– Tanár úr, tudna mondani valamit a családomról? – kérdezte Harry hirtelen. – A Dursleyék soha nem beszéltek róluk.

– A szüleidről?

– Nem, nem csak róluk. Egyetlen rokonom se él Petunia nénin, az anyám nővérén kívül, akinél lakom. Tudja, mit történt a többi rokonommal?

Piton behunyta a szemeit.

– Igen, tudom mi történt a nagyszüleiddel. Csodálom is, hogy Albus miért nem mondta el neked. – Harry nem válaszolt, és egy idő után Piton folytatta. – Apád szülei varázslók voltak, mint már bizonyára tudod is. A nagyanyádnak volt egy kis üzlete az Abszol Úton, utazóládákat készített és árult... Igen, igen... Az iskolai ládámat is a nagyanyád készítette. Feltalált egy újfajta ládát, a Shell-t. A Shell-ládákat sokféleképpen lehetett használni, mert sokkal több minden fért beléjük, mint a normális ládákba. Ma már újabb, továbbfejlesztett verziói is léteznek a ládáinak, biztos emlékszel Mordonéra...

– A láda, a hét lakattal! – kiáltott fel Harry.

– Igen, és volt benne egy kis szoba is, emlékszel? – Harry bólintott. – Az a Shell-SZ modell. SZ, mint szoba.

– Magának is ilyen ládája van?

– Nem. Nekem Shell-N9-esem van. Ez azt jelenti, hogy az enyémen kilenc lakat van, de nincs benne szoba. Ez csak egy egyszerű Shell-láda.

– Így, ha az ember elmegy kirándulni, nem kell a rengeteg poggyászt magával cipelni. Mindent bele lehet rakni egy ládába. Ha egyszer kijutok innen, én is veszek magamnak egy ilyen Shell-ládát – mosolyodott el Harry álmodozva.

– Odaadom az enyémet. Azt még a nagyanyád maga készítette.

Harry megrázta a fejét.

– Köszönöm, de nem. Az a magáé. Nem akarom elvenni – Harry tiltakozva felemelte a kezét, amikor Piton megpróbált közbeszólni. – Nem. Nekem inkább olyan kell, amiben szoba is van. Az sokkal érdekesebb, és legalább lesz egy hely, ahol élhetek, ha végül elegem lesz Dursleyékből.

– Na azt már nem, Potter. Ha én is életben leszek még akkor, esküszöm, hogy nem fogsz egy ládában lakni. – Piton bosszúsnak tűnt.

– Jól van. – Harry mosolya kiszélesedett. – Folytathatjuk a családtörténetet?

A professzor a fiú felé fordította a fejét, és visszamosolygott.

– A nagyapád, Harold Potter auror volt, és Dumbledore jó barátja. Együtt harcoltak az előző Sötét Nagyúr, Grindelwald ellen, és ha jól emlékszem, Potter meg is mentette Dumbledore életét a végső csatában. Ez lehet a fő oka annak, hogy Dumbledore kivételezett az apáddal az iskolában... – Piton arca elfojtott érzelmekről árulkodott. Főképpen dühről. – Még Dumbledore is elfogult volt néhány diákkal szemben. Istenítette a Griffendélt, és az aurorok gyerekeit, és megvetette a Mardekárt, és az úgynevezett „sötét családokat”, mint az enyém, és a gyerekeiket. – A professzor szemei a távolba meredtek. – Hát, a legtöbb esetben végül is igaza volt. Az én esetemben, például. Vagy Lucius esetében is. De... de eleinte megvetette Quietust is, a szüleink miatt. És Quietus soha nem állt a sötét oldalra... – Kizökkent az álmodozásból, és már határozottabb hangon folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy Quietus volt a fő oka annak, hogy Dumbledore leszámolt azokkal a nevetséges előítéleteivel.

Hosszú szünet után Harry megszólalt.

– De... Dumbledore 1945-ben győzte le Grindelwaldot, és az apám az ötvenes évek végén született...

– Igen... A nagyanyád jóval fiatalabb volt a nagyapádnál. – Piton elmosolyodott. – A Roxfortban találkoztak, ahol a nagyapád a Sötét Varázslatok kivédését tanította, és ha jól tudom, a nagyanyád az egyik diákja volt.

– Magát is tanította?

– Nem – rázta meg Piton a fejét. – Voldemort 1968-ban tűnt fel, és a nagyapád otthagyta az iskolát, hogy ellene harcoljon, és segítsen a Minisztériumnak az aurorképzésben. Én 1969-ben kezdtem az iskolát, a következő évben. Eléggé biztos vagyok benne, hogy a nagyapád átkozta meg a Sötét Varázslatok Kivédése állást, hogy a háború után visszatérhessen – vigyorodott el gonoszul Piton.

– Már 25 éve bajok vannak azzal a poszttal? – kerekedtek el Harry szemei a meglepetéstől.

– Pontosan. Nekem például hat különböző tanárom volt a hét év alatt.

– Ó. Nekem meg valószínűleg hét is lesz – vigyorgott Harry. – És mi van a családjukkal? Nem voltak a nagyszüleimnek rokonaik?

– A nagyanyádról nem sokat tudok, de úgy hallottam, hogy Grindelwald a nagyapád egész családját kiirtotta, bosszúból az auroroknak nyújtott segítségéért.

– Már megint halál...

– Igen... És a nagyszüleidet maga Voldemort ölte meg, bosszúból James Potter aurori munkájáért... Egy évvel azelőtt, hogy a szüleid összeházasodtak.

Harry nyelt egyet, és nem tudta, mit mondjon. Csodával határosnak tűnt, hogy voltak emberek, akik túlélték az előző háborút.

– Úgy néz ki az egész, mint a varázslóvilág tömeges öngyilkossága... – mondta aztán halkan. – Mi megöljük a sötét varázslókat, ők meg megölnek minket...

– Mint ahogy a világon mindenhol... Még a muglik is irtják egymást.

– Úgy néz ki, hogy ilyen az emberi természet... De miért? – kérdezte kétségbeesetten.

– Ezt senki se tudja, Harry – válaszolt csendesen Piton. – Ha tudnánk erre a választ, valószínűleg már kitaláltunk volna ellene valamit.

Hosszú csend után Harry újra megszólalt.

– És az anyám szülei? Róluk tud valamit?

A professzor arca hirtelen zárkózottá vált, és a semmibe meredt.

– Nem ismertem őket – a hangja hideg és rekedt volt. – De... Ott voltam, mikor megölték őket...

***

– Megölöm azt a szemetet, Remus. Esküszöm neked – Sirius szemei szikráztak az elfojtott haragtól. – Bármit is mondjon Albus, én tudom, hogy csak nem mer visszatérni, mert végre sikerült megöletnie Harryt.

Remus arcán nyomokat hagyott a fáradtság és az előző napok fájdalma. Nem volt már farkasölőfű-főzete, és Piton nem küldte el neki a szokásos adagját, úgyhogy az átváltozása ugyanolyan fájdalmas volt, mint azelőtt... Valójában ez volt az oka, hogy Sirius tudott Piton eltűnéséről. A hiányzó farkasölőfű-főzet.

Előredőlve hallgatta a barátja kirohanását Piton ellen, és egyre mérgesebbé vált. Túlságosan is egyszerű volt arra a következtetésre jutni, hogy Piton volt a felelős Harry hirtelen eltűnéséért – és talán a haláláért is...

– Végülis sikerült teljesíteni a kötelességét, mint halálfalónak... – mordult fel Sirius sötéten. – Hogyan bíztatott meg benne Dumbledore, akárcsak egy percre is? Megbízni egy halálfalóban... Ebben az undorító, kenetteljes mardekárosban... Megmondtam neki... de Dumbledore annyira biztos volt magában... és most nézd, mi történt!

Remus megpróbált nyugodt maradni. Megértette a barátja érzéseit, de... Hitt Dumbledore-ban. Természetesen Dumbledore is csinált hibákat és bízott emberekben, akik nem érdemelték meg a bizalmat, de Piton... Piton teljesen más kérdés volt. Ő már több mint tíz éve dolgozott Dumbledore-nak. És bár mindig kimutatta, hogy gyűlölte Harryt, mégis kockára tette az életét, hogy megmentse, ha éppen szükség volt rá... Lupin felsóhajtott. Tényleg nem tudta, mit gondoljon Pitonról, de nem volt annyira meggyőződve a bűnösségéről.

– Undorító féreg... Halálfaló... Ki tudja, talán egyike volt azoknak, akik megölték Anne-t...

– Elég legyen, Sirius! – kiáltott fel hirtelen Lupin. – Fogd be azt a lepcses nagy szádat, mert megátkozlak! – emelte fel a pálcáját dühösen.

– Remus? – kérdezte Black meglepődve. – Mi a baj...?

– Bármi is történt Harryvel, biztosan nem Piton hibája volt. Harry maga menekült el otthonról, nem Piton volt az, aki elűzte a családja biztonságából. Voldemort követői biztosan figyelték a házat, és elkapták, amint kívül került a védővarázslatokon. Attól a pillanattól kezdve Harry sorsa megpecsételődött. Piton semmit se tehetett ellene. Egyedül túlságosan gyenge, még ha a mi oldalunkon van is. És ha nem mellettünk áll, miért ne tért volna vissza? Megmondhatta volna Dumbledore-nak, hogy Harryt elfogták, és hogy ő nem tudta megmenteni, és Voldemort megölte, vagy mi... De nem tért vissza, és én azt hiszem, őt is megölték Harryvel együtt. Lehet, hogy megint megpróbálta megmenteni a fiú életét...

– Hogy te milyen hülye vagy, Remus! Én viszont meg vagyok róla győződve, hogy Piton végül megölte Harryt, és nem mert visszatérni, mert félt, hogy Veritaserummal fogják kikérdezni, és így megtudjuk ezt a kis titkát...

– Dumbledore azt mondta, hogy néhány hónapja kikérdezte...

– Saját kérésére, és a saját maga által hozott Veritaserummal... Ez egy kicsit gyanús, nem gondolod? Mordon nem hisz ebben Dumbledore-nak, és én hiszek Mordonnak. Ő is kikérdezte Pitont a minisztériumi tárgyalás előtt, és azt mondta, hogy Veritaserum hatása alatt Piton mindent bevallott: gyilkosságokat, kínzásokat... mindent, Remus.

Lupin összefűzte a karjait mellkasa előtt.

– Azt mondod, hülye vagyok. És akkor TE mi vagy? – A szemei szikráztak a dühtől és a bosszúságtól. – ÉN emlékszem egy pár hónappal ezelőtti másik beszélgetésre is... TE meséltél nekem érdekes dolgokat a minisztérium börtönében töltött időkről... Az aurorok vendégszeretetéről... A két hónapról, amit ott töltöttél... A verésekről, a kínzásokról, a rád kényszerített Veritaserumról, amíg MINDENT BEVALLOTTÁL, AMIT HALLANI AKARTAK!!! TE mondtad nekem! TE! Már nem emlékszel? Bevallottad, hogy elárultad James és Lily Pottert, csak mert azt akartad, hogy végre hagyjanak meghalni.

Black lehajtotta a fejét.

– Igen... Emlékszem... – Azt akarta, hogy Lupin befejezze végre. De a barátja kíméletlenül folytatta.

– És most Mordonnak hiszel, aki Pitont kivallatta... Lehet, hogy ugyanúgy, ahogy téged is vallattak... El tudom képzelni.

– Te ezt nem érted! – kiáltott fel hirtelen Black. – Dumbledore megmentette Pitont az Azkabanból, míg engem meg se próbált kihozni onnan!

– Lehet hogy azért, mert Piton SOHA nem vallott be olyasmit, amit nem követett el! Nem mondott hazugságokat, csak hogy békén hagyják...

– Hazudott nekik!

– És megkérdezhetem, hogy HONNAN tudod? Piton tehet bármit, úgyse fogsz hinni neki. Ha megmenti Harryt Voldemorttól, biztos vagyok benne, hogy akkor is találsz valamit, amiért utálhatod.

– Megölte a húgomat.

– Nem ölte meg.

– Az ő bűne volt, hogy Voldemort kiirtotta a családomat.

– A te „bűnöd” volt, ha már mindenképpen hibáztatni akarsz valakit! Csak egy egyszerű bosszú volt, ahogy nagyon jól tudod is! Bosszú, ELLENED! A te munkád ellen! A te tetteid ellen!

 A két férfi ekkor már talpon volt, és dühösen meredtek egymásra.

– Szóval te inkább annak a halálfalónak a pártján állsz, mint az enyémen! – üvöltötte Sirius.

– Senkinek a pártján nem állok. Csak próbálok tárgyilagos maradni.

– Nem vagy tárgyilagos, vak vagy. Az egy gyilkos.

– Soha nem próbált téged megölni. Te viszont...

– Arra gondolsz...?

– Igen, arra gondolok!

– TŰNJ INNEN! – ordította Black ökölbe szorított kézzel.

– Ez az ÉN házam, Sirius. TE elmehetsz, ha akarsz. De kérlek, maradj – tette hozzá egy pillanattal később sokkal nyugodtabban Lupin. Mivel úgy tűnt, Black nem értette meg a kérést, megismételte. – Itt maradhatsz, Sirius. Csak ne ordíts velem. Kérlek.

Sirius lassan leeresztette a kezeit. Szégyellte magát.

– Sa...sajnálom, Remus. Túlságosan is feldühödtem... – dadogta keservesen.

– Hát igen – nyomott el Lupin egy kis mosolyt, és elfordult.

Visszaültek a díványra. Black a tenyerébe hajtotta a fejét. Csendben ültek vagy húsz percig. Lupin csak bámult kifelé az ablakon, Black pedig csak ült, mozdulatlanul.

Végül ő volt az, aki megtörte a csendet.

– Olyan nehéz bevallani a gyengeségedet... és tudni, hogy valaki, akit gyűlölsz erősebb volt, mint te...

Lupin nem válaszolt. Csak ült, és figyelmesen hallgatta a barátját. A szavak csak lassan jöttek, látszott, hogy Blacknek erőt kell vennie magán, hogy beszéljen, hogy bevallja a hibáit... De ezúttal már nem keresett bűnbakot.

– Az én hibám volt, elárultam magamat... De annyira egyedül voltam ott... Nem volt már miért élnem. Egyszerűen csak... nem számított. Érted? – érezte, fulladozva a fájdalmas emlékek súlya alatt. Lupin bólintott.

– Azt hiszem, igen.

– Minden értelmetlennek tűnt. A családom meghalt. James meghalt. Téged is eltaszítottalak magamtól a gyanakvásommal. Peter elárult minket. És... Judith is elhagyott... elhitte, hogy én voltam az áruló, és néhány hónap múlva összeházasodott azzal a Butler gyerekkel a Hollóhátból... Mikor ezt meghallottam, nem bírtam tovább kitartani...

Csendes zokogás rázta a vállait.

– Csak meg akartam halni. Azt hittem, megkapom a dementorcsókot, ha bevallom a bűnöket, amikkel gyanúsítottak.

– Tudod, hogy Piton ugyanebben a helyzetben volt? Elvesztette a szüleit, a szerelmét és a testvérét is...

– Igen, Quietust... – gondolkodott el Black. – Az egyetlen embert, akit szeretett, azt hiszem. Jobban szerette Quietust, mint Anne-t...

– És te meg James... – kezdte Lupin, de Black félbeszakította.

– Tudom, kérlek, ne emlékeztess erre. Olyan jó csínynek tűnt...

– Gyűlölted Perselust, és bosszút akartál rajta állni a testvérén keresztül... Ez nem volt szép dolog...

– Tudom, tudom... de James ötlete volt.

– Elmondta nekem. Mindkettőtöket ki kellett volna rúgni az iskolából, majdnem megöltetek egy nálatok fiatalabb fiút. Csak Quietus könyörgése segített rajtatok, hogy a Roxfortban maradhassatok.

– És Harold Potteré, ezt ne felejtsd el...

– Mégis... jó okot adtál Perselusnak, hogy gyűlöljön téged. Majdnem megölted az öccsét. És aztán majdnem megöletted őt is – méghozzá velem. Nincs jogod rá, hogy gyűlöld, vagy hogy előítéleteid legyenek vele szemben. Meg kell próbálnod hinni benne.

– De olyan nehéz...

– Mind a ketten elvesztettetek mindent az életben. És még ha ő nem is volt Azkabanban...

– De volt, Remus – sóhajtott mélyet Black. – Legalább négy hónapig, nem emlékszem pontosan.

– Volt? Honnan tudod? – sápadt el Lupin.

– A szemközti cellában volt.

Lupin teljesen megdöbbent. Hosszú ideig csak tátogott, nem tudott megszólalni. Végül megrázta a fejét.

– Ezt soha nem mondtad – nyögte ki végül.

– Mert soha nem kérdezted – válaszolta Black egyszerűen.

– Már nem tudom, mit gondoljak rólad... – suttogta Lupin szomorúan, és kinézett az ablakon, a lassan lenyugvó nap által mélyvörösre festett felhőkre. – Már nem tudom...

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény