Harry betegre nevette volna magát a kopogó szellem műsorán, ha nem ŐRÓLA lett volna szó. Ő nem és nem volt Perselus másolata!

Piton megállt, amikor meglátta a viháncoló szellemet, elmosolyodott, és fenyegetően karba tette a kezét maga előtt.

– Quiet – kacsintott rá Harryre. – Szeretnél látni valami érdekeset?

Harry várakozóan bólintott. Lupin rágógumis varázslata óta még senkit nem látott, aki el tudta volna kergetni a kopogó szellemet.

Piton előhúzta az övéből az új pálcáját, és Hóborc felé intett vele.

– Gelasmus – mondta tisztán érthetően.

Hóborc nevetése hirtelen erősebbé vált, és láthatóan nem tudott uralkodni rajta.

– Hehehehehe, Piton, hehehehe... – mondta, fulladozva a nevetéstől. – hagyd abba, hehehehe...

De Piton csak állt, és nézett vissza.

– Hehehe, kérlek... hehehe.

Harry látta, hogy a szellem erőlködik, hogy visszanyerje az önuralmát, de nem képes rá.

– Ez most eltart legalább négy óra hosszat... De TUDTAD a következményeket – mondta Piton, és intett Harrynek. – Gyerünk.

– És ő? – nézett Harry a nevetgélő szellemre. – Milyen átkot küldtél rá?

Piton elvigyorodott.

– Ez egy egyszerű, de erős bűbáj a hozzá hasonlók ellen. Órákig tartó nevetési rohamot okoz... A tartama attól függ, mennyire volt jó kedve, mikor eltaláltad vele. Ha egy szomorú emberre szórod ezt a varázslatot, nem csinál semmit. Csak azokra van hatással, akiknek jókedvük van, vagy nevetnek.

– Én is meg akarom tanulni – mondta Harry, fültől fülig vigyorogva.

Piton arckifejezése hirtelen komollyá vált.

– Nagyon vigyáznod kell ezzel az átokkal, Quietus. Egy élő embert megölhet. Hóborc persze nem tud meghalni. De nem szórhatod rá akárkire...

– Kár, hogy Voldemortot nem ölhetjük meg vele.

Halványan egymásra mosolyogtak.

– Hát, arra várhatnál néhány évig, hogy elnevesse magát – bólintott végül Piton, és folytatták az útjukat a pince felé.

Úgy látszott, ez a nap a szellemeké: először Sir Nicholasszal találkoztak, aki üdvözlésül megemelintette előttük a fejét (nem kérdezett semmit, talán a házak közti ellenségeskedés miatt), lent a pincében pedig már ott várt rájuk a Véres Báró.

– Üdvözöllek itthon, Perselus – hajtotta meg a fejét.

– Örülök, hogy találkoztunk, Saevus – viszonozta Piton az üdvözlést. – Hadd mutassam be a fiamat, Quietust – Harry vállára tette a kezét.

– Örülök a találkozásnak, uram – motyogta Harry félénken.

– Saevus Malignus Noblestone – mondta a Véres Báró, és Pitonhoz fordult. – Örömmel látom, hogy a Piton család vérvonala nem ér véget veled. Már igazán aggódtam. De soha nem hallottam róla, hogy van egy fiad. Pont olyan, mint a testvéred, Perselus.

– Valóban, Saevus – hajtotta meg udvariasan a fejét a professzor. – Titokban kellett tartanom a létezését, ha nem akartam veszélybe sodorni.

– Veszélybe sodorni?

– Nem akartam, hogy a Sötét Nagyúr tudjon a létezéséről – magyarázta Piton.

– Hallottam, hogy kémkedsz a Sötét Nagyúr után Dumbledore-nak, Perselus. – A szellemnek elsötétült az arca. – Nem mondhatnám, hogy boldoggá tett a hír.

– Ez az én életem, és az én dolgom, hogy meghozzam a leghelyesebb döntést – mosolygott Piton a fenyegető alakra. – Most már csak az a kérdés, te kihez vagy hűséges.

– Tudod, hogy hűséges vagyok a Mardekár házhoz.

– A Mardekár házhoz, vagy Mardekár utódjához?

– Azt akarod, hogy válasszak?

– Biztos vagyok benne, hogy már megtetted.

Harry csodálta Perselust nyugalmáért, és udvariasságáért. A szellem fenyegető volt, és igazán gonosznak és erősnek tűnt. Ő nem mert volna így beszélni vele, ahogy Piton tette.

– A saját vérvonalam fontosabb számomra, mint Mardekáré, te is tudod. De nem örülök annak, amit tettél.

– Mardekár utódja volt az, aki megölte az öcsémet.

– Tudom.

– Akkor álltam át.

Hosszú csend ereszkedett rájuk.

– Jól van – válaszolt végül a szellem. – Azt hiszem, most mennem kell. Később még találkozunk, Perselus. Quietus – udvariasan biccentett feléjük, és tovalebegett.

– Ez meg mi volt? – nézett Pitonra Harry.

– Micsoda?

– Ez a szónoklat a vérvonalakról és utódokról.

– Ó, hogy az! – Piton szélesen elmosolyodott. – Saevus anyai ágon az ősöm. Anyám a Noblestone családból származott.

– Nem semmi ős... – motyogta maga elé Harry. – Sötét mágus volt, ugye?

– Ő a te ősöd is, Quiet. És hogy a kérdésedre válaszoljak: igen, természetesen – Piton arcáról nem tűnt el a mosoly.

– Akkor azért véresek a ruhái? – ezt a kérdést Harry azóta szerette volna feltenni, hogy először megérkezett a Roxfortba.

– Nem – rázta meg a fejét Piton. – Sötét mágus volt ugyan, és ráadásul Mardekáros, mint majdnem mindenki a Noblestone családból. De úgy halt meg, hogy a családját védte az akkori Sötét Nagyúr ellen.

Harry szeme tágra nyílt.

– Akkor AZÉRT bocsátott meg neked...

– Kedvelte Tom Denemet, mikor az még itt tanult – tette hozzá a professzor, és a szeme elgondolkodva a távolba meredt. – De az egyetlen dolog, amit Saevus soha nem bocsátana meg, az az, ha megölik a leszármazottját.

– Mit jelent a neve? – kérdezte végül Harry.

– Kegyetlen.

– A rohadt...

– Vigyázz a szádra!

– Jól van, jól van – Harry megvonta a vállát, és követte Pitont az ajtóig, valamivel a mardekáros hálótermek után.

Az ajtó előtt megálltak.

– Add a kezed – fordult Piton Harry felé, aki kíváncsian nyújtotta ki a kezét. Piton óvatosan megfogta a mutatóujját, odanyomta az ajtón lévő kis fehér pöttyhöz, és néhány szót mormogott. – Most már akkor lépsz be, amikor csak akarsz, csak meg kell nyomnod ezt a pontot a mutatóujjaddal. Próbáld ki!

Harry megnyomta a pontot, és az ajtó kitárult.

– És most – sóhajtott nagyot Piton. – Azt hiszem, át kell rendeznünk egy kissé ezt a helyet.

Jó néhány óráig eltartott, mire mindent elrendeztek, és már vacsoraidő volt, mire befejezték a munkát.

– A nagyteremben vacsorázunk a karral.

Harryt megijesztette Piton bejelentése.

– Úgy érted... a többi tanárral? – kérdezte félénken.

– Pontosan.

– Micsoda nap...

– Ha... Quiet, ez szükséges. Mindenképpen hozzá kell szoknod, hogy emberek között legyél. De azt hiszem, ezen az estén nem lesznek túl sokan.

Harry megborzongott.

– Akkor menjünk.

– Ne feledd: nem ismered őket.

– Tudom! – csattant fel mérgesen Harry. – Nem vagyok hülye!

– Quiet! – Piton most, hetek óta először, igazán mérgesnek tűnt. Harry lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, Perselus – motyogta. – De nagyon ideges vagyok.

– Én is – mosolygott rá a férfi, és Harry vállára tette a kezét. – De ne feledd: melletted vagyok. Oké?

Piton tévedett. A teljes tanári kar ott volt már a nagyteremben (kivéve persze Binns professzort, akinek nem volt szüksége ételre és Trelawney-t, akit a belső szeme valahogy elfelejtett figyelmeztetni az érdekes újságra). Mindenki: és ebbe beletartozott az új sötét varázslatok kivédése tanár is.

Egy nő volt az, Harry látta hátulról: hosszú haját lófarokba fogva viselte. Ő vette észre először, mikor beléptek a terembe, és ő is fordult feléjük először.

Harry megdermedt.

Mrs. Figg volt az.

AZ a Mrs. Figg.

Mindent megtett, hogy összeszedje magát. Úgy tett, mintha félénk lenne, és két lépés távolságból követte Pitont.

Mire elérték Piton szokásos ülőhelyét, már mindenki észrevette őket.

– Isten hozott, Perselus! – kelt fel Dumbledore a székéből. – Örülök, hogy látlak, és Quietus, jól nézel ki!

Harry az arcára erőltetett egy mosolyt, bár nem értette az igazgató megjegyzését a kinézetével kapcsolatban. Egyáltalán nem nézett ki jól, még mindig vékony volt és sápadt, és tele problémával...

– Bemutathatom a fiadat, Perselus? – fordult Dumbledore Piton felé, aki bólintott.

– Természetesen, igazgató úr – válaszolta udvariasan.

Ekkor már minden szempár feléjük fordult. Harry megrándult, és lépett egyet előre, egyenesen neki Pitonnak.

– Sa... sajnálom – motyogta. Szeretett volna elszaladni, vagy legalább elbújni, és gyűlölte, ahogy azok a pillantások őt bámulták, tele kíváncsisággal és meglepetéssel, mintha rá akarnának támadni. Piton aznap már nem először a vállára tette a kezét, és biztatóan megszorította. Harry hallotta, hogy valaki meglepetten felhorkan.

– Kedves kollégák, mint ahogy hallottátok is, Perselus engedélyezte hogy bemutassam nektek a fiát: ő Quietus Piton, 16 éves, és eddig a nyárig muglik között élt. Az elmúlt hetek eseményei miatt Perselus úgy döntött, hogy magához veszi, és bevezeti a varázslóvilágba, mert Quietus varázsló, méghozzá egy igazán erős és tehetséges varázsló – rámosolygott Harryre, aki elvörösödött. – Minerva már beszélt vele, és mivel nem tette le az RBF vizsgáit, amik alapvetőek a mi világunkban, most kezdi majd meg az ötödik évét. És – nézett most a kollégáira – szeretnélek megkérni titeket, hogy segítsetek neki beilleszkedni a társaságunkba. Már nem tizenegy éves, úgyhogy a változások nagyobb hatással lesznek rá, mint a kisebb, elsős gyermekekre.

A legtöbb tanár bólintott, és a pillantásuk kíváncsiból együttérzővé vált, amitől Harry azonnal megkönnyebbült. Dumbledore láthatólag befejezte a bemutatást, és az asztal felé terelte Harryt és Pitont. Harry Perselus és Flitwick professzor között kapott helyet, aki azonnal felé fordult.

– Örülök, hogy találkoztunk, Mr. Piton – mosolygott szélesen Harryre. Harry megmerevedett. Flitwick a Hollóhát házvezető tanára volt, és ez a kezdő mondat könnyen elvezethet Quietus Pitonhoz, az apjához, és annak kivételes tanulási képességeihez... És ezúttal se tévedett. – Remélem, hogy ezzel a névvel, Mr. Piton – kacsintott rá a tanár –, az én házam tagja lesz, csakúgy, mint a nagybátyja.

És már kezdődik is.

– Tudja, ő... – nyitotta ki Flitwick professzor a száját, és már bele is kezdett a hosszú mesébe.

Harry udvariasan próbált meg részt venni a beszélgetésben, bólogatott, és időnként közbeszúrta, hogy „valóban”, „tényleg” és „hihetetlen”. Közben megpróbált enni is valamit, mert érezte, hogy Piton figyeli. Nem volt éhes, és a bűbájtanár apjáról tartott előadása elvette még azt a kis étvágyát is, ami volt. Úgyhogy már megint alig evett, és egyáltalán nem lepődött meg, mikor meghallotta Piton fülébe suttogott szavait.

– Már megint csak turkálunk az ételben, hmm...?

Harry idegesen pislantott felé, és mentegetőzve elvigyorodott.

– ...és az apja is – fejezett be közben Flitwick professzor egy mondatot, aminek az elejét Harry egyáltalán nem hallotta. – Nem gondolja?

– Hogyne, persze, tanár úr – válaszolta udvariasan, bár fogalma sem volt róla, miről beszél a professzor.

– Biztos voltam benne.

Harry kinyújtotta a kezét a sütőtökléért, de a gyomra idegesen szorult össze. Mibe keveredett már megint? És most az egyszer egyedül lesz: se Ron, se Hermione nem lesz mellette.

– Quiet? Azt hiszem, ideje mennünk. Hosszú napunk volt – hallotta, hogy Piton kimenti magukat, és aztán elvezeti őt a tanárok asztalától. Mikor kiértek a folyosóra, megállt.

– Jól vagy? – Harry megvonta a vállát. – Akkor gyerünk.

Mikor végre kényelmesen elhelyezkedtek a kandalló előtti fotelekben, Piton folytatta.

– Enned kell valamit. Alig vacsoráztál.

Harry nem válaszolt, csak összefonta maga előtt a karját, és elsötétült az arca.

– Mit mondott Flitwick? – kérdezte egy idő után Piton.

– A szokásos beszédet rólad meg a bátyádról, hogy mennyire kiváló diákok voltatok, és megosztotta velem a nézetét, hogy én is az ő házába tartozok majd. A Hollóhátba! Te jó édes…! – kiáltott fel dühösen Harry. Aztán lehajtotta a fejét. – Sokkal könnyebb volt James Potter fiának lenni!

– De hát mi a baj, Ha... Quiet? – Piton döbbentnek tűnt. – Nem sértett meg, ugye?

– Nem.

– Akkor valaki más bántott?

– SENKI nem bántott. – Harry felállt, és elindult a hálószoba felé. – Lefekszem.

– Quiet. Állj meg – Piton hangja bosszúsan csengett. – Mi a fene van veled?

– Semmi – válaszolta Harry, és kiment a szobából.

Már az ágyon feküdt, összegömbölyödve, fejére húzva a takarót, mikor érezte, hogy valaki leül mellé az ágyra.

– Hagyj békén – dünnyögte.

Piton tehetetlen volt. Fogságuk óta most először történt meg, hogy Harry nem fogadta el a segítségét. És egyszerűen nem bírt rájönni, mi a baj vele. Csak bámult az összetekeredett fiúra, és törte a fejét, mit tegyen. Abban biztos volt, hogy nem lenne jó magára hagyni. Felsóhajtott, és lehúzta róla a takarót.

– Hagyj békén !– kiáltott fel Harry dühösen, és megpróbálta visszarántani.

Piton magához ölelte.

– Harry...

– Nem vagyok csecsemő, akit babusgatni kell – tiltakozott Harry mogorván, és kibújt az ölelésből. – Tizenöt éves vagyok, és fiú!

Harry megállt az ágy másik végében, kezét karba fonta maga előtt, és dühösen meredt Pitonra.

– Tudom, Harry. Csak segíteni szeretnék. – A hangja most tartózkodó volt és nyugodt.

Csak néztek egymásra. Harry látta Piton elkeseredettségét, valami... tehetetlenséget az arcán, olyan volt, mint akkor, mikor Harryt kínozták... És az emlékek visszatértek. Harry térdre ereszkedett, és az ágy széléhez támasztotta a homlokát. A következő pillanatban Piton már mellette is térdelt.

– Jól vagy? – De nem merte megérinteni.

Harry nem szólt semmit, csak felé fordult, és megszorította.

– Sajnálom – mormogta.

Piton felsegítette az ágyra.

– Elmondanád, mi a baj? – ült le mellé.

– A „régi életem” egyszerűbb volt. Akkor csak úgy kezeltek, mint egy hőst, és semmi több. De most... A te fiad vagyok, és... sokaknak előítéleteik vannak... másoknak elvárásaik. Flitwick és a többi tanár azt várja, hogy ugyanolyan okos legyek, mint te és a te... az apám. Dumbledore azt várja, hogy ugyanolyan erős legyek, mint ő, mármint Quietus volt. – Harry felemelte a fejét, és Piton szemébe nézett. – De én nem vagyok olyan okos, és biztosan nem vagyok olyan erős. Én csak... egy egyszerű fiú vagyok. Semmi különös.

Piton halványan elmosolyodott.

– Te nem vagy egy egyszerű fiú, Quietus.

– De...

– De ugyanolyan szemtelen vagy, mint eddig. Most ÉN beszélek. Ne szakíts félbe!

Piton karba tette a kezét, és komolyan végigmérte. Előre hajtotta a fejét, így zsíros haja elkendőzte az arcát. Most annyira hasonlított a hírhedt bájital tanárra, akit Harry az órákról ismert, hogy kénytelen volt elvigyorodni.

– Talán nem vagy olyan okos, mint ahogy elvárják tőled. Talán nem vagy annyira erős, mint Dumbledore reméli. De NEM vagy egy egyszerű fiú.

– Miért?

– Te segítettél engem vissza az életbe – Harry meglepett arca láttán Piton mosolya tovább szélesedett. – És nem hiszem, hogy bárki más képes lett volna rá.

Harrynek felcsillant a szeme, s a következő pillanatban ráugrott Pitonra, és két vállra fektette az ágyon.

– Szavak, tanár úr – vigyorgott rá gonoszul a mosolygó férfira. – Ha jól emlékszem, FELETTÉBB tele volt élettel az elmúlt évek során.

– Élni és létezni nem ugyanaz...

– Ó... és most milyen komolyak vagyunk... De én biztos vagyok benne, hogy az, aki képes büntetőmunkákat adni és pontokat levonni, nagyon is él!

– Mit akarsz?

– Bizonyítékot.

– Mire?

– Az életre. És hogy nem csak létezel.

– Éspedig?

– Ne kínozd a diákokat. Ne vonj le pontokat. Ne vicsorogj. Ne mosolyogj gúnyosan. Mosolyogj szépen. Legyél kedves. Segíts.

– MICSODA??? – a szobát megrázta a félelmetes sikoly. – ÉN? MOSOLYOGJAK? LEGYEK KEDVES? SEGÍTSEK? És mi lesz a híremmel?

Harry válaszul csak megvonta a vállát.

– Kit érdekel?

– Engem. Inkább ölj meg!

– Örömmel...

Kitört belőlük a nevetés. Mikor végre lecsillapodtak, Harry elvigyorodott.

– Hé, köszönöm.

– Szívesen.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény