj elszaladni, hogy megvédd a többieket. Most TE vagy a legfontosabb.

Harry látta, hogy már víz van előttük.

– Milyen messze van innen a tó? – kérdezte vékonyka hangon.

– Körülbelül tizenöt méter. Csak egy perc. De ahogy kiértünk a vízből, futnunk kell. – Piton egy pillanatra elhallgatott. – Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon, és Harry látta a fáradt ráncokat az ismerős arcon.

– Jól vagyok. És – közelebb lépett a magas férfihez, és egy pillanatra átölelte – köszönöm.

– Izé... – Piton nem tudta, mit válaszoljon erre. – Akkor... ragadd meg a karom. Mély lélegzet, most!

Eltűntek a víz alatt.

***

– Remus, ezek itt vannak... – suttogta Black kétségbeesetten. – Érzem őket, jaj, Istenem...

Vadul remegni kezdett.

– Sirius! Sirius, nyugodj meg, itt vagyok veled...

– Anne... – Black térdre esett.

– Sirius, szedd össze magad! – Lupin felemelte a pálcáját. – Megvédelek. Expecto Patronum! – kiáltotta, és a másik kezével megpróbálta felemelni a barátját a földről. – Sirius, ennyire nem lehetsz gyenge! Most nem!

– Igen – nyögte Black – Csak...

– Muszáj dehoppanálnunk, Sirius, mert ha...

– De Harry...

– Meg fogunk itt halni, és nem tudunk rajta segíteni, Sirius... Értesz engem?

– Cserbenhagytuk... – suttogta Black.

– Nem a mi hibánk volt. Ez csapda. Valaki elárult minket. És biztosan nem Piton volt az.

– Hát... igazad van, csak...

– CRUCIO!

Három halálfaló jelent meg előttük, és Lupin átkozta magát, hogy ennyire figyelmetlen volt, miközben a földre zuhant a kibírhatatlan fájdalomtól. Patrónusa eltűnt, és a dementorok közelebb jöttek.

– Neeeem! – sikoltotta Black, rángatózva az erős fizikai és érzelmi fájdalomtól.

Lupin viszont csendben szenvedett. Ez hát a vég. Soha nem így képzelte...

Két magas alak lépett a rángatózó férfiakhoz, és leeresztették a csuklyájukat, ahogy előrehajoltak, hogy végrehajtsák a csókot.

Black sikoltása az elviselhetetlenségig erősödött, de Lupin rémülten megdermedt. Nem. Ne így! Fájdalom és a dementorcsók egyszerre...

– Stupor!

– Expecto Patronum!

A két erős varázslat elűzte a támadóikat.

– Ez közel volt, Ari – Lupin megörült, ahogy meghallotta Fletcher hangját. – Keljetek fel! – kiáltott a barna hajú férfi az előtte fekvő kettőre. – Még nincs vége a harcnak!

– És a többiek? Mi van a többiekkel?

– Etherny és Noah meghaltak. Mordon eltűnt valahova...

– Őt is megölték... – suttogta Black gyenge hangon.

– Értem. A többiek kezdik megközelíteni az épületet. A dementorok nagyobb része eltűnt, nem tudjuk, miért. A vérfarkasok is... valami nagy baj van. – Figg hangja határozott volt és érzelemmentes. – Keljetek fel! Csatlakoznunk kell hozzájuk...

Black és Lupin nagy nehezen feltápászkodtak.

– Jól van, akkor... – kezdte Fletcher, de nem tudta befejezni. Egy rémisztő, szörnyű sikoly hallatszott a sötétből.

– HARRY! NEEEEEEEEEEEEM! STUPOR!

Aztán csend.

***

Ahogy felértek a víz felszínére, Piton a partra dobta a fiút, és utána mászott.

Az erdő olyan távolinak tűnt...

– Futnunk kell, Harry...

– Gyerünk! – bólintott a fiú egyetértően.

Elrúgták magukat a földtől, és rohanni kezdtek a távolban álldogáló fák felé. Harry szédült, és a háta fájni kezdett. A lába is. Aztán a mellkasa. A karjai. És végül az oldala, majdhogynem elviselhetetlen fájdalommal.

Két óra mászás és kínlódás után a főzetek kezdték elveszíteni a hatásukat.

Harry erőlködött, de futása egyre lassult. És megint. A feje zúgott, és a fájdalom... Miért? Talán ennyire rossz állapotban vannak, a testük túl van hajszolva, összetörve... Harry nem tudta biztosan, de többé már nem tudott futni. Kínlódott, hogy utolérje Pitont, aki, szemmel láthatóan még nem érezte, hogy múlna a bájitalok hatása, és olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt... De Harry nem volt képes utána kiáltani. Túl gyenge volt hozzá.

Térdre esett. NEM! Erősebbnek kell lennie!

Küszködve a fájdalmával és a gyengeségével, felállt, és a professzor után támolygott. Túl nagyra nőtt köztük a távolság. Harry valahogy biztos volt benne, hogy ebben az életben már nem érheti el.

És akkor... Ismerős, hideg érzés állította meg a professzort, és tompította el Harry érzékeit. Egy pillanatra minden elsötétült, és anyja könyörgő hangját hallotta: „Ne Harryt, kérem...”, de a következő pillanatban előhúzta az apja pálcáját, és erősen a nagybátyja megmerevedett, remegő alakjára koncentrált, aki többet kínált neki, mint eddig bárki, aki megosztotta vele a fájdalmat és a kínzásokat, az életét... Felemelte a pálcát, és a hangja nyugodt, de erős volt.

– Expecto Patronum! – és a patrónusa, a szarvas, a második apja, a védelmezője megjelent előtte, meghajtotta a fejét, és valami olyasmit csinált, amit – Harry biztos volt benne – a patrónusok NEM szoktak csinálni: nem csak elkergette, de elpusztította őket, és azok elhalványultak, eltűntek a levegőben, és többé már egy sem volt ott, sehol. Soha többé.

Piton visszafordult, furcsa kifejezéssel az arcán... Meglepetés és csodálat... de ez hirtelen átadta a helyét a rémületnek: a szeme kimeredt, eltátotta a száját, de nem jött ki rajta hang.

Az idő úgy tűnt, mintha megállt volna, vagy csak lelassult? Harry nem tudta, de egy pillanatra mindent tisztán látott: Piton rémületét, az eltűnő patrónust, és a közeledő halálfalókat maga körül, és egyet, aki egyenesen felé fordította a pálcáját.

Harry azonnal felismerte.

Féregfark. Peter Pettigrew. Az áruló. A szülei gyilkosa. Bertha Jorkins és Cedric Diggory gyilkosa. A Sötét Nagyúr kicsinyes, undorító szolgája.

Valaki, aki az életével tartozott Harrynek.

Valaki, aki ezzel láthatóan egyáltalán nem törődött.

– Adava Kedavra – mondta csendesen. Ismerős, zöld fény lőtt ki a pálcájából, és egyre közelebb, közelebb ért.

Harry képtelen volt mozdulni. Tudta, hogy már nincs több ideje. Tudatában volt annak, hogy csak az agya érzi úgy, hogy lelassult az idő, a teste a másik világban volt, a normális világban, és nem lehet elég gyors, hogy odébb ugorjon.

Csak bámult a zöld fényre.

Ez hát a vég.

Olyan, mint az anyjáé.

Olyan, mint az apjáé.

Olyan, mint James Potteré.

Voldemort elérte, amit akart. Meg fog halni.

Most már nem félt tőle. Már nem harcolt ellene. Elfogadta: ez a sorsa.

Quietus leszármazottjának szembe kell néznie a halállal, hogy élhessen.

Harry nem tudta, mit jelent ez a mondat. De most a halállal nézett szembe.

Csak a szíve fájt még. Perselus... Perselus teljesen össze fog törni, elveszíti minden reményét.

Beleszúrt a fájdalom. Még egy utolsó pillantást vetett Perselusra.

– Sajnálom – suttogta, és ekkor a zöld fény végre elérte.

Minden elsötétült. Örökre.

***

Piton nem hitt a szemének.

A dementorokat legyőzte Harry patrónusa. Harryé... Harry!

Hirtelen rájött, hogy már megint magára hagyta a fiút. Megfordult, arcán biztató kifejezéssel.

De mindjárt Harry mögött... ott állt az egész belső kör. Voldemort épp a közepén, és mellette Pettigrew egyenesen Harryre fogta a pálcáját...

Zöld fény.

A halálos átok.

Nem.

Harry meghal.

Nem.

A zöld fény elérte Harryt.

Nem!

A fiú a földre zuhant.

NEM!

A teste mozdulatlan maradt.

Harry halott VOLT.

Harry HALOTT volt.

Harry halott volt.

– Harry! NEEEEEEEEEEEEEEEM! STUPOR! – kiáltotta fájdalmas hangon, a belső körre fogva a házilag készített varázspálcát, ahogy rohanni kezdett a fiú felé.

A halálfalók eltűntek, ahogy az átok hátradobta őket, de Piton nem is törődött velük. Csak Harryt látta.

A szíve kettészakadt. A teste fájni kezdett. Minden fájni kezdett. Már az élete is fájt.

Hibázott.

Ez az Ő hibája.

Megint magára hagyta a fiút.

Ahogy elérte az élettelen testet, térdre zuhant. Óvatosan, ahogy csak tudta, átölelte Harryt, a karjába emelte a testet, és felállt. Egy pillanatig csak állt ott, a fiúval a karjában. A fiú hihetetlenül könnyű volt, mint egy tollpihe, gondolta, ahogy tántorogva elindult az erdő felé. Nem érdekelték a halálfalók. Talán azt remélte, hogy őt is megölik, de senki se próbálta megállítani, senki se küldött utána átkot, ahogy egyenletesen ment előre.

Milyen ismerős helyzet. Ez az egész ceremónia. A fiú a karjában. A halott fiú. Quietus fia.

Halott, mint Quietus.

És ő csak cipeli tehetetlenül, el innen, el erről az átkozott helyről.

Ahogy ment, érezte, hogy a test egyre nehezebbé és nehezebbé válik... mint minden halott test. Vagy csak ő lenne ennyire gyenge?

Quietus nehezebb volt, jutott hirtelen az eszébe. – De hiszen idősebb is volt akkor, már felnőtt.

Felnőtt? Átkozott, hülye kölykök voltak csak, mind a ketten... Quietus még húsz sem volt!

De Harry még ennél is sokkal fiatalabb. Csak egy gyerek. Egy gyerek!

Szorosan a mellkasához ölelte.

Nem tudott sírni. AKKOR sem tudott sírni. Akart – de nem tudott.

Minden érzés eltűnt a szívéből. Nem maradt más, csak a hideg, dermedt űr.

– Sajnálom, Quietus. Sajnálom, Harry, sajnálom – ismételgette számtalanszor, mint egy mantrát, amíg csak el nem érte az erdő szélét. Akkor kivette Quietus pálcáját Harry elgyengült szorításából, és ökölbe szorította a kezét a sima fa körül.

A következő pillanatban a Tiltott Rengetegben voltak, a hoppanállási ponton.

Piton nem tudott továbbmenni. A földre zuhant, még mindig szorosan ölelve Harry testét, és védelmezőn a halott fiú köré tekeredett, mintha a saját testével megvédhetné...

– Soha többé nem akarok felébredni... – ez volt az utolsó gondolata.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény