12. fejezet – Egy megoldott rejtély

– Perselus, Perselus, mi a baj? – próbálkozott Harry, miután a professzor dühe, úgy tűnt, lohadni kezdett. – Valami... baj van?

Nem kapott választ. Ahogy a düh elmúlt, a helyét kábultság vette át. Piton csak bámult a sötétbe, néha-néha megrázta a fejét, de úgy tűnt, nem vette észre, hogy Harry beszél hozzá, vagy hogy egyáltalán ott van vele.

Valami baj történt, valami igazán nagy baj, és Harry kezdett kétségbeesni. Megragadta a professzor vállát, és erősen megrázta, de eredménytelenül. Piton nem reagált.

– Tanár úr! Perselus! – szólongatta hangosan. Semmi. A kétségbeesés kezdett pánikba fordulni. Harry a dermedt férfi elé lépett, és letérdelt. Most úgy látszott, hogy a férfi szemei Harryre merednek, de a látta, hogy valójában nem őt nézik. Ijesztő volt... Hallotta, hogy Piton magában motyog valamit, de nem értette a szavakat.

Harry a férfi vállára tette a kezét, és közelebb hajolt hozzá.

– Tanár úr, kérem, kérem, mondjon valamit... Hogyan segíthetnék?

Hosszú percek múlva Piton végre kezdett magához térni, de ennek egyetlen jele az volt, hogy lerázta a válláról Harry kezét, és remegő tenyerébe temette az arcát. A következő pillanatban Harry látta, hogy nem csak kezei remegnek, hanem az egész teste. Ez még jobban megrémítette, mint a korábbi bódultság. Megdöbbentő volt látni, ahogy a máskor mindig olyan összeszedett, kemény férfi most megrogyott az ismeretlen érzelmek súlya alatt, csakúgy, mint korábban Harry. Nem tudta, mit tegyen. Felsóhajtott, és a sarkára ült, várva, hogy Piton összeszedje magát, vagy legalább megszólaljon. Időről időre szerette volna megrázni a professzort, figyelmeztetni, hogy most nincs idejük ilyen műsorra... A kivégzésük ideje mind közelebb és közelebb került, repültek a percek, az órák. De nem merte megtenni. Nem, többé már nem félt tőle. Az érzés, ami visszatartotta a kezét, a tisztelet volt.

Igen, haldokolnak. Ők. Nem csak ő, Harry, egyedül. És ha Pitonnak időre volt szüksége, hogy felfogja, megeméssze a kapott információt – még ha Harry nem is értette, miért olyan fontos ez –, akkor megadja neki ezt az időt, a lehetőséget.

Eltartott néhány percig, talán több mint egy óráig is, míg Piton végre leeresztette a karját, és Harryre nézett.

– Harry... – kezdte, de nem folytatta. Elcsuklott a hangja. Aztán újra: - Harry.

– Igen, tanár úr? – nézett a szemébe Harry, mutatva, hogy figyel minden szavára.

– Nem tudom, hogyan mondjam el neked ezt, vagy hogy egyáltalán el kell-e mondanom.

Ez egy igen furcsa mondat volt, gondolta Harry.

– Tanár úr, ha nem akarja, nem kell elmondania – mondta hát, és idegesen nyelt egyet.

– Először is: nem tanár úr. Perselus. Perselus, mert... – megint elcsuklott a hangja. – És muszáj elmondanom. Csak olyan... nehéz.

Harry megrémült. Csak nem arról van szó, hogy Piton meg akarja gyónni neki a bűneit mielőtt meghal? Vagy valamit, ami Trelawney jóslatához kapcsolódik? Ez megmagyarázná a professzor furcsa viselkedését... Remélte, hogy az utóbbi, mert nem érezte elég erősnek magát, hogy saját halála előtt végighallgasson egy hosszú és valószínűleg nyomasztó történetet. De ha a professzornak szüksége van erre, akkor figyelni fog rá. A férfi megérdemel ennyit. Igen, megérdemli, és ő megadja neki ezt az utolsó ajándékot.

– Azt mondtad, Dumbledore mondta neked, hogy az a jóslat a vén denevér második igazi jóslata volt, ugye?

Ó, szóval NEM a régi bűnökről van szó. Harry megnyugodott.

– Igen, ezt mondta – válaszolta udvariasan.

– Szóval... ez azt jelenti, hogy kell lennie egy első igazi jóslatnak is.

– Igen. – Ez teljesen nyilvánvaló. Miért kellett akkor egyáltalán megállapítani?

– De Dumbledore soha nem árulta el nekem, hogy volt egy első is.

– Igen, de maga a másodikról se tudott.

– Ez igaz – húzta össze Piton a szemöldökét – Nem beszélt róla nekem. Miért?

– Talán úgy gondolta, hogy ez nem a maga dolga. – Ez határozottan szemtelennek hangzott, de Piton nem törődött vele.

– Vagy éppen ellenkezőleg. Túlságosan is az én dolgom volt.

– Hogy érti ezt? – bámult rá Harry teljesen összezavarodva.

– Csak próbálom rendbe szedni az ismert tényeket.

– Perselus, én egyáltalán nem értem... – vallotta be a fiú halkan.

– Úgy látszik, hogy én sem – vicsorgott a professzor. – De játsszunk valamit. Elmondok neked mindent, amit tudok, és... meglátjuk, hogy mi lesz a véleményed azután. Jó?

Harry bólintott. Már értette, mit akar Piton: rajta ellenőrizni az ötletét. Kíváncsi volt és szeretett volna segíteni, bár nem értette, miért bízik abban Piton, hogy ő össze tudja rakni a részleteket. Ő soha nem volt az a rejtély-fejtő fajta. Ez Hermione stílusa, nem az övé.

– Jól van. Kezdjük hát: az első részlet: Dumbledore mindig győzködött, hogy próbáljalak jobban megismerni.

– Ezt már mondta – jutott Harry eszébe.

– Minden, amit most el fogok mondani neked, szóba került már az elmúlt néhány napban. Az egyetlen különbség a sorrendben lesz. Az ismert tények sorrendjében.

– Értem... – Harry már teljesen összezavarodott.

– Második: Quietus és Harold Potter jó barátok voltak. Feltételezem, hogy ő és az apád is jóban voltak később.

– Ez logikusan hangzik. Van rá valami bizonyítéka? – kérdezte Harry.

– Hát... Van valami bizonyítékfélém... Emlékszel még, hogy Quietus Potteréknél töltötte a szüneteket?

– Igen. De ezelőtt csak a téli szünetet említette.

– Igen. Miután elvégeztem az iskolát, Londonba költöztem. A Gyógyfőzet Kutató Intézetben dolgoztam, és Quietus megkért, hogy velem maradhasson a szünetek alatt. Nem lepődtem meg túlságosan, mert ő is gyűlölt otthon lenni a szüleinkkel. Megengedtem, hogy a lakásomba költözzön. De valójában nem ott élt. Csak néhány hetet töltött velem a nyári szünetben, egyébként a Potter családnál lakott.

Harry teljesen megdöbbent.

– És mit csinált, miután levizsgázott?

– A nyarat megint Potteréknél töltötte, de szeptember elején az iskolába költöztem – akkor szeptemberben kezdtem tanítani – és Dumbledore megengedte, hogy velem lakjon. De igazából nem volt túl sok időnk beszélgetni, alig találkoztunk: a Minisztériumnak dolgozott.

– Mit csinált?

– Nem tudom, de a vizsgáit maximumra végezte. Soha nem beszélt a munkájáról. Azt hiszem, valami unalmas dolog lehetett, unalmas papírokat meg aktákat tologatott... nem is csoda, hogy néhány hónap múlva otthagyta. Ha jól emlékszem, ez már az öreg Potter temetése után volt, februárban... – Piton sóhajtott. – Mindez már régen történt, és azok a hónapok és évek annyira zsúfoltak voltak... de visszatérve Quietusra, nem tudom, ezután mit csinált. Most már azt hiszem, akkor már Dumbledore-nak dolgozott, talán a Rendnek...

– Az mi? – szakította félbe Harry.

– A Rend? – kérdezte Piton, és mikor Harry bólintott, magyarázatba kezdett. – Dumbledore szervezete. Teljes nevén a Főnix Rendje, és azért alapították, hogy segítse a Voldemort elleni háborút. Azt hiszem, Quietus nekik dolgozott, de nem vagyok benne biztos, soha nem kérdeztem tőle, nem akartam tudni a titkáról, arra az esetre, ha Voldemort úgy döntött volna, hogy kivallat Veritaserummal...

– De hiszen akkor még Voldemortnak dolgozott! Visszatartott tőle egy ilyen fontos információt?

– Igen, a testvéremet mindig jobban szerettem Voldemortnál, és annyira féltem, hogy veszélybe sodrom, hogy még csak nem is akartam gondolni a munkájára. Tudtam, hogy amíg nem engedem, hogy az információ leülepedjen az agyamban, lehetetlen kiszedni belőlem, még Veritaserummal is.

– És azután, mikor kém lett... mit tett volna, ha Voldemort úgy dönt, hogy használja magán a szérumot?

– Töröltem volna az emlékeimet.

Harry rémülten felkiáltott.

– Törölte volna az emlékeit? Az rosszabb, mint az öngyilkosság!

– Bizonyos értelemben igen. És most már azt is tudjuk, hogy Voldemort képes áttörni rajta.

– Igen... Ugye Berthának hívták, azt a minisztériumi boszorkányt, akinek a törölt emlékeit Voldemort vissza tudta szerezni?

Piton bólintott és Harry újra kérdezett.

– Egyébként visszafordíthatatlan a dolog?

– Nem, ha adsz magadnak elég időt, hogy felépülj. De soká tart. Hetekig, talán hónapokig. De ha megpróbálod megtörni, vagy siettetni a folyamatot, jóvátehetetlen károkat okozhatsz. A törölt emlékezetű ember megőrül, és AZ gyógyíthatatlan. És más feltételei is vannak a sikeres gyógyulásnak, de nem emlékszem rájuk. De ez nem is számít, mert később megtudtam, hogy Voldemort soha nem használja a Veritaserumot, legalábbis rajtam soha nem használta. Túlságosan paranoiás hozzá. Biztos volt benne, hogy létezik valami titkos ellenszer, és át tudják verni. Más módszerei vannak arra, hogy ellenőrizze valaki megbízhatóságát.

– Nem vagyok benne biztos, hogy érdekelnek ezek a módszerek... – motyogta Harry, de Piton úgy tűnt, nem hallotta.

– Emlékszel még, mikor a kettősügynök-szerepemről beszéltünk? Mondtam, hogy próbáltam nem megölni senkit, miután átálltam a másik oldalra. – Piton Harry rémült szemébe nézett. – Próbáltam, de voltak alkalmak, mikor nem tehettem mást, ha azt akartam, hogy megbízzon bennem. Miután megesküdtem Dumbledore-nak, úgy gondoltam, hogy a legjobb módszer arra, hogy megnyerjem Voldemort bizalmát az, ha bevallom neki, hogy Dumbledore-nak dolgozom, hogy kettős ügynök vagyok. Úgyhogy elmondtam Voldemortnak az Albussal kötött egyezségem cenzúrázott verzióját, és reméltem, hogy a nyilvánvaló őszinteségem elnyeri a bizalmát. Tévedtem. – Megborzongott. – Először is megátkozott a Cruciatussal, és újra meg újra a hűségemről kérdezett. Mikor bizonygattam, hogy hűséges vagyok hozzá, levitt a pincebörtönbe, kiválasztott egy mugli születésű lányt, és megparancsolta, hogy öljem meg. És én megtettem. – Az önutálat tisztán érződött a professzor hangján. – És idén egyike voltam Karkaroff gyilkosainak, ugyanezért – fejezte be alig hallhatóan.

– De akkor... engem miért nem hagyott egyszerűen meghalni? – kérdezte óvatosan Harry.

Piton döbbenten emelte fel a fejét. Olyan nehéz volt mindezt bevallani Harrynek, és félt, hogy a fiú megint gyűlölni fogja... de nem. Gondolkodott, mérlegelte a tényeket, mint egy felnőtt.

– Megesküdtem, hogy megvédelek, nem emlékszel? És... a viselkedésed, amikor kínoztak, annyira hasonlított Quietuséra... de Harry, azt hiszem, eltértünk a tárgytól!

– Igen... a rejtvénye, taná... Perselus – jutott most Harry eszébe.

– Igen. – sóhajtott fel a férfi. – Szóval, foglaljuk össze, mit is mondtam neked: említettem már Albus figyelmeztetését, Quietus és a Potter család közti kapcsolatot. A rejtvény következő darabja: Quietus nem csak Potter barátja volt. Lily Evans is a baráti körébe tartozott.

– Értem – mondta Harry, bár nem értette.

– A negyedik: az eskü, amit Quietus nevére tettem, hogy megvédelek. Ez két egymástól külön álló részletet is tartalmaz. Magát az esküt, és a testvérem nevét.

Harry bólintott. Valójában egyre inkább összezavarodott. Miről van szó egyáltalán?

– Ötödszörre: a dátumok. Quietust 1979. december másodikán ölték meg. Az anyádat néhány nappal vagy héttel később mentettem meg, nem emlékszem pontosan. James Potter és ő 1980 februárjában házasodtak össze, és te ugyanazon év júliusában születtél, ami azt jelenti, hogy előző év novemberében fogantál.

Harryben szörnyű gyanú kezdett kialakulni. Piton azt akarja mondani...? Tágra nyílt szeme arra biztatta a professzort, hogy folytassa.

– A rejtvény következő darabja az anyád viselkedése, és a szavak, amiket akkor mondott, mikor megmentettem.

– Azt mondta, összekeverte magát Quietussal – suttogta Harry.

– Igen, és igazán furcsán viselkedett... – Piton erőlködött, hogy pontosan felidézze a szavakat. – Azt mondta, azt hitte, hogy meghaltam. Persze Quietusra értette, nem rám... aztán megölelt, és én annyira megdöbbentem, hogy meg se tudtam szólalni. Aztán azt mondta, már azon volt, hogy James Potter segítségét kérje, de örül, hogy nincs rá szüksége... – Pitonnak elcsuklott a hangja. – De akkor kiabálni kezdtem vele, és azt mondtam, hogy pedig jobb, ha elmegy Potterhez, mert Quietus meghalt. Ahogy meghallotta a szavaimat, összecsuklott, és... csak ült ott a földön, amíg a nővére meg nem érkezett. Ő is volt a temetésen... és úgy tűnt...

– Hagyja abba – Harrynek remegett a hangja, a szája teljesen kiszáradt. – Azt hiszem, értem...

– Már csak egyetlen dolog maradt, Harry – suttogta a férfi.

– Biztos vagyok benne, hogy az maga a bizonyíték lesz.

Harry lehunyta a szemét. Érezte, hogy zúg a feje, a testét és a lelkét furcsa, nem fizikai fájdalom kínozta. Hirtelen minden olyan irreálisnak tűnt: a cella, a fáklyák, az elmúlt napok szenvedései, Piton és ő maga is... Mindent széttört ez a hatalmas örvény, ami azzal fenyegetett, hogy őt magát is darabokra tépi, mint az élet rejtvényének darabjait, az Ő életének darabjait – s vajon lesz-e valaki, aki hajlandó lesz összerakni és újra felépíteni ŐT magát?

Igen, ez már túl sok volt. Először Voldemort bejelentése, aztán Piton rejtvénye, aminek a megoldása nyilvánvaló volt Harry számára, akkor is, ha az utolsó darabját még nem is ismerte. A következő pillanatban már négykézlábra esve, hevesen remegve küzdött az öklendezés ellen. Most már tökéletesen meg tudta érteni Piton korábbi viselkedését.

És kétségbeesetten szeretett volna sírni, zokogni, de a szeme száraz maradt, és az arcát mintha kőből faragták volna...

– Nyugodj meg, Harry, lélegezz – hallotta az aggódó hangot. – Nyugodj meg, kölyök, lazíts, itt vagyok veled...

Ezeknek az utolsó szavaknak varázslatos hatásuk volt Harryre: eszébe jutott, hogy a professzor ott ül előtte, és ekkor végre elengedte magát, hogy belezuhanjon a rá váró ölelésbe. Nem tudta, miért olyan biztos benne, hogy Piton – nem, nem Piton, Perselus – kitárta a karját, mert a szeme csukva volt, de mégis igaza volt. Perselus vállára hajtotta a fejét, és erőlködött – minden látható eredmény nélkül – hogy megszűnjön a remegése.

Piton felszisszent a fájdalomtól, ahogy magához szorította Harryt, és nyugtatóan simogatta a hátát. A fiú teljesen elernyedt, és kábult volt, és mindennek a tetejébe, úgy látszott nem veszi észre, mi történik körülötte. Úgy megrázták az érzelmei, mintha Cruciatus hatása alatt állt volna.

Igen, ez a fajta érzelmi vihar nagyon hasonlított a kínok átkára, legalábbis eredményeit tekintve. Még Pitonnak is időre volt szüksége, hogy túltegye magát rajta.

Harry remegése lassan alábbhagyott. De mikor végre abbamaradt, Harry nem húzódott el Pitontól. Éppen ellenkezőleg, a mellkasához nyomta a fejét, olyan szorosan, ahogy csak tudta, és a ruhájába motyogott.

– Azt hiszem, elmondhatja a hiányzó részletet.

– Trelawney első próféciájáról van szó. – mondta ő nyugodtan.

– Gondoltam – jött az alig hallható válasz. – Szóval? Mit mondott az a vén denevér?

– Nem ismerem a pontos szavait, nem voltam ott – kezdte Piton. – Quietusnak tette a jóslatot, aki ezután mindjárt elmondta nekem, és elég sokat gondolkodtunk rajta, de nem bírtunk rájönni az értelmére. Megjósolta neki, hogy meg fog halni, de a szeretet által túléli a saját halálát... vagy valami ilyesmi... és az, akit szeret, legyőzi a Sötét Nagyurat. De Voldemort újra visszatér, és a leszármazottjának szembe kell néznie a halállal, hogy élhessen. Vagy valami ilyen.

– És most végre értelmet nyert... – Harry hangja gyenge volt, és távoli.

– Igen...

Hosszú csend után Harry újra feltérdelt, kinyitotta a szemét, és a professzorra nézett.

– Nem tudom, mihez kezdhetnék ezzel az információval – vallotta be halkan. – És olyan sok halálról esik szó abban a jóslatban...

– Sajnálom – mondta Piton. – Nem akartalak megbántani.

– Nem – rázta meg Harry a fejét. – Nem bántott meg. Sőt, szeretném megköszönni, hogy elmondta ezt nekem.

– El tudom képzelni... – Piton hangja valahogy gúnyosan csengett. – Elég rémisztő lehet hirtelen rájönni, hogy rokonok vagyunk. Mindazok után, amit ma elmondtam…

– Nem ma mondta el nekem. Már napokkal ezelőtt bevallotta.

– De a részleteket...

Harry megvonta a vállát.

– Ezek a részletek nem annyira rémisztőek, mint ahogy hiszi, azaz hiszed. Vagyis... rémisztőek, mert biztos vagyok benne, hogy még mindig üldöznek, de... igazán nehéz lehet jó döntést hozni egy olyan helyzetben. Nem is létezik jó döntés. Csak fájdalmas vagy elátkozott döntés, hogy az ember bármit is tesz, valami, vagy éppen valaki mást tönkretesz vele. Örülök, hogy nekem nem kellett ilyen helyzetbe kerülnöm. És Perselus – Harry egyenesen Piton szemébe nézett – Boldog vagyok, hogy rokonok vagyunk. És köszönöm, hogy elmondtad. Ez a legjobb születésnapi ajándék, amit valaha kaptam.

– Tényleg?

– Tuti. – Harry hirtelen elvigyorodott, szája őrült mosolyra húzódott, ahogy meglátta a professzor döbbent arckifejezését. Senki nem hinné el neki, ha kijutnának innen. Senki nem hinné el, hogy a gúnyos és aljas zsíros hajú szörnyeteg is képes a boldogságra vagy szomorúságra, képes fellélegezni vagy éppen megrémülni, félhet, aggódhat – és képes megdöbbenni úgy, hogy teljesen hülyének nézzen ki. És – legfőképpen – senki nem hinné el neki, hogy ez a férfi valójában a nagybátyja.

Bármit is hisz vagy gondol Piton Harry érzéseiről, ő komolyan beszélt, mikor azt mondta, hogy ez volt a legjobb születésnapja, és most kapta a legszebb születésnapi ajándékot, amit ember kaphat: végre megfejtette élete rejtélyét, és rátalált valamire, ami után kétségbeesetten vágyódott: családra.

Családra, és nem is csak elméletben, hanem nagyon is valóságos értelemben: Perselus, aki törődött vele itt, ebben a pokolban, aggódott érte, megosztotta vele minden fájdalmát, kínját, a testvére volt annak a férfinak, akit Harry sohasem ismert, és legfőképpen, akinek a létezéséről két héttel ezelőtt még csak nem is tudott: Quietusnak, az apjának.

Milyen furcsa... Tíz napja hallotta először ezt a nevet. És most... Igen, Harry tökéletesen meg tudta érteni Piton elkeseredését és dühét, mikor Harry megemlítette Trelawney második igazi jóslatát. Megértette, mert most ő is ezt érezte: mindkettejüket ugyanúgy elárulták, hosszú, hosszú évekig átverték, bár Harry nem tudta, ki is volt az igazi áruló. Dumbledore, aki láthatólag mindenről tudott, és mégse szólt egy szót sem, se Perselusnak, se Harrynek? Vagy Lily Evans, az anyja, aki elmondta a titkát az igazgatónak, de nem akarta, hogy Perselus tudjon róla, az a Perselus, aki megmentette az életét, és megpróbálta megmenteni a családját is? Csak egy esküt kényszerített ki a férfiból, akinek az egyetlen kincse az életben a testvére volt – és aki biztosan megpróbált volna minden segítséget megadni a fiúnak, Quietus fiának. Harry ingerülten megrázta a fejét, visszanyelve a keserű könnyeket. Valószínű, hogy egyikük se sejtette, mennyi gyászt és fájdalmat okoznak ezzel. Harry, miután megtapasztalta a harapós professzor kedvesebb oldalát is, tökéletesen biztos volt benne, hogy mellette megkapott volna minden szeretetet és törődést, amire valaha vágyott. És cserébe ő is szerette volna Perselust, és az életük sokkal jobb lett volna...

Volna... Nem, most már soha nem tudják meg, mi történt volna. És ez fájdalmas gondolat volt. Harry hirtelen úgy érezte, elárulták, megfosztották az életétől, és nagyon dühös lett az igazgatóra. Nem volt joga, hogy visszatartsa ezt az információt! Nem volt joga, hogy így viselkedjen! Hogy tehetett ilyet? Miért kellett neki, Harrynek az élete legfontosabb tényeit a halála előtt néhány órával megtudnia? MIÉRT?

Az utolsó mondatokat már hangosan mondta. A düh új erőt öntött összetört testébe, és talpra ugrott.

– Perselus, mi van, ha rossz következtetésre jutottunk? Dumbledore nem lehet ennyire kegyetlen... – kérdezte kétségbeesetten.

– Egy egyszerű vérvizsgálattal be lehetne bizonyítani a dolgot, de attól tartok, Harry, erre ebben az életben már nem lesz lehetőségünk...

– Nem, Perselus. Úgy döntöttem, hogy nem adom fel ilyen egyszerűen. Harcolni fogok.

– Hogyan?

– Még nem tudom. De biztos, hogy nem akarok meghalni. Élni akarok. Esélyt akarok adni magamnak, neked, magunknak... – kiáltotta ingerülten.

– Túlságosan legyengültünk, Harry. És legalább egy pálcára szükségünk van, ha ki akarunk jutni innen.

– Igen, tudom, de... csak... – lehuppant a földre Piton mellé. – Nem tudnál csinálni valamit? Bármit? Hiszen te egy felnőtt, képzett varázsló vagy, ki kell találnod valamit!

– Mégis mire gondolsz? – Piton mérges lett. – Nincs pálcám. Nincsenek bájitalaim. Nincs semmi ötletem. Ha ki tudnánk jutni ebből a cellából, felmehetnénk a laboratóriumomba, a másodikra, ott van néhány... De nem, Harry. NEM tudunk kijutni innen!

– MEG KELL PRÓBÁLNUNK!

– És hogyan, Mr. Potter? – csattant fel Piton. – Azt akarod talán, hogy leüssem a halálfalókat, ha értünk jönnek, hogy a kivégzésre kísérjenek? Csodálatos ötlet! De sajnálom, nem tudom ökölbe szorítani a kezemet, sőt, még csak fel se tudok állni, hogy leüssem őket... És te? Mit tehetsz te két vagy több egészséges felnőtt ellen pálca nélkül? Hiszen tántorogsz, két hete nem ettél...

– Igen, igaza van, de...

– De MI? – kiáltott fel türelmetlenül Piton. – Nincs semmi esélyünk – tette hozzá néhány pillanat múlva csendesebben. – Sajnálom, Harry.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény