Összeszedve minden erejét, Piton felállt, és a cella másik végébe támolygott, hogy könnyítsen magán. Mikor végül megfordult, hogy visszatérjen a saját szögletükbe, a szeme megakadt egy, az árnyékban heverő fadarabon. Úgy nézett ki, mint egy pálca. Egy pálca? Meglepetten pislogva, Piton a odalépett, és lehajolt, hogy felvegye a földről. De alighogy az ujjai hozzáértek, megállt. Nem. Ez természetesen nem pálca. Csak a fáklya, amit néhány napja dobtak el. Milyen kár... egy rövid pillanatig azt hitte, marad valami reményük... De úgy látszik, mégsem.

Tökéletesen meg tudta érteni Harry kétségbeesett kívánságát, hogy kiszabaduljanak. Ezután a felfedezésük után, ami még rájátszott az előző napok történéseihez szerette volna megosztani az életét Harryvel. És még ha téves is a következtetésük, az sem számított. Saját magáért szerette Harryt, nem Quietus miatt, erre már napokkal ezelőtt rájött.

Ahogy leült a fiú mellé, Harry megszólalt.

– Mit az ott?

– Csak a kialudt fáklya... – mondta fáradtan Piton. – Egy pillanatra azt hittem, pálcát találtam...

– Pálcát... – ismételte meg Harry vágyakozva. – Perselus, nem tudsz valamit a varázspálcák készítéséről?

Piton bólintott.

– Valamennyit tudok. De nem vagyok szakértő a készítésükben, és biztos vagyok benne, hogy Ollivander megölne, ha meghallaná a magyarázatomat... de elmondom, amit tudok.

– Jól van. – Harry megpróbált Piton szavaira figyelni, hogy elterelje a gondolatait az egyre közeledő végről.

– A varázspálca készítéséhez négy dolog kell: egy darab fa, valamilyen varázslény, egy speciális főzet és a készítőnek képesnek kell lennie a pálca nélküli mágiára. És persze vannak más kevésbé fontos eszközök is arra, hogy a fát és a mágikus magot összeillesszük.

– Milyen fát lehet erre felhasználni?

– Bármilyet. Persze vannak kedvelt fafajták, de... ez nem igazán számít. Minden növénynek megvannak a maga mágikus tulajdonságai, még a legegyszerűbb, jól ismert növényeknek is. De hát bizonyára még sosem hallottál erről.

– Miért, kellett volna?

– Legalább tízszer említettem az órákon. Minden növénynek van mágikus tulajdonsága. Nem hiszem, hogy létezik olyan növény, amit még ne használtam volna a bájitalokban...

Harry megköszörülte a torkát.

– A pálcákról volt szó, Perselus...

– Szemtelen kölyök... – sóhajtotta Piton, de folytatta. – Szóval? Mit akarsz még tudni róluk?

– Hát... nem tudom… minden állat varázslény, csakúgy, mint minden növény?

– Potter, ez már igazán sok. Már számtalanszor elmondtam, hogy az állatokat, akárcsak az embereket, két csoportra lehet osztani: mágikusakra és nem mágikusakra. Ha pálcát akarsz készíteni, csak mágikus tulajdonságú élőlényt használhatsz. Semmi mást.

– Értem... – bólintott Harry. – És mi van a főzettel, ami kell hozzá?

Piton felhúzta a szemöldökét.

– Jól érzi magát, Mr. Potter? – kérdezte tettetett kíváncsisággal.

– Miért?

– Mert valami olyasmiről kérdezett, aminek köze van a bájitalkészítéshez. Biztos, hogy hallani akar róla? Nem szeretném túladagolni...

– Természetesen, tanár úr – bólintott Harry komolyan, nem törődve a gúnyos megjegyzéssel. – És ha jól emlékszem, már beszélgettünk egyszer a bájitalokról, nem? Az a... Láng főzet, vagy mi volt a neve...

– Világító főzet – javította ki azonnal a professzor. – Igen, emlékszem. Fel tudod sorolni a hozzávalókat?

– Hát... lássuk csak... kén és faszén, mindkettő porítva, azt hiszem, valami olaj... napraforgó? Főnixtoll és... és... sajnálom, nem emlékszem.

– Gondolj valami tűzzel kapcsolatos állatra.

– Sárkány? Ó, igen. Sárkányfog.

– Nagyon jó. Ezt nem hiszem el. Harry Potter és a bájitalkészítés... Meg vagyok döbbenve.

– Biztos valami családi vonás – nyomott el egy mosolyt Harry. Piton először megdermedt, majd elmosolyodott.

– Családi vonás…

– Mi más? – vigyorgott Harry is, és tettetett kíváncsisággal oldalba bökte Pitont. – De menjünk tovább! Egy szót sem akarok elmulasztani belőle!

Piton, ugyan szemét forgatva, de folytatta.

– A főzet, ami a varázspálca készítéséhez szükséges, nagyon hasonlít a Világító főzethez. A legfontosabb hozzávalók a főnixtoll és a porított kén... Harry! – kiáltott fel hirtelen izgatottan. – Hozd ide nekem azt az átkozott fáklyát!

Harry nyögve felkelt, és átvágott a cellán oda, ahol a fáklya hevert a földön. Felemelte a darab fát, megvizsgálta, és vállat vonva odavitte az izgatott professzorhoz.

– Tessék – nyújtotta át, kérdő kifejezéssel az arcán.

– Nem tudom elvenni – rázta meg Piton a fejét. – De van egy ötletem. Harry, te képes vagy pálca nélkül varázsolni, igaz?

– Igen, valamit tudok úgy is... – Harrynek eszébe jutott, amint Marge néni felrepült a vacsoraasztal mellől. Felkuncogott.

– Jól van. – A professzor vele ellentétben halálosan komoly maradt. – Harry, azt hiszem, most lehetőségünk van leelenőrizni a... rokonságunkat.

– Micsoda? – Harrynek leesett az álla, és úgy nézett Pitonra, mintha az megőrült volna.

– Süket vagy, fiú? Azt mondtam, le tudjuk ellenőrizni, hogy van-e köztünk rokoni kapcsolat, vagy nincs.

Harry bizonytalanul bólintott.

– Jó. De mi köze ehhez a fáklyának? És a pálca nélküli mágiámnak?

– Idefigyelj, Harry. A varázslók általában nem használnak emberi eredetű dolgokat a pálcájukban, mert az egy kicsit... szeszélyessé teszi a varázspálcákat.

– Lehetséges emberi eredetű dolgokat is használni? – tátotta el Harry hitetlenkedve a száját. Aztán hirtelen beugrott neki. – Fleur pálcája! – kiáltott fel izgatottan.

– Mi? – most Pitonon volt a csodálkozás sora.

– Múlt évben... a Trimágus Kupa alatt. Mikor meg akart ölni egy bizonyos bájitallal, Colin megmentett, és elvitt, hogy leellenőrizzék a pálcámat az első próba előtt. És akkor ott volt Fleur is, és a pálcája belsejében a nagyanyja haja volt.

– És ezért mondtam, hogy le tudjuk ellenőrizni a kapcsolatunkat, Harry. Használhatsz emberi eredetű dolgokat a pálcádban, ha szoros rokonságban állsz azzal a varázslóval vagy boszorkánnyal, akitől az a valami származik.

– Ezzel azt akarod mondani, Perselus, hogy ha rokonok vagyunk, akkor van egy pálcánk is...? – Harry megdöbbent.

– Nem. Ebben az esetben van egy pálca-szerű fadarabunk.

– Ezt nem értem.

– Ebből sosem lesz igazi pálca, Harry. Ezt a darab fát nem fogod tudni aprólékos dolgokra használni. Használhatod arra, hogy elkábíts vele valakit, vagy betörd az ajtót, valószínűleg a kerettel és a fallal együtt, de nem tudod arra használni, hogy például... felemelj engem.

– Aha... – Harry szeme izgatottan csillogott. – Akkor próbáljuk meg. Tépje ki egy hajszálamat, és...

– Harry, ezt neked kell megtenned. Az én kezem nem alkalmas az ilyesmire...

– Sajnálom – nyelt egyet bánatosan Harry. – Ez azt jelenti, hogy nekem is kell majd használnom?

– Igen. És neked kell kitépned az én hajszálamat. – Piton lehajtotta a fejét, és Harry óvatosan kitépett egy szálat. – Van egy lyuk abban az átkozott fáklyában – vigyorgott Piton. – Dugd bele. És ragaszd oda egy kis sárral a padlóról... így jó lesz.

– És most? – nézett várakozva Pitonra Harry.

– Most jön a varázslat. Nem tudom a pontos szavakat: ez egy hosszú latin szöveg. De a varázslatnál a legfontosabb nem a nyelv, hanem a szándék. El kell képzelned, hogy az a darab fa ott a kezedben egy pálca, és meg kell próbálnod felmelegíteni a mágiáddal. A varázspálca akkor készül el, mikor egy kis láng jelenik meg a tetején, és elkezd magától lehűlni. De Harry... – Piton a fiú szemébe nézett. – Csak akkor fog működni, ha rokonok vagyunk.

– És ha képes vagyok elvégezni egy varázslatot, amit nem is ismerek.

– Nincs veszítenivalónk – mondta Piton csendesen.

– Csak veszítenivalónk van.

Egy hosszú percig egymásra bámultak, aztán Piton bólintott.

– Jól van. Próbáld meg.

Harry felemelte a fáklyát, és alaposan megnézte. A helyzet igazán nevetséges lett volna, ha nem élet-halál kérdésről lett volna szó. Felsóhajtott, becsukta a szemét, és szorosan megmarkolta a fáklyát. Megpróbált úgy gondolni rá, mint egy varázspálcára, de egyszerűen képtelen volt rá. Küszködött a saját kétségeivel, gyengeségével, fáradtságával, de valójában nem tudta, mire gondoljon, mit tegyen.

Mi van, ha ő valóban csak Harry Potter, és nem Quietus Piton feltételezett fia?

A fáklya megremegett a kezében.

Piton nézte, ahogy a fiú kínlódik, de nem tudott segíteni neki. Az egyetlen esélyük az ő kezében volt, de nem hibáztathatta a fiút a kétségeiért. Neki is megvoltak a maga kétségei. Kétségei az ötlete használhatóságával kapcsolatban, rokonságukkal kapcsolatban, Harry képességeivel kapcsolatban. Nem volt egyszerű.

Végül Harry kinyitotta a szemét.

– Nem tudom megtenni, Perselus – mondta szomorúan. Letérdelt, fáradtan kiejtette a kezéből a fáklyát, és megkérdezte – Ha valóban a testvéred fia vagyok, akkor miért nézek ki úgy, mint James Potter?

Piton megértően bólintott. A válasz számára egyértelmű volt, de Harry nem ismerte haladó mágiaelméletet, és ez bizony elég haladó szintű volt.

– Ez a varázslat hasonlít az anyádéra. Szintén a szeretetmágia egy fajtája. Ahogy az anyád irántad érzett szeretete megmentette az életedet, James Potter szeretete és önfeláldozása az igazi fiává tett. Igazi fiává, a szónak majdnem minden értelmében. Sok képességét, tulajdonságát örökölted...

– A patrónusom... Ágas... az is ő... az ő animágus formája.

– Igen – bólintott Piton. – Persze hogy így van. Megmentette az életedet, és azóta a szeretete vigyáz rád – és a patrónus az egyik kifejeződése ennek az őrködésnek. Harry – mosolygott rá biztatóan a fiúra. – Bizonyos értelemben te három erős és téged nagyon szerető varázsló fia vagy...

– De ez egyben azt is jelenti, hogy két halott szülő helyett most már háromnak vagyok az árvája... – Foglalta össze Harry, és Piton összerándult a hangjából kicsengő keserűségre.

– Harry... – megpróbált valami biztatót mondani, de Harry félbeszakította.

– Sajnálom. Csak... – de Piton, leküzdve a saját fájdalmát, a vállára tette a kezét.

– Harry, emlékszel még a korábbi beszélgetésünkre, azután, hogy... hogy visszahoztak a másik cellából? – nem várt válaszra, folytatta. – Emlékszel még, mit mondtam akkor neked? Nem számít, mi történt a múltban, kik a szüleid. Ha kijutunk innen, biztosíthatlak, hogy melletted leszek... mint egy... szülő, ha akarod.

Az utolsó szavakat már nagyon halkan mondta, de Harry mégis meghallotta őket. Felnézett a professzorra, elmosolyodott, és a kezébe vette a fáklyát, elképzelve azt a pillanatot, mikor először vette a kezébe a saját pálcáját Ollivander boltjában, a melegséget, amit akkor a testében érzett, és a szikrákat, és minden erejével kívánta, hogy az a darab fa, amit most a kezében tart varázspálcává váljon, amit felhasználhatnak, hogy kijussanak a halálnak ebből a gödréből... Aztán a szüleire gondolt... az életükre, és az áldozatra, amit érte hoztak, és ez a szeretet új, meleg érzéssel töltötte el, mint Piton törődése az előző napokban...

Szeretet, törődés és család...

Meleg és fény...

Minden, amire vágyik...

A kezében tartott bot egyre melegebbé és melegebbé vált, és ahogy felemelte, szikrák táncoltak a cella sötétjében... és még egyre melegedett... Harry érezte, hogy már égeti a bőrét, és fájt, bár ez a fájdalom semmi sem volt a kínzókamrákban érzett fájdalomhoz képest...

Egyre melegebb és egyre forróbb... Már nagyon égette, alig tudta kézben tartani, és már majdnem elejtette, mikor az égő érzés hirtelen elmúlt.

Harry kinyitotta a szemét. Nem emlékezett rá, mikor csukta be, talán mikor túlságosan erőssé vált a fájdalom... És amit látott, boldogsággal és reménnyel töltötte el.

A bot végén egy apró, kék láng lobogott, és ahogy megmozdította a kezét, szikrák pattantak ki belőle. Harry tágra nyílt szemmel bámulta, mint a kisgyerekek karácsonykor a csillagszórókat. Az érzései is nagyon hasonlítottak azokéra.

– Ez működik – suttogta rekedten, aztán pislogott egyet – Perselus bácsi.

– Soha nem hittem volna, hogy egyszer az unokaöcsémet is üdvözölhetem a családban, Harry – mosolyodott el Piton, és megpróbálta kizökkenteni magát az álmodozásból. – De igyekeznünk kell – mondta, és a falnak támaszkodva felállt. – Csak egy dolgot tehetünk, ha ki akarunk törni valahogy. Fel kell mennünk a laboratóriumomba a harmadikra.

– Miért? – Harry nem akart hinni a fülének. Kénytelenek lesznek egy teljesen felesleges túrára indulni, csak, mert Perselus azt hiszi, hogy...

– A cella előtti folyosó végén van a lépcső, ami egyenesen oda visz. A laboratóriumban van néhány hasznos bájital, amitől egy kissé jobban fogjuk érezni magunkat, és képesek leszünk a kitörésre. És ott van az az egyetlen dolog is, amit nem akarok itthagyni: Quietus pálcája. A menekülésünk biztosítéka.

***

– Szóval Dumbledore úgy döntött, hogy kiszabadítja a kedvenc bábjait – Voldemort mosolya félelmetes volt. Még Lucius Malfoy is összerándult tőle. – Tökéletes időzítés! Csodálatos meglepetésem van Dumbledore és az ő drágalátos Rendje számára.

Egy magas, barnahajú férfi felé fordította a fejét, aki bólintott a szavaira.

– Szóval... a csapdát felállítottuk. – felemelte a kezét, és hirtelen sokkal magasabbnak és fenyegetőbbnek tűnt, mint azelőtt. – Ma este két okunk is lesz az ünnepelésre. Harry Potter megszűnik létezni, mint a köztem és a varázslóvilág között lévő gát... És a Rend... többé már az sem lesz veszélyes a számunkra.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény