| 
 11. fejezet (2)  2005.07.06. 20:45 – De miért... nem is miért. Hogyan lehetséges, hogy Voldemort megint megbízott magában, mikor tizenöt év után visszatért hozzá? Hát nem tudta, hogy Dumbledore kiszabadította, mint a Világos Oldal kémjét? – Harry, mint már te is mondtad, kettős ügynök voltam, és ezt mindketten tudták. Dumbledore és Voldemort is. Csak az volt a kérdés, kihez vagyok hűséges. Dumbledore-ral mindig őszinte voltam, és elmondtam neki az összes igaz és hamis információt, amit el kellett mondanom. – Hamisat...? – Igen, nem csak Dumbledore kreált hamis információkat, hogy félrevezesse az ellenséget: Voldemort is ugyanezt tette. Csak az volt a különbség, hogy én soha nem árultam el Voldemortnak az igazat, mindig csak a hamis információkat adtam át neki, míg Albusnak mindent elmondtam, és hagytam, hogy azt tegye, amit jónak lát. És ahogy már említettem is, nekem is megvoltak a módszereim, hogy segítsem a Világos Oldalt. – Értem – bólintott végül Harry. – De... nagyon nehéz lehetett. Mindig mérlegelnie kellett, és egyszerre sok dolog között kellett döntenie. Mindig ébernek kellett maradnia, odafigyelnie a szavaira és a tetteire. – Nem volt egyszerű, egyáltalán nem... – Akkor már csak egy dolgot nem értek. – Csak egyet? Potter, akkor te sokkal intelligensebb vagy, mint képzeltem – vigyorodott el Piton. Harry elvörösödött és megvonta a vállát. – Miért gyanította akkor Voldemort, hogy maga a tégla? – Ennek két oka is lehet. Először: egy kettős ügynök soha nem lehet teljesen megbízható. Másodszor: talán még emlékszel az első évedre, és az én szerepemre az egészben. – Igen – vonta össze Harry a szemöldökét. – Megmentette az életemet, és megfenyegette Mógust... – Megfenyegettem? Honnan tudsz erről? – A Tiltott Rengetegben... Én... én követtem magukat, amikor... – Lehetetlen – rázta meg Piton elképedve a fejét. – Sok mindennel gyanúsítottalak, amit nem lett volna szabad megtenned, de úgy látszik, súlyosan lebecsültem a szimatolási és szabályszegési képességeidet. Szóval te is ott voltál... Volt még máskor is... ilyen eset, hogy te...?  Harry szégyenlősen bólintott. – Hát... igen. Ugyanabban az évben, mikor egy könyvet kerestem a könyvtár tiltott részlegében... – Gondolom éjjel... – Természetesen. És a könyv felsikoltott... – Harry elkuncogta magát. – És akkor jött maga meg Frics, és én menekültem, és akkor találtam meg Edevis tükrét is. Azután meg jó pár éjszakát töltöttem a tükör előtt ülve, míg végül Dumbledore rámtalált, és megkért, hogy ne nézzek bele többé... – Akkor mesélte el neked, hogyan működik a tükör? – Igen, akkor. És ez nagyon hasznos volt, mikor szembe kellett néznem Mógussal... – Nem kellett volna szembenézned vele, Potter. Hívhattál volna egy felnőttet, hogy... – Próbáltam. Megmondtuk McGalagonynak, hogy... valaki el akarja lopni a követ, de nagyon dühös lett, és elzavart minket – Harry idegesen fészkelődött. – Igazából azt hittük, maga az, aki a követ akarja... És egészen addig azt hittem, amíg rá nem találtam Mógusra a tükör előtt... De ne is törődjön vele – vonta meg végül a vállát. – Nem volt olyan borzasztó, mint másodikban, a Titkok Kamrájában. – Miért? – kérdezte Piton kíváncsian. – Mert elsőben csak a saját életem forgott kockán, senki másé. De a kamrában ott volt Ginny is... – Ó, a másik eset, mikor felnőtt segítsége nélkül cselekedtél! – Nem, én... én akkor igenis kértem egy felnőtt segítségét! – méltatlankodott Harry. – Kiét? – vonta fel Piton a szemöldökét. – Hát... – Harry elvörösödött. – Elmentünk Lockhart tanár úrért... – Én azt kérdeztem, Potter, miért nem kérted egy FELNŐTT segítségét? – kérdezte Piton megjátszott haraggal. – Mióta számít az az idióta felnőttnek? Harry szélesen elvigyorodott, és oldalba bökte Pitont. – Emlékszik még a párbajszakkörre? – Természetesen – válaszolta Piton. – Miért? – Mert annyira... szép volt, ahogy lefegyverezte! Marha jó volt! Még Ronnak is tetszett... – De aztán megpróbáltam rádijeszteni azzal a Serpensortiával... – Piton arcán bűntudat látszott. – Milyen hülye voltam... – Ugyan, ez rendben van, tan... Perselus. Ginny meghalt volna, ha nem tudtam volna, hogy értek párszaszóul... – Ó, ez a „mi lett volna, ha”! – mondta Piton gúnyosan. – SOHA nem tudhatod, mi történt volna. Soha. Talán... – Nem. Vannak dolgok, amit igenis tudni lehet... Különösen, ha még figyelmeztetnek is rá. Az én hibám volt, hogy Voldemortnak sikerült visszanyernie a hatalmát, és... – Harry! – kiáltott fel mérgesen Piton. – Ha már megint a Trimágus Kupa jár a fejedben, akkor... – kezdett bele a szokásos tirádába, hogy elűzze Harry bűntudatát, de Harry félbeszakította. – Nem. A Szellemszállásra gondolok, arra, ami azután történt, hogy magát elkábítottuk. – Harry látta a professzor arcán, hogy már a dolog említése is idegesítette, úgyhogy gyorsan folytatta. – Akkor és ott megvolt rá a lehetőségem, hogy megölessem Peter Pettigrew-et. Sirius és Lupin tanár úr meg akarták ölni, bosszúból a szüleimért, de én azt akartam, hogy életben maradjon... és ezért tudott megszökni, és segíteni Voldemortnak, hogy... Harry lehunyta a szemeit, és érezte, hogy elhagyja az ereje. Ha visszaforgathatná az időt... Piton megköszörülte a torkát. – Harry. Ezt a témát már korábban megtárgyaltuk, és beszéltünk arról, hogy a szándék a fontos... Harry lehajtotta a fejét, és úgy motyogta: – De ha az ember tudja, hogy mi fog történni, akkor sokkal inkább felelős a dolgokért, nem? – Te... tudtad? Ez nevetséges, Potter – jött dühbe megint Piton, de Harry nem hagyta magát félbeszakítani. – Igen, figyelmeztettek rá, bár nem tudtam, hogy figyelmeztetést kaptam, de legalább ott, a Szellemszálláson megérthettem volna, de nem, nem gondolkodtam, csak cselekedtem, ahogy maga mindig mondta is, és az az átkozott szemét lelépett... – Ki figyelmeztetett? – Piton nem volt hajlandó eltérni a tárgytól. – Trelawney – vörösödött el Harry, és mikor látta, hogy a professzor arca ellilul az ingerültségtől, gyorsan hozzátette: - És Dumbledore is egyetértett velem, mikor utána elmondtam neki a jóslatot. – És mikor... jósolta ezt? – a férfi arcán tisztán látszott az ellenszenv. Ugyanúgy, mint McGalagonyén, mikor a jóslástan tanárnőről beszélt. – A jóslástan vizsgámon. Amikor felmentem a vizsgára, egyedül maradtunk a tanteremben. Hirtelen transzba esett, és furcsa hangon kezdett beszélni, és azt mondta, hogy a Sötét Nagyúr szolgája kiszabadul, és segítségével Voldemort erősebb, és szörnyűbb lesz, mint valaha. – Harry megborzongott. – Nagyon... félelmetes volt. – Furcsa... – Harry látta, hogy a professzor már megint a múltbeli emlékein töpreng. Ebben biztos volt: ilyenkor Piton arckifejezése távolivá és zárkózottá vált – mindig ugyanúgy. – Szóval elmeséltem Dumbledore-nak, és ő azt mondta, hogy ez már a második igazi jóslata volt, és talán nem ártana felajánlania neki egy kis fizetésemelést... A professzor olyan gyorsan zökkent ki a kábulatából, hogy megijesztette Harryt.  – Második? Azt mondod, már a második? – kiáltott fel. – Miért...? – Harry nem értette Piton kérdését. – Pontosan mit mondott neked Dumbledore? – Azt mondta, ezzel kettőre emelkedett az igazi jóslatainak száma – Harry Piton arcára emelte a szemeit, és érdeklődve figyelte az ismerős arcot. Sokféle érzelmet láthatott rajta: döbbenetet, meglepetést, hitetlenkedést, és végül dühöt. De micsoda dühöt... Harry már számtalanszor látta bosszúsnak és dühösnek a professzort – valójában valahogyan mindig idegesnek tűnt – de mostanára szakértőnek mondhatta magát a férfi harapós kedvének kiismerésében, de ez a düh annyira heves volt, hogy Harry biztos volt benne, ilyet még soha nem látott. A férfi arca úgy elsötétült, mint a Sötét Nagyúré (vagy Dumbledore-é, mikor lefegyverezte Barty Kuport, megmentve ezzel Harry életét), szénfekete szemei jéghideggé és élessé váltak – élessé, mint Avery borotvája – és Harry megborzongott a gondolatra. – Szóval végig tudta... – sziszegte Piton haragtól tombolva. – Tudta. És SOHA nem mondta el nekem. SOHA. *** – Egy... kettő... három... most! – suttogta Fletcher, és mindketten felkiáltottak, – Stupor! Nott átrepült a szobán, nekicsapódott a könyvespolcnak a szemközti falnál, és lecsúszott a földre. – Jól van... – morogta Figg. – Mun, gyorsan egy Őrszem-bűbájt! Fletcher bólintott és a varázslatot mormogva meglengette a pálcáját. Közben Figg feltűrte Nott ingujját, hogy ellenőrizze a gyanújukat... Már két napja követték a férfit, de a viselkedése hibátlan volt: tökéletes munkatárs, apa, férj – még jobban játszotta, mint Malfoy. Annyira jól játszott, hogy Fletcher kezdett kételkedni információjuk helyességében, de most – igen. Albus információja helyes volt. Nott felkarján láthatták a koponyát és a kígyót, a Sötét Jegy másolatát, Voldemort védjegyét. – Undorító... – húzta össze a szemöldökét Fletcher. – Rosszul vagyok tőle. Szerencsénk, Ari, hogy Albus soha nem használt ilyen tetoválásokat, hogy megjelöljön minket. Nem is lennék hajlandó neki dolgozni... – morogta, és a hátára fordította az eszméletlen férfit. – A szérumot... – mondta, s anélkül, hogy felnézett volna, kinyújtotta érte a kezét. Figg a kezébe nyomta a kis üvegcsét. A tiszta folyadék szikrázott, ahogy megrázta. – Ki készítette? – Piton... – köpte Figg a nevet. – Jaj, ne... miért nem nézted meg, ki főzte, még mielőtt elindultunk? Nem bízok abban a disznóban! – morogta mérgesen. – Albus adta a kezembe. Mit csinálhattam volna? Vágtam volna az arcába? Ő bízik Pitonban, te is tudod.  – Hát én meg nem... – vicsorgott Fletcher. – De attól tartok, most nincs más lehetőségünk, mint hogy EZT használjuk – gyorsan kihúzta az üvegcse dugóját, és leöntötte a tartalmát Nott torkán. – Stimula – sóhajtotta Figg. A halálfaló kinyitotta a szemét. Fletcher odabólintott Figgnek. Az ő dolga volt a férfi kikérdezése. – Mi a neve? – a szokásos első kérdés. – Angrius Nott. – Halálfaló? – Ez bizonyos volt, de Figg le akarta ellenőrizni a szérumot. – Igen. Működik. – Tud valamit Harry Potter hollétéről? – Igen, tudok – a válasz halk volt, de tiszta. – A Rémálom Kúriában van. – Hol van ez a kúria? – Nem tudjuk a pontos helyét. Csak a Nagyúr tudja. – Úgy látszik, Albusnak igaza volt... – mormogta Fletcher, és Figg bólintott. – Ha nem tudja, hol van, akkor hogyan jut oda? – Csak akkor tudok odajutni, ha a Nagyúr hív minket, és ha megérezzük a hívását, hoppanálunk. – Ez nem jó... – sötétedett el Fletcher arca. – Nem akarok egyenesen Vol... elé hoppanálni. Figg nem törődött a morgásával, folytatta. – Milyen gyakran hívja önöket? – Hetente kétszer. Általában. – Ugyanabban az időben? – Nem. Figg felsóhajtott. – Mikor volt az utolsó hívás? – Két napja. – És mit kellett tenniük? – Megkínoztuk az árulót. Hoppá! Ez a válasz váratlanul érte. – Ki az áruló? – Piton – Nott hangján tisztán érződött az undor. – Elárulta a Nagyurat. – Hogyan? – Megpróbálta megölni, hogy megmentse Pottert. Fletcher teljesen megdöbbent. Talán mégis rossz a főzet...? – Potter még életben van? – próbált Figg a kérdésekre koncentrálni. Egy pillanatra felmerült előtte Harry arca... Nem. Most más dolga van. – Igen, de a Nagyúr már kijelölte a kivégzés dátumát. – Tényleg? – Nem. Ez hülye kérdés. – Mikorra? – ez a megfelelő. – Holnap estére. – Semmi időnk nem maradt, Ari – suttogta rémülten Fletcher. – Csend legyen, Mun – mérte végig mérgesen Figg, és visszafordult a halálfalóhoz. – Miért választotta éppen ezt a napot? – Mert ez Potter születésnapja, és szeretne végrehajtani egy varázslatot, ami ehhez a naphoz kötődik, hogy elnyerje Potter erejét. – Ari, ez az Elsőszülött-bűbáj lesz... – Fletcher szemei tágra meredtek, és az arca elszürkült. – Ez egyike a legerősebb halálos átkoknak, ó, Istenem... – CSEND LEGYEN, MUN! – kiáltott fel türelmetlenül Figg, és folytatta. – És maga ott lesz, Nott? – Igen, az egész belső kör jelen lesz. Óriási ünnepséget rendezünk a háború első nagy győzelme emlékére! Figg leeresztette a pálcáját, és Nott eszméletlenül zuhant vissza a padlóra. – Mun, el kell vinnünk Albushoz. Azonnal.   Előző               BNP főmenü             Következő Vélemény |