Elhagyott a félelem

Eredeti cím: Even the Fear Left Me

Sorozat: Boldog napok a pokolban

Írta: Enahma

Fordította: Enahma

Átolvasta: jinjang

Műfaj: dráma, angst

Korhatár: 13 éven felülieknek (a nyelvezet és a téma erőszakos volta miatt)

Szereplők: Perselus és Quietus Piton

Megjegyzés: Ehhez a rövid novellához az ihletet Ady azonos című verse adta, amit ezért idemásolok. A novella megértéséhez nincs szükség a vers elolvasására, mégis azt hiszem, a magyar olvasók előnnyel indulnak, ha elolvassák – az angol verzióhoz ugyanis nem csatoltam a verset, mert nem akartam lefordítani. Szóval… szerintem érdemes elolvasni.

A nézőpont váltakozik Perselus és a testvére között. A változásokat vízszintes vonal jelzi.

Ady Endre: Elhagyott a félelem

Most dobtak el: zuhantott fáklya
Alvandó, vén fejem,
Most már elhagyom az Istent is,
Mert elhagyott a félelem.

Rettegő szemeim ragyogtak,
Mint téli csillagok,
Most elhagyott engem már minden
Mert a félelem elhagyott.

Nyitott sírokat léptem által
Halálos éjjelen
S fogaim sem vacognak többé,
Mert elhagyott a félelem.

Most már rosszabb vagyok, veszendőbb,
Mint elcipelt halott.
Jaj, jaj, nem érzem, hogy élek már,
Mert a félelem elhagyott.

Tudhattam volna… Hiszen annyira, de annyira nyilvánvaló volt…

De hát… mégis, őszintén: ki gondolná, hogy éppen a saját, átkozott családja teszi ezt vele?

És mégis: itt állok megkötözve egy hatalmas hall közepén, Voldemort trónja éppen előttem, miközben tudom, hogy vége. Eddig tartott az életem. Még néhány óra, és halott leszek, s halálom a lehető legfájdalmasabb lesz, amit csak e szörnyeteg ki tud gondolni.

Félnem kéne, de nem érzek félelmet. Nem. Más dolgok kavarognak bennem: csalódottság és… fájdalom. A szüleim árultak el, ők ítéltek halálra engem, saját gyermeküket, és néhány perc múlva Perselus is itt lesz, és… Vajon mit fog tenni? Remélem, nem kezd valami buta mentőakcióba. Rajtam már senki nem segíthet.

Olyan jó volna beszélni vele, mielőtt meghalok! Csak néhány szót. Csak megkérni, hogy vigyázzon Lilyre. Jamesre. Albusra. Csak megpróbálni meggyőzni, hogy hagyja végre ott ezt a szörnyeteget, a kínzásokat, az árulásokat, s éljen végre normális, átlagos életet, amilyet megérdemel. Igen, megérdemli, s mégis, tudom, sosem fogja megkapni. Még akkor sem, ha innen egyenesen Albushoz megy. Már túl késő. Késő…

Nem, nem lehet késő! Nem lehet igaza a szívemnek, nem most és nem ebben. Hiszen még csak huszonegy, egy bolond kölyök, mint én…

Olyan fiatalok vagyunk: fiatalok a halálra és fiatalok ahhoz, hogy túl késő legyen.

S mégis, immár késő, mindkettőnk számára.

Perselus, Perselus, ugye még nem követtél el semmi főbenjárót? De félek a választól. Rettegek tőle. És tudom… sok mindent tudok arról, amit tett. Nem gyanította sosem, de mindig tudtam.

És miért követte el azt a sok szörnyűséget? Két gusztustalan, szörnyű féreg miatt, akik az ő – a mi! – szüleinknek tartják magukat.

S íme itt vannak: a halálfalók, Voldemort belső köre. Harminc férfi, tíz nő. S ők közöttük.

Ő pedig, a csodálatos Tom Denem mindenki figyelmének középpontjában.

De legalább Perselus nincs itt, nyugtázom megkönnyebbülten. Nem szólították ma ide. Istennek hála.

Bár… Olyan jó lenne legalább egy olyan ember arcát látni, aki szeret, mielőtt meghalnék. Igen szeret: mert Perselus, a bolond, szeret engem, ebben biztos vagyok. Ő nem szeret túl sok mindenkit, de engem igen. S talán még mindig szerelmes Anne-ba. S számomra felfoghatatlanul, kedveli még Malfoyt és Averyt, a két csalárd rohadékot. Csak kihasználják. Mint Tom. Mint a szüleink. De ő olyan átkozottul vak, és nem képes meglátni!

– Nos, kis Piton. – Majdnem elhányom magam, amikor Tom megérinti az államat és felemeli a fejem az ujjával. Gusztustalan! – kiáltja minden érzékem, de nem hagyom, hogy a rohadék lássa. Megmutatom neki, hogy viselkedik egy ember. A szemébe nézek. Nem pislogok. Nem remegek. – Apád ajánlott a figyelmembe, de szerinte egy kis… meggyőzésre van szükséged, hogy csatlakozz hozzám.

Nem válaszolok: teljesen fölösleges lenne. Csak nézek rá rezzenetlenül. Csaknem nyitottan.

– Szóval nem szólsz – sóhajt Tom tettetett szomorúsággal. – Bár ha magadtól csatlakoznál hozzám, kihagyhatnánk a győzködés részét.

– Nem fogok – mondom egyszerűen, érzelmek nélkül. De azért egy kis hang valahol a lelkem mélyén életről és megmenekülésről sikoltozik eszeveszettül. De hát milyen életem is lehetne, ha csatlakoznék ehhez a vadállathoz? Csend, te kis hang. Kész vagyok. Felkészültem.

Érzem, ahogy apám dühös pillantása szinte a hátamat égeti, érzem utálatát és megvetését, anyám undorát… Csúnya érzések, s ha belegondolok, hogy volt idő, amikor szeretetükre, megbecsülésükre vágytam… Bolondság volt. Most már csak egyet akarok: hogy büszkék lehessenek arra a bátorságra, amivel a halálomat fogadom.

Mégis, kár hogy nem tudtam elbúcsúzni azoktól, akiket a legjobban szeretek.

De hát miért ne tehetném meg most? Sosem fogják meghallani, de azért elsuttogom:

– Isten veled, drága Lilym. Viszlát Perselus, sajnálom, hogy nem tudok többé ott lenni melletted. Viszlát, James, és próbáld végre elengedni gyászodat. Az nem hozza vissza szeretteidet. Viszlát, Albus, és bocsáss meg, hogy csalódást okoztam. Nem voltam annyira erős, mint gondoltad rólam. – Remegek, és érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. De nem sírok. Nem mutathatom ki előttük, hogy gyenge vagyok.

Szeretném látni Perselust. Ő az utolsó reményem… az utolsó reményem arra, hogy látok még valakit, aki képes szeretni, mielőtt meghalnék. Ő az egyetlen, aki ide tud jönni közülük. De nem hívták ma ide. Miért? Miért nem?

Mozgást hallok hátulról. Látom Tom száját gonosz mosolyra húzódni.

Rossz előérzettel fordulok meg. Szemem tágra nyílik a rémülettől.

Perselus megérkezett

Ez apám hibája. Ő az, aki egy pillanatra sem képes befogni a száját, és bár ő is és én is tudom, hogy Quietus tőlünk eltérően, sosem fog csatlakozni hozzá, mégis állandóan róla beszél.

Nem tudom, kinek van igaza. Nem vagyok már olyan biztos abban, hogy nekünk. Persze Quietus teljesen biztos magában. Vannak pillanatok, amikor én is biztos vagyok benne, és ilyenkor életem legbutább ötletének tartom azt a döntést, amely végül a Nagyúrhoz kötött. De ezek veszélyes gondolatok. Az én életem immár a Nagyúré. Nincs már más út előttem, csak ez, és nem is lesz más, soha.

Végre! Dumbledore végre felfogta, hogy sietek. Egy furcsa pillantást vet rám, majd enyhén megszorítja a vállam.

– Sok szerencsét, Piton professzor.

Meg vagyok döbbenve. Vajon tudja…? Ahogy keresztülvágok az épület folyosóin és csarnokai, végig az igazgató szavait forgatom magamban. Mire elérem a hoppanálási pontot a Tiltott Rengetegben, már biztos vagyok benne. Tudja.

Mit kéne most tennem? Mikor végre újra testet öltök, éppen a Rémálom Kúriával szemben – Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a helyet! – már eldöntöttem: ezzel a kérdéssel majd később foglalkozom. Most fontosabb az a dolog, ami miatt ide kellett jönnöm.

Ki tudja, miért, de nem akarom ezt a nyugtalanító hírt Dumbledore-ról megosztani a Nagyúrral.

Felteszem a maszkot és megigazítom a ruháimat. A Nagyúr gyűlöli a rendetlenséget. Átvágok itt is néhány folyosón, mire a fő csarnokba érkezem. A Nagyúr ott szokott várni, amikor hivat.

Amikor meglátom a belső kört, zavarba jövök. Én nem tartozom ide, miért kell hát itt lennem? Ideges leszek.

A Nagyúr rám mosolyog, s csak most szúrom ki a vékony alakot, aki előtte áll. Kínzás, ismét? Talán azt jelentené ez, hogy bevesz a belső körbe, éppen csak ahhoz…

Jaj, ne.

A pánik mint korbács csap végig rajtam, megfagyasztja a véremet, elveszi a lélegzetemet. A torkom mintha beszűkült volna, és szemem rémülten nyílik tágra.

Sírni, kiáltani, üvölteni szeretnék: NEM!

Quietus az.

Szinte érzem, amint megszakad a szívem, szétszakad a mellkasom, ahogy Perselus pillantását elkapom, a végtelen mély félelmet benne, a leírhatatlan pánikot. Miért is akartam, hogy itt legyen? Most hát muszáj lesz végignéznem, ahogy itt szenved majd mellettem, egészen addig, amíg meg nem halok. És nem lesz könnyebb így meghalni. Éppen ellenkezőleg.

Szeretnék pár szót szólni hozzá, de nem merek. Nem akarom, hogy ő is meghaljon pusztán néhány szerető szó miatt. Szerető szó Tom Denem előtt! Nem. Csöndben maradok, befogom a számat. Inkább megpróbálok a szemeimmel üzenni, úgyis egymást nézzük, s így megnyugtatni.

Szép. Én, a minisztériumi ex-auror, ahogy egy halálfalót nyugtatni próbál!

De nem, ő nem halálfaló. Ő Perselus, a bátyám, akit szeretek, és akinek, remélem, igenis van még esélye az életben arra, hogy azzá a szerető és gondoskodó emberré legyen, aki, tudom, ott rejtőzik e hidegszívű, kiállhatatlan szerep alatt. Istenem, néha magam is majdnem biztos vagyok benne, hogy amit látok nem színjáték, hanem ő tényleg az a szemétláda, akinek mutatja magát… De aztán ott vannak azok a pillanatok, amikor beenged a falai mögé, és látom azt, aki valóban ő, és nem értem a rejtőzését. Nincs ott semmi rejtegetnivaló. Miért viselkedik hát így?

Persze tudom a választ, csak nem szeretem. Hiszen már huszonegy éves, felnőtt, nincs szüksége szüleink elfogadására! Naná, hogy nincs! És mégiscsak van. Mindig is volt.

Látom, ahogy remeg a keze, és megtántorodik. Édes Istenem, Perselus, szedd össze magad! A jelen világ egyik leggonoszabb vadállata előtt állsz, aki azonnal megöl, amint egy csepp gyengeséget elcsíp benned! Ébresztő!

Perselus, drága Perselus, szedd össze magad, kérlek! Ne sajnálj, nem tudok mit kezdeni a sajnálatoddal. Hát nem látod, hogy mindenképpen meg fogok halni? Magad mentsd, idióta!

Kényszerítem magam, hogy újra Voldemort felé nézzek. Ő láthatóan élvezi az előadást. Megfagy bennem a vér. Na nem. Az addig még rendben van, hogy meg akar ölni engem. De nem hagyom, hogy Perselust bántsa!

– Most mi van? Talán nincs már erőd, vagy megijedtél tőlem, hogy így lapítasz, te gyá…

De nem tudom folytatni.

– Hogy merészelsz? – szisszen rám.

Végre rám figyel, és nem Perselusra. Folytatnom kell, hogy hülye bátyámnak legyen ideje összeszednie magát.

– Merni? Nekem nem kell „mernem”, hogy hozzád szóljak. Nem vagyok a rabszolgád, nem úgy, mint hűséges szolgáid – intek fejemmel a halálfalók felé, akiket most ráz a düh. Később, tudom, elkerülhetetlenül fizetni fogok ezekért a szavakért: látom apám elfehéredett ujjperceit, ahogy a pálcáját markolja. Csaknem robban a dühtől.

Legszívesebben újra Perselusra pillantanék, de nem akarom, hogy Voldemort figyelme újra ráterelődjön.

– Ők nem rabszolgák, kis Piton – mosolyog rám. Na ne. Jobban tetszik, amikor vicsorog. Mosolya az egyik legrusnyább dolog, amit életemben ezen az átkozott világon láttam. – Ők a követőim, a tanítványaim. S látom rajtad, hogy rád is rád férne némi tanítás, főleg ami a tiszteletet illeti… és egy nap talán magad is olyan leszel, mint ők, és elfoglalhatod a téged megillető helyet ebben a körben a szüleiddel és – családtagjaim felé bólint – a bátyáddal együtt.

Akaratlanul is Perselus felé fordítom a fejemet. Semmivel sem tűnik nyugodtabbnak.

Miért viselkedik úgy, mint egy ötéves? Legszívesebben üvöltöznék vele, de látom, hogy pánikban van.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szeret.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire szeretem. A gondolatok csak úgy száguldanak a fejemben, ahogy valami megoldás után kutatok, hogy megvédjem, hogy elvigyem innen, a Nagyúrtól és szolgáitól messze…

Ő meg éppen azon van, hogy engem megvédjen. A Nagyurat piszkálja, hogy legyen időm összeszedni magam. Nem tudja, persze, honnét tudná, hogy nem vagyok rá képes? Nem tudok nem rettegni: tudom, hogy elveszítem, és ez rettenettel tölt el, és szinte kővé dermeszt. Nem akarom elveszteni. Ő az egyetlen ember ezen a világon, aki szeret, és az egyetlen, akit én is szeretek.

Legszívesebben összeesnék, elveszteném az eszméletemet, és sosem térnék magamhoz. Nem akarok egy olyan világot, ahol ő nincsen. Nem akarok visszatérni a lakrészemben, amely üres nélküle.

Elsápadok, amikor a Nagyúr példának állít Quiet elé. Szép kis példa lehetek, főleg Quietus számára! De most már legalább tudom ki van a rossz oldalon. Tökéletesen biztos vagyok benne.

Csak túl későn.

Túl későn.

Szemei szinte kapaszkodnak az enyémbe, ahogy könyörögnek, hogy viselkedjek úgy, mint az a felnőtt, akinek lennem kéne. De nem akarok felnőtt lenni! A gyerekkoromat akarom, most azonnal! Azt akarom, hogy az idő forduljon vissza, hadd csináljak mindent másképp! Azt akarom, hogy a Teszlek Süveg Hollóhátat kiáltson a Mardekár helyett, és a munkámat akarom a kutatóintézetben, ahol gyógyító bájitalokat akarok kutatni, és Anne-t akarom, és családot, gyerekeket…

De nem lehet. Kudarcot vallottam, mindenben kudarcot vallottam. És a legrosszabb az egészben az, hogy még ha túl is élem ezt az estét, az esélyem egy normális életre már rég elveszett.

De nem folytatom ezt sem. Az első utam a minisztériumba vezet majd, ahol feladom magam. Akkor megkapom a dementorcsókot, és nem kell már soha többé semmivel sem foglalkoznom,

Quietus.

Egy fekete szempár, tele fájdalommal, de nincs benne félelem, vagy gyengeségnek semmi nyoma. Csak áll ott, nem mozdul, de magamban látom, ahogy lassan távozik oda, ahová senki nem tudja követni. Készül a halálra.

Ne, Quietus, kérlek…

Senki sem látja, ahogy az első könnyek végigfolynak az arcomon: a maszk eltakarja őket. Szerencsére? Talán, magam sem tudom.

Apám megragadja könyökömet és maga mellé állít. Tudom, mi lesz a feladat: nem csak a belső kör az, amelyik áldozatokat kínoz halálra a csarnokban. Nekünk is megvan erre a lehetőségünk, elég gyakran.

– Hat kör – mondja halkan a Nagyúr. – Ez persze rögtön abbamarad, amint meghozod a helyes döntést – néz Quietusra, majd leül.

HAT? Már a bejelentés is rosszulléttel tölt el. Egyet sem akarok. Haza akarok menni. Meg akarok halni.

Otthon akarok lenni, a kandalló előtt ülni Quietusszal és sakkozni, ahogy esténként szoktuk. Nem, nem beszélgetünk, csak sakkozunk, megverem, nevet, aztán lefekszünk aludni. Semmi különös. Mégis, egy kis darab élet. Élet.

Azt akarom, hogy éljen!

Most már úgy sírok, mint egy kisgyerek, mint ahogy még sosem sírtam azelőtt. A testemet rázza, s nem tudom elnyomni. Quiet, Quiet, Quiet...

A maszk alatt még az arcomat megtörölni sem vagyok képes, s a könnyek csiklandoznak: az arcom, a nyakam, sőt, lassan a ruhám elejére csöpög, és ott állok apám mellett, ahol mindig is állni akartam, s akit mindig is lenyűgözni akartam, de most csak gyűlöletet érzek.

Ő volt az, biztos vagyok benne. Gyűlöli Quietust, és gyűlöl engem is. Senki más nem tette volna meg ugyanezt a saját vérével – de Quiet az ÉN vérem is!

Összeroppanok, érzem. Ez aztán a show! Egy halálfaló idegösszeroppanást kap éppen mestere színe előtt!

De a kínzás elkezdődött, és egyre közelebb jön a perc, amikor én kerülök sorra.

Össze kell szednem magam. Hat kör. Ez azt jelenti, hogy legalább öt óra.

Ki kell találnom valamit, meg kell mentenem.

Nézzük, mit is lehetne tenni…

A novella 2. fele