Lehulló kötelek

A Boldog napok a pokolban c. regény folytatása
Szerző: enahma

Fordította: Enelen

Átnézte: JÉGmadár

1. Vissza az életbe

Harry a díványon ült ölében a bájital tankönyvével, és kibámult a nyitott ablakon (a díványt azután fordították el, hogy néhány napja a nappaliban kezdett tanulni). Kényelmesen hátradőlt, és élvezte az életet. Néha-néha vett egy gyümölcsöt a dívány mellett álló asztalról, és lassan elmajszolta, úgy ízlelgetve, mintha akkor kóstolna ilyet életében először… Hát igen, most minden teljesen újnak tűnt az életében.

A kinézete, a neve, a múltja, a rokonsága, talán még a jövője is.

A kinézete… Most jóval magasabb volt, mint tíz nappal azelőtt, azon a nevezetes éjszakán, mikor Perselus visszafogadta a Piton családba. Haja még mindig fekete volt, de ahelyett, hogy rendetlenül meredt volna szerte minden irányba, most sima volt és rövid (egy igazán régimódi hajviselet, de legalább eltakarta a sebhelyet a homlokán), ezen kívül még zöld szemei voltak, de itt aztán véget is ért a régi és az új kinézete közti hasonlóság. Testfelépítését (vékony volt, magas és csontos) és sápadt bőrszínét az apjától örökölte, és az arcvonásai egy részét is: a magas arccsontokat és a szemöldökét. De örökölt vonásokat az anyjától is, és más olyan rokonaitól, akiket csak fényképekről ismert.

Teljesen meglepődött, amikor megtudta, hogy a Piton család legjellegzetesebb vonásait: a bőrszínt, a magasságot és az arccsontokat nem a nagyapjától, hanem a Noblestone családból, Anglia legrégebbi aranyvérű nemesi családjából származó nagyanyjától örökölte, tehát nem „eredeti Piton-vonások”. Amikor Harry meglátta nagyanyja fényképét, el kellett ismernie, hogy le se tagadhatja a kettejük között fennálló hasonlóságot. Nem mintha a nagyanyja valami szép asszony lett volna, egyáltalán nem! – a fentebb említett vonások nem illettek egy lányhoz vagy egy nőhöz. És Harry szerint még egy fiúhoz vagy férfihez sem, de végülis a szépség nem annyira fontos a férfiaknál, mint a nőknél… Ennek ellenére, mikor először meglátta magát a tükörben, kis híján rosszul lett.

– Úgy nézek ki, mint te! – panaszkodott Pitonnak, aki gúnyosan vigyorgott rá vissza.

– Én inkább azt mondanám, hogy úgy nézel ki, mint a nagyanyád.

Egyszerűen szörnyű volt. Úgy nézett ki, mint egy gonosz vénasszony. Pedig nem volt se gonosz, se vén, se asszony. Utálta, ahogy kinéz. Valójában Harry nem nézett ki egészen úgy, mint a nagyanyja, vagy Piton.

A neve, a múltja és a családja is újak voltak. Most Quietus Pitonnak hívták, mint az apját, és a mese szerint, amit Dumbledore főzött ki mások megtévesztésére, muglik nevelték, mugli anyjának szülei, de ennél több információt nem adhatott meg róluk, nehogy veszélybe sodorja őket „ilyen időkben”. Szerencsére. Harry úgy érezte, hogy a jelenlegi életéről szóló valós információkat is elég nehéz lesz észben tartania.

És végül, de nem utolsósorban ott volt Perselus, a nagybátyja, aki jelenleg az apjának adta ki magát. Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptek a Roxfortból úgy kellett viselkedniük, mint apának és fiúnak: Sirius Black ugyanis a Piton kúriában várt a barátja, Lupin felépülésére.

Ez volt a második sokk aznap reggel (Harry magában csak „tükrös reggelnek” hívta), megtudni, hogy Sirius ott lesz, vele egy fedél alatt, de nem árulhatja el neki az igazságot. Persze Dumbledore-nak nyilvánvalóan igaza volt, mikor elmagyarázta, miért kell eltitkolniuk az egészet Sirius elől: ha a minisztérium úgy dönt, hogy elfogadják Perselus vallomását az ártatlanságáról, ki fogják kérdezni igazságszérummal, és ez veszélyes lehet Harryre nézve. És hát az is nagy meglepetés volt, hogy Perselus és Sirius nem csak fegyverszünetet, de békét is kötöttek egymással. S bár Perselus azóta szerette volna visszaszívni az egészet, amióta megtudta, Harry életben van, de szerencsére most már lehetetlen volt.

Így Harrynek lehetősége adódott együtt lakni mindkettőjükkel, és ezért nagyon hálás volt. Valójában egyiküket sem ismerte. És bár Perselusszal a közös fogság idején már úgy-ahogy összeismerkedett, Sirius majdhogynem idegennek tűnt számára. A Szellemszálláson történt incidens óta szinte semmi időt nem töltöttek együtt, és a levelek sem igazán tudták őket közelebb hozni egymáshoz. Ezért aztán mikor Harry megtudta, hogy szeptember elsejéig Siriusszal fog lakni, borzalmasan izgatott lett, és már alig várta, hogy odaérjenek a Piton kúriába. De Sirius egyáltalán nem volt beszédes vagy barátságos. Csak ült órák hosszat a szokásos székében, és bámult maga elé, még a kis Anne se tudta kizökkenteni a kábulatából.

Pedig Harry is sokszor megpróbálta. Sirius láthatóan értékelte a törődésüket, mégsem volt hajlandó részt venni a kúria mindennapi életében. Mindenkit udvariasan üdvözölt, ott volt a közös étkezéseken, de alig-alig szólalt meg vagy tett valamit. Ez annyira fájt Harrynek, hogy néhányszor még Perselust is megpróbálta rávenni, hogy vonják be Siriust a titkukba. Ő mindig elutasította az ötletet, és Harry tudta, hogy igaza van, de nehéz volt végignéznie a fájdalmat, amit ezzel okozott.

Anne mozgolódása riasztotta fel a gondolataiból. A kislány kezdett felébredni szokásos délutáni pihenőjéből. Nem szeretett egyedül aludni a sötét szobában (nem utolsósorban mivel nyáron Pitonéhoz és Harryéhoz nagyon hasonló „élményekben” volt része), de Sirius általában nem vette figyelembe a kérését, hogy maradjon mellette, amíg alszik. Úgyhogy mikor Anne rájött, hogy Harry majdnem minden délután a nappali díványán tanul, csatlakozott hozzá. Amikor először megjelent a pokrócával, és megkérdezte Harryt, hogy ott maradhat-e vele, a fiú alaposan zavarba jött. Tizenöt éves kamaszként nem volt hozzászokva a lányok társaságához, különösen pedig egy hétéveséhez nem. Mégis megengedte neki, hogy ott maradjon, és mikor Piton elmesélte neki, hogy mi történt Anne-nel, rögtön változtatott hozzáállásán, és azután mindent megtett, hogy segítsen neki.

– Látom, felébredtél – mosolygott rá. A kislány ásított és nyújtózkodott.

– Hello, Quiet – motyogta álmos hangon, viszonozva a mosolyt.

Quiet. Ez lett a beceneve, amit eredetileg Pitontól kapott, de a kislány gyorsan eltanulta tőle. Ő és Perselus sok időt töltöttek el egymás társaságában, és komoly erőfeszítéseket tettek arra, hogy tökéletesen betanulják az új szerepeiket. Cserébe a Quietért Harry apának nevezte Perselust, néha még akkor is, mikor egyedül voltak.

– Csak hogy hozzá szoktassam magam – magyarázta a meglepett férfinak.

És mindketten egyre jobban élvezték ezt a „játékot”.

– Megtanultad már az a bájitalt, Quiet? – kérdezte Anne. – Tudod, hogy Perselus bácsi azt mondta, nem mehetsz vele addig, amíg nem fejezted be a házidat.

És akkor itt voltak ezek a bácsik. Anne Perselust és Siriust egyaránt bácsinak szólította, de nem igazán érezte jól magát a társaságukban. Szerette volna már visszakapni Lupint, de addig is, míg ő visszatér, Harryt pécézte ki magának szeretete célpontjaként.

– Házi feladatok – motyogta Harry halkan. – Nyári szünet van, Anne. De már régen befejeztem őket. Csak nem akartalak egyedül hagyni.

A kislány arca felderült.

– Köszi. – Kinyújtotta a kezét, és elvett egy almát az asztalról. – Utálok egyedül lenni.

Harry bólintott. Anne aránylag jól viselte a szülei halálát, mégis sokszor látta őt könnyáztatta arccal és vörös szemekkel. Olyankor engedte, hogy a kislány mellé bújjon, és néha még a vigasztalásával is megpróbálkozott. Nem tartott sokáig, míg teljesen megnyílt előtte, és mesélni kezdett Harrynek az életéről, és a nyári eseményekről.

Így aztán Harry megtudta, hogy Anne mugli, mint az egész családja, nincsenek testvérei, apjának szülei meghaltak mielőtt ő megszületett volna, csak anyja szülei élnek még, de betegek, és többnyire kórházban vannak. A szörnyűségek előtt egy nagyváros külső kerületében éltek a családjával, egy szép családi házban, ahol volt egy kutyája is, de AKKOR éjjel azt is megölték. Elmondta Harrynek, hogy sok barátja volt az iskolában, ahova járt, és minden olyan szép volt. Aztán egyszerre csak vége, nincs többé, miután egy éjjel egy csapat maszkot viselő férfi – Anne most már rendesen, halálfalóknak nevezte őket – betört a házukba, és elvitték őket abba a kúriába, ahol két nappal később Lupin rájuk talált, és megmentette őt.

Csak két nap… Harrynek először egészen rövid időnek tűnt. Két nap – ők majdnem tizenöt teljes napot töltöttek egy hasonló helyen, rosszabb körülmények között. De ő nem vesztette el Perselust. Anne pedig egyedül maradt.

Egyedül… Ez a szó egy teljesen új gondolatmenetet indított el Harryben. Még mindig nem bírta eldönteni, hogy örüljön az új helyzetének, vagy ne. Vágyott a barátai, legfőképpen Ron társaságára, arra, hogy megoszthassa vele a nyár szomorú és boldog eseményeit – de ez egyszerűen lehetetlen volt. Még ha újra barátokká is válnának, amiben Harry erősen kételkedett, akkor se mondhatna el neki semmit, mert csak Quietusként lehetne a barátja, Harryként soha többé...

– Ha befejezted a házidat, gyerünk a kertbe! – szakította félbe Anne Harry sötét gondolatait. A fiú felsóhajtott, és letette az ölében tartott könyvet. Ez volt a második állomása Anne szokásos napi rutinjának: délutáni szundikálás Harryvel, aztán játék a kertben egészen vacsoráig. Egyébként nem volt problémás gyerek, nem bánta, ha önállóan kellett elfoglalnia magát. Az egyetlen ok, amiért azt akarta, hogy Harry mindig mellette legyen az volt, hogy félt, hogy megint magára marad. Először a szülei, aztán Lupin… Félt, hogy Harry is elhagyja őt. A fiú leemelte a polcról a Kviddics évszázadait, és követte a kertbe az izgatottan ugrándozó kislányt.

Leült a legnagyobb tölgyfa alatt elhelyezett nyugágyra (ami körülbelül a kert közepén állt), kinyitotta a könyvet, és az életében bekövetkezett változásokon kezdett töprengeni: Perseluson, a kapcsolatukon, a Rémálom Kúriában eltöltött két héten. Úgy érezte, hogy jóval több időre lesz szüksége ahhoz, hogy túltegye magát az egészen, mint azt kiszabadulása első napján gondolta. Persze sejtette, hogy az éjszakák nehezek lesznek, és az első egyedül töltött éjjel csak megerősítette a legszörnyűbb gyanúját, de remélte, hogy a nappalok könnyen és normálisan fognak telni, ebben azonban tévedett. Harry nem tudta, mi a baj. Talán az, hogy Siriust csak gyászolni látta azóta, mióta először találkozott vele a Piton kúriában? Vagy az, hogy Perselus kedves volt és barátságos, és hozzá kellett szoknia egy teljesen új környezethez?

Nem – az, hogy Piton barátságos, nem volt baj, éppen ellenkezőleg, ez jó volt, nagyon jó és természetes, de még ez is a Voldemort poklában közösen eltöltött napjaikra emlékeztette Harryt. Nem is beszélve a sebhelyekről, Avery borotvájának nyomairól, amik az egész testét fedték, ezt a borzalmasan vékony, csontos testet… Még mindig nem tudott rendesen enni, csak turkált az ételben, ahogy Perselus mondta, és néha nagyon fájt a gyomra is.

Majdnem minden azokra a napokra emlékeztette. És a jövő is rémisztőnek tűnt. Kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a jövőre vagy a múltra, de a jelen túlságosan eseménytelennek bizonyult. Tanult, játszott Anne-nel, bájitalokat készített Perselusszal, csendben ücsörgött Siriusszal, megpróbált rendesen enni és vágyott egy rémálomtól mentes éjszakára... Felettébb unalmas nyári program. És az emlékek szüntelenül támadtak.

Ha Piton nem lett volna ott, Harry biztosan megbolondult volna. De ott volt, mindig és minden pillanatban, amikor Harrynek szüksége volt rá; ott volt mellette, mintha képes lett volna gondolatot olvasni – Harry gondolatait legalábbis. Talán képes is volt rá. Ki tudja?

Harry nyújtózott egyet. A meleg levegő őt is megmelengette, körülölelte a fény, és mindez a biztonság, az otthon érzetével töltötte el.

Halk léptek zaja szakította ki gondolataiból. Sirius volt az. Sóhajtva ült a földre. Harry tétován rámosolygott.

– Szia, Sirius.

– Hello, Quietus – válaszolta Black, ezúttal a szokásosnál valamivel több élettel a hangjában.

Csend. Harry becsukta a könyvet, és Siriusra nézett. Kétségbeesetten kutatott valami társalgási téma után, hogy valahogy sikerüljön közelebb kerülnie keresztapjához.

– Hogy van Lupin? – kérdezte végül.

– Nem túl jól, de hiszen tudod. Piton… izé… úgy értem apád kutat valami bájital után, ami meggyógyíthatná, de attól tartok nem fog találni semmit.

Harry otthagyta a széket, és leült vele szemben, egyik kezével bátorítóan megérintve a férfi vállát.

– Biztos vagyok benne, hogy talál valamit. Igazán komolyan dolgozik rajta, és ahogy tudom, egyike a téma legjobban képzett szakértőinek – mondta olyan biztató hangon, ahogy csak tudta. – Egy kissé optimistább is lehetnél.

Black megvonta a vállát.

– Tíz napja végleg elvesztettem az optimizmusomat.

Ez az átkozott helyzet! Harry felsóhajtott.

– De… még mindig van miért élned – a hangja vékony volt, és erőlködnie kellett, hogy visszanyelje a könnyeit. – Ott van Lupin, a barátod, és Anne is. És még túl fiatal vagy ahhoz, hogy feladd.

– Nem vagyok túl fiatal. Lehet, hogy még csak 37 vagyok, de túl sok időt töltöttem el Azkabanban ahhoz, hogy fiatalnak érezzem magam. És nincs már semmim. Elvesztettem a családomat, aztán a keresztfiamat, és most a barátom is haldoklik…

– NEM haldoklik, Sirius. Beteg, de nem fog meghalni, te is tudod! És nem vagy egyedül. Mi is itt vagyunk, hogy segítsünk neked, Anne, én és még az apám is, a kölcsönös ellenszenvetek ellenére. És ott van Lupin is, akinek szüksége van a támogatásodra és az erődre, most még inkább, mint eddig.

– De nekem nincs meg az erőm, hogy segítsek neki! – kiáltott fel Black keserűen. – Nincs már erőm élni sem – tette hozzá csendesebben.

– Sirius, te lehetőséget kaptál, hogy újra kezdd az életedet. Most már szabad vagy, nem kell menekülnöd, megvan a lehetőséged, hogy megtalált a helyedet és értelmet adj az életednek. Össze kell szedned magad. Például több időt kellene töltened Anne-nel.

– Minek? – kérdezte Black gúnyosan. – Annyira nehezedre esik már törődni vele?

Harry zavarba jött, és elvörösödött. Hogy a zavara tovább fokozódjon, pontosan tudta, hogyan néz ki, ha elpirul: látta már Pitont vörös képpel – ronda, téglavörös képpel… megborzongott, és dühösen karba tette a kezeit.

– Nem, természetesen nem. Csak arra próbálom felhívni a figyelmedet, hogy nem régen veszítette el a szüleit. És én nem tudom pótolni őket. Talán lehetek olyan, mintha a bátyja lennék, ha úgy akarja, de szüksége van valakire, akire támaszkodhat. Nem rám, egy fiúra, hanem egy felnőttre. Először ott volt neki Lupin, de ahogy éppen az előbb mondtad, ő beteg, és nem tud vigyázni rá. Perselusnak megvan a maga munkája, a kutatásai, és fel kell készülnie az iskolai óráira is. És egy héten belül elmegyünk a Roxfortba. Te vagy az egyetlen, aki vigyázhat rá.

– Hé, ez úgy hangzott, mint egy öreg, hosszú szakállú bölcs prédikációja – vigyorodott el Sirius. – Tudtad, hogy hasonlítasz Piton… úgy értem, az apád öccsére? Tényleg, miért nevezed apádat Perselusnak? Ez felettébb szokatlan.

Harry felsóhajtott, és bólintott.

– Hogy az első kérdésedre válaszoljak: igen, Perselus, az apám is mindig azt mondja, hogy az öccsére ütöttem, ezért is nevezett el róla – Harry elakadt. Most jönnek a hazugságok, és ő utált hazudni. Nyelt egyet, és folytatta. – És a második válasz: azért hívom Perselusnak, mert még nem szoktam hozzá, hogy vele éljek. Eddig a nagyszüleimmel éltem, és csak ritkán találkoztunk. Akkor mindig ellenezte, hogy „apának” szólítsam, azt mondta azért, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet.

– Ez azt jelenti, hogy eredetileg nem Quietusnak hívtak? – Black kíváncsinak tűnt, és Harry ideges lett. Már megint hazudnia kell.

– Nem, nem használom az előző nevemet. Nem akarta, hogy bármi nyomot hagyjunk, ami elvezethetne a nagyszüleimhez – felsóhajtott, és úgy döntött, valami igazságot is hozzátesz a meséjéhez. – Tudod, mikor úgy döntöttem, hogy vele fogok élni, fel kellett adnom az egész eddigi életemet: a nevemet, a barátaimat, a nevelőimet, és mindent újra kellett kezdenem. Ez néha nehéz… – az utolsó mondatot már csak magának motyogta.

Sirius alaposan végigmérte.

– Azt elhiszem – bólintott. – De tudtad előre, nem?

– Igen, tudtam.

– Akkor miért döntöttél így?

Ebben a pillanatban Harry igazán boldog volt, hogy Sirius nem tud a titkukról, mert így a teljes igazságot válaszolhatja a kérdésre.

– Mert szeretem – mondta egyszerűen.

Ez volt az első eset, hogy hangosan kimondta ezt a mondatot, és megint eltöprengett azon, milyen furcsa fordulatokat tud venni az élet. Egy hónapja még ő és Piton gyűlölték egymást, a professzor magányos volt és megkeseredett, és Harrynek nem volt igazi családja, kivéve a bujkáló keresztapját, akit nem is ismert igazán. És most Piton és ő nem csupán eljátszották az apa-fiú szerepet, hanem valóban szerették is egymást. Ráadásul úgy esett, hogy még arra is alkalma adódott, hogy közelebbről megismerje Siriust – még akkor is, ha a körülmények messze voltak a normálistól.

Ahogy ez végigfutott a fején, hirtelen bűntudatot érzett a korábbi sötét gondolatai miatt. Minden oka megvan arra, hogy boldog legyen. A döntés, amit hozott, nem volt könnyű, de mégis jól döntött.

Sirius megint elvigyorodott.

– Soha nem hittem volna, hogy egyszer még vele kapcsolatban hallom azt a mondatot – jegyezte meg gúnyosan, aztán gyorsan meg is bánta. – Sajnálom. Ezt nem kellett volna mondanom.

De Harry csak legyintett egyet.

– Ne sajnáld – válaszolta mosolyogva. – Tényleg nem olyan könnyű őt szeretni. De én a fia vagyok. És – egy pillanatra elakadt, nem tudva, hogyan fejezze ki magát – megváltozott ezen a nyáron.

Sirius meglepve pislantott egyet.

– Mit… hogy gondolod? – bökte ki.

Harrynek vigyora most már fültől-fülig ért.

– Lehet, hogy a fia vagyok, de nem vagyok vak, Sirius. Azelőtt sokkal hidegebb volt, keményebb, kimértebb. Most valahogy mintha megszelídült volna...

Sirius lehunyta a szemét.

– Harry.

Harry szemei rémülten nyíltak tágra, de Sirius folytatta.

– Ez biztosan Harry hatása.

Harry elvörösödött, és hirtelen hálás volt, amiért Sirius csukva tartotta a szemeit. Megköszörülte a torkát.

– Ez elég nyilvánvaló – értett egyet zavartan. Gyanús lett volna, ha ellenkezik. Remélte, hogy Sirius hajlandó témát változtatni: nem akarta magát dicsőíteni, de másképp megbántotta volna Siriust. Gondolatban elátkozta magát: az ő hibája, amiért ebbe az irányba kanyarodott a beszélgetés.

– Harry nagyon jó kölyök volt – Sirius kinyitotta a szemét, és felállt. – De most azt hiszem, dolgunk van. Te mész az Abszol Útra Pit… az apáddal, én meg vigyázok Anne-re – kinyújtotta a kezét, és felsegítette Harryt a földről. De mielőtt elengedte volna a fiú kezét, elmosolyodott. – Tudod, te is ugyanolyan jó kölyök vagy, mint Harry volt. Az apád büszke lehet rád – mondta, és ezzel magára hagyta a döbbent fiút.

Harry hosszú percekig meredt utána.

– Megbántott valamivel? – hallotta meg Piton aggódó hangját a háta mögül. Meglepetten ugrott egyet.

– Nem, egyáltalán nem! – Megfordult és elmosolyodott. – Pont ellenkezőleg, azt mondta, hogy én éppen olyan jó vagyok, mint én, úgy értem, Harry. – Elvigyorodott. – És hozzátette, hogy büszke lehetsz rám.

– Az is vagyok – vigyorgott vissza Perselus, és a megszokott módon karba tette a kezét. – Bár semmi jogom büszkének lenni rád…

– Itt állj meg! – szakította félbe Harry. – Semmi kedvem itt tölteni az egész délutánt azt hallgatva, hogy mennyire undorodsz magadtól...

– Tiszteletlen kölyök…

– Csak őszinte…

Mindkettőjükből kirobbant a nevetés, és Piton játékosan beleborzolt Harry hajába.

– Gyerünk – intett Perselus a nappali nyitott ajtaja felé, ahol a kandalló volt. – Ahogy már említetted, nem szeretnéd itthon tölteni az egész délutánt…

De a kandalló előtt megálltak. Ez a kirándulás lesz az első alkalom, hogy közösen jelennek meg a varázslóvilág előtt, és Piton biztos volt benne, hogy a következő nap minden újság tele lesz velük. Ő túlságosan is hírhedt volt ahhoz, hogy ne törődjenek vele, nem is beszélve arról, hogy most van egy fia, akiről eddig senki sem tudott.

Harry időről időre a hajához nyúlt, és rásimította a homlokára, ahol a sebhelye volt az igazgató takaró bűbája alatt. Harry mégis mindig megpróbálta eltakarni, mintha az első idegen, aki szembe jönne velük, azonnal egy leleplező bűbájt küldene rá.

Idegesen bámultak egymásra.

– Szóval? – köszörülte meg végül Piton a torkát. – Mehetünk?

– Nem én vagyok az egyetlen, aki ideges, apa – vigyorgott Harry. – De természetesen mehetünk.

A Foltozott Üst tele volt. Ez volt az első dolog, amit megállapítottak, ahogy kiléptek (vagy Harry esetében: kiestek) a kandallóból. Piton elkapta a vállát, és ezzel megmentette attól, hogy az arcára essen. Egy rövid közjáték, de mire visszanyerte egyensúlyát, a kocsmában minden arc kíváncsian feléjük fordult. Még Piton szokásos gyilkos nézése se tudta rávenni az embereket arra, hogy félrefordítsák a fejüket. Úgyhogy még szorosabban megragadta a rémült Harry vállát, és szinte úgy vonszolta az Abszol Út bejáratához. Amikor végre az üzletek között voltak Harry hozzá fordult.

– Ez meg mi volt?

– A rajongói táborom – vicsorgott Piton.

– Ez rosszabb az enyémnél! – nevetett fel Harry, aztán hozzátette: – És én még azt hittem, hogy mint a fiad, többé nem én leszek a figyelem középpontjában…

– Úgy látszik, ez a sorsod.

– Szép kis sors. – Összevonta a szemöldökét. – Nem igazán várom az iskolát.

– Én sem.

Harry megint felkuncogott.

– El tudom képzelni a többi professzor arcát, mikor megtudják, hogy van egy fiad…

– Eegen – Perselus elmosolyodott. – Lesz néhány meredek hetünk.

Harry megborzongott.

– Hát, végülis neked nem kell tenned semmi különöset, elég, ha magadat adod. De nekem…

– Neked is elég, ha magadat adod…

– Igen, de mindenki utálni fog, mert mindenki utá… – hirtelen félbeszakította magát, és elfordította az arcát.

– Nyugodtan befejezheted azt a mondatot. Tisztában vagyok vele, hogy vélekednek rólam.

– Nem. Nem fejezem be. Nem akarlak megbántani.

– Nem bántasz meg vele.

– Tényleg nem?

– Hmm… Nem kérsz egy fagylaltot? – váltott témát Piton.

– Nem, köszönöm. És sajnálom. Nem kellett volna mondanom semmit – Harry megállt, és most egyenesen Pitonra nézett.

Perselus megfordult, és ő is Harryre nézett.

– Semmi probléma – sóhajtotta. – De ne töprengj ezeken a dolgokon. Értelmetlen.

– Jól van. Megnézzük a könyvesboltot?

– Jó ötlet.

Ahogy elhaladtak a kviddicsfelszereléseket árusító üzlet előtt, Harry egy szomorú pillantást vetett a seprűkre és a többi tárgyra az ablakban. Piton megállt.

– Bemehetünk, ha gondolod – ajánlotta fel.

– Nem. Nem szabad játszanom, te is tudod.

– Igen – bólintott. – Túlságosan felhívnád magadra a figyelmet.

Harry nem válaszolt, csak folytatta az útját a könyvesbolt felé.

– Kénytelen leszek megkeresni magamban azokat az örökölt hollóhátas géneket – motyogta keserűen.

– Talán soha nem találsz rájuk – kacsintott rá Piton.

– Kösz – vigyorodott el gúnyosan Harry. – Bár ha őszinte akarok lenni, egyet kell veled értenem. Azt hiszem, minden házba inkább beillenék, mint a Hollóhátba, hacsak nem akarnak egy elrettentő példát maguk között…

– Nem vagy annyira rossz tanuló, Quiet.

– Hát persze, egyenesen csodálatos vagyok. Különösen bájitaltanból – vigyorodott el újra Harry.

– Csak néhány különóra, és…

– Jaj ne… – nyögött fel hangosan.

– Mint a bájitaltan tanár fia, nem lehetsz teljesen kétbalkezes a tárgyban!

– Nyugodj meg, az leszek. És már most figyelmeztetlek: ha túl szeretnéd élni az eljövendő bájitaltan órákat, SOHA ne tegyél össze Neville-lel.

A nevetésük teljesen betöltötte az elhagyatott utcát. Piton Harry válla köré fonta a karját. Még mindig vigyorogtak, amikor beléptek a könyvesboltba, de ott aztán Harry torkán akadt a nevetés.

Piton kérdően nézett rá, és látta, hogy Harry arca fájdalmasan megrándul. Követte a pillantását.

A Weasley család.

Piton jól tudta, hogy Harry nincs még felkészülve erre a találkozásra a barátaival – vagy ahogy sejtette: a volt barátaival –, és éppen ezért jöttek a napnak ebben a részében, hogy elkerüljék az ehhez hasonló helyzeteket.

Ron arcán tisztán látszott a meglepetés: a gyűlölt bájital professzor nevetve lép be a boltba (csak tíz nappal Harry temetése után), valakivel, aki úgy néz ki, mintha a rokona lenne. Ez megdöbbentette. Harry látta a szemében. De más is volt azokban a szemekben, és nem csak az övében: az összes Weasley szemében. Valami, ami leginkább tömény gyűlöletre hasonlított.

Nem. Nem mindegyikében: a szülők a szokásos módon viselkedtek, de az ikrek, Ron és Ginny egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik köszönteni készülnek tanárukat.

– Jó napot, tanár úr – mondta végül Ginny, és a három fiú is morgott valamit a bajsza alatt.

– Jó napot – Piton válasza ugyanolyan hideg és kimért volt, mint az övék, aztán Harryre nézett, aki udvariasan köszöntötte a családot.

– A fia, Piton professzor? – kérdezte Mr. Weasley mosolyogva. – Hallottam már róla.

Természetesen. Jelenteniük kellett a Minisztériumnak Quietus Piton feltűnését, és Mr. Weasley a Minisztériumban dolgozott. Nem csoda, hogy hallott a dologról.

– Igen – válaszolta Piton, arcát kifejezéstelenül tartva, bár erős késztetést érzett, hogy gúnyosan rájuk vigyorogjon. De nem akarta még nehezebbé tenni Harry helyzetét: elég nehéz volt az anélkül is. – Quietus, ő Mr. Weasley.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondta Harry udvariasan, és megrázta a felajánlott kezet.

Mr. Weasley a fiai felé intett.

– Fiúk, ettől az évtől kezdve ő is veletek fog járni – jelentette be mosolyogva.

Azok nem tűntek túl boldognak ettől a kilátástól. Nagyon nem. Az ikrek gúnyosan mosolyogtak, „az új mardekáros”, motyogta Fred George fülébe, aki bólintott, Ron összehúzta a szemöldökét, és Ginny fenyegető pillantást vetett rá.

Harry megpróbált mosolyogni, de olyan ideges volt, hogy ez egyáltalán nem sikerült. Remegett az idegességtől. Gyanúja már most bebizonyosodott: Ron soha többé nem lesz a barátja. Hirtelen szeretett volna megfordulni, és otthagyni őket, megkeresni Dumbledore-t, és megkérni, hogy változtassa vissza az eredeti kinézetére.

De a minisztérium pincebörtöne túlságosan fenyegetőnek tűnt.

Aztán érezte, hogy valaki megszorítja a vállát, és rájött, hogy Perselus még mindig ott nyugtatja a kezét. Ránézett. Egyikük se szólalt meg, de Harry látta szemében a törődést és a biztatást, és egy kissé megnyugodott. Az előtte álló fiúk felé fordult, és közelebb lépett hozzájuk.

– Sziasztok, Quietus Piton vagyok. – Gombócot érzett a torkában, és alig tudott megszólalni tőle. Fred felé nyújtotta a kezét. Két kelletlen kézszorítás: Freddel és George-dzsal. Ron karba tette a kezét maga előtt, és nem egy pillantást sem velett Harry felé nyújtott kezére.

– Ron! – kiáltott fel Mrs. Weasley türelmetlenül.

Most, hogy szemtől szemben álltak, barátja szemében annak a megvetésnek és gyűlöletnek a párját látta, amit ő érzett Malfoy iránt. Harry leeresztette a kezét.

– Hallottam, hogy barátok voltatok Harry Potterrel. Fogadd őszinte részvétemet – mondta nyugodtan.

Egy pillanatra csend ereszkedett rájuk, aztán Ron kirobbant.

– Nincs szükségem a sajnálkozásodra, Piton! – kiáltott fel, és kirohant az üzletből.

Piton már nyitotta a száját, de akkor megérezte Harry pillantását.

– Kérlek, ne – súgta felé Harry, és ő bólintott, hogy érti. Harry nem szerette volna feladni ezt a barátságot, és igazán nem volt rá szükség, hogy még jobban elrontsák a helyzetet.

Mikor Harry visszafordult a Weasley család felé, látta, hogy azok kérdően bámulnak rá és Pitonra.

– Sajnálom, drágám – mondta Mrs. Weasley. – Tudod, mióta Harry…

– Nem történt semmi, asszonyom – válaszolta ő udvariasan, és lesütötte a szemét. – Azt hiszem az én hibám volt. Kérem, adja át neki bocsánatkérésemet. Nem kellett volna megemlítenem előtte a barátját. Biztos fájdalmas volt a számára.

– Igen, az – mondta Mr. Weasley. – De nem a te hibád. Semmi oka nem volt rá, hogy így viselkedjen.

– Persze – suttogta Harry. – Igazán semmi probléma…

– Mehetünk, Quiet? – kérdezte Piton, egy rövid csend után. Aztán a másik két felnőttre nézve még hozzátette – Azt hiszem, mindannyiunknak dolga van.

Azok bólintottak.

– Viszontlátásra.

– Viszlát, haver – lépett oda hozzá Fred. – És ne vedd nagyon a szívedre. Ron időnként úgy viselkedik, mint egy idióta.

Harry felpillantott. Tényleg együttérzést látott volna Fred arcán? Igen, annak kellett lennie: most biztatóan mosolygott rá. És George is, sőt még Ginny tekintete is kedvesebbé vált.

Ahogy a család kilépett az üzletből, Piton közelebb hajolt hozzá.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan.

Harry nem tudott válaszolni. Még mindig remegett, és teljesen kábultnak érezte magát. Csak megrázta a fejét, és megpróbálta összeszedni magát.

Piton gyors pillantást vetett maga köré, aztán visszafordult a fiúhoz.

– Harry, nézz rám – suttogta.

Harry megrándult, ahogy meghallotta a nevét, és kérdően nézett Pitonra.

– Tudom, mennyire nehéz volt ez neked. De biztos vagyok benne, hogy képes leszel visszaszerezni Mr. Weasley barátságát. Nem lesz könnyű, de sikerülni fog. Nem is fog gyorsan menni, de van időd. Tudnod kell, hogy csodálatosan viselkedtél velük az előbb, és biztos vagyok benne, hogy, még ha engem utálnak is, te megnyerted a tetszésüket.

Harry megint megrázta a fejét, hogy összeszedje magát.

– Gondolod? – A hangja vékony volt és gyenge.

– Biztos vagyok benne. És… mit szólnál egy új haladó bájital könyvhöz? – váltott témát hirtelen Piton.

Harry elnyomott egy félmosolyt.

– Ha magadnak akarod, megveheted. Nekem elég lesz a szokásos bájital könyv is.

– És mi lesz azokkal a hollóhátas génekkel?

– Rejtőzködnek. – Harry most már őszintén elmosolyodott. – Inkább valami kviddics könyvet vennék.

– Nem fogsz.

– Perselus…

– Kössünk üzletet.

– Milyen üzletet?

– Veszek neked kviddics könyveket, de veszek ugyanannyi tankönyvet is, és mindet el kell olvasnod.

– Úgy beszélsz, mint egy szülő.

– Bizony, most úgy tűnik, az lettem. És nem csak egy közönséges szülő, hanem a tiéd.

– Micsoda öröm…

– Szóval?

– Rendben van.

Fél óra múlva vagy egy tucat könyvvel megrakodva hagyták el az üzletet. Harry még mindig nem kapta meg a levelét, de Piton, mint tanár tudta, milyen könyvekre lesz Harrynek szüksége, úgyhogy mindet megvették. A bevásárlás további része eseménytelenül telt. Mielőtt elindultak volna haza, megettek egy fagylaltot Florean Fortescue bárjában. Akkor már este volt, és az égen kezdtek feltünedezni a csillagok. A kivilágított utca olyan csodálatos volt, hogy Harry tágra nyílt szemekkel bámulta a fáklyákat, mint a kisgyerekek.

– Ez az első jó élményem az éjszakáról azóta – suttogta.

Perselus megborzongott. Az éjszaka volt a legrosszabb mindkettőjük számára. Nem mert minden éjjel álomitalt adni Harrynek, mert félt, hogy rászokik, úgyhogy az éjszakák egyben a rémálmokat is jelentették. Számtalanszor ébredt arra, hogy Harry csendben sír, vagy nyugtalanul hánykolódik, amikor a kínzásokról álmodott. Egy szobában aludtak fáklyafény mellett, és az ágyaikat közel tolták egymáshoz, Pitonnak mégis sokszor oda kellett feküdnie Harry mellé, és a karjában tartania, hogy megnyugodjon, és képes legyen újra elaludni.

Sokszor, amikor nem tudtak aludni, csak feküdtek az ágyon, és mindenféléről beszélgettek, gondosan kerülve a nyári események említését. Emlékezett rá, hogy megígérte magának, hogy segít Harrynek feldolgozni a történteket, de néha ez teljesen lehetetlen feladatnak tűnt. Harry helyzete egyáltalán nem javult, bár a kapcsolatuk jelentősen elmélyült. Ezért boldog volt, de aggódott a fiúért. Mire elkezdődik az iskola, kénytelenek lesznek találni valami megoldást. Ha Harry nem alszik eleget, komoly problémái lesznek a tanulással.

Arról már nem is beszélve, hogy ha egyszer beosztják egy házba, többé senki nem lesz mellette, hogy segítsen neki a rémálmokkal.

Perselus aggódott a jövő miatt. Nem akarta, hogy elkezdődjön az iskola.

Harry gondolatai is hasonló témákon jártak.

Előre meg volt rémülve a közös sötét hálóterem gondolatára, tele szuszogó osztálytársakkal. Nem számít, melyik házba kerül, éjjel mindenképpen egyedül lesz. Egyedül a rémálmaival.

És mi lesz nappal? Az új osztálytársak, a gyűlölködés, kivéve talán a mardekárosokat, az elvesztett barátok… És este a közös fürdőszoba, ahol mindenki láthatja majd összevagdosott testét, a sebhelyeit… Megborzongott erre a gondolatra.

Nem akarta, hogy elkezdődjön az iskola.

És már csak néhány napjuk maradt.