– Hé, Quietus! Gyere ide! – és a mellette levő üres helyre mutatott.

Harry bólintott, és ahogy közelebb ért a fiúhoz, elgondolkodott rajta, vajon miért nem beszélt vele soha azelőtt. Pedig négy évig majdnem minden órájuk közös volt.

– Kösz, Nott…

– Ne Nottozz itt nekem, haver. Hívj Aresnek, vagy Arinak, ha az jobban tetszik – mondta Nott, és várakozóan nézett Harryre.

– Oké, Ares. Hogyhogy Malfoy nem melletted ül?

– Miért kellene neki? – kérdezte a fiú meglepetten.

– Hát, hiszen egy házban vagytok…

– Attól még nem vagyunk barátok. Ki nem állhatom azt az elkényeztetett ficsúrt meg a debil haverjait. Biztos láttad őket: két tohonya hájgömb…

– Ó, azokat láttam! – Harry elnyomott egy félmosolyt. Most már emlékezett rá, hogy soha nem látta Arest a többi mardekáros mellett ülni. Mindig elkülönült tőlük. – Nem tűnnek túl intelligensnek… – tette hozzá.

– Mert nem is azok – válaszolta Ares, aztán megkérdezte. – Miért nem voltál bűbájtanon?

– Átváltoztatástanom volt.

– Nem a mardekárosokkal jársz az órákra?

– Nem. A griffendélesekkel.

Ares felvonta a szemöldökét.

– Furcsa.

Harry csak megrántotta a vállát.

– Nem tudom…

– Hát… de legalább nem kell a csodálatos ötösfogattal töltened az idődet.

– Mégpedig?

– Malfoy és követői: ő, a két haverja és a két csaj, Pansy és Millicent.

– És Zabini? Ő nincs velük?

– Jobban szeret egyedül lenni. Mint én. De míg én aranyvérű vagyok, és Malfoy csapata nem mer velem kikezdeni, ő mugli származású, és őt mindig piszkálják. Hülyék…

– Malfoy velem is megpróbált kötekedni tegnap.

– Mert félvér vagy?

Harry csak bólintott.

– Hallottam, mit válaszoltál neki. Fél éjjel azt tárgyalták a hálóteremben… – Az arca elkomorult. – Jobban kéne vigyáznod a megjegyzéseiddel. Nem túl bölcs dolog ilyesmiket mondani.

Harry már azon volt, hogy válaszol, mikor a tanár belépett a tanterembe, és az óra elkezdődött.

Az óra NAGYON hosszú volt, de meglepően érdekes. Az elmúlt hét alatt Piton megpróbálta neki elmagyarázni a tantárgy fontosabb részeit, de halálra unta magát rajta, és már előre félt a közelgő óráktól. De most le volt nyűgözve.

Lelkesedése egy kissé lelohadt, mikor a tanár, Vector professzor feladta a leckét a prímszámokról, és azok használatáról a kódfejtésben. Harry gyanította, hogy a délutánt a könyvtárban kell majd töltenie.

Az óra után Aresszel ment a nagyterembe ebédelni, aztán együtt sétáltak ki Hagrid kunyhójához.

Ahogy megálltak a félóriás tanárra várva, Harrynek baljós érzése támadt. Nem bírt rájönni, mi zavarja. Aztán a pillantása a Hagrid ajtója előtt alvó vadászkutyára esett.

Agyar. Elmosolyodott. Agyar nem volt az iskolában az utóbbi két hétben, biztosan Hagriddel volt, aki szintén nem tartózkodott itt. Csak két napja érkeztek, és Harrynek még nem volt alkalma találkozni velük.

Ahogy Harry és Ares közelebb léptek, a kutya rájuk emelte a szemét, aztán felállt.

Harry biztosan tudta, hogy valami nagy baj lesz. De mi?

A következő pillanatban aztán rájött. Agyar felismerte. Nem, nem Quietus Piton, hanem Harry Pottert. A következő pillanatban már a nyakába is ugrott örömében. Harry hátraesett, belebotlott Aresbe, és mindketten a földre zuhantak a kutya súlya alatt.

Valami nedveset érzett az arcán.

Aztán minden elsötétült.

…

…

– Hé, haver, kelj fel! Kelj már fel! – hallotta Harry valahonnan a magasból Ares kétségbeesett kiáltozását. Lassan nyitotta ki a szemét, és egy nagyon ideges Hagridot, meg egy enyhén szólva meglepett Arest látott maga fölött.

– Már jól vagyok… – nyögte, és felült. Mikor látta, hogy Hagrid keze elindul a válla felé, megrándult, és hátrébb húzódott. – Kérem, ne… – nyögte.

Hagrid azonnal leengedte a kezét.

– Ne hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Nott. Harry bólintott.

– Elnézést Agyar viselkedéséért… Eddig még soha nem csinált ilyen idegenekkel… Általában olyan… izé… félénk és szégyenlős, nem tudom, miért támadt rád…

– Azt hiszem, nem is támadt rám – sóhajtott Harry. – Csak üdvözölt, és megnyalta az arcomat…

– Tényleg? Furcsa. Azt hittem… – dadogta Hagrid elvörösödve, aztán felállt. Harry felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse, de az megint elhúzódott előle. – Azt hiszem, jobb, ha most felmész az ispotályba… – mondta.

– Nem, minden rendben lesz – mondta Harry. – Én csak… azt hiszem, megijedtem a kutyától. – Igen, ez félig-meddig igaz is volt. A kutyától. Az igazság másik fele pedig az volt, hogy Nott-tól. A testi kontaktustól. Az érintéstől.

Feltápászkodott, majd odalépett az izgatott kutyához, és megsimogatta a hátát.

– Jól van.

– Szóval te vagy Piton professzor fia. – kérdezte-állította Hagrid.

– Igen – válaszolta Harry. Biztos volt benne, hogy a félóriás erre megvetően végigméri majd.

– Pont olyan vagy, mint a testvére, tudtad? – Úgy látszott, Hagrid nem veti meg. Éppen ellenkezőleg.

– Tudom. Mindenki ezt mondja. Még a nevünk is megegyezik – az utóbbit Harry már gúnyosan tette hozzá, de Hagrid ezt látszólag nem vette észre.

– Akkor te is Quiet vagy?

– Quiet? Csak Perse… az apám hív ezen a becenéven.

– Én valamikor így szólítottam az öccsét.

– Ismerte? – Harry kíváncsivá vált.

– Igen. Amolyan… barátfélék voltunk. Én már itt dolgoztam, mikor ő az iskolát kezdte. Sokszor jött le hozzám. Általában az apáddal együtt. Imádták az állatokat, és azok is szerették őket… És ahogy látom, téged is.

Harry megint felsóhajtott, és egy utolsó pillantást vetett Agyarra.

Nem. Agyar nem azért üdvözölte, mert olyan, mint az apja vagy Perselus. Azért üdvözölte, mert ő Harry Potter, és a kutya tudta ezt. Harry megborzongott, ahogy eszébe jutott a keresztapja. Még jó, hogy Sirius nem igazi kutya, csak animágus.

De a gondolat, hogy Perselus lejárt meglátogatni Hagridot, teljesen… furcsának tűnt, aztán eszébe jutott, hogy elsőben, mikor azt hitték, hogy Piton akarja ellopni a bölcsek kövét, Hagrid megvédte. Hagrid mindig megvédte. Hagrid valamiért kedvelte Perselust. Ez is egy furcsa gondolat volt.

– Most már gyerünk az órára, Mr. Piton – mondta végül Hagrid.

– Izé, uram… ha akarja, azt hiszem, nyugodtan hívhat Quietnek…

A félóriás rámosolygott.

– Ne urazz engem. Hívj csak Hagridnek.

– Jó. Köszönöm.

Ahogy halkan beszélgetve a várakozó osztályok felé sétáltak, Harry lassan megnyugodott. De ahogy közelebb értek, rájött, hogy most két óra hosszat egyszerre kell majd elviselnie Ront és Malfoyt.

– Jobban érzed már magad? – hallotta Ares hangját a háta mögül. Megfordult, és látta, hogy egy pohár vizet nyújt felé.

– Igen, sokkal jobban – mosolyodott el, és felhajtotta a vizet.

– Történt valami? –lépett Malfoy melléjük.

– Semmi, ami rád tartozna. Kopj le – fordult felé Harry.

– Hé Piton, ne legyél már olyan harapós… Láttam az előbb az ájuldozós műsorodat.

A haverjai felvihogtak.

– Hagyj békén, Malfoy.

– Most meg milyen bátor vagy, Piton. Biztos az apád miatt, nem? Mint tanár, megvédi majd a drága kicsi fiát, aki mindenért pityeregve rohan hozzá…

– Mit szeretnél még elmondani az apámról, Malfoy? Vigyázz, most nem otthon vagy – még egyszer végigmérte, aztán megfordult és otthagyta. Szóváltásuk alig hallhatóan folyt, és Harry biztos volt benne, hogy senki nem hallotta. Ron például, aki most szemtől szemben állt vele, bizonyára nem.

– Látom, hogy végre megtaláltad a helyed, Piton. Miért nem csatlakozol a házadhoz? Apuci házához?

Egy rövid pillanatra Harry majdnem elvigyorodott. A gondolatot, hogy Piton az apja, már kezdte megszokni, de hogy „apuci”-ként hivatkozzanak rá. Nem. Perselus minden volt, csak apuci nem.

– Ő nem mardekáros, vagy nem hallottad az igazgatót, Weasley? Nem osztották be, úgyhogy nem hivatkozhatsz rá úgy, mint mardekárosra. – Jött a védelmére Ares.

– Nem a te dolgod, Nott. Vagy talán a bűntársadat véded?

– Bűntársadat? – kérdezte Ares meglepetten. – Ezt hogy érted?

– Tudok az apád izé… – gonoszul elvigyorodott – elkötelezettségeiről…

Ares csak bámult Ronra értetlenül, Harry viszont olyan ideges lett, hogy alig tudott megszólalni.

– Hogy mered…!

– Láttam a bizonyítékot.

Igen, ezt tudta: mindhárman látták tavaly év végén az ispotályban a Fekete Jegyet Piton kezén… Igen, de akkor mind azt hitték, hogy Piton átállt, hiszen Dumbledore tudott róla, és… Nem. Ennek semmi értelme.

– Az apád a minisztériumban dolgozik. Biztos elmondta neked, mi történt apámmal a nyáron – válaszolta Harry elbizonytalanodva.

– Megérdemelte, Piton. Nem kapott semmi többet, csak amit megérdemelt.

Erre már nem tudott mit mondani. Perselus is mindig ugyanezt mondta. Harry idegesen szorította össze a fogait. De most már Aresnek is visszajött a szava.

– Tényleg nem értem, miről beszéltek. Mi ez az egész?

– Most úgy teszel, mintha nem tudnád! Ne legyél nevetséges, Nott! – kiáltott rá Ron, de erre már mindenki figyelme feléjük fordult. Ron elvörösödött, és magukra hagyta őket.

Harry érezte, hogy valaki megérinti a karját. Leküzdve a késztetését, hogy elrántsa, megfordult, és látta, hogy Nott még mindig csodálkozva áll mellette.

– Ez meg mi volt? Te érted, mire célzott?

Harry nyelni próbált, de a szája teljesen kiszáradt, és gombócot érzett a torkában. Nott nem tudta. És… miért pont az ő, Harry dolga, hogy felvilágosítsa az apja felől? És különben is, hogyan? Vágja oda neki, hogy „az apád halálfaló”?

Felsóhajtott, és suttogni kezdett, mert az óra közben elkezdődött.

– Azt hiszem, ő feltételezi, hogy minden mardekáros izé… Tudodki követője. – Majdnem kimondta Voldemort nevét. – Az te apád is, meg az enyém is.

– Az átkozott szemét…

– Csak gyászol – Harry a volt barátja felé pislantott. Fizikailag olyan közel voltak… csak néhány méter… de minden másban óriási volt közöttük a távolság. És talán még sincs esélyük, hogy újjáépítsék ezt a barátságot.

Az óra után néhány percre megint leült Agyar mellé. Nem is vette észre, mikor ült oda Hermione is, csak mikor beszélni kezdett.

– Kérlek, ne haragudj Ron viselkedéséért. Túlságosan szomorú, mindenkire haragszik, és nem veszi észre, hogy mennyire igazságtalan. Biztos vagyok benne, hogy az apád nem érdemelte meg, amit Tudodkitől kapott…

– Miért gondolod? – kérdezett vissza Harry.

– Nem tudom… Láttam őt a temetésen, és előtte éjjel… Ő másmilyen, mint amilyennek mi, diákok általában ismerjük.

Vagyis ő észrevett valamit. És igazán nem csoda, hogy Ron ezt nem vette észre.

Ron! Harry néha utálta, amiért volt barátja annyira tele van előítéletekkel, és olyan hirtelen ítél.

S ez nem Perselusról szól, hanem róla, róluk, a barátságukról. A falról, amit soha nem fog tudni leküzdeni.