Harry határozottan jobban érezte magát. Nem voltak fájdalmai, nem volt láza, még csak nem is köhögött. Csak halálosan éhes volt. Valójában a gyomra ébresztette fel.

Kinyitotta a szemeit.

Egy cellában volt, de biztosan nem abban, amin Pitonnal osztoztak. Ez kisebb volt, és csak egy fáklya világította meg.

Hirtelen megértette.

Elválasztották őket egymástól

Megint becsukta a szemeit. Nem. Nem akart belenyugodni a dolgok új állásába. Ez a hely már eddig is pokoli volt... miért, hogyan válhatott még rosszabbá? Vajon valóban megérdemelték? Létezik bűn ezen a világon, ami ilyen büntetést érdemel?

Érezte, hogy könnyezni kezdett. Igenis vissza akarta kapni Pitont, hallani akarta rövid, időnként éles megjegyzéseit, tudni akarta, hogy ott van mellette a maga oly ismerős, otthon-szerű jelenlétével...

Otthon-szerű... vagyis inkább apaszerű. Igen. Harry, még ha nem is tudta, hogyan viselkedik egy apa a fiával, vagy hogy hogyan kellene éreznie egy fiúnak az apja iránt, biztos volt benne, hogy ő valami ilyesmit érzett. És Piton úgy viselkedett, mintha az apja lenne.

Olyan jó lenne... Pitonnak nem volt családja. És neki se volt rendes családja, Dursleyéket nem lehetett annak nevezni, hiszen még csak meg se próbáltak úgy viselkedni. Akkor hát miért ne? Olyan jó lenne, ha Piton az apja lehetne...

Szoktál álmodozni, Potter? – szinte hallotta a professzor mély hangját. Igen. Egész életében az álmokba menekült. Ha életben akart maradni, ha józan akart maradni, kénytelen volt rá. És az álmok nagyobb része egy családról, a szüleiről szólt... vagy Sirius ajánlatáról. Ezekben az álmokban Sirius nem csak a keresztapja volt. Inkább az apjának tűnt, és számtalanféleképpen elképzelte, mi lenne, ha Sirius megkérdezné, hogy örökbefogadhatja-e... És elképzelte, hogy a férfi eljön érte a Privet Drive-ra, és megmenti a Dursleyéktől.

De most álmai főszereplője Piton lett, és ahogy Harry elképzelte a közös életüket, rájött, mit is tett Piton néhány órája, mikor a jövőről beszélt neki: az ő jövőjükről. Piton is álmodozott. És Harrynek része volt ezekben az álmokban.

Harry hirtelen úgy érezte, hogy elmúlik a fájdalma és a szomorúsága. Piton beleálmodta őt az életébe! Ez azt jelentené, hogy...? Harry alig akarta elhinni.

Nem. Piton biztosan nem akarná megosztani vele az életét. Semmiképpen. Igen, nagyon rendes volt vele, talán kedves is, de csak azért, mert itt voltak, együtt a pokolban, és haldokoltak. Ha sikerülne megszökniük, Piton biztosan nem vinné haza magával... Hogy a Mardekár házvezető tanára magához vegye a Griffendél üdvöskéjét – már maga a gondolat is nevetséges. Jóban lennének, ez több mint bizonyos, de Piton soha nem akarná, hogy Harry része legyen az életének.

De hiszen mondta, hogy nem engedné, hogy Harry egy ládában lakjon. Valóban azt mondta, hogy ad neki egy szobát, vagy akár egy egész emeletet a házában, ha kijutnak a fogságból...

Ez azt jelentené, hogy...?

Meg kell kérdeznie ezt Pitontól. Tudnia kell. Nem számít, hogy itt fognak meghalni, és hogy valószínűleg soha nem jutnak ki a Rémálom Kúriából, hogy Piton bebizonyíthassa szándékának komolyságát. Nem. Ez a kérdés nem a jövő lehetőségeiről szólt. Egymás elfogadásáról vagy elvetéséről volt szó.

És semmi más nem számított.

***

– Tennünk kell valamit.

Dumbledore hangja komolyabb volt, mint valaha. A kör alakú asztal körül ülők egyetértőn bólintottak.

– Nincs még túl későn, Albus? – kérdezte egy vékony hang fáradtan. – Már több mint nyolc napja...

– Nem, Mundungus, biztos vagyok benne, hogy még nem késtünk el - válaszolta az igazgató. – Azt hiszem, éppen ellenkezőleg, most már remélhetjük, hogy van még időnk. Nem végtelen hosszúságú, de talán elég, hogy cselekedjünk. Az a tény, hogy még nem találtuk meg Harry holttestét valami nyilvános helyen, azt jelenti, hogy Voldemort fogságban tartja, és megpróbálja megkínozni és megtörni, mielőtt megöli.

– Szóval azt mondja, hogy van még időnk, ha Harry kitart. – jegyezte meg Fletcher keserűen. – Attól tartok az nem lesz elég idő arra, hogy megtaláljuk. Bármelyik pillanatban meghalhat.

– De legalább meg kell próbálnunk megkeresni, hogy adjunk neki egy lehetőséget. – Black hangja tele volt kétségbeeséssel.

– Egyetértek Siriussal. – tette hozzá Lupin.

– Én is - csatlakozott hozzájuk Mrs. Figg. – Bár úgy tűnik, hogy a keresésünk egy kissé...

– ...reménytelen – fejezte be a mondatot Fletcher, és felemelte a kezét, hogy megállítsa a várható közbeszólókat. – Hiszen semmi nincs a kezünkben, ami útbaigazíthatna, hogy hol kezdjük a keresést. Nem túrhatjuk végig az egész szigetet, megkérdezve mindenkit, hogy: Elnézést, nem láttak a közelben egy bizonyos Harry Pottert, egy fiút, sebhellyel a homlokán?, vagy: Nem tudná megmondani, uram, merre van az az átkozott Rémálom Kúria?

– Nem, Mundungus. Biztosan nem fogunk kérdezősködni. De egyszerre több irányban is elkezdjük a kutatást. Arthur - bólintott oda Dumbledore a fáradtnak látszó Mr. Weasley-nek, aki erre felpillantott az asztalról.

– Igen, Albus?

– Szeretném, ha végezne egy kis... kutatást a Minisztérium archívumában, ha tudna...

– És pontosan hogyan képzeli ezt, Albus? – kérdezte Mr. Weasley óvatosan. – Maga is tudja, hogy a fontosabb papírok legnagyobb része a Szigorúan Titkos részlegben van...

– A halálfalók kihallgatásáról és a tárgyalásokról szóló jelentésekre lesz szükségünk. Biztos vagyok benne, hogy lesz ott említés a Rémálom Kúriáról. Össze kellene gyűjtenie ezeket az információkat, annyit, amennyit csak sikerül, és elküldenie nekem.

– Albus... amit kér... – rázta meg kétségbeesetten a fejét Mr. Weasley. – Nem akarom lehetetlen szót használni, de ez majdnem lehetetlen. Ezeknek a jelentéseknek a nagy része szigorúan titkos, és nekem abba a részlegbe nincs belépésem. És még az is, ami nem titkos... a minisztériumnak egy teljesen más részében van, és gyanút keltenék, ha egyszercsak fognám magam, és elmennék elolvasni néhány iratot... És még ha beléjük is tudnék olvasni valahogy... olyan sok van...

– Igen, tudom, Arthur. De mégis mindent meg kell próbálnunk.

– Tudom, - sóhajtott fel Mr. Weasley, és ezúttal még fáradtabbnak tűnt, mint korábban. – Csak... nem tudom, megkérhetném-e Percyt, hogy segítsen. Tudja, hogy ő is a Minisztériumban dolgozik, és ő sokkal türelmesebb és pontosabb nálam. Megfizethetetlen lenne a segítsége.

– Azt hiszem, ez egy jó ötlet, Arthur. Ő mindent megtenne, hogy megtaláljuk Harryt.

– És a másik csapat? Mi mit teszünk? – szólt közbe hirtelen Fletcher.

– Türelem, Mundungus, kérlek – az igazgató tekintete komoly volt és parancsoló. – Remus, Sirius – fordult a két jóbaráthoz. – Szeretném, ha kirándulnátok egy kicsit Skóciában. – Széthajtogatott egy darab pergament. A sziget térképe volt rajta. – Ezen a részen.. és ezen, és ha marad időtök, akkor errefelé is – mutatott rá néhány pontra a térképen. – Remus, használhatnád az ottani kapcsolataidat... és nagyon alaposnak kell lennetek. Ezek azok a részek, amiket az elmúlt években nem tudtunk eléggé átnézni.

– Kik azok a „mi”, Albus? – kérdezte Fletcher.

– Ő és az a szemét... Piton. – köpte Black undorodva.

– Sirius! – Dumbledore hirtelen bosszúsnak látszott. – Nincs jogod, hogy így beszélj róla!

Black röviden bólintott, de nem válaszolt.

– Piton? – kérdezte Fletcher hitetlenkedve. – Jaj, ne, Albus...

– Állj. Ez nem a megfelelő idő arra, hogy kitárgyaljuk, ki az, akit gyűlöltök. – Dumbledore hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy lezártnak tekinti a vitát. Most újra Blackhez fordult. – Szóval? Beleegyeztek a kutatásba?

– Természetesen, Albus – válaszolta Lupin gyorsan. – Mindjárt a gyűlés után indulunk.

– Jó. És – fordult újra Fletcherhez –, tőled is szeretnék kérni egy elég nehéz dolgot, Mundungus.

– Jól van, csak mondja! – csillantak meg játékosan Fletcher szemei. – Remélem elég nehéz lesz ahhoz, hogy megérje elfogadni!

– Arabellával kell dolgoznia. – Fletcher bólintott. Már dolgoztak együtt néhányszor a korábbi háborúban is, és jó barátok voltak. – Megpróbálnak elkapni egy halálfalót, és követni egy gyűlésre. És – remélhetőleg – a Rémálom Kúriába.

– Micsodaaaa? Albus, maga megőrült! – nézett rá a fiatalabb varázsló hitetlenkedve. – Inkább mennék a minisztériumba unalmas papírokat porolgatni és olvasgatni!

– Talán fél? – kérdezte Dumbledore ártatlanul.

– Albus! Hogy meri... – Nem tudta befejezni a kérdést. – Nem! Természetesen nem! De... Hogyan találjunk egy halálfalót? Hogyan tudnánk követni anélkül, hogy észrevennének, talán napokig is? Hogyan hoppanálhatnák vele együtt? Egyenesen Voldemorthoz! És hogyan maradjunk életben, ha elékerülünk? És még térjünk is vissza, hogy beszámoljunk róla...

– Igen, tudom, hogy ez a legveszélyesebb és legmerészebb feladat, és éppen ezért osztottam rátok, nem pedig Remusra vagy Siriusra. Idősebbek vagytok náluk, több a tapasztalatotok, jól képzett aurorok vagytok mindketten – még jobbak is, mint a minisztériumiak – és mindketten kiváló stratégák vagytok. Ebben a keresésben szükség lesz mindezekre a képességeitekre. Nem várom, hogy kockára tegyétek az életeteket, vagy hogy megtámadjátok Voldemortot. Csak azt szeretném, hogy megtaláljátok a Kúriát, olyan gyorsan, ahogy csak lehet.

– De... ha nekünk sikerülne rátalálnunk valahogy - szólalt meg halkan Lupin. – Ki hozza ki onnan Harryt?

– Természetesen én. Ki más? Mindkettőjüket kimentem onnan.

Vélemény