8. fejezet – Álmunkban…

– Maga ott volt? – kérdezte Harry remegő hangon. Valójában nem akarta hallani a választ, nem akart tudni róla. Nem akart haragudni Pitonra, nem akarta őt okolni azért, ami történt, nem akarta tudni, hogy ő is egyike azoknak, akik erre a szörnyű gyermekkorra kárhoztatták. Egyike a nagyszülei gyilkosainak.

– Igen, ott voltam, de elkéstem. Későn érkeztem…

– Mihez későn? – Harry vágya, hogy többet tudjon meg a családjáról erősebbnek bizonyult, mint attól való félelme, hogy csalódhat Pitonban.

– Volt egy halálfaló gyűlés itt, a Rémálom Kúriában, és Voldemort megparancsolta, hogy főzzek neki néhány bájitalt. – sóhajtotta Piton, és kimerülten megnyomkodta a nyakát. – Igen, mielőtt még rákérdeznél, kínzásra vagy gyilkosságra való főzetek voltak, nem emlékszem pontosan. Szóval a laboratóriumba küldött. Elkezdtem a készítésüket, és ahogy lett egy kis időm, beszélni akartam Luciussal.

– Draco apjával?

– Igen. – Harry látta, hogy Piton csak nehezen tudja összeszedni a gondolatait. – Ekkor már Dumbledore-nak dolgoztam.

– Akkor ez már Quietus halála után történt.

– Egy-két hónappal később, de nem tudom pontosan. Akkoriban túl sok minden történt, hogy pontosan emlékezzem rá. – Piton elmerült a gondolataiban, úgyhogy néhány perc csend után Harry újra kérdezgetni kezdte.

– És nem félt?

– Úgy érted, Voldemorttól? – mikor Harry bólintott, Piton határozottan megrázta a fejét. – Nem. Akkor már nem féltem. Az életem teljesen értelmetlennek tűnt. Anne elhagyott, mikor meglátta a karomon a Sötét Jegyet. Quietust megölték a szüleink. Csak meg akartam bosszulni a halálát, amennyire tudom, és aztán meghalni. Semmi többet.

– Szörnyű lehetett... – Piton érezte az együttérzést Harry hangjában.

– Az volt... – próbált válaszolni, de Harry félbeszakította.

– Én is ugyanezt éreztem néhány napja... Minden értelmetlennek tűnt. Leginkább a túlélés. És úgy éreztem, hogy többé semmitől se félek.

Piton jól emlékezett a fiú távolba meredő, közönyös pillantására és a saját rémületére, mikor észrevette. Vajon azért ijedt meg ennyire, mert valamikor régen ő is ugyanígy érzett?

– Ha valaki fél, azt azt jelenti, hogy vannak még dolgok az életben, amikkel törődik. Ha nem félsz többé, az azért van, mert elvesztetted a hitedet az életben, abban, hogy érdemes élni...

– Igen, akkor tényleg így éreztem. – bámult Harry kifejezéstelenül a szemközt lévő sarokba. – De aztán maga valahogy elérte, hogy megint elkezdjek érezni...

Piton nem tudta, mit válaszoljon erre, úgyhogy inkább folytatta a mesélést.

– Szóval elindultam, hogy megkeressem Luciust, és véletlenül sikerült kihallgatnom Voldemort és három új halálfaló beszélgetését. Parancsot adott nekik: hogy bebizonyítsák hűségüket, ki kellett irtaniuk az Evans családot. Megrémültem. Nem volt már időm, hogy szóljak Dumbledore-nak. Azok éppen indultak. Visszarohantam a laboratóriumomba, és eloltottam a tüzeket a főzetek alatt. Gyanús lett volna, ha rotyogó üstöket hagyok magam után, mert tudod, nem térhettem vissza anélkül, hogy hívtak. Eltartott egy darabig, amíg mindent elrendeztem, és elindulhattam. Mire azonban odaértem Evansék házához, az a három már legyilkolta a nagyszüleidet. Anyád az emeleten harcolt ellenük, de ők erősebbek voltak nála. Már súlyosan megsebesült, és erősen vesztésre állt. Én akkor... – Piton arca elsötétült, sötétebb lett, mint eddig bármikor. – Megöltem őket. Mind a hármat.

A professzor megborzongott, és szorosan lehunyta a szemeit. Harry látta, hogy egy ér dühödten lüktet a halántékán.

– Tanár úr – szólalt meg Harry halkan, és megnyugtatóan Piton karjára tette a kezét. – Nem kellene ezért magát okolnia...

Piton elhúzta a kezét.

– Megöltem őket. Három kölyköt.. három átejtett, becsapott kölyköt...

– De nem tehetett mást...

– Dehogynem. Elkábíthattam volna őket.

– De gyilkosok voltak.

– Csakúgy, mint én.

– Meg kellett mentenie egy súlyosan sebesült lányt. Nem volt ideje átgondolni, hogy mit tegyen. Lehet, hogy nem jól mérte fel a helyzetet, és túlságosan hevesen reagált. De nem ölni akart, hanem megvédeni valakit. És maga mondta, hogy a szándék az, ami számít.

– Maga igen veszedelmes, Mr. Potter. – sóhajtott Piton egy kissé zsémbesen. – Mindig ellenem fordítja a szavaimat.

Harry elvigyorodott.

– Ez is mutatja, mennyire igazak és bölcsek a szavai. Másrészt viszont azt is, hogy nem hisz saját magának. Újra és újra kénytelen vagyok emlékeztetni a saját bölcsességére.

– Idefigyelj, Harry. Nem olyan egyszerű megbocsátani magamnak... – csattant fel Piton ingerülten. Harry a mennyezetre emelte a szemeit.

– Tudom. Én is éppen ezt magyaráztam magának, de erre előjött a szándékokról szóló beszéddel...

– Potter, te olyan... – emelte meg Piton a szemöldökeit, de már csak megjátszotta a sértődöttet.

– Szemtelen vagyok? A Roxfort legújabb üdvöskéje? Felülmúlhatatlanul arrogáns Kviddicssztár? Vagy egy pimasz kölyök, aki azt hiszi magáról, hogy a szabályok nem vonatkoznak rá? – folytatta helyette Harry szemtelenül.

– Ezek is az ÉN szavaim...

– Ó, már azt hittem, nem emlékszik rájuk...

– Én IGENIS emlékszem, Potter. De...

– No lám...

– ELHALGASS! Azt akartam mondani: emlékszem rájuk, de ezek is csak a saját tévedésemet bizonyítják.

– A tévedését!? Nem. Azt biztos nem. Ezek a legszebb bizonyítékai kristálytiszta ítélőképességének és bölcsességének.

Pár pillanatig teljes csendben bámultak egymásra. Aztán hirtelen kitört belőlük a nevetés, és Piton játékosan beleborzolt Harry hajába.

– Harry - mosolyodott el szélesen, és most először igazán vidám mosollyal. – Örülök, hogy megismerhettelek.

Harry gonoszul visszavigyorgott.

– Isten hozta a való világban, tanár úr – mondta, majd hirtelen megrázkódott. Ahogy reszketni kezdett, száraz, fájdalmas köhögés kapta el. Piton megrémült.

– Harry...?

– Semmi, baj, ta... – de nem tudta befejezni. Egy még erősebb köhögési roham félbeszakította. Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt. – Biztos megfáztam.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Piton nyugtalanul.

– Jajjj.. Ez egy igazán csodálatos kérdés volt. Természetesen tökéletesen érzem magam. Bár szívesen ennék valamit, valami meleget – vagy legalábbis néhány falat hideget... Innék egy csésze forró csokoládét és végre jó lenne egy IGAZI  ágyban aludni... Egyébként jól érzem magam. Majdnem.

Piton szemei ingerülten felvillantak.

– Ez nem vicc, Potter...

– Azt mondtam, majdnem. – Harry nem engedte, hogy befejezze. – Nem folytathatnánk inkább az előző beszélgetésünket?

Piton megrázta a fejét, de végül megadta magát.

– Miről akarsz hallani?

– Azt mondta, megmentette anyámat.

– Igen. – Nem akart az akkor történtekre gondolni. De Harrynek joga volt rá, hogy megtudja. Most olyan élesen látta a halott halálfa... becsapott, bolond kölyköket, hogy meg kellett erőltetnie magát, hogy lerázza az emléket. Annyira fiatalok voltak... Tizennyolc, nem több... – Szóval megmentettem az anyádat. Kivittem a házból és adtam neki gyógyitalt. Nem vittem el a Roxfortba, mert az gyanús lett volna, és attól tartottam, hogy a tanári karból valaki Voldemortnak kémkedik. Nem akartam lebukni. – Aznap este annyi furcsa dolog történt... Lily Evans szavai... Piton nem tudta, hogyan mondja el az egészet Harrynek. Végül úgy döntött, megpróbálja összefoglalni. – Mikor anyád magához tért, először összekevert Quietussal. Így nevezett... úgy fájt, hogy majdnem megütöttem. Kicsivel később megérkezett a nővére a barátjával, talán a moziból? Nem tudom... ott hagytam velük az anyádat, és visszahoppanáltam a Roxfortba.

– A testvére hasonlított magára? – kérdezte Harry kíváncsian.

Piton bólintott.

– Nagyjából. Gyerekkorunkban úgy néztünk ki, mint az ikrek, bár én idősebb voltam. Két évvel volt fiatalabb nálam. Ahogy nőttünk, a különbségek persze egyre nagyobbá váltak. Mire a Roxfortba kerültünk, már nem hasonlítottunk annyira egymásra. Ő mindig röviden hordta a haját, nem úgy, mint én, és szörnyen vékony volt. És... – mosolyodott el, ahogy eszébe jutott az arca – mindig olyan... nyugodt volt. Kiegyensúlyozott. Csendes és kedves. És mindezt látni lehetett az arcán.

– Maga meg állandóan gúnyosan mosolygott és fintorgott... -  csillant meg huncutul Harry szeme.

– Azt hiszem... már megint igazad van – mondta Piton kicsit zavartan. – Tudod, akkor azt hittem, hogy ez a férfias viselkedés... És utáltam gyerekesnek látszani... vagyis...

– Szóval akkor nem csoda, hogy anyám összekeverte kettőjüket. És talán nem is tudta, hogy átállt...

– Ő még azt se tudta, hogy halálfaló lettem... Senki se tudta. Kivéve Anne-t, de biztos vagyok benne, hogy ő nem mondta el.

– Igaza lehet... Hiszen Anne a testvérének se mondta el: Sirius addig nem is tudott róla, amíg meg nem mutatta  a jelet a Trimágus Kupa után a kórházi szárnyban Caramelnek..

– Nem... nem tudta? – sápadt el Piton, és a szemei a távolba meredtek. – Nem mondta el neki... és én... én meg nem bíztam meg benne... – úgy látszott, mint aznap már annyiszor, megint elmerül a saját emlékeiben, de Harry egy hirtelen köhögési rohama magához térítette a gondolataiból. Már megint erősen köhögött.

– Nem fázol? – kérdezte aggódva.

– De, egy kicsit... – a szavainak ellentmondott a viselkedése, ahogy szorosan Piton mellé fészkelődött. A professzor érezte, hogy a fiú teste melegebb a normálisnál. A homloka csak úgy lángolt.

– Harry... neked lázad van.

– Tényleg? – mosolyodott el Harry. – Akkor azért érzem olyan nyomorultul magam...

– Hogy érzed magad pontosan? – nézte meg Piton közelebbről Harry szemeit.

– Kicsit szédülök, és gyenge vagyok. És ég a bőröm, de az már azóta ég... Avery óta, úgyhogy az szerintem más. – megint köhögött.

Piton nyelt egyet. Rosszul álltak a dolgok. De nem tehetett semmit.

– Nem tudom, mit tegyek. – suttogta, próbálva nem túlságosan levertnek hangzani.

– Akkor folytassa a mesét. – válaszolta Harry. – Dumbledore már aznaptól megbízott magában, hogy visszatért a Világos Oldalra?

– Én nem tértem vissza, Harry. Csak át. És hogy a kérdésedre válaszoljak.. nem. Azt hiszem nem bízott bennem egészen... – hogyan mondhatná el a gyereknek? Ezt már megint nehéz volt bevallani... – Egészen idén januárig vagy februárig... Nem emlékszem pontosan. Volt egy kis vitám Mordonnal és a rohadék megvádolt, hogy még mindig halálfaló vagyok...

Harry látta a professzor arcán elömlő gyűlöletet.

– Maga nem szereti Mordont. – állapította meg egyszerűen.

– Hát az nem kifejezés, Mr. Potter – mondta Piton, és elfintorodott. – Gyűlölöm. Majdnem annyira gyűlölöm, mint ahogy Voldemortot.

– De... miért? – Harry megpróbált nyugodtnak hangzani, de borzasztóan ideges volt. Láthatóan nem volt jó ötlet szóba hozni Piton megbízhatóságát...

– Mordon vallatott ki a Minisztériumban. Frank Longbottommal együtt. – Harry meg se mert moccanni. – Az ő vallatási módszereik ugyanolyanok, mint Voldemorté, vagy még rosszabbak. Alig éltem túl...

– Akkor ezért tudott a halálfalói múltjáról!

Piton hidegen meredt rá.

– Honnan tudsz erről? – kérdezte fenyegetően.

– Hát... emlékszik még arra az éjszakára, mikor hangokat hallott, és rájött, hogy valaki kutatott az irodájában? És aztán összetalálkozott Mordonnal a lépcsőn?

Piton hirtelen összefonta a kezeit a mellkasa előtt.

– Szóval úgy volt, ahogy gondoltam. Te is ott voltál.

Harry elvörösödött.

– Hát... igen. – kicsit megijedt, de aztán Piton elmosolyodott.

– Tudtam. Ez után a találkozás után mentem el Dumbledore-hoz, és kértem meg, hogy hallgasson ki igazságszérummal. Csak.. azt akartam, hogy tudja az igazságot a barátjáról. Tudod, mikor rájöttem, hogy Mordon lesz az új Sötét Varázslatok Kivédése tanár, könyörögtem Albusnak, hogy mást válasszon.

– Nem tudott a minisztériumi vallatásról?

– Ó, dehogynem. De nem hitt nekem. Mindent elmondtam neki, mikor kiengedtek az Azkabanból.

– MAGA VOLT AZ AZKABANBAN? – kiáltott fel döbbenten Harry.

– Több, mint hat hónapig. – válaszolta Piton csendesen. – De most Mordonról és Dumbledore-ról volt szó. Ahogy már mondtam is, az igazgató úr nem hitt nekem. Végül mégis rávettem, hogy bevetesse velem azt az átkozott szérumot és kérdezzen ki mindenről. Mindenről: a hűségemről, a bűneimről és Mordon kínzásairól is. Igaz is... AZNAP nem Mordon volt az, aki tudott a múltamról, hanem Kupor. Bár azt hiszem ő is Mordontól tudta. Azelőtt soha nem találkoztunk. Nem is tudtam, hogy halálfaló. Mint ahogy Pettigrewről se tudtam. Mindig sokan voltak olyanok Voldemort követői között, akikről mi, többiek nem tudhattunk.

– Nem hiszem.. – vonta meg fáradtan a vállát Harry.

– Mit...? – merevedett meg Piton.

– Nem hiszem, hogy Dumbledore egészen mostanáig nem bízott volna meg magában.

– Pedig így van.

– Nem, ebben téved. – jelentette ki határozottan Harry. – Az lehet, hogy nem akarta elhinni a barátjáról szóló történetet. Igen, borzasztóan nehéz lehetett neki elhinni, hogy a barátja ilyen dolgokat tett. És – folytatta gyorsan, hogy Pitonnak ne legyen ideje őt félbeszakítani –, maga már évek óta a Mardekár házvezető tanára.átH Megengedte, hogy gyerekekkel dolgozzon. Hitt magának. Megbízott magában. Csak nem akart csalódni a barátjában.

Piton felsóhajtott, és átölelte Harryt.

– Te annyira...

A fiú éles köhögése félbeszakította.

– ...annyira álmos vagyok – ásította Harry, miután abbamaradt a köhögés. – Azt hiszem szundítok egy kicsit... – összetekeredett a professzor mellett, aki közelebb húzta őt a köntös alatt.

– Hát csak szundíts, Harry.

Nem is vette észre, mikor aludt el maga is.

***

Erős köhögés ébresztette fel. Először azt hitte, hogy a halálfalók jöttek, hogy a kínzókamrába vigyék őket, de aztán rájött, hogy Harry köhög mellette, nyugtalanul hánykolódva. Száraz, erős köhögés rázta a fiú testét. Piton Harry homlokára simította a kezét, és megijedt. Harry tűzforró volt, és láthatóan erős fájdalmai is voltak.

Nem törődve a saját gyengeségével felült, a szíve hevesen vert, ahogy kétségbeesetten figyelte a fiút. Nem volt felkészülve ilyen helyzetre, bár nem volt teljesen váratlan a dolog. Már több mint egy hete nem ettek semmit, és megkínozták őket, súlyos vérveszteséggel küszködtek, és be voltak zárva egy nedves, hideg cellába, megfelelő ruházat nélkül. Csoda, hogy a fiú nem betegedett meg korábban. De most... most mit tegyen? Bájitalok nélkül, a pálcája nélkül... teljesen tehetetlen volt.

Hirtelen eszébe jutott valami. Felkapta Harry pólójának maradványait, benedvesítette őket és betekerte velük Harry csuklóit és bokáit, és egyet a homlokára is tett. A fiú egészen biztosan eszméletlen volt, mert meg sem rezzent. Pitonnak nehezére esett legyőzni késztetését, hogy átölelje Harryt... Nem. A gyereknek nem melegre volt szüksége, a sajátja éppen elég sok volt neki. Időről időre kicserélte a forró rongyokat hidegre, de a láz csak nem akart elmúlni.

Néhány óra sikertelen próbálkozás után levetette a saját pólóját, benedvesítette, és betekerte vele a didergő testet. Erre már érkezett válasz: Harry felsikoltott és felült, de még mindig nem volt magánál.

Piton újra és újra megismételte a műveletet, míg végül úgy tűnt, a láz csillapodik valamit. Nem múlt el teljesen, de Piton úgy döntött, hogy most már nem túl magas. Harry álma nyugodtabbá vált, láthatóan nem gyötörték már a rémálmok. De nyugtalanította a tény, hogy Harry nem kezdett el izzadni. Biztos volt benne, hogy visszatér még a láz.

És igaza volt.

Egy óra múltán kénytelen volt újra megismételni a procedúrát. És újra és újra. A rövid szünetekben a fiú arcát figyelte. Olyan furcsa volt.

Nem, nem is az arc. Hanem az arckifejezése. Igaz, hogy voltak rajta jelentéktelen változások, amiket az elmúlt napok bánásmódja okozott, de most nem ezekre figyelt. Elnézte a valamikor annyira gyűlölt arcot, James Potter arcát, és most... egyszerűen csak Harry arcát látta. Nem a híres Harry Potterét, legnagyobb ellensége fiáét, nem! Ez Harry volt, a fiú, aki törődött vele, a fiú, aki annyi mindent elviselt, a fiú, aki most többet jelentett neki, mint bárki és bármi más. Igen, BÁRKI, beleértve Quietust is. És EZ igazán furcsa volt. Ijesztő.

Időről időre elfogta a szomorúság az elmúlt négy év miatt. Ha tudta volna... Ha megpróbálta volna... Ha adott volna Harrynek egy lehetőséget... csak egyetlen kis lehetőséget... semmi többet. Emberi szót... emberi érzéseket... De hiszen hányszor figyelmeztette őt Albus! Mondta, hogy meg fogja bánni a Harryvel szembeni viselkedését. Az igazgató biztosan nem ilyen komoly helyzetre gondolt... De mégis...

Piton újra kicserélte Harry mellkasán a nedves ruhát. A láz ismét gyorsan emelkedett, már a hatodik alkalommal. A lázas időszakok közti szünetek egyre rövidebbek lettek, ez az utolsó már alig tartott tizenöt percig.

El fogja veszíteni Harryt, és ez halálra rémisztette. De legalább a néhány nappal korábbi kérése teljesül: ő hal meg később, és Harry mellett maradhat egészen a haláláig, ahogy a fiú akarta.

Mégsem hagyta abba a hideg vizes ruhák cserélgetését az izzó testen. Majdhogynem gépiesen ismételgette a mozdulatokat, próbálva nem gondolni a mindig közelebb kerülő végre.

Miért kellett mindennek ilyen hirtelen történnie?

Néhány órája még úgy látszott, Harry csak megfázott egy kicsit. Tíz órával később (vagy több is volt? Nem tudta biztosan) a fiú a halálán volt, és most megint annyira fontossá vált, hogy túlélje...

Ahogy Harry kezdett egyre inkább elcsendesedni, kétségbeesetten próbált beszélni hozzá. Mintha ez visszatarthatná az úttól, ami felé igyekszik. Az ölébe emelte Harry fejét, és beszélni kezdett.

Mindenféléről mesélt neki... A gyerekkoráról, a kapcsolatukról Quietussal, a játékaikról, a nevetéseikről... Első Roxfortos évéről, a Kviddicsjátékokról, amiket James Potter miatt elveszített, az ellenségeskedésükről, a Tekergőkről... Aztán a komolyabb témákról: az első próbálkozásairól a sötét mágiával, a Sötét Varázslatok Kivédése tanárairól, a párbajórákról, a Bájital-órákról a griffendélesekkel, Anne Blackkel való első találkozásáról, a bátyja reakciójáról, mikor megtudta... A napról, amikor kiderült, hogy Anne meghalt – de nem akart a halálról beszélni, mikor az ilyen közel volt, úgyhogy témát váltott.

Mesélt a jövőről szőtt álmairól. A jövőjéről Harryvel, ha majd kijutnak innen... Ez nem volt több mint hangos álmodozás, tele vágyakkal, reményekkel... valami, ami olyan távol volt, akár az ég... valami, az elérhetetlen jövőből, ami kívül esett mindenen, amit jelenleg várhattak, remélhettek...

– ... a szüleim házában élek. Képzeld csak el: óriási, emeletes, húsz szobás... Nem igazán szeretek ott lakni, túlságosan nagy egy embernek... Igen, egyedül élek: az egész családom meghalt, a szüleimről kiderült, hogy halálfalók, és a Minisztérium éppen el akarta fogni őket, amikor úgy döntöttek, hogy nem engedik át magukat az ellenségnek, és közösen öngyilkosságot követtek el. Teljesen megdöbbentem, mikor meghallottam: az az átkozott Frank Longbottom mondta meg három hónappal később, mikor az Azkabanban voltam, csak hogy még tovább kínozhasson, hogy növelje a fájdalmamat... Nem szerettem őket, de a tudat, hogy nem rendezhettem nekik rendes temetést... Tudom, hogy megérted. A családom sok más tagját is az aurorok ölték meg, még az ártatlanokat is, akik még csak részt se vettek abban az átkozott háborúban. Őket is megvádolták, hogy Voldemortot támogatták... Csak egyetlen élő másod-unokatestvérem maradt, Andrus, Ausztráliában és egy nagynéném, aki megtagadta a Piton családot. Andrus úgy él, mint én: teljesen egyedül. A felesége elhagyta, és magával vitte a gyerekeiket is, még a nevüket is megváltoztatta. Úgyhogy csak két élő Piton maradt a varázslóvilágban: Andrus és én.

– Szóval ha majd odaköltözünk hozzám, nem csak egyetlen szobát kaphatsz, hanem egy egész emeletet is, ha akarod. De ha szeretnéd, berendezhetünk neked egy lakosztályt, szobával, fürdőszobával, laboratóriummal. Nem, nem kifejezetten bájital laboratóriumra gondoltam, nyugodj meg... csak egy egyszerű dolgozószobára, hogy megírhasd a Bájitaltan dolgozataidat... vagy gyakorolhatsz átváltoztatástant is, bár ahhoz majd külön engedély kell majd... Dolgozószoba könyvespolcokkal és könyvekkel... Jól van, ha nagyon akarod, még azokat a hülye kviddics könyveidet is ott tarthatod... Lesz egy rakás ruhád és talárod és annyi idióta játékod, amennyit csak akarsz, és még kviddicset is játszok veled, bár teljesen biztos vagyok benne, hogy minden probléma nélkül lekörözöl... Igaz, hogy bosszút állok rajtad bájitaltan különórákkal.. – elvigyorodott, ahogy elképzelte Harry bosszús arcát a különórák miatt. - Biztosíthatlak, hogy ugyanannyi időt kell majd töltened velem a Leghatóbb ördöngös italoc könyvben található legnehezebb bájitalokat főzögetve, mint a kviddicspályán...

Hirtelen gyenge hangot hallott az öléből. Odapillantott, és teljesen megdöbbent a fiú széles mosolyától.

– Harry! Te ébren vagy! – kiáltott fel meglepve.

Harry csak pislogott.

– Nem igazán... – suttogta, megnyalta a kicserepesedett száját, és becsukta a szemeit. – De… nem folytatná...? – elcsuklott a hangja.

Piton bólintott, bár a fiú nem láthatta.

– Természetesen, - hirtelen könnyű lett a szíve, és érezte, hogy visszatér bele a remény. – Addig foglak oktatni a bájitaltanra, míg te leszel a legjobb... és talán a sötét varázslatok kivédésére is... bár nem tudom, ki lesz Albus legújabb áldozata arra az állásra... Talán sikerül levenni róla az átkot, és visszahívhatjuk azt az istenverte vérfarkasodat tanítani... – A fiú megint elmosolyodott. Piton a homlokára fektette a kezét, de az még mindig túl meleg volt. Mélyet sóhajtott, de kényszerítette magát, hogy a hangja vidám maradjon. – Tudtad, hogy Albus azt akarta, hogy apád tanítson? Én, mint a tanári kar tagja, természetesen ellenálltam, és meg kell, hogy mondjam, teljesen igazságtalanul. Én is csak Quietus protekciójának köszönhettem az állásomat... Tényleg... Meggyőzte Albust, hogy én leszek a megfelelő ember arra a helyre, és az igazgató végül valahogy beleegyezett. Képzeld csak el! Biztosan tudta, hogy halálfaló vagyok és Dumbledore is tudta, ebben biztos vagyok... Egyszerűen nem értem Albust... se Quietust... Miért tették? – ezen eltöprengett egy darabig. – Szóval azt mondtam, hogy az apád nem elég képzett ahhoz, hogy SVK-t taníthasson. De... talán ha elfogadta volna az állást, ő meg tudta volna tartani... Biztos vagyok benne, hogy a nagyapád átka kivételt tett volna a saját fiával... De most, hogy James halott, már csak te maradtál, aki következmények nélkül pályázhat arra a helyre.

Látta, hogy Harry megint elvesztette az eszméletét. Felsóhajtott, és már nyúlt volna, hogy benedvesítse a rongyokat, mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó.

Nem! Ez nem lehet igaz!

Miért nem hagyja őket Voldemort békében meghalni?

Milyen HÜLYE kérdés.

Piton érezte, hogy durva kezek ragadják meg a vállát, olyan erősen, hogy felkiáltott a fájdalomtól. Néhány pillanattal később az ajtó mellett állt, remegő lábakkal a falnak támaszkodva. Francba. Túl gyenge volt, hogy bármit is tegyen, pedig végül magára hagyták. Látta, hogy három halálfaló tanakszik Harry felett, hogy mit tegyenek vele. Végül az egyik felkapta a fiú ernyedt testét, a másik megragadta Pitont, és elindultak vele a kínzókamrák felé.

Kínzás… A Harryt szállító halálfaló másik irányba fordult, magára hagyva Pitont két társával. De ezúttal a kínzás csak egyszerű verésből és rúgásokból állt... Még csak azzal se törődtek, hogy elveszítse az eszméletét. Tökéletesen magánál volt, mikor végül visszatértek vele a cellájába.

Egyedül.

Harry nem volt ott. Harry nem tért vissza egy óra múlva se.

Két óra.

Három…

Piton számolta a másodperceket, a perceket, az órákat…

Nem. Ez nem lehet igaz.

Harrynek élnie kell!

Vagy már… jó. Talán jobb is volt neki, ha meghalt.

De… Ha Harry halott volt, Voldemort elmondta volna neki… Csak hogy kínozza vele… hogy fájdalmat okozzon – ami azt jelentette, hogy Harry még él…

Jaj, ne… Akkor ez lesz a következő kör. Elválasztják őket.

Francba.

Az átkozott Legnagyobb Rohadék.

Piton hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát, elkeseredettnek és teljesen reményvesztettnek.

Nem, maradt még remény. Elvitték Harryt. Ez azt jelentette, hogy most várhatja a következő kínzást, mert akkor találkozhat vele... Micsoda szemét játék... Játék az érzéseikkel... Sokkal elviselhetetlenebb, mint az egyszerű fizikai bántalmazás. Meddig tart még, amíg befejezik? Mikor halhatnak meg végre?

A gondolatai Harry körül kalandoztak. Jobban van már? Adtak neki gyógyfőzeteket? Sok volt belőlük a raktárában, felcímkézve, sorba rakva. A legjobb az ablaktól számolt második polcon volt... de ez már nem számított. Vajon hogyan fogadta Harry a tényt, hogy elválasztották őket egymástól?

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény