7. fejezet – Magány

Újra megtörtént. Harryt kínozták, őt pedig kényszerítették, hogy végignézze a szenvedését.

Napról napra nehezebbé vált ezt végignézni.

Piton biztos volt benne, hogy nem éli túl az éjszakát.

Az első kör az övé volt: néhány Cruciatus, jelentős mennyiségű fizikai bántalmazás, Voldemort Harrynek szánt rövid megjegyzéseivel keverve, de a fiú arca érzelemmentes maradt, és a szemei mindent követtek, ami a vele történt, úgyhogy egy idő után a Legnagyobb Szemétláda úgy döntött, hogy Harryvel folytatja, és a professzor vált a kínzás tehetetlen szemlélőjévé.

A Harry testét borító korábbi sebek, vágások és zúzódások még nem gyógyultak be, különösen azok, amelyeket még Avery borotvája ejtett, és most újra felszakították őket, de Harry csak állt csendben.

Piton emlékezett a reggeli kibírhatatlan pánikra – vagy délután lett volna? Nem tudta. A Rémálom Kúria pincéiben mindig sötét volt, és ő elvesztette az időérzékét. Az eszméletlenség hosszú fázisai csak rontottak ezen – úgyhogy mikor újra jöttek a halálfalók, hogy magukkal vigyék őket, mindketten halálra rémültek. Emlékezett Harry kerek gyerekarcára, ahogy sápadtabbá vált, mint bármikor azelőtt, a kezei szorosabban markolták őt, a fullasztó rémületre, ami a vékony, és láthatóan gyenge testet rázta... Érezte, ahogy a szívében növekszik a kétségbeesett vágy, hogy megvédje, de képtelen volt bármit is tenni a jövő ellen...

A kapcsolatuk fogja megölni őket, gondolta. Voldemort tudta ezt, mikor úgy döntött, hogy egy cellába zárja őket... És a kínzások egyre csak folytatódtak, újra meg újra...

A kínzókamra hidege... A vér szaga... A tompa sírás... A kegyetlen nevetések... Remegő lábak és reszkető karok, ökölbe szorított kezek és összecsikorduló fogak, gyengeség és éhség... Minden távolinak és ködösnek tűnt, kivéve a saját érzéseit, és az erős elhatározását, hogy ember maradjon ebben a pokolban, nem ad még egy lehetőséget a Szemétládának, hogy kínozza őket. Éppen elég a fizikai kínzás.

Mikor Voldemort távozott, a halálfalók Pitonnak is nekiestek.

A közös kínzás nem volt olyan rossz, mint csak tehetetlenül bámulni. Valahogy jobbnak tűnt, mintha az ő fájdalma csökkenthetné Harryét.

És most minden fájt.

Hosszú, gyötrelmes kínok után újra eljött a rövid szabadság ideje. A halálfalók visszahúzták őket a cellájukba, félig öntudatlanul, vissza a halál, a szeretet és a törődés gödrébe... Most néhány Voldemort-mentes óra következett, néhány órányi vigasztalás és vigasztalódás, lehetőség, hogy erőt adjanak egymásnak és erőt merítsenek egymásból, hogy el bírják viselni, ami még rájuk vár.

Annyira kimerültek voltak, hogy többé nem voltak képesek felülni. Piton, ereje maradékával a sarokba fektette Harryt, és a köpenyt megmarkolva mellédőlt, betakargatva magukat a piszkos ruhadarabbal, átölelte a fiút, aztán ő is elvesztette az eszméletét a fáradtságtól.

Érezte, hogy közeledik a vég. Utolsó gondolata az volt, hogy később akar meghalni, mint Harry, hogy védhesse a fiút, egészen a legvégsőkig.

***

Piton nem tudta, hol van. Gyengének és betegnek érezte magát, erőtlennek ahhoz, hogy bármit is tegyen. Nem érezte a végtagjait és nem tudta kinyitni a szemeit. Ugyanakkor még egy furcsa érzése is volt, mintha repülne vagy vitorlázna a levegőben, mint a felhők az égben, vagy a madarak... Könnyű volt a teste, falevél a szélben, nem húzták le kötelékek, terhek, szabad, mint egy gyerek, gondolattalanul és kötelességek, fájdalom, félelem, múlt és jövő nélkül...

Egy pillanatnyi időre a tudatába férkőzött, hogy ez az állapot az éhség, a kínzások és a vérveszteség következménye, de nem törődött vele. Vadul elhessegette ezeket a zavaró gondolatokat. Repülni akart, szabad akar lenni – és meg akart halni. Közel volt. Annyira közel, hogy már szinte megérinthette. A fény... ragyogó fény volt előtte, ahogy siklott, mintha a mennyországban lenne. Elmosolyodott. A mennyországba... a pokolból... Valóban lenne útja a mennyországba? Vajon valóban itt maradhat? Csak itt előtte, nem benne, ő nem juthat be, ebben biztos volt.

A mennyország nem az olyan gyilkosok számára volt, mint ő, bármivé is vált azóta... A mennyország azoknak volt fenntartva, akik megérdemelték, mint például Quietus.

Quietus... Ha a testvére a mennyországban volt, soha többé nem találkozhat vele. Soha. Őt oda soha nem engedik be.

Meghűlt benne a vér. Ahogy megérintette a szomorúság, egyre nehezebbé és nehezebbé vált, és nem tudott súlytalanul lebegni többé: a föld magához húzta, a valóság visszarántotta magához: vissza a pokolba, a mennyország helyett, ahova ő nem való.

Gyilkos, gyilkos! kiáltotta a hangok egész kórusa a földről, ami felé zuhant, az áldozatai hangja, akiket megölt, megkínzott, vagy másképpen sebzett meg, maguknak követelték, hogy ott legyen velük: a fájdalom, a félelem és a magány gödrében... Egyedül a pincebörtönök sötétjében, több mint egy évtizedig, egyedül, ahol nem bízik benne senki, ahol mindenki gyanakszik rá és mindenki megveti... De megérdemelte.

A fenébe is, megérdemelte!

Tudta. De fájt. Az egyetlen, amit akart, amiért könyörgött az volt, hogy tartozhasson valakihez... bárkihez... aki ott van mellette. Bárkihez, aki embernek tekintette, aki csak egyszerűen embernek tekintette... valakihez, aki aggódik érte, aki törődik vele annyira, hogy mellette legyen...

Hirtelen látta Albus komoly és aggódó arcát... aztán hallotta az igazgató hangját is: „elküldtem McRee-nek...“ Albus nem bízott benne.

Senki nem bízott benne.

Egyszer áruló, mindig áruló.

Mindkét oldalt elárulta, ahogy Voldemort mondta.

Elárult mindenkit, akit szeretett.

Elárulta Anne-t.

Elárulta Quietust.

Gyilkos... áruló... Igen, ez volt ő. Érezte ahogy a sötétség felemelkedik körülötte, elszívva az életét, és a mennyország fénye lassan elhalványul, és ő hirtelen nagyon nehéz lett, és átesett a földön, a világ legmélyebb szakadékába, reménytelenül és egyedül.

És megérdemelte. Mindet megérdemelte!

Az lesz a sorsa, hogy örökre egyedül maradjon. Minden hideg lett, jégnél is hidegebb, hidegebb, mint az űr: a halál hidege volt ez... Az elveszett lelkek haláláé, a kárhozaté... Az örök magányé...

Össze akart gömbölyödni, magzati pózba, mint ahogy otthon is, az ágyában, hogy a saját testének melege megvigasztalja, de most nem tudott.

Nem tudott. Valaki feküdt mellette, megakadályozva, hogy összegömbölyödjön.

Valaki, aki reszketett és nyöszörgött, suttogásnál alig hallhatóbban. De Piton hallotta.

„Hagyd békén... kérlek, hagyd békén... menj el, kérlek, kérlek,” motyogta ez a valaki mellette időről időre, és a hangja elcsuklott a csendes sírástól. „Már mindenkit megöltél körülöttem...kérlek, kérlek, engedd el...”

Hozzá könyörgött ez a csendes hang, HOZZÁ, Perselus Nobilus Pitonhoz? Az áldozatai egyike lett volna? Az a kölyök lenne, Thomas Galvany fia? A hangja annyira hasonlított...

„Ne bántsd őt, hagyd békén, kérlek... Engem inkább, helyette... engem... újra... ... ...menj...” a hang halk motyogásba fúlt.

Piton erőlködött, hogy ki tudja nyitni a szemeit, hogy kitisztítsa a fejét. Valaki volt vele itt a pokolban, ahová zuhant. Valaki, elkeseredett és szomorú, de nem maga miatt... és biztosan nem a Galvany kölyök... Mit keresett itt akkor a fiú?

Átkozottul nehéz volt visszanyerni az eszméletét. Szüksége lenne néhány energiaitalra... de ekkor eszébe jutott, hogy ezeket a főzeteket már napokkal ezelőtt elvették tőle... mikor idehozták a cellába Harryvel. Harry...

HARRY?

Hirtelen minden világossá vált. Ez a valaki mellette Harry, ő könyörög... de kihez? Miért? Még mindig a gyengeséggel küszködve a könyökére emelte magát és kinyitotta a szemeit. Ahogy gondolta is, csak ködösen, homályosan látott, de most újra hallotta a fiú könyörgését.

„Nem, nem Cedricet... engem ölj meg...” Csend, aztán zokogás... aztán újra könnyes szavak, „Nem ő a felesleges... Én vagyok a másik... A másik...” és megint érthetetlen motyogás.

Piton megrázta a fejét. Mi folyik itt? Kihez beszél Harry? Miről van szó egyáltalán? Cedric? De hiszen ő meghalt. Két vagy több hónapja... És mit jelent az, hogy a ’másik’? Ki a másik? És miért?

Ahogy egy kicsit kitisztult a látása, észrevette, hogy csillog valami a fiú arcán. Szikrázik, mint az arany és az ezüst, mint egy maszk, az egész arca ragyogott... Piton óvatosan megérintette a csillámló maszkot. Nedves. Nedves volt. Folyékony arany? A kezeire bámult. És hirtelen megértette.

Könnyek csillogtak, sziporkáztak a fáklyafényben, könnyek mosták Harry arcát. Zokogott álmában...

Álom... gondolta Piton keserűen. Inkább rémálom. Gyilkosság és fájdalom és könyörgés... Ez csak egy rémálom lehet, Voldemorttal a főszerepben.

Óvatosan megérintette a fiú vállát és a nevén szólította.

– Harry... Harry, hallasz engem? Ébredj fel!

Hosszú percekig semmi válasz. Piton rázni kezdte a törékeny testet, óvatosan, ahogy csak tudta, de nem ért el semmi látható eredményt. Egy kis idő múltán a férfi teljesen kétségbeesett.

– Hallasz engem, Harry? Fel kell ébredned! – próbálta hangosabban, de a hangja gyenge volt és rekedt.

– Ne őt, kérlek... – Harry szorosra zárt szeméből újabb könnyek folytak. – Ne, nenene, kérlek. – Harry kezei ökölbe szorultak a teste mellett. – Hagyd békén! Engem ölj meg! Én megérdemlem... nem ő... – Ekkor már sírás rázta Harry egész testét, elvágva a további szavakat.

Piton rémülten rázta.

– Harry! – kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak tudta. – Ébredj fel, hallgass rám, Harry! – rázta meg a fiú vállát most teljes erejéből.

Harry hirtelen felriadt a rémálomból.

– Hol... ki...? – pislogott vakon.

– Velem vagy. Perselussal – sóhajtott fel a férfi megnyugodva a teljes rémület után.

– Perselus? – kérdezte a gyenge hang. – Ki az a Perselus?

Piton összeszedte magát. Hát persze, a fiú soha nem hívta őt Perselusnak ezelőtt.

– Piton professzor – magyarázta, miután még jobban lenyugodott.

– Professzor? – kiáltott fel hirtelen Harry, és megpróbált felülni. – Maga ÉL!?

– Persze hogy élek. Nem hallod? – válaszolt Piton. Egy pillanatra bosszús lett, de aztán a megkönnyebbülés elfújta a bosszússágát.

Szemmel láthatóan nem ő volt az egyetlen, aki megnyugodott. Azonnali megkönnyebbülés váltotta fel a feszültséget a gyerek arcán is.

– Itt van – mondta Harry egyszerűen, elmosolyodott, és behunyta a szemeit.

– Igen, miért? – hajolt közelebb Piton kíváncsian.

Harry enyhén elpirult.

– Én... én… – próbálkozott, de félbehagyta. – Semmi, tanár úr. Igazán.

– Sírtál álmodban – mondta a professzor egyszerűen.

– Maga is sírt a múltkor – vonta meg a vállát Harry zavartan.

Piton felsóhajtott, és megnyomkodta a nyakát.

– Rémálmom volt. Quietus... haláláról és... megpróbáltam... – Túlságosan is nehéz volt ezt elmondani. De nem most volt itt az ideje a nyafogásnak. Ha azt akarta, hogy a fiú bízzon benne, folytatnia kellet. – Megpróbáltam megmenteni, de nem sikerült. Ugyanúgy, mint ahogy 15 éve se...

Az utolsó mondat már csak gyenge suttogás volt. Harry kinyitotta a szemét, és találkozott a pillantásuk.

– Sajnálom. Megint sikerült fájdalmat okoznom – mondta komolyan.

– Megint? – kérdezte Piton hitetlenkedve.

– Az én hibám, hogy itt kell szenvednie. Én vagyok az oka. Minden az én hibám.

Piton láthatta a fiú szemében, hogy komolyan gondolja. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Többnek, mint 37. Többnek, mint 40. Sőt... többnek, mint 80. Úgy érezte magát, mint egy bájitaltan órán, ahol sikertelenül próbál elmagyarázni valami teljesen egyszerű dolgot Longbottomnak vagy valamelyik hugrabugosnak. Hogy a fenébe nem képes Harry felfogni, hogy ez egyszerűen NEM az ő hibája? Egyáltalán nem, semmi sem az ő hibája. De nem képes ezt megérttetni a fiúval, ebben biztos volt. És ez bosszantotta.

– Fejezd ezt be, Potter – mordult fel a legjobb „aljas szemétláda” hangján. – Ez NEM a te hibád. És. Még. Ha. A. Te. Hibád. Is. Lenne. Akkor. Se. Számít. Hat. Együtt. Töltött. Nap. Után. Ebben. A. Pokolban. Érted? Felfogtad végre?

Az utolsó szó már inkább csak egy kétségbeesett kiáltás volt a mérges ordítás helyett. Harry ijedten összerándult. Nem mert válaszolni semmit, csak bólintott.

– Nem hiszek neked–  rázta meg Piton a fejét elkeseredve. – Magadat okolod ezért a helyzetért. De NINCS igazad. Nem te választottál így, és én nem hibáztatlak. Inkább vagyok itt veled, mint bárhol máshol.

Ez a váratlan vallomás mindkettőjüket megdöbbentette. Harry meglepetten pislantott, aztán megszólalt.

– Azt álmodtam, hogy Voldemort megölte magát. Előttem. És nem tudtam megmenteni. Meghalt, mint a szüleim, Cedric... Mint mindenki körülöttem...

Piton nyelt egyet. Megint Cedric. Gyanakodni kezdett.

– Nem tudod megbocsátani magadnak a halálát. – Ez nem kérdés volt.

– Miattam halt meg. Én voltam Voldemort célpontja, nem ő. Ez csak egy... hiba volt. Egy hiba, amit én követtem el. De mégis hiba... És mikor Voldemort megparancsolta Pettigrewnek, hogy ölje meg, azt mondta „öld meg a másikat”. Mintha ő semmi lett volna... nem egy személy, nem ember... csak egy hiba... – Harry reszketett. – Semmit se tudtam tenni. – Elfordult Pitontól, és a tenyerébe temette az arcát. – És most ugyanez volt az álmomban. Megölte magát. Semmit nem tehettem ellene. De ez jobban fájt, mint Cedric... Annyira fájt... – motyogta.

Piton hirtelen erős késztetést érzett, hogy megölelje a reszkető fiút. Megragadta Harry vállait, és maga felé fordította.

– Köszönöm, Harry. – Nem egészen tudta, hogy miért mondott köszönetet. Az érzésért, amit a könnyek mutattak? Vagy a bátor és őszinte szavakért? De ez egyébként se számított. Közelebb húzta Harryt magához, köré fonta a karjait, és szorosan magához ölelte. – Itt vagyok, ne félj.

Harry Piton talárjába – vagyis ami abból maradt - temette az arcát, és felsóhajtott. Félt? Megnyugodott? Piton nem tudta.

– Nem akarok meghalni, de… nem akarok megint egyedül maradni… nem akarok egyedül lenni…

Ezek a szavak annyira hasonlítottak a Piton előző rémálmában átéltekhez, hogy teljesen megdöbbentették.

De MIÉRT? Miért érezne így Harry?

A fiú nem érdemli meg, hogy egyedül maradjon. Miért kell mégis egyedül éreznie magát?

A fiú nem követett el semmi bűnt, hogy ezért el kelljen zárkóznia a többiektől, mint neki. Miért maradt mégis egyedül?

Két miért. Az első a sorsról szólt, a második a következményekről.

– Miért mondtad, hogy „megint egyedül”, Harry? – kérdezte óvatosan. – Mikor érezted magad egyedül?

– Majdnem mindig egyedül érzem magam – suttogta a fiú, a fejét még mindig Piton mellkasán nyugtatva, és így elrejtve az érzelmeit. – Kivéve az elmúlt néhány napot – tette hozzá néhány pillanat múlva.

Már megint az az átkozott benyomása támadt, hogy a fiú ugyanúgy érez, ahogy ő is… De hogy lehet ez?

– De neked ott vannak a barátaid… a családod, Harry. Biztos, hogy nem voltál egyedül.

– Mondtam már, hogy a barátaim csak gyerekek. És a családom, nem több mint három ember, akik megvetnek, és kétségbeesetten próbálják nem észrevenni, hogy egyáltalán létezek. De ez a nem észrevevés egy új keletű dolog: csak mostanában csinálják. Ezelőtt gyűlöltek. És az valahogy jobb volt. Akkor legalább éreztem, hogy létezek. De aztán… Most elkerülnek. Mindent megtesznek, hogy ne kelljen beszélniük velem… nem is néznek rám… És Sirius nem lehet velem, tudja miért. És ha már erről van szó, hát igazából Siriust se ismerem. Csak néhány levelet váltottunk, három-négyszer találkoztunk, semmi több… Minden olyan… üres.

De a kirohanás második felére Piton már nem figyelt oda.

– Gyűlölnek a rokonaid? Elkerülnek? Miért nem mondtad el az igazgató úrnak?

– Mit mondtam volna el? Az érzéseimet? Vagy mit? Azt, hogy egy gardróbban éltem 10 évig? Azt, hogy semmim se volt, amit a magaménak tekinthettem volna, amíg meg nem vettem az iskolai talárjaimat és a dolgaimat? Azt, hogy soha nem kaptam új ruhákat, és mindig az unokatestvérem régi rongyait kellett hordanom? Hogy a saját családom úgy bánt velem, mint egy szeméttel? Hogy később részt kellett vennem Dudley diétájában, és éheztettek? Hogy torzszülött vagyok, és ezért az első nyári szünetemben végig bezárva tartottak? Hogy azzal sikerült valami kis szabadságot szereznem, hogy a gyilkos keresztapámmal fenyegettem őket? Vagy hogy nem mondtak el nekem semmit a szüleimről, csak hazugságokat? Azt mondták, hogy autóbalesetben haltak meg, az apám munkanélküli volt, haszontalan, semmirekellő, és az anyám egy kurva… Annyira szégyelltem magam. És különben is, soha nem vertek meg, fizikailag nem bántottak. Nevetséges lett volna ezek miatt a hülyeségek miatt panaszkodni Dumbledore-nak… – Hirtelen elárasztotta az egész eddigi életéből felgyülemlett fájdalom, a keserűség, szomorúság és a beletörődés.

Piton túlságosan is jól megértette a fiú érzéseit. Igaza volt. Ha egy gyereket nem vernek, nem veszik el a családjától. Ha egy kicsit rosszabbul bánnak vele, az igazán nem számít. És sok gyereknek volt olyan családja, mint Harrynek – mint például az övé. Olyan, mint az északi sark: hideg és érzéketlen.

Quietus volt az egyetlen melegség gyerekkora telében.

Piton megborzongott, ahogy megpróbálta elképzelni a gyerekkorát Quietus nélkül. Szörnyű lett volna. De… őt a szülei soha nem zárták be egy gardróbba. Ő azért mindent megkapott, amire szüksége volt. Étel, ruhák, játékok… csak a szeretet hiányzott. De… legalább büszkék voltak rá! És Quietusra is, bár… Nem. Az ő gyerekkora sokkal jobb volt, mint Harryé. Közben Harry folytatta.

– Nem voltak barátaim, amíg nem találkoztam Ronnal a Roxfort Expressen, és aztán Hermione. Senki nem akart velem barátkozni. Senki nem akart a béna kis Potter barátja lenni, hogy aztán Dudley megverje. TELJESEN egyedül voltam, egészen tizenegy éves koromig. Nem voltak barátaim, nem voltak rokonaim, nem volt senki, aki beszélt volna velem, senki, akit érdekelt volna, mi van velem. Legalább az az idióta Dudley szemétkedett velem néha, és akkor éreztem, hogy még létezek.

Piton megdermedt, nem talált szavakat. Harry szavai teljesen megrázták.

Ő TUDTA, milyen érzés egyedül lenni.

„Nem voltak barátaim, nem voltak rokonaim, nem volt senki, aki beszélt volna velem, senki, akit érdekelt volna, mi van velem.”

A saját érzéseit ismerte fel ebben a mondatban. Az elkeseredettséget, a beletörődést, a véglegességet. Azt, mikor végül feladtad, és elfogadtad a sorsodat.

– Nem vagy egyedül, Harry, most már nem. Veled maradok. Veled maradok addig, amíg csak tudok. Megígérem. – Piton nem tudta, mi mondatta ki vele ezeket a szavakat. De nem bánta őket. Igazak voltak, akkor is, ha az a gúnyos hang a fejében nem mulasztotta el emlékeztetni őt a helyzetükre. „Perselus, Perselus… TE vagy az, aki nem akar egyedül maradni, nem? Megrémültél a rémálmodtól, ugye?”

Nem. Harry nem érdemelte meg, hogy egyedül legyen. Ő, Perselus Piton volt az utolsó lehetősége, hogy segítsen neki, hogy társasága legyen, vagy esetleg… családja is? Nem volt már sok idejük. Napok… vagy talán csak órák… És igen, Voldemort ki fogja használni a kapcsolatukat, de ezt akkor se tagadhatja meg Harrytől. A szeretet mindig inkább csak több szenvedést jelentett, mint teljes boldogságot.

Megpróbálta ezt elmagyarázni Harrynek.

– Nem érdemlem meg, hogy törődjön velem, tanár úr – válaszolta a fiú halkan, miután végighallgatta.

– Potter, emlékszel még, mikor néhány napja egyikünk azt mondta: „nem ez a megfelelő hely, és idő, hogy megtárgyaljuk, ki mit érdemel meg”? Te mondtad ezt nekem, mikor meg mertem említeni, hogy nem érdemlem meg az életet. – Piton megnyugtatóan simogatta a fiú hátát. – Csak ismételni tudom a szavaidat. És…

– De… – próbálta Harry félbeszakítani, de ezúttal nem járt sikerrel.

– Csönd legyen, Potter. Most én beszélek. – Komoly volt a hangja, és Harry jobbnak látta visszafojtani a megjegyzését. – Szóval. Ha mégis arról akarunk beszélni, hogy ki mit érdemel meg, megmondom neked: te nem érdemelsz ilyet. Nem érdemled meg, hogy kínozzanak és magadra hagyjanak. Semmit nem tettél, amit meg kellene bánnod, amit jóvá kellene tenned. Cedric meghalt. Ez igaz. De ez nem a te hibád volt. A te hibád lett volna, ha tudtad volna, mi fog történni. De nem tudtad. És nem akartad, hogy a szüleid meghaljanak. Nem állt szándékodban bántani senkit. Ez a lényeg: a szándék. Csak akkor okolhatod magadat, ha szándékosan bántottál valakit. Érted?

Harry nem merte félbeszakítani Pitont, csak bólintott egyet.

– A magány a legnagyobb büntetés, amit bárki kaphat. És most ide hallgass: Én MEGÉRDEMLEM. ÉN. NEM. TE. Én rengeteg bűnt elkövettem. Szörnyű bűntetteket, mikor még fiatal voltam, és nem csak véletlenül. Én SZÁNDÉKOSAN okoztam fájdalmat, bántottam másokat. És csak azért bántam meg, mert Quietust megölték. Ez egy eléggé önző oka a megbánásnak, nem gondolod? Szóval, én megérdemlem, hogy egyedül haljak meg ebben a pokolban. De te is itt vagy, úgyhogy ha úgy döntök, hogy teljessé teszem a bűnbánatomat azzal, hogy egyedül halok meg, csak tovább növelem a bűneim számát, mert ezzel neked is fájdalmat okozok. – Piton várt, amíg Harry felemelte a fejét, és a szemébe nézett, aztán folytatta. – És ha te akarnád a magánnyal büntetni magad, ezzel fájdalmat okozol nekem – tette hozzá csendesen.

– Erre ezelőtt soha nem gondoltam – Harry hangja nyugodt és tiszta volt. Tágra nyílt szemeiben csak őszinteség látszott.

– Már kétszer is mondtam neked, hogy örülök, hogy veled lehetek itt, nem?

– Igen, mondta – bólintott Harry.

– Lezárhatjuk akkor ezt a vitát? – mondta Piton tettetett türelmetlenséggel a hangjában.

– Lezárhatjuk – engedte ki Harry hangosan a tüdejében tárolt levegőt.

Csend borult rájuk. Csak feküdtek a hátukon, tökéletes csendben, élvezve egymás társaságát. Harry a professzor vállán nyugtatta a fejét, míg Piton karja az ő vállait karolta át. Most nem gondolt a helyzet zavaró voltára, többé már nem tartotta zavarónak.

Előző               BNP főmenü             Következő

Vélemény