10. fejezet - Blackek, Pitonok, Potterek

– Mit gondol, mikor jönnek újra? – kérdezte Harry halkan.

– Nem tudom. Miért?

– Hát már... legalább húsz órája békénhagytak itt minket. Ez olyan... szokatlan tőlük.

– Igen, bár én örülök, hogy egy időre megfeledkeztek rólunk. Nem érzem magam... felkészülve egy újabb...

– Én sem... – válaszolta Harry, és ásított egyet. – Egy kis vizet? Nem szomjas?

Piton csak bólintott. Amikor Harry felállt, és az ajtóhoz vánszorgott a korsóért, végre szemügyre vehette a fiút. Alvadt vér borította mindenhol, néhány még mindig vérző seb, beléjük ragadva pedig a ruhája nevetséges maradványai...

– Szörnyen nézel ki – mondta szomorúan.

– Maga is – válaszolta a fiú, majd hozzátette: – Meg fogunk halni.

– Igen. Meg fogunk halni. – visszhangozta Piton Harry szavait. Mikor a fiú felemelte a korsót, hogy megitassa, önkéntelenül is kinyújtotta a kezét, hogy megmarkolja a fülét... aztán le is engedte, olyan gyorsan, ahogy csak tudta, és elrejtette a köpeny alatt. Nem akarta látni – és nem akarta azt sem, hogy Harry lássa.

– Ugyan – rázta meg Harry a fejét. – Már tegnap is láttam őket, nem emlékszik? Nem fogok megijedni tőlük.

– De én igen – válaszolta Piton gyenge hangon. – Nem akarom látni őket.

– Fájnak? – Harry hangján aggodalom érződött.

– Egy kicsit... jobb lett mára. Csak... lüktetnek, és vigyáznom kell, hogy meg ne mozdítsam – megpróbált biztatóan mosolyogni, de nem sikerült úgy, ahogy szerette volna. Harry nyugtalanul figyelte Pitont. A professzor hirtelen olyan... emberinek tűnt. Vagy gyengének?

– Jól van, tanár úr?

– Nem, Harry. - Fekete szemei üresen meredtek a távolba. Harry emlékezett rá, hogy látta már ezt az ürességet ezekben a szemekben az elmúlt négy év alatt, de az megint más volt... AZ az üresség az érdeklődés és az érzelmek teljes hiányából eredt, míg ez beletörődést, a helyzet és a fájdalom elfogadását tükrözte.

Miután maga is ivott, egy szó nélkül letette a korsót a földre, és óvatosan mosni kezdte a vért a professzor arcáról.

– Láza van – állapította meg.

– Igen, úgy látszik, most én jövök... – válaszolta a férfi keserűen, és Harry keze megrezzent.

– Túlságosan ki van merülve.

Ezután egyikük se szólalt meg egy darabig. Amikor Harry végzett, letette a rongyot.

– Köszönöm – mondta.

– Mit? – Piton meglepettnek látszott.

– Hogy családot adott nekem. – Leült a professzor mellé. – Hogy törődik velem. Tudja, a tegnapi volt az életem legjobb napja. Mikor azt mondta, hogy magánál élhetnék.

– Nem csak élhetnél. Hiszen már most is velem élsz.

– Nem, tanár úr. Most éppen magával halok meg. – javította ki Harry vigyorogva.

– Ó, valóban.

– Tudta, hogy Sirius is felajánlotta nekem, hogy lakjak nála?

– Hol lakj nála? Hiszen ő se lakik sehol, ha jól emlékszem. Szökésben van, nem?

Harry értékelte Piton próbálkozását, hogy viccesnek tűnjön, és elmosolyodott.

– Hát, most igen. De volt olyan pillanat, mikor úgy tűnt, hogy vele élhetek majd.

– Mikor? – A kérdés rövid volt, de Harry hallotta, hogy Piton igazán kíváncsi. Hirtelen zavarba jött.

– Hát... A Szellemszálláson történtek után, mikor... elkábítottuk magát... – alig mert a professzorra nézni, és teljesen megdöbbent, mikor látta, hogy az mosolyog.

– Emlékszem – mondta Piton elgondolkodva. – Ez egy határozottan szépen kivitelezett varázslat volt tőletek...

– Akkor nem tűnt boldognak tőle... – kockáztatott meg Harry egy rövid megjegyzést.

Piton mosolya kiszélesedett.

– Hát. NEM voltam túl boldog. Képzeld csak el, Harry... Én, egyike a világ legjobban képzett mágusainak hagytam, hogy három gyerek elkábítson... arról nem is beszélve, hogy mindez egy olyan ember orra előtt történt, aki egész életében erre a pillanatra várt...

– Nem gondolja, hogy ez azért túlzás, tanár úr?

Piton elkomorodott.

– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a történetet is szeretnéd hallani.

– Milyen történetet?

– Annak a történetét, hogy miért gyűlöljük egymást annyira Blackkel.

Harry kényelmetlenül érezte magát.

– Hát... tanár úr, ha nem akar erről beszélni, én nem haragszom meg érte... talán csak egy kicsit... csalódott leszek. – Harry becsukta a szemeit. – Tudja, amit a legjobban utálok az életemben, az az, hogy mindenki többet tud rólam és a családom múltjáról, mint én. Ez igazán... idegesítő.

– Elmondhatom, bár hozzátenném, hogy ennek a történetnek semmi köze a te életedhez, vagy a szüleidéhez, vagyis nem igazán... Hol is kezdjem?

Piton a falnak dőlt, és becsukta a szemeit. Harry érezte, hogy reszket egy kicsit, és óvatosan megérintette a homlokát. Piton felsóhajtott.

– Tudod, Harry, néha annyira hasonlítasz a testvéremre, Quietusra... Szóval akkor kezdem. – Piton mély lélegzetet vett. – A háborúnk, márminthogy a háború köztem és az apád csapata között a második évünk utolsó hónapjában kezdődött, a Griffendél és a Mardekár kviddicsmérkőzésén. Már nem is emlékszem, ki nyerte meg azt a játékot, csak a balesetre. És igazán csak baleset volt. Én terelő voltam a csapatomban, és az az átkozott... szóval Black hajtó volt, mint az apád is. De James Potter akkor még nem játszott, csak a következő évben választották be a csapatba. De Black átkozottul jól repült, és McGonagall engedte, hogy játsszon.

– Mindig azt hittem, hogy az apám volt a legjobb... – csodálkozott Harry. – Mindenki azt mondta. És azt is, hogy azért vagyok olyan jó a Kviddicsben, mert tőle örököltem a tehetségemet.

– Tényleg jó volt, de te jobb vagy nála. Sokkal jobb. És azt hiszem, a repülési képességeid nem örökölted, hanem... hogy is fejezzem ki magam: egyszerűen a te saját... képességeid. Azért vagy olyan jó a kviddicsben, mert te magad vagy jó, nem pedig azért, mert az apád jó volt...

Harry elmosolyodott. Olyan jó volt hallani, hogy nem csak a szülei miatt lett ő a híres Harry Potter. Hogy saját képességei és tulajdonságai teszik azzá, aki.

– Szóval abban a játékban a keresztapádra küldtem az egyik gurkót. Ő leesett a seprűjéről, és majdnem meghalt. Csak egy átkozott baleset volt, de attól kezdve meg volt róla győződve, hogy meg akartam ölni. Nem tudom, hogy az apád miért hitt neki, de a következő évben, a harmadikban, állandó célpontjukká váltam. Nem értettem, miért, de nem is igazán érdekelt, amíg... – elbizonytalanodott a hangja.

– Amíg...?

Piton kinyitotta a szemeit, és Harry szemébe nézett.

– Amíg úgy döntöttek, hogy megtréfálnak, és ez a tréfa majdhogynem Quietus életébe került.

– Ho...hogyan? – Harry megdöbbent. – De nem akarták bántani, ugye?

– Nem, azt hiszem nem. – rázta meg Piton a fejét. – De akkor halálosan bizonyos voltam benne, hogy igenis bántani akarták. Egy hülye csíny volt a bájital hozzávalókkal. Azt mondták Quietusnak, hogy minden harmadévesnek szüksége lesz mandragórára a következő bájital órára, és én nagyon örülnék neki, ha hozna nekem egyet a hármas üvegházból, ami természetesen tiltott terület volt az összes elsős számára, de ezt Quietus nem tudta. És nem tudott semmit azokról az átkozott mandragórákról... – Piton hirtelen igazán dühösnek látszott. – Azok a hülyék elfelejtették megmondani neki, hogy ne vegye ki a növényt a cserepéből, és Quietus nem akarta ellopni a cserepet, úgyhogy kihúzta...

– A mandragóra sikolya... – suttogta rémülten Harry. – Hogy élte túl a testvére...?

– A növények még fiatalok voltak. Már nem kisbabák, de kamaszok.... úgyhogy a sikoly nem ölte meg őt, de azért majdnem egy hétig kellett Quietusnak a kórházi szárnyban maradnia, mire teljesen meggyógyult. Én persze őrülten dühös lettem. Annyira, hogy elhatároztam, hogy bosszúból megölöm mind a kettőt, Blacket és Pottert is... De amíg Quietus fel nem épült, ott maradtam vele, úgyhogy ott voltam akkor is, mikor... – Piton újra lehunyta a szemeit. – A nagyapád, aki akkor még nem volt tanár, és Dumbledore eljöttek őt meglátogatni, és kikérdezték arról, hogy mi is történt pontosan. Az én hülye testvérem először semmit nem akart bevallani, és azt mondta, hogy csak kíváncsi volt, és minden az ő hibája. Mérges lettem rá, de mielőtt még kinyithattam volna a számat, Dumbledore kiküldött. De én... – Piton idegesen összehúzta magát. – Hallgatóztam... – Harry hitetlenkedve pislogott. Egyszerűen nem tudta elképzelni Pitont, amint a kórterem ajtaja előtt hallgatózik, a füle a kulcslyukon... Ez a gondolat mosolygásra késztette, de Pitont annyira lefoglalták az emlékei, hogy észre se vette. – Dumbledore nem hitt neki, és az öreg Potter azt mondta, hogy ő tudja az igazságot, mert a fia elmondta neki. Dumbledore és Potter egyetértettek, hogy a két fiút ki kell rúgni az iskolából, mert pontosan tudták, milyen következményekkel járhat a dolog. De Quietus megvédte őket. Elég heves vita alakult ki hármójuk között, de végül Quietus győzött. Biztosította a két férfit, hogy azok a hülyegyerekek senkit se akartak bántani. Csak egy csíny volt – veszélyes, de csak egy egyszerű csíny. Azt mondta, hogy ha arra kerül a sor, letagadja az egészet. Dumbledore annyira meglepődött, hogy percekig szóhoz se jutott. Nehéz volt elhinnie, hogy egy „sötét” családból jött gyerek megvédje a kedvenc „világos” griffendéleseit. Azt hiszem, ekkor változott meg a véleménye rólunk, „sötét” gyerekekről. Akkortól még én is észrevettem a mardekárosokkal szembeni viselkedésében bekövetkezett változást. Sokkal kedvesebb és nyíltabb lett. Természetesen ezt magamnak se vallottam volna be még hónapokig és évekig, amíg Anne el nem ismertette velem... De ez már egy másik történet. Szóval Black és Potter végül a Roxfortban maradhattak. El se akartam hinni. Olyan dühös voltam Quietusra, hogy hetekig nem beszéltem vele. Aztán egy éjszaka belopózott a hálószobámba és könyörgött, hogy bocsássak meg neki. – Piton arca összerándult a fájdalomtól. – Ő könyörgött NEKEM bocsánatért... Olyan átkozott bolond voltam akkor...

– Miért kellett belopóznia a hálótermébe? Hát ő nem mardekáros volt? – kérdezte Harry.

– Persze, hogy nem. Hollóhátas volt.

– Ó... – Harry meglepődött. – Ezt eddig nem említette.

– Még nem? – kérdezte Piton zavartan. Harry megrázta a fejét.

– Nem. De ez azt jelenti... hogy ő és az anyám osztálytársak voltak, nem?

– Tényleg, erre eddig nem is gondoltam.. De most hogy mondod, igen, ugyanabba az évfolyamba jártak...

– A halott anyám ismerte a maga halott testvérét.. milyen furcsa.

Csönd telepedett rájuk. Harry látta, hogy Piton megpróbál visszaemlékezni a régi időkre.

– Hmmm... most hogy említetted, úgy tűnik valamikor még barátok is voltak... – motyogta Piton bizonytalanul. – Mindketten prefektusok voltak, és végtelen órákat töltöttek a könyvtárban. Sokszor láttam őket együtt tanulni, mint te meg Mr. Weasley szoktatok azzal a Granger lánnyal... Valójában anyád és Miss Granger sokban hasonlítanak egymásra... Megvan az az idegesítő szokásuk, hogy mindent tudjanak, és mindehhez még ott van az én-mindent-jobban-tudok-nálad viselkedésük is...

– Hermione nem idegesítő – válaszolta Harry élesen, aztán kicsit halkabban tette hozzá: – Vagy időnként talán egy kicsit az, de... igazán jó barát, és ő TÉNYLEG majdnem mindent tud, vagy legalábbis tudja, hogy melyik könyvben kell keresni a választ.

– Ez fontos tulajdonság – értett egyet Piton. – De az, hogy ezt mindenkinek az orra alá dörgöli, idegesítő.

Hirtelen megremegett a fény a cellában. Az egyik fáklya fellobbant, majd elhalványult a lángja. Néhány másodperc múlva kialudt.

– Öregszem – jegyezte meg szórakozottan Piton.

Harry meglepve nézett rá.

– Micsoda?

– Úgy látszik öregszem. Én készítettem azt a főzetet, amit a fáklyákban használunk, a Világító Főzetet, és egy egész évig ki kellene tartania. Csak egy hónapja készült. De ez a fáklya mégis... kialudt valahogy.

– Egy évig? – Harry meglepődött. – Mit kever abba a főzetbe, hogy egy egész évig égjen?

– Lám, lám, Mr. Potter. Ha jól látom, a kedvenc tárgyáról érdeklődik... – Harry elvörösödött, és csendben maradt.

– Jól van, elmondom. A hozzávalók: főnixtoll, sárkányfog, porított kén, porított faszén, nyers heliantusolaj és néhány jól elvégzett varázslat a készítés folyamán.

– A kén és a faszén meghatározott összetevői egy hasonló mugli... izé... varázslatnak is. Puskapornak hívják, de abban van salétrom is.

Erre Piton is megelevenedett.

– És mire használják ezt a főzetet? – kérdezte.

Harry felkuncogott. Főzetet?

– Ez nem főzet, ez olyan porszerűség. Háborúkban használják. A mugliknak is vannak fegyvereik, amikkel ölhetnek, és a puskapor ezeknek fontos összetevője. Sokféle van belőlük. Például bombák... Ez a... keverék könnyen robban, csak egy kis szikrára van szüksége, és akkor... szörnyű. Óriási ereje van, ha felrobban. Egész épületeket lehet romba dönteni egyetlen marék ilyen porral.

– Érdekes... azt hiszem, erről már olvastam... Azt írták, hogy emberek százait ölte meg. De egy kicsit... eltúlzottnak tartottam ezt az állítást.

– Eltúlzottnak?? – Harry nem akarta elhinni Piton szavait. – Tanár úr, hallott már valamit a mugli háborúkról?

Most Pitonon volt a sor, hogy elvörösödjön. Érdekes látvány volt, és Harry biztos volt benne, hogy a világon csak nagyon kevés ember létezett, aki láthatta a professzort zavarba jönni.

– Hát, biztosan hallottam néhányról, de...

– Csak a második világháborúban több mint 40 millió ember halt meg hat év alatt! – kiáltott fel Harry mérgesen.

– Micsoda? – Harry látta Piton arcán, hogy nem hisz neki.

– Jól hallotta – vonta meg a vállát Harry. – És mindkét oldal fő fegyvere ez a puskapor volt, bár nem ebben az egyszerű formában, ahogy én leírtam, de a lényeg ez volt... – megint megvonta a vállát, és hozzátette. – Folytathatnánk a Világító Főzettel?

– Hol hallottál erről a... mugli fegyverről? – kérdezte Piton.

– Általános iskolában. Volt egy kémia nevű tantárgyunk. Ez hasonlít a bájitaltanra, csak mugli módszerekkel... ráolvasások és varázslatok nélkül, természetesen.

– Értem.

Harry felállt, és felnyújtózkodott a fáklyáért. Mikor végre sikerült megragadnia, kiemelte a tartójából, és visszaült vele a professzor mellé.

– Lássuk csak... – mormogta.

Rövid vizsgálódás után Piton arca felderült.

– Már értem. Nézd, itt van egy kis lyuk a fában. A folyadék biztosan ott folyt ki belőle... – Harry látta, hogy a professzor megnyugszik, és eldobta a fáklyát a másik sarokba.

– Olyan furcsán érzem magam... – mondta.

Harry kinyújtotta a kezét, és megint megérintette a homlokát.

– A láza... emelkedett, azt hiszem. Jól van, tanár úr? – kérdezte aggódva.

A fiú aggodalma felderítette. Óvatosan megérintette Harryt, amennyire ez összetört kezeivel lehetséges volt.

– Harry? Tegezhetsz. És szólíts nyugodtan Perselusnak, mert az a nevem. Ami pedig a kérdésedet illeti: egészen jól vagyok.

Harry zavarba jött.

– De tanár úr...

– Nem, Harry. Komolyan beszéltem, mikor azt mondtam, hogy velem lakhatsz – ha te is úgy akarod. De ha egy házban vagy lakásban fogunk élni – hiszen tudod, az időm nagy részét a Roxfortban töltöm –, akkor nem hívhatsz mindig „tanár úr”-nak. Ez egy idő után felettébb idegesítővé válik. Rendben?

– Rendben, tanár úr – sóhajtott mélyet Harry. Ekkor viszont elkapta Piton pillantását, és gyorsan kijavította magát. – Rendben, Perselus. – motyogta, és elvörösödött. A professzor szélesen elmosolyodott.

– Harry, én is elsősorban emberi lény vagyok, s csak másodsorban tanár...

Harry arca erre már majdhogynem téglavörössé vált.

– Tudom, tudom, de szükségem lesz egy kis időre, hogy hozzászokjak.

– A gondolathoz, hogy én is emberi lény vagyok? – Piton szemei szokatlanul csillogtak.

– Ez nem vicces – Harry zavarába már egy kis bosszúság is vegyült. – Úgy értettem: hozzászokni, hogy tegezzem. Tegezzelek.

– Értem... – Piton a falnak döntötte a fejét, és becsukta a szemeit.

– Tanár.. izé... biztos benne, hogy jól van? – Harry már kezdett nagyon aggódni.

– Igen, Harry...

– De a láz... Ha tovább emelkedik...

– Nem fáztam meg. – szakította félbe Piton. – Van néhány törött csontom, és ezek körül a szövetek begyulladásnak. A gyulladás okozza a lázat. Ez nem ugyanaz, mint ami néhány napja veled történt. Jobban leszek.

– Biztos?

– Nem. De remélem.

Megint csend ereszkedett közéjük. Egy idő után Harry észrevette, hogy a professzor elaludt. Úgy döntött, hogy ő ébren marad. Nem volt álmos, és szeretett volna gondolkodni, újra átgondolni a beszélgetésüket, és az elmondhatatlan örömet, ami Piton szavaira eltöltötte. Elfogadták. Törődnek vele. Piton megengedte, hogy a tegezze. Ez azt jelenti...

EZ VALÓBAN AZT JELENTI...?

Milyen ironikus! El kellett fogatnia magát, és ide kellett, hogy kerüljön ahhoz, hogy megtalálja az otthont, amire egész életében vágyott...

Eszébe jutott Piton csendes motyogása néhány nappal ezelőtt: Boldog napok a pokolban. Vajon ő is ugyanerre gondolt? Harry elgondolkodott. Ezt talán soha nem tudja meg. De nem is számít. Harry csak bámult a sötétbe hosszú órákon keresztül, és szeretett volna felugrani, táncolni, hangosan énekelni, hadd lássa mindenki, mennyire boldog. Ezek az érzések kavarogtak benne, a mellkasában, a szívében, annyira, hogy alig kapott levegőt tőlük.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény