10. fejezet (2)
2005.07.06. 20:41
– Mennyit aludtam? – volt Piton első kérdése, mikor végül felébredt.
– Néhány órát. Nem tudom pontosan. Az idő itt olyan... folyamatos és végtelen – magyarázta Harry. – De még mindig idegesít, hogy még nem vittek el egy újabb körre...
Piton óvatosan kinyújtózott.
– Attól tartok, semmi jót nem várhatunk a közeljövőben.
A levegő mintha megfagyott volna. Harry nyelt egyet.
– Úgy érti, hogy... – nem merte befejezni a kérdést. Érezte, hogy pánik kerülgeti.
– Csitt... – ölelte át gyorsan Piton. – Nyugodj meg. – De ő se tudta, hogyan nyugtathatná meg a fiút. A halállal soha nem könnyű szembenézni.
– Nem a haláltól félek – motyogta Harry. – Hanem a kínzásoktól. Nem akarom, hogy megint megkínozzanak. Nem akarom, hogy Avery... És nem akarom újra végignézni, ahogy magát kínozzák – elcsuklott a hangja. Pitont elöntötte a keserűség. A tehetetlenség ismerős érzése szorította össze a torkát. – Olyan nehéz erősnek maradni. Nem tudom, hogy meddig bírom még. – Tette hozzá Harry alig hallhatóan.
Piton csendben ült egy darabig. Kétségbeesetten kutatott valami után, amivel megnyugtathatná Harryt, de nem jutott eszébe semmi. A helyzet teljesen reménytelen volt. Mély lélegzetet vett.
– Még nem fejeztem be a történetet Siriusról. – mondta végül, próbálva elterelni Harry figyelmét. A fiú hálásnak látszott a témaváltásért. – Szóval... hol is tartottam?
– Quietus könyörgött, hogy bocsásson meg neki, amiért megvédte az apámat és Siriust attól, hogy kicsapják őket.
– Aha, igen... – egy kicsit gondolkodott, aztán folytatta. – A Quietussal történt incidens után az apád bocsánatot kért tőle. Nem voltam ott, de a testvérem elmondta. Nem tudom, miért tette, az apja miatt, vagy saját elhatározásából, de mégis bocsánatot kért. De soha nem hallottam, hogy Black is bocsánatot kért volna. Soha.
– Talán csak elfelejtette... – próbált Harry valami magyarázatot találni Sirius viselkedésére, de Piton arcán láthatta, hogy ezzel nem sokra ment, és saját magát sem sikerült meggyőznie.
– Elfelejtette... ez szép. Majdnem megölt valakit, és egyszerűen csak… csak elfeledkezik róla. Mint ahogy tőlem is elfelejtett bocsánatot kérni a „baleset” után. Akkor már nem is egyszerűen feledékeny, egyenesen amnéziás – mondta Piton mérgesen. – Úgy tett, mintha semmi se történt volna. És a fő ok, amiért gyűlölöm: ő is mindig gyűlölte Quietust, és csúfnevekkel illette, amiket én biztosan megérdemeltem volna, de ő nem! Ezért nem bocsáthatok meg neki. Nem bocsátok meg neki. És nem is értem, miért tette. Miért?
– Talán csak nem mert szembenézni a saját tévedésével. Nem akarta elhinni, hogy ilyen kegyetlen lehetett – rázta meg Harry a fejét, aztán feladta. – Nem tudom. De hiszek benne, hogy nem lehet ennyire kegyetlen. Egyszerűen csak túlságosan is... elhamarkodott, először cselekszik, és csak azután gondolkodik, úgyhogy rengeteg dolgot elkövet, amit később meg kell bánnia. Azt hiszem, ha egyszer lehetőséget ad neki rá, hogy beszéljen a múltról, és ad neki időt is, ELÉG időt, hogy túljusson a hirtelen jövő hülye érzésein, akkor bocsánatot fog kérni.
– Szereted őt – ez nem kérdés volt.
– Igen, szeretem. – bólintott Harry. – Tudja, ő ugyanolyan gyorsan megszeret valakit, mint amilyen gyorsan megutál. És ő szeret engem, feltételek nélkül, és felajánlott nekem egy családot anélkül, hogy ismert volna. Igaz, ez talán azért is van, mert annyira elfogult velem szemben a szüleim miatt... De soha nem vonta vissza az ajánlatát, hogy törődni fog velem.
– Értem, hogy mire gondolsz.
– Mint ahogy én is értem, hogy maga miért nem szereti. Csak szerettem volna elmagyarázni a saját érzéseimet. Nem értem Siriust, de elfogadom olyannak, amilyen. Néha Ronra emlékeztet. Annyira... egyformák.
Piton halványan elmosolyodott.
– Ebben azt hiszem igazad van. Talán ez az oka annak, hogy én annyira nem bírom Mr. Weasleyt...
– Van egyáltalán olyan diákja, akit bír? – kérdezte Harry szemtelenül.
– Diákod. És bírsz. És természetesen van. – bólintott Piton. – Például itt vagy mindjárt te.
– És...? – Harry igazán kíváncsivá vált. – Draco?
– Ő Lucius fia. És az én keresztfiam... – válaszolta Piton halkan.
– De hiszen – tátotta el a száját Harry – Lucius volt az, aki... EZT tette a kezével...
Piton arca mély szomorúságot és kétségbeesést tükrözött.
– Tudom. Ezelőtt soha nem hittem volna, hogy képes nekem fájdalmat okozni... – Harry szeretett volna mondani valamit, de semmi nem jutott eszébe, amivel témát válthatott volna. Fellélegzett, mikor a professzor végül folytatta. – De nem hiszem, hogy másképp viselkednék a fiával szemben, ha végül mégis sikerülne visszatérnem a Roxfortba....
– Miért?
– Nem ő volt az, aki bántott.
– És Neville sem az apja – Ahogy kicsúszott a száján, Harry már rá is jött, hogy túlságosan is élesre sikeredett a megjegyzése, de már késő volt. Piton megborzongott, és Harry felé fordult.
– Talán igazad van. De azt hiszem, a Mr. Longbottommal szembeni viselkedésem nem változtatja őt halálfalóvá. Draco és a többi gyerek esete viszont, akiknek a szülei halálfalók, ez sokkal problémásabb lehet. Próbálom őket visszatartani attól, hogy elkövessék ugyanazokat a hibákat, amiket én, mikor annyi éves voltam, mint ők most. Próbálom rávezetni őket, hogy a sötét mágián és az erőszakon kívül más úton is lehet sikereket elérni. Próbálom a világos oldalon tartani őket, de úgy látszik, ebben Dumbledore néha ellenem játszik...
– Micsoda...?
– Mikor első évben megnyertétek a házkupát, felháborító volt, ahogy a Mardekárral bánt. Egész nyáron nem szóltunk egymáshoz azután a záróünnepi műsor után. Teljesen felesleges volt így megaláznia azokat a gyerekeket. Nem maga a pontosztás, hanem ahogy tette...
– Igazad van – bólintott Harry. – Bár akkor ezt nem vettem észre.
– Nem is neked kellett volna észrevenned. Albus volt az igazgató, nem te. Előre át kellett volna gondolnia. Sokáig tartott, míg ezután sikerült megnyugtatnom a gyerekeket, és azt hiszem ezek után sokan soha többé nem lesznek már képesek megbízni az igazgatóban. De ez az ösztönös... Ezek csak gyerekek. Nem gonosz sötét varázslók, csak bolond gyerekek.
Harry erre nem tudott mit válaszolni, úgyhogy csak ült dermedten, míg Piton hirtelen folytatta a mesélést.
– A nagyapád és Quietus később egészen jól kijöttek egymással.
– Hogyhogy? – kérdezte Harry meglepve.
– Azt hiszem, az öreget mélyen meghatotta Quietus önzetlensége, vagy talán valami más tetszett meg neki benne, nem tudom biztosan. Mondtam, hogy Quietus nagyon rendes ember volt. Majdnem mindenki szerette.
– Kivéve Siriust – motyogta Harry zavartan. Piton nem válaszolt.
– Potter felajánlotta Quietusnak, hogy tanítani fogja a sötét varázslatok kivédésére, és Quietus elfogadta az ajánlatot, mert az iskolában egyszer se volt rendes tanárunk ebben a tantárgyban. A korkülönbség ellenére valahogyan sikerült összebarátkozniuk, legalábbis Quietus ezt mondta. Dühös voltam érte, de nem tehettem semmit. Nem akartam elmondani a szüleimnek, biztos, hogy elvitték volna őt a Roxfortból, és akkor egyedül maradtam volna ott... Csak annyit tehettem, hogy segítettem eltitkolni ezt a kapcsolatot a szüleink elől, és könyörögtem Quietusnak, hogy legyen óvatosabb, de ő nem foglalkozott már velük. Az utolsó három évben Potteréknél töltötte a téli szünetet, míg a szüleink úgy hitték, hogy egy hollóhátas barátjánál van. Akit gondolom névről ismersz is.
– Ki az?
– Az ikerlányai közül az egyik az osztálytársnőd.
– Patil? – nyíltak tágra Harry szemei.
– Pontosan. Akkoriban Arcus Patil és Quietus elválaszthatatlanok voltak. De Quietus mindig is idősebbnek tűnt a társainál, úgyhogy azt hiszem sokkal jobb barátok voltak az öreg Potterrel, mint bármelyik osztálytársával. Az apádnak egyáltalán nem tetszett ez a kapcsolat, és azt hiszem az ő csalódottsága volt az, együtt Black gyűlöletével, ami háborúvá mélyítette a köztünk levő nézeteltérést.
– Háborúvá? Hogy érti ezt?
– Szó szerint. Ők világos varázslóknak hívták magukat, és kinevezték az egész Mardekár házat „Sötét Háznak”, úgyhogy a személyes vitánk a sötétség ellen vívott keresztes háborúvá fajult. És ez annyira idegesített minket, hogy úgy döntöttünk, valóban sötét varázslókká válunk, hogy legyőzhessük őket, főleg Blacket. Lucius csatlakozott hozzám, és egy idő után egy harmadik fiú is, akit Rosiernek hívtak. Mindez a házak közti vitával kezdődött... aztán találkoztam Anne-nel. – Piton szemei a távolba révedtek. – Azután már nem akartam folytatni ezt az értelmetlen háborút. Féltem, hogy elveszíthetem a hülye rivalizálás miatt. Mindenhova követtem Blacket és a társait, és reméltem, hogy egyszer majd alkalmam adódik, hogy beszélhessek vele a húgáról. Mikor végül sikerült, bedühödött, és... összeverekedtünk. Eltörtem a kezét, ő meg eltörte az orromat. – Piton megérintette az említett testrészt. – És ezután már nem volt esélye a békekötésnek. Folyamatosan harcoltunk egymással, míg végül majdnem sikerült megöletnie engem Lupinnal. De akkor Anne megfenyegette, hogy megöli, ha bármit is merészel tenni ellenem... úgyhogy ezután volt két nyugodt évünk. De addigra már teljesen a sötét mágiának szenteltem magam, és nem akartam kiszállni. Csatlakoztam Voldemorthoz, és Anne elhagyott. Néhány évvel később Voldemort kiirtotta a Black családot, Anne-nel együtt, és én annyira utáltam magam... Megmenthettem volna, ha nem állok a Sötét Oldalra. Összeházasodhattunk volna, és biztonságban lett volna mellettem... – Piton megrázta a fejét. – De a sötétséget választottam és Anne halott. Black gyűlöl engem, és én is gyűlölöm őt, és Quietus is halott, csakúgy, mint Harold Potter és James Potter, és Lily Potter, és Rosier... Néha úgy érzem, csak én éltem túl a mészárlást, és a legnagyobb ellenségeim: Black, Lupin és Voldemort...
Ezután egyikük se szólalt meg egy darabig. Aztán Harry megköszörülte a torkát.
– Tan... Perselus – kezdte. – Nem hiszem, hogy Lupin gyűlölne téged...
– Nem? – vonta fel Piton a szemöldökét. – Azok után, amit egy éve vele tettem? Lehet, hogy megpróbált velem kibékülni, mikor együtt voltunk az iskolában, de Black szökése után olyan dühös lettem, hogy egyáltalán nem gondoltam a következményekre, és sikerült őt alaposan tönkretennem...
– Vagyis úgy tűnik, nem csak Black az, aki nem gondol időben a következményekre.
– Hogy mersz engem összehasonlítani azzal a...? – kérdezte Piton fenyegetően.
– Igenis merem. Sokban hasonlítanak egymásra. Mindketten elhamarkodottak, csökönyösek és tele vannak előítéletekkel, és mégis, mindemellett mindketten jószívűek is tudnak lenni. Csak nehéz ezt észrevenni. És mindketten a kelletténél több időt töltöttek az Azkabanban...
Piton arca még jobban elsötétült.
– Ez ne merd még egyszer megemlíteni, Potter.
– Sirius tizenkét évet töltött el ott – jelentette ki nyugodtan Harry. – El tudja ezt képzelni?
– NEM AKAROM elképzelni. Nem – megrázta a fejét, aztán folytatta. – Az volt életem legrosszabb pár hónapja. SENKI sem érdemli meg, hogy oda kerüljön. A halál is jobb annál. A kínzás is jobb annál. Annál bármi jobb, hidd el nekem. Bármi.
– ...és Sirius tizenkét évig volt ott – ismételte meg csendesen Harry.
– TUDOM, Mr. Potter! – Piton hangja éles lett.
– És ártatlan volt.
Piton keserűen felkacagott.
– Ártatlan...
– Éppen most mondta, hogy senki sem érdemli meg, hogy oda kerüljön.
– Ó, már megint ez a hülye játékod, hogy ellenem fordítsd a saját szavaimat. Mit gondolsz, ki vagy te, hogy ítélkezz a viselkedésem, az érzéseim felett? Ki adott erre engedélyt? Csak egy hülye, szemtelen kölyök vagy, aki azt hiszi, mindenre tudja a megfelelő választ, aki azt hiszi magáról, hogy mindenkinél bölcsebb, aki...! – Piton dühösen meredt Harryre, aki nem mert válaszolni. Ez a nézés megrémítette, és érezte, hogy összeszorul a torka. Elvesztette Piton barátságát egy teljesen értelmetlen vita miatt, amit úgyse nyerhetett volna meg. Lehajtotta a fejét.
– Sajnálom – szakította félbe Pitont. – Sajnálom, tanár úr. Nem akartam megbántani...
Megint csak nehéz volt ezt kimondania. Nem mert megmozdulni, ahogy várta, hogy a férfi folytassa. Milyen ismerős helyzet: Piton dühösen mered rá, gúnyosan mosolyog, aztán kiabál, és ő csendben várja a büntetőmunkát, a pontlevonásokat, vagy idióta viselkedése más kellemetlen következményeit. Igen, idióta. Mindig is idióta volt, ha vitába szállt Pitonnal.
A kellemetlen csend kezdett túlságosan hosszúra nyúlni. Piton egyetlen szót se szólt, és úgy tíz perc elmúltával Harry úgy döntött, hogy megpróbál témát váltani.
– Tanár úr, én... – próbálkozott, de az ajtó nyikordulása belefojtotta a szót.
Voldemort állt az ajtóban.
– Ne – nyögött fel halkan Harry, és látta, hogy Piton arca elfehéredik.
– Azt hiszem, ideje megegyeznünk a kivégzésük dátumában – mosolygott a szörnyeteg. – Mi a véleményük a holnapi napról?
***
– ...és azt mondták, van ott a folyó mellett valahol egy nagyobbacska kúria – fejezte be Lupin. – És az elmúlt két hónapban láttak arra álarcosokat járkálni.
Sirius türelmetlenül fészkelődött.
– Akkor menjünk! - mondta, és felállt.
– Nem biztos, hogy ez egy jó ötlet, Sirius...
– Micsoda? – mordult fel Black bosszankodva.
– Egyedül oda menni. Egyedül próbálni megmenteni őket...
– ŐKET??? Én BIZTOSAN ott hagyom azt a csúszómászó...
– Hallgass, Sirius, vagy itt hagylak. Megmentjük mindkettőt, vagy egyiket se. De először beszélünk Dumbledore-ral.
– NEM! – kiáltott fel Black. – Nem – ismételte meg aztán nyugodtabban. – Először ellenőriznünk kell, hogy jó helyen járunk-e. Körül kell szimatolnunk egy kicsit, mielőtt jelentjük a helyzetet Dumbledore-nak.
Lupin felsóhajtott.
– Jól van, igazad van. Gyerünk.
Black egy pillanat alatt felvette megszokott animágus formáját. Lupin természetesen emberi formában maradt. A telihold csak három hét múlva lesz, és nem tudott szabadon átváltozni, nem mintha nagyon akart volna. Ez igen fájdalmas művelet volt a farkasölőfű-főzet nélkül. És ha Piton nem tér vissza, akkor még számtalan fájdalmas átváltozásra számíthat.
A kúriáig az út hosszú volt és eseménytelen, majdhogynem unalmas. Black ment elöl, hátrahagyva Lupint, amint átkeltek a folyón. Lupin nem bánta: vérfarkas érzékeivel képes volt felfogni a környezete hangtalan üzeneteit, és Black, mint kutya nem kelthetett gyanút a kúria lakóiban.
Már késő este volt, de a nap még mindig nem nyugodott le a horizonton, és képtelenség volt többet megtudniuk a kúriát látogató emberekről, amíg világos van. Meg kellett várniuk a sötétséget. De így legalább rendesen körülnézhet a környéken, mielőtt cselekszenek.
A kúria egy nagy erdő közepén épült, amit nagyobbrészt erdeifenyők alkottak. Ez azt jelentette, hogy nem volt köztük aljnövényzet, amiben elrejtőzhettek volna. Ha menekülniük kell, csak a fák törzsét használhatják fedezékül. Nem túl biztató! A kúria maga óriási, emeletes épület volt és valamiféle fekete, vulkáni kőből épült. Ez reménnyel töltötte el Lupint, bár volt egy olyan érzése, hogy EZ a kúria nem az a kúria, amit ők keresnek.
De hogyan tudnák ellenőrizni, hogy ez-e az a hely?
A válasz egyszerű volt. Be kell jutniuk valahogy, és megkeresni a foglyokat. A fenébe! És ha ő, Lupin erre a következtetésre jutott, akkor Black, ebben Lupin biztos volt, azóta már bent is van.
Lupin megborzongott. Soha. Soha többé nem hajlandó Siriussal együtt dolgozni. Most már valószínűleg három embert kell megmentenie kettő helyett...
– Remus! – hallotta meg hirtelen a barátja hangját. Lupin felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Biztos voltam benne, hogy már bent vagy... – suttogta vissza.
– Hát, voltam is – mosolyodott el szélesen Black.
Lupin elsápadt.
– Te teljesen megőrültél! – Förmedt rá mérgesen a barátjára. – Jó, hogy előremész, de ez a felesleges kirándulás egy halálfaló...
– Hé, Remus, minden rendben van! – tiltakozott Black. – Miért kell csinálnod a balhét?
– Sirius, egyszer még a sírba viszel ezzel a gyerekes, idióta viselkedéseddel! – sziszegte ingerülten.
– Ugyan, hallgass, Remus. Azért mentem be, mert éreztem, hogy csak két ember van odabent...
– És azt hiszed, hogy...? – szakította félbe Lupin.
– Nem, nem... két barátunk szagát éreztem: Crak és Monsto az személyesen, szolgálatára!
– És gondolom egyedül vannak.
– Nem. Volt ott más is – ahogy ezt mondta, Black arca elsötétült.
– Halál? – csuklott el Lupin hangja.
– Igen. Halál és vér.
– Istenem... – suttogta Lupin. – És gondolod, hogy...?
– Nem tudom. Nem ismertem fel őket... A testek szaga már túlságosan régi, két vagy három napos, és csak a vért éreztem. Semmi mást. – felpillantott. – Remus, be kellene mennünk. Azt hiszem ott vannak. És most tökéletes lehetőségünk van a megmentésükre. Csak az a két idióta van itt...
– Nem, Sirius – tiltakozott Lupin. – Szólnunk kell Dumbledore-nak.
– Remus, te annak szólsz, akinek akarsz, de én bemegyek. Viszlát...
– Mit csinálsz, hé! Nem SZABAD egyedül bemenned! Túl veszélyes...
– Crak és Monstro NEM veszélyesek. Két hülye disznó. Elbírok velük, hidd el.
Lupin megrázta a fejét.
– Teljesen elment az eszed.
– Akkor most velem jössz, vagy inkább visszatérsz Dumbledore-hoz?
A vérfarkas csak egy pillanatig töprengett.
– Veled megyek. – morogta végül kétségbeesetten. – De ha biztonságban hazaérünk, esküszöm, millió darabra átkozlak!
A kúria túlságosan is nagy és félelmetes volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, bár Lupin maga is érezte, hogy csak két élő ember van az épületben. Csak megtalálni volt nehéz őket, de azután már minden gyorsan és egyszerűen ment.
Lupin elkábította a két mamelukot, és törölte az agyukat, míg Black elvette tőlük a mágikus kulcsokat.
Aztán elindultak a pince felé.
– Sirius, nem vagyok benne biztos, hogy kész vagyok erre... – suttogta Lupin szokatlanul vékony hangon. Már a gondolat is, hogy megtalálják Harryt holtan…
Pitont is sajnálta. Nem volt éppen a rajongója, egyáltalán nem. A férfi kellemetlen alak volt: rosszindulatú, jeges, gúnyos, gyakran aljas és mindent egybevetve kibírhatatlan.
De mégis minden hónapban megfőzte azt az átkozott farkasölőfű-főzetet, és is küldte neki (bár lehet, hogy ezt csak azért tette, mert bűntudatot érzett, amiért megfosztotta Lupint a munkahelyétől), elsőben megmentette Harry életét, és harmadikban is megpróbálta – tőlük. És most valószínűleg együtt haldoklik a legnagyobb ellensége, James Potter fiával, aki valaha majdnem megölte az öccsét egy hülye viccel...
Nem. Perselus élete se volt problémamentes.
Voldemort megölte a testvérét.
Albus azt mondta, ezután állt át a Világos Oldalra. Vagy éppen emiatt? Ez a második tűnt valószínűbbnek. A zsíroshajú, gunyoros szörnyeteg igazán szerette a testvérét. Sokszor látta őket egymás mellett ülni az iskolában, vitatkozni vagy csak egyszerűen beszélgetni, és láthatóan élvezték egymás társaságát. Ilyenkor következtek be azon ritka alkalmak, mikor mosolyogni látta Perselust.
Egy halk hang verte fel a rövid álmodozásból. Black kinyitotta a börtön mágikus ajtaját.
– Maradj itt – fordult Black Lupin felé. – Fedezz. Körülnézek idelent.
Lupin bólintott, és óvatosan felemelte a pálcáját, ahogy a barátja eltűnt a sötétben. Végignézett a szobán, ahol a két szörnyeteg feküdt a földön. A funkciója egyértelmű volt: kínzókamra.
Nem, nem voltak kínzóeszközök a falakon és nem lógtak láncok a mennyezetről: egy átlagos látogató számára ez a helység csak egy egyszerű szoba volt: néhány székkel és középen egy hatalmas asztallal.
De a földön... a falakon... az asztalon... a székeken... mindenhol az erőszak nyomai. Vér és veríték és fájdalom és félelem – gyakran gyűlölte magát, amiért vérfarkas, de most annyira szeretett volna bármi más lenni, hogy kis híján beleőrült. Azok az átkozott érzékek! Remegni kezdett, és egy idő után érezte, hogy hánynia kell...
– Remus, kérlek, gyere le!
Visszafojtva az öklendezési kényszert leszaladt a lépcsőn. Egy hosszú és igen sötét folyosón találta magát.
– Hol vagy, Si...?
– Itt – suttogta egy hang hirtelen a háta mögül.
A következő pillanatban egy pálca nyomódott Black nyakához.
– Sirius, te átkozott, szerencsétlen hülye! Majdnem megöltelek – rázta meg a fejét Lupin, aztán leengedte a pálcát. Látta, hogy a barátja arca elfehéredik.
– Hé, Remus, te igazán gyors vagy – nyelt egyet Black.
– Mit gondolsz, Dumbledore csak azért vett fel a sötét varázslatok kivédését tanítani, mert vérfarkas vagyok?
– Hát... nem. – vörösödött el Black. – De... van itt valami, amit látnod kell... Én nem mertem...
A legközelebbi ajtó felé intett.
Ahogy benézett, azt hitte eláll a szívverése.
A földön két, láthatólag halott ember teste hevert.
– Elkéstünk, Remus – hallotta Black rekedt hangját a sötétből.
Előző BNP főmenü Következő
Vélemény
|