9. fejezet – Kutatás

Magány, kegyetlen, órákig, talán napokig tartó magány. Harry nem tudta pontosan, mióta tart. Fázott és megpróbált összegömbölyödni, amennyire tudott, de még így is reszketett a fagyos hőmérséklettől.

Hideg volt kívül és belül. Rettenetesen hideg.

És egyszerűen túl sok volt egyszerre elviselni a cella magányát, sötétjét és hidegét. Hiányzott neki Piton, a beszélgetéseik, a közelsége. Szüksége volt azokra az úgynevezett pszichológiai tényezőkre, amik most hiányoztak. Úgy döntött, hogy szereti a pszichológiát. Ha attól lesz boldog, miért ne?

Hirtelen megnyikordult és kivágódott az ajtó.

Halálfalók. Az elmúlt néhány napban megszokottá vált a látványuk. Bemasíroztak az ajtón, a köpenyük lobogott a hátuk mögött, a maszkjaik villogtak a félhomályban. Harry akaratlanul is összerándult, ahogy megragadták a karjait, és felrántották a földről.

Már megint megverik.

Vagy valami rosszabb történik. Avery is köztük volt. Harry szája azonnal kiszáradt. Megpróbált nyelni egyet, de a nyelve a szájpadlásához tapadt, és érezte, hogy a rémület összeszorítja a torkát.

Halálra rémült, mire végül elérték a kínzókamrát.

Senki nem volt ott. Piton se. Harry becsapottnak érezte magát, és rettegni kezdett. Mi történhetett vele? Csak nem halt meg?

A pánik teljesen elöntötte, minden érzékszerve, minden gondolata, minden érzése egyetlen dologra összpontosult... Hirtelen leküzdhetetlen vágya támadt, hogy felsikoltson ettől a belső nyugtalanságtól. Avery elővette a borotvát.

Harry megmerevedett. Meg fog halni. Egyedül fog meghalni. Nem lesz senki, aki megnyugtassa, aki átölelje, aki törődjön vele. Piton biztosan meghalt. Egyedül, akárcsak ő. Biztosan tudta, hogy nem bírja ki. Nem, nem fogja úgy megalázni magát, hogy kegyelemért könyörögjön nekik, soha. De nem lesz képes csendben maradni, annyira erősen akart kiáltani, világgá üvölteni a fájdalmat, a félelmet.

Felsikoltott, ahogy a borotva a bőréhez ért.

Fájt. Rosszabb volt, mint a Cruciatus: a tehetetlenség és a kétségbeesés hozzátették a magukét a férfi munkájához. A legutóbbi, még mindig lüktető sebeket újra felnyitották. A borotva elviselhetetlenül forrónak tűnt, mintha lángok égetnék a hátát, az oldalát, a mellkasát, a nyakát, a lábait, mindent, mindenhol, ahogy a penge belevágott, lassú, pontos mozdulatokkal.

Avery levette a maszkját, mint ahogy már korábban is tette, és Harry láthatta a szemében a szigorúan kordában tartott őrület, a szadizmus csillogását, és ez még jobban megrémítette. Legutóbb Piton pillantása segített ellensúlyozni ezt a szadizmust, a valósághoz láncolni az érzékeit, de most tehetetlen volt: egyedül maradt, talán örökre.

Senki se tudta, hogy itt van.

Senki se segíthet rajta.

Vágások és lángok.

Ujjak, amik tovább szélesítik a vágásokat.

Hányinger. Azok az ujjak szinte megerőszakolták, ahogy a vágásokba túrtak. Nem, rosszabb volt ez, mint a nemi erőszak. Az ujjak a húsába hatoltak, és...

Sikoltott és sikoltott.

Nem fogja túlélni. Nem a fájdalmat. A rosszullétet. A tisztátalanságot, amelyet ezek a kezek jelentettek.

Nem, most már nem. Soha többé.

Nem volt képes állva maradni. A lábai remegtek és összecsuklottak alatta. Valaki hátba taszította, és ő térdre hullott a kibírhatatlan fájdalomtól. A földre támasztotta a tenyerét.

Valami nedveset és csúszósat érzett... a saját vérét. Minden véres volt alatta, körülötte, s maga is a saját vérében térdelt. De most, érezte, nem engedik, hogy meghaljon. Meg fogják gyógyítani, újra és újra, hogy érezhesse a saját nyomorúságát, hogy magára maradt, az ő kényükre-kedvükre.

– Lám, lám, Mr. Potter. Milyen csodálatos újra hallani a hangodat. Már majdnem elfelejtettem, milyen szépen tudsz sikítani. Biztosíthatlak róla, megfizethetetlen élmény. És ígérem, sok lehetőséged nyílik még a sírásra. Hogy boldoggá tegyél.

Harry nem tudott válaszolni. Elment a hangja. Felemelte a fejét, és olyan bátran, ahogy csak tudott, Voldemort szemébe nézett. Összekapcsolódott a pillantásuk.

Voldemort szemében csak hidegséget és gyűlöletet látott. Egy pillanatra Harry biztos volt benne, hogy látta már ezt a pillantást ezelőtt. Hidegség és gyűlölet... De... Voldemort esetében ezek jól ellenőrzött érzések voltak, amiket eszközként használhatott. Nem igazi érzések. Mint ahogy Voldemort maga se igazi. Csak egy élő tetem.

Harry összerándult: Voldemort gonoszsága annyira ember-alatti volt. Nem érzés, hanem egy jól kiszámított eszköz a valós cél: a mindenki feletti uralom és hatalom elérésére.

Nem. Nem mindenki feletti. Őfelette Voldemortnak nem lesz hatalma.

Soha.

***

Piton nem mert felpillantani. Reménytelenül próbált nem hallani, nem hallgatni. Harry minden sikolya kibírhatatlan kín volt, s biztosan tudta, hogy Avery az, a borotvával. Harry egyedül van azzal az elmebeteggel. Meg fogja ölni a fiút.

Úgy szeretett volna ott lenni! Tudta, hogy Harryt megnyugtatná a jelenléte, bár nem értette, miért.

Harry...

A fiú biztosan azt hiszi, hogy meghalt. El voltak választva, talán örökre. Soha többé nem láthatja Harry kisfiús arcát, nem ígérgethet neki hülyeségeket, soha többé nem beszélhet neki a szüleiről vagy az iskolában töltött idejéről. Soha többé nem hallhatja már Harry koraérett bölcsességre valló megjegyzéseit.

A boldog napok végetértek. Mindent elborított a sötétség.

Ahogy a fiú szívszaggató sikolyai elhalkultak, Piton kezdte mélyebben is megérteni az elmúlt napok pszichológiai jelentőségét. Amíg Harry ott volt vele, életében először nem volt egyedül. És életében először megértette, mit jelent megosztani valakivel az életét. Tartozni valakihez.

Még Quietus társaságában is mindig magányos volt, még a haverjaival is, még Albussal is... Valami mindig hiányzott, és nem bírt rájönni, hogy mi is az.

Eddig amikor egyedül volt, nem érezte a társak hiányát... vagy legalábbis csak ritkán, mikor az elmondhatatlan, rémisztő emlékek kísértették, és egyedül kellett szembenéznie velük... de most kezdett beleőrülni a magányba, Harry hiányába.

Jól el tudta képzelni Harry jelenlegi állapotát, öt órai kínzás után, a vágásokat, a vért, az eszméletlen, gyenge, összetört testet, amint egyedül fekszik valamelyik távoli cella padlóján...

Ha Harry itt lenne... Biztosan nem tudná meggyógyítani, de talán megoszthatnák a fájdalmat egymással.

Piton keserűen felnevetett. Ő, a volt halálfaló, egyike a legképzettebb varázslóknak, milyen gyenge és erőtlen lett!

A tenyerébe temette az arcát, és újra elgondolkozott azon, hogyan sikerült így megváltoznia az elmúlt napokban, hogy ő, Harry Potter kelletlen, de mégis esküdt védelmezője hirtelen egy rémült és aggódó szülő szerepében találta magát. Nyelt egyet. Furcsa. És mégis olyan... természetes.

Ráadásul be kellett vallania magának: ez a változás nem a közös sorsuk véletlen következménye. Igen, a sorsnak is szerepe volt egymás elfogadásában, ez tagadhatatlan, de Harry jellemvonásai és kedvessége is megtették a magukét.

Harry minden további nélkül elfogadta a bocsánatkérését. Őszintén megbocsátott mindenért, amit Piton valaha ellene elkövetett. Azután pedig már a kezdetektől aggódott érte, mikor meglátta tanára elesettségét. És soha nem kért magyarázatot Piton érzéseivel kapcsolatban, egyszerűen elfogadta őket, és a sajátjait kínálta cserébe. Soha nem tiltakozott semmi ellen.

Hogyan lehet a fiú ilyen érzékeny? Olyan fiatal még... és szinte teljes érzelmi sivatagban nőtt fel, gyűlölték, elutasították, semmibe vették... Érzéketlenné kellett volna válnia, vagy valami vinnyogó hülyegyerekké, aki vég nélkül panaszkodik nyomorúságos életére, siratva az elmulasztott lehetőségeket... Gyógyíthatatlan sérüléseket kellett volna szenvednie, lehetetlennek kellene lennie arra, hogy elfogadja és viszonozza a pozitív érzelmeket. És a fiú mégse lett ilyen. Ilyennek kellene lennie, de nem ilyen. Nem úgy, mint a Legnagyobb Rohadék, akinek a világgal szembeni gyilkosan forrongó gyűlöletét Harryéhoz erősen hasonlító gyerekkori élmények okozták.

Voldemort elvetette és megvetette a világot, és az egyetlen dolog, ami éltette, a bosszú és a gyűlölet volt.

Harry elfogadta a környezetét, törődött társaival, és az egyetlen, amire vágyott az volt, hogy ez kölcsönössé váljon. Kétségbeesetten akarta, hogy elfogadják.

Harry nem csak a helyzetüket fogadta el, de őt is, a bájitalos szörnyeteget. És ő, a megrögzött magányos farkas nem tehetett mást, mint hogy cserébe elfogadja a fiút.

Piton most már biztos volt benne, hogy ugyanígy történt volna akkor is, ha korábban adott volna Harrynek egy esélyt... Egy esélyt, amit mégsem adott meg. És most már túl késő volt a bánatra.

Piton mélyet sóhajtott, s megtette a harmadik esküjét a halálnak ebben a gödrében: ha valahogyan sikerülne megszökniük, mindent megad Harrynek, amit az megérdemel. Törődést. Vigasztalást. Otthont.

Családot.

***

Napok...

Kínzások...

Sikoltások...

Minden egy végtelen, nem létező cél felé tartó folyamatnak tűnt. Magányos folyamatnak. Mindig egyedül volt.

Egyedül, hogy hallgassa Harry sikoltásait, egyedül, hogy elviselje a fiú rendszeres, mindennapos kínzását.

Ez már nem lehet rosszabb, gondolta az első alkalommal. És mégis, minden alkalom rosszabb volt.

Végül eljött az a nap is, mikor őt rángatták ki a cellából, és vitték fel a földszinti kamrába. Ez azt jelentette, hogy Voldemort úgy döntött, Harryt egyedül kínozni már túlságosan unalmas. Pitont a táplálkozás teljes hiánya és a nyugtalan alvás olyan gyengévé tették, hogy nem tudta rendesen mozgatni a lábait, a halálfalók úgy vonszolták fel. A helyzet már magában olyan megalázó volt, hogy Piton legszívesebben ott helyben meghalt volna.

Ott a kamrában végre megkapta az első igazi, majdhogynem elviselhetetlen verését. Csak verést, semmi átkokat vagy főzeteket. Órákig tartott. Tíz halálfaló verte sorban egymás után, és mikor az utolsó végzett, az első újra kezdte. A ruháját letépték róla, csak a saját vére, a zúzódások és sebek takarták.

Egy idő után rájött, hogy nyöszörög. Aztán sírt. Aztán sikoltozott. De végül megint csak nyöszörögni tudott, rekedten, a saját vérében és hányadékában fetrengve.

Minden fájt. Nem tudott rendesen lélegezni. És mikor azt hitte, már semmi újat nem tudnak ellene kitalálni, akkor jött be Malfoy a szokásos kalapácsával.

Megmerevedett a félelemtől, ahogy a rohadékok közül kettő felemelte, és letérdeltette az asztal mellé. Képtelen volt tiltakozni. Csak dermedten nézte, ahogy a harmadik egy gyors varázslattal az asztalhoz erősítette a kezét. Pontosan tudta, mi következik most. KI következik most.

Korábban képtelen lett volna elhinni. Ez a férfi a barátja volt. A legjobb barátja. És most...

Soha nem okozott neki szándékosan fájdalmat, még azután se, hogy átállt a másik oldalra. Mindig vigyázott a fiára, amíg Draco az iskolába járt... Ellenére mindannak, ami eddig történt, barátok maradtak... Legalábbis ő azt hitte.

És most itt áll előtte tévedésének ékes bizonyítéka. Piton megrándult, és elfordította a szemét a férfi pillantása elől. Most személyesen is kipróbálhatja ezt a fájdalmat. Nem mintha nagyon vágyott volna erre a tapasztalatra.

Az első ütés teljesen váratlanul érte. A szemei befelé fordultak üregükben, és fémes ízt érzett a szájában. Vér. Elharapta a saját nyelvét. Rosszabb volt, mint gondolta volna. Még szerencse, hogy nem vizelte össze magát. És bár pár perce még biztos volt benne, hogy nem maradt ereje, hogy hangot adjon, mégis felsikoltott, és szorosan le kellett hunynia a szemeit, hogy a légzésre tudjon összpontosítani. Nem akarta látni a kezét. Soha többé.

Ahogy az első ujját összezúzta, Lucius engedélyezett neki egy kis szünetet.

– Mit szólsz ehhez a fajta fájdalomhoz? – kérdezte Voldemort megjátszott érdeklődéssel a hangjában. – Már attól tartottam, a te hangodat sem halljuk többé... De Lucius igazán mesterien ért ahhoz, hogy kinyittassa veled azt a nagyságos, konok szádat, kedves professzorom. Így legalább a fiatal Potter is hallhatja, hogy még élsz.

Ez a legutóbbi megjegyzés először azonnali megkönnyebbülést hozott a professzornak. Harry tudni fogja, hogy él! De néhány pillanattal később elvesztette a magabiztosságát. Ez az információ talán csökkenti a fájdalmát. Vagy éppen növeli? Felszisszent, ahogy a következő ütés lecsapott. Harry hallja, hogy sikoltozik, és tudja, hogy ő csendben szokta elszenvedni a kínzásokat. Mit fog most gondolni róla? A gyerek annyira együttérző...

Mire Lucius befejezte a munkálkodást a bal kezén, Piton elájult. A Sötét Nagyúr úgy döntött, hogy kedvenc „Stimula” bűbája helyett ez alkalommal inkább az ő egyik főzetét használja. A Vigilae főzetet. Rosszul áll a helyzet, gondolta Piton ahogy félig eszméletlenül hevert a földön. Arról már nem is beszélve, hogy a másik főzet, amit Voldemort leöntött a torkán, a Dolorem Facio volt. Egy pillanatra Piton meglepődött, hogy Voldemortnak eddig ez nem jutott eszébe. A Dolorem Facio és a Cruciatus közös használatával bárkit az őrületig lehetett kínozni... mint például Longbottomékat, akikkel éppen ez történt. A főzet úgy működött, hogy egyszerűen nem engedte a neuronok szétkapcsolódását, ami arra szolgált, hogy természetes úton védje az agyat az erős fizikai fájdalom okozta túlterheléstől azzal, hogy ájulást okoz, vagy elnémítja az idegrendszert.

Az egyik saját találmánya. Ő fejlesztette ki, mikor a Gyógyfőzet Kutató Intézetben dolgozott. Milyen ironikus!

Pontosan tudta, mi fog most történni.

Egy idő után már képtelen volt akár csak egy vékony, gyenge hangot is kiadni. A mágikus kötelek megoldódtak, és ő a földre zuhant. De eszméletén volt. Az átkozott Vigilae!

A következő pillanatban óvatos, kedves érintés érzett a vállán.

– Ta-tanár úr – mondta valaki mellette, és valami meleg hullott a bőrére. Harry könnye volt az.

Hallotta, hogy a halálfalók megparancsolják a fiúnak, hogy vigye őt vissza a cellájába. Gyengesége ellenére megpróbált felállni, a saját lábán menni. Nem volt egyszerű. De valahogy mégis sikerült.

A nagy, barna ajtó becsapódott mögöttük. MÖGÖTTÜK! Újra együtt voltak.

Ereje maradékával Piton a megszokott sarokba vonszolta magát, és a falnak támaszkodva leült. Harry tántorogva követte, miután felvette a földről a szánalmas köpenyt. Letérdelt előtte, majd a tőle kapott pulcsit levette és óvatosan a meztelen férfira húzta. Piton képtelen volt ellenkezni. Eszméleténél volt a főzet miatt, de nem igazán volt ébren. Nem akarta, hogy a fiú ezt csinálja, de képtelen volt tenni ellene.

Harry óvatosan áthúzta a pulóvert a fején. Aztán felemelte a kezét, hogy ráhúzza a ruha ujját, és ekkor vette észre az ujjait. Piton látta, hogy halálra sápad. De minden lelkierejét összeszedve, csak felhúzta a pulóvert a felismerhetetlenné vált végtagra olyan óvatosan, ahogy csak tudta. Aztán a másikra is, míg végül sikerült felöltöztetnie.

A pulóver véres volt, és hihetetlenül piszkos. De meleg is volt, érződött rajta az élő test melege... Harry testéé. Vagy a fiú törődése miatt érzett ilyen meleget?

Piton nem tudta, mikor kezdett Harry sírni. Amikor meglátta a kezeit? A testét? Vagy azt, hogy magánál van?

Harry felhúzta a férfi lábait a mellkasához (hogy jobban tartsa a meleget – motyogta zokogva) és óvatosan elrendezte maguk körül a köpenyt.

Még mindig sírt, amikor elhelyezkedett Piton oldalán, és átölelte a karjaival.

És csak sírt, hosszú-hosszú órákig. Piton szerette volna megsimogatni a haját, de félve a kezeiben érzett fájdalom újabb fellángolásától, inkább nem tette.

– Jól van, Harry – motyogta egy idő után. – Fejezd be. Nem kell sírnod.

– Nem kell? – válaszolt a fiú halkan. – Miért ne kellene? Jó okom van rá.

Erre nem volt mit válaszolni. Harrynek igaza volt.

– De van okunk örülni is – sóhajtotta. – Megint együtt vagyunk.

– Maga örül, hogy itt lehet? – a hallotta a fiú reménykedő hangját.

– Az isten szerelmére, Potter, hát nem mondtam már korábban is? Igen, örülök, hogy veled lehetek. Valójában átkozottul hosszú időnek tűnt, amit külön kellett töltenünk. – Egy kis dühöt is érzett, de a hangja túlságosan gyenge és rekedt volt, úgyhogy csak halk suttogásra futotta. A fiú karjai szorosabbra zárultak körülötte, és érezte, hogy elpárolog a mérge. – Ha még jól emlékszem, mondtam neked valamit a házamról, és arról, hogy velem lakhatsz, és nem gondoltam meg magam. Ez elég ahhoz, hogy megnyugodj?

Harry elvörösödött.

– Tudja tanár úr, mikor... mikor külön voltunk, eszembe jutott, hogy meg szeretném kérdezni, hogy ezt most komolyan mondta, vagy nem...

– Már rájöhettél volna, Potter, hogy én mindig komoly vagyok – próbálta kemény hangon mondani, de nem sikerült. Harry elnyomott egy félig-mosolyt.

– Az iskolában még azt hittem. De mióta együtt vagyunk, észrevettem néhány más tulajdonságát is, tanár úr.

– Mégpedig...?

– Hát... izé... – Harry nem tudta, hogyan válaszoljon. – Néha például viccel is...

– Néha. Igen. De fontos dologban soha nem szoktam viccelni. És a te vágyad egy rendes otthonra és családra éppen ilyen téma.

– Ez azt jelenti, hogy... ?

– Pontosan – bólintott. – De attól tartok, soha nem lesz lehetőségem, hogy bebizonyítsam.

– Az nem fontos – válaszolt Harry suttogásnál alig hangosabban. – Az, hogy maga elfogad, bőven elég. – Néhány perc múlva hozzátette. – Nem, nem egyszerűen elég. Minden.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény